Egy hídon álltam

2014. április 29., kedd

| | | 0 megjegyzés
kép innen
Domborúság, szemöldök fenyvesek,
olyan ez a vidék, mint egy nő szeme,
elnyúló pillával tekint a messzibe.
Állok vele szemben, alattam patak
csordogál.

Egy hídon álltam.
A kőre támasztom karom,
belebámulok a vízbe, furcsa foszlányok,
tépett ködcafatok, elmosódó arcok,
amik csak folytak egyre lefele,
kikaptam egyet a sodrásból,
s akkor láttam, hogy emléket markolok.

Egy hídon álltam.
Feljebb tekintek a hegyen,
akkor látom homloka
cumulus, nimbus,
s hajtincse cirrus.
Te Felhőlány! - kiáltok.

Egy hídon álltam.
S akkor rám tekintett.
Bús tekintete mélységes,
fekete kút a szemgödörben,
pupillája úgy tágult,
a szíve ott dobogott.
Nézett hosszan,
mintha egyszerre száj is lenne,
mivel felfal.

Egy hídon álltam.
Ahogy szeme sarkát jobban
láttam, forrása volt az a pataknak.

Egy hídon álltam.
S akkor rájöttem, hogy magamat láttam.

Piros telefonfülke

2014. április 24., csütörtök

| | | 0 megjegyzés
A lány kilépett a pesti lakás hatalmas faajtaján, amelyről levélként hullt a festék. Kinyitotta csíkos esernyőjét, próbált behúzódni alá. Odakint óriási cseppekben hullt a szürke eső, az a fajta, amelyik felfalja az ablaküveget, megrecsegteti a házakat és formákat vág a füves terekre. 
Nem kellett nagy utat megtennie, csak el ezen az utcán, aztán jobbra, végig egyenesen, elhaladni az általános iskola mellett és máris ott a buszmegálló. Máskor észre se veszi ezt a rövidke távot, most viszont úgy érezte magát, mint egy megromlott ember, aki az életét mentve rohan Noé bárkája felé. 
Csak a cipőjét bámulta, próbálta kikerülni a járda hullámaiban összegyűlt sáros kis óceánokat, hiába. A tornacipőből ömlött a víz, a nadrágja virágos szára nedves rongyként csavarodott a lábára. 
Dühös volt, hogy ki kellett jönnie ebben az időben, hogy találkozzon egy olyan ismerősével, akinek nem akarja meghallgatni a mondanivalóját. De az mindenképpen erőltette, mintha az óra megállna, a világ pedig felfordulna, ha ők ketten nem beszélnek. 
Az iskola előtt hatalmas tömeg állt. Sok kis gömbölyű gyerek, sok hatalmas gömbölyű táskával forgolódott és lökdösődött egy zsebkendőnyi járdaszakaszon. Szülők áradata próbált leparkolni a kis utcában, mintha ez fizikailag lehetséges volna. Kiabáltak, dudáltak. Ugyan a hangzavart kicsit tompította a szürke eső dühödt dobolása, mégis csak rendkívül idegesítő volt. Ha egy szülő pedig minden akadály ellenére eljutott a gyerekéhez, ahelyett, hogy azonnal a hóna alá csapva kimenekítette volna ebből az apokaliptikus helyzetből, inkább magához vonta, megpuszilgatta, összetett kérdéseket tett fel zsírkrétákról, tanárnénikről és az ebéd minőségéről. 
A lány keze ökölbe szorult. Magasra emelte az esernyőt, de a legtöbb apukába így is beleakadt, akik sértetten bámultak "pimasz tinédzser" alakja után. 
Tornacipője minden egyes lépésnél csattant egyet, a tócsából virágszirmokként zúdult fel a szürke víz és fekete foltokként megült a kabátján. 
Már legszívesebben kiabált volna. 
És akkor meglátta. A buszmegálló mellett volt egy régi telefonfülke. Piros kerettel, összefirkált és szétrepedt üvegekkel, egy nem működő félig leszakadt telefonnal. Eddig még sosem vette észre. Most viszont a telefonfülke valóságossága, védelme tisztán tudatosult benne. És még valami. Hogy ez a csodálatos, négy oldalról és felülről is fedett varázskuckó már foglalt. 
Egy fiú ücsörgött benne. Kopott farmernadrágot, egy fekete valamilyen ismeretlen együttes nevével ellátott pólót és bőrkabátot viselt. Kócos, göndör, barna haja volt, ami eltakarta az arcát. És olvasott. 
A könyv régi lehetett, szövetkötésű, borítóján kikopott arany betűk. A lapok megbarnultak és a gerincébe piros jelzőszalag volt tűzve. A lány nem igazán tudta, hogy a könyv, a fiú, vagy a fiú a könyvvel tetszik neki annyira. Mindenesetre megtorpant a piros telefonfülke előtt és megbabonázva nézte a benne ülő alakot. 
A fiú mintha megérezte volna, hogy nézik, felemelte a fejét és kék szemeit egyenesen a lányéba fúrta. Így maradtak pár szívdobbanásnyi időre. Érezték, hogy akár valami fontos is történhetett most. Ez a néhány pillanat akár egy életre szóló változás kezdete lehet.
Aztán megjött a busz. A lány felszállt. A fiú visszanézett a könyvébe, és elfelejtette, hogy mi történt.

Baudelaire: A baglyok

2014. április 20., vasárnap

| | | 0 megjegyzés

Fekete-ernyős taxus-ágak
alatt mint furcsa istenek
ülnek a baglyok: nagy, kerek
szemük vörös láng. Meditálnak.

És egyik se mozdul, amíg
meg nem jön a bánatos este
és a napot sírjába ejtve
az éj be nem rendezkedik.

Tartásuk intelem a bölcsnek,
hogy e földnél semmi se szörnyebb:
nyüzsgése fáj, zsivaja sért:

ki árnyak után kész szaladni,
mindig rosszul jár, amiért
nem tudott a helyén maradni.


Felhőmadár

2014. április 16., szerda

| | | 0 megjegyzés
Elrepült felettem,
Láttam, ahogy mellettem
Csillan a szárnya.
És fehér felhőt húzott maga után.

Megdermedt az élet,
Sárga fénybe fagyott a véred
És elhallgatott
A kert.

Lassan repült, méltósággal,
Csak egy király vonulhat így,
Ilyen felhő palásttal,
S zúzhatja szilánkosra az időt.

Mert valami fájt,
Miközben így szállt,
Valami legbelül,
Az a furcsa űr...

...te.

Bridget Jones Naplója 3. - Bolondulásig

2014. április 12., szombat

| | | 0 megjegyzés

Amikor letettem a könyvet a borítójára meredve azon töprengtem miért is szeretem (szeretjük) annyira ezt a sorozatot, hogy négy nap alatt elolvastam. Hiszen lássuk be, nincs semmi új a nap alatt: Bridget semmit sem változott, továbbra is az a szerencsétlen szingli, akit évtizedekkel ezelőtt Londonban hagytunk (bár sok változáson ment keresztül), és a szerencsétlen-komikus főhősök se számítanak hiánycikknek. Mégis, mi teszi a Bridget Jones Naplóját közönség-mágnes bestsellerré? A választ Helen Fielding stílusában, és nem utolsó sorban önmagunkban kell keresnünk.
Fielding nem kísérel meg mélyen szántó filozófiai problémákat megoldani, nem késztet elgondolkozásra, egyszerűen azt csinálja, amiben a ponyvaregény a legjobb: szórakoztat, már-már beszippantva a képzeletbeli világába az olvasót. Nem is hangosan hahotázós, humorbomba, hanem kellemesen keserédes tragikomédia. Mindannyiunk kedvenc, rosszfiúsan csókoló, modern úriember Mr. Darcyja ugyanis halott (nem kevésbé különleges úton, mint egy szudáni tankbalesetben, az emberi jogokért való harcban), Bridget pedig ismét a szingliség feneketlen gödrének mélyén találja magát, 51 évesen, két kicsi gyerekkel, lemaradva a kortól. A felzárkózás első lépéseiként ellátogat az obezitológiai intézetbe, ahol egy kis segítséggel lead 14 kilót, és regisztrál Twitterre, hogy megkezdje barangolásait a social media kibogozhatatlan útvesztőjében. Segítségére vannak elmaradhatatlan barátai, Talitha, Jude. Billy és Mabel (a gyerekek) ennivalóan őszinték, Billy új testnevelő tanára, Mr. Wallaker pedig megtesz mindent, hogy megnehezítse az anyuka dolgát. Mindeközben Bridget azon dolgozik, hogy forgatókönyve, a Levelek a hajában gazdára találjon, arra is figyelnie kell, hogy ki lett tetves a családban, és ott van új fiúja, a fiatal twitteres Roxter.
Sokat kellett várnia a rajongó tábornak az új kötetre, és talán nem is remélték, hiszen a Mindjárt megőrülök!  végén minden a legnagyobb rendben: a jó elnyeri jutalmát, a hercegkisasszony kezét és fele királyságát. A rosszmájúak talán meg is jegyeznék, hogy bizonyára pénz szűkében volt az írónő, ezért a folytatás. Ennek ellenére a könyv mégsem lapos, csak egy kaptafára épül.
Fielding annak idején megmutatta, hogyan változott a világ a bizonyos szingli létforma megjelenésével, és mit kezdenek vele a kétségbeesett nők, ami maga nemében remek párja volt a Szex és New York boldog hedonizmusban élő négyes fogatának. Az eltelt, közel húsz év alatt azonban Fielding újragondolta Bridget karakterét, és egy újabb világba csöppenve, még ötvenen túl is megmutassa a XXI. század szingli özvegyének mindennapjait. Igényei is megváltoztak, most már nem elég, ha a választott nem visel rombuszmintás pulóvert (vagy rénszarvasosat), hanem ASOSról, Net-a-porterről vásárol, és a Grazia legutóbbi számából igyekszik ellesni a divatot, hogy fiatalosságával hódítson. Utóbbiról egy botox kezelés is tudna mesélni.
Senkinek nem kell aggódni, visszatér Bridget ex-főnöke és főállású bajkeverője Daniel Cleaver, aki, mint a gyermekek keresztapja egészen más emberként mutatkozik: fecseg a felszín, hallgat a mély. Itt van Bridget édesanyja is, aki szintén özvegységre jutva, gondjait próbálja feledtetni unokái körében, kerítőnői áldozatos munkáját újra bevetve, és egy családi nyaralás tervezetével.
A végén azonban minden marad a régi, hiszen minden szerencsétlenkedése ellenére Bridget megtalálja a megfelelőt számára, bár ezen aligha kell meglepődnünk. Nem rossz olvasmány, esetenként kifejezetten szórakoztató, ahogy megpróbál az Y-generáció számára természetes kütyük világába beilleszkedni egy múlt századi anya, de a végén mégis csak egy kérdésem van. Szükségünk volt erre?

Egy álom margójára

2014. április 8., kedd

| | | 0 megjegyzés
Vonatsín, és grafitporos
égbolt, pár véres csík a Napból,
az ablakból ezt látom, s te állsz
mellettem. Rád nézek,
mégsem látom arcod,
aztán éjjel van, és kopott
párizsi utcán sietsz velem,
minden olyan ismerős, de
mégsem hozzám tartozik.
Rablók mellett kúszunk el,
de nem fogod a kezem,
pedig akarnám, hogy
vigyázz rám, de te csak előre
loholsz. 
Egy idős embert kutatunk,
ki sánta, s az idő már kifogott rajta,
megszólítok egyet a vonatudvaron,
ahol már világlik a nap,
s az embertömeg kikerülve siet.
Kinyitod az ajtót, besurransz rajta,
engem kinn hagysz, a tömegből
kiválik egy férfi, s engem üldöz.
A nevedet hangosan mondom,
segíts, de te nem hallod hangom.
A következő pillanatban,
melletted ülök,
egy szépia képben,
felismerlek, elképzelem milyen az ajkad
a számmal érintve. Közel hajolok,
de hidegen kóstolsz, mintha nem is
akarnál, könnyes szemmel ébredek;
mert rájövök, ez álom volt csupán.
S érintésed mint ködkép ingovány,
a hajnal nyári betonjáról, párolog
egész álomfelhőkig, honnan belém
szöktek - visszaszáll.



A kócos hajú nő

2014. április 5., szombat

| | | 0 megjegyzés
George kilépett az ajtón. Felgyűrte az ingujját, hátrasimította a szemébe lógó tincseket és lélegzett. Próbált mélyeket szippantani, valahogy kitisztítani a fejét. Nem sikerült. Még mindig kótyagos volt, mint amikor tizenhárom éves korában egy barátjával körömlakkot szagoltak. Olcsó fajtát vettek és azt hazudták, a barátnőjüknek lesz, hogy az üzletben ne nézzék őket teljesen bolondnak. Persze akkor még nem tudtak lányokkal beszélni, oda pillantani se gyakran mertek. Csak lopva nézték a tévét éjszaka, lenémítva, kerekre táguló szemekkel. 
Bent a házban most egy nő feküdt. A haja fekete csipkét rajzolt meztelen hátára, a takaró a dereka köré csavarodott. Négy napja volt itt, nála csiszolták a padlót. Kis táskával jött, először nem tűnt vészesnek. De aztán a lakás tele lett szemceruzával, szemöldökcsipesszel, körkefével és olyan nőies holmikkal, amelyek nem csak hogy zavarták George férfiasan rendetlen világát, de szinte megfojtották. 
Ezért jött ki. A hajnali utcán néha elhaladt egy-egy taxi, vagy a kukásautó és azok a fáradt, kócos hajú, szégyenteljes nők. George lakásából megannyi ilyen lány lépett már ki hajnaltájt, fejfájással és leküzdhetetlen lelkiismeret furdalással a túl sok éjszakai koktél miatt. Szerette az ilyen nőket, elégedettnek és erősnek érezte magát tőlük. 
Most viszont a kócos hajú nő az ágyában feküdt, elöl hagyta a samponját és esze ágában se volt elmenni. A férfi egy furcsa, kifordított életben érezte magát.
Azt gondolta, ha egyszer egy nő beköltözik a házába, majd főzni fog, meg vasalni, rendet rak. Ehelyett Clara - mert így hívták a potyalakost - nemhogy rendet rakott volna, de a saját holmijait is szétszórta a maradék helyen, és porból meg forralt vízből készítette a kávét.
Gyakran mondta, hogy félre ne értse a helyzetet, egyáltalán nem akar ideköltözni. De George túl sok sorozatot látott, ahol a nők ugyanezt mondták, aztán azt hazudták, hogy terhesek. 
Kihúzott a zsebéből egy cigarettát. A füst, a hajnal és hogy egyedül ácsorog a járdán kicsit megnyugtatta.
A kislány, aki az újságot hordta, majdnem megdobta a New York Times egy összecsavart példányával, de még időben elhajolt előle. A lány felnevetett és csengetett a biciklijével. George elhúzta a száját, eldobta a csikket és visszament a házba. 
Clara már a zuhany alatt volt, bekapcsolva hagyta a tévét. Valami reggeli műsor ment, ahol egy erősen kifestett nő visítozott egy ijesztően öreg és ráncos vénemberrel. Alatta ment egy jazzre hajazzó zene, amitől George-nak libabőrös lett a háta. 
Kiáltott a nőnek, hogy elmegy, felhúzott egy nadrágot, és már itt sem volt. Egész nap eszébe se jutott Clara és a kiömlött rózsaszín körömlakkja. A lehető legtovább maradt a bárban, hogy már a sötét lakásra és az üres kínais dobozokra érjen haza. Clara többször is hívta, a neve és a mosolya ott virított a kijelzőn. George még az üzeneteket sem hallgatta le. 
Ahogy hazaért, egy darabig nem vette észre a változást, csak a tarkója fájt nagyon, mint amikor kisfiúként meghalt a nagymamája, és az üres házba kellett elmenniük csomagolni. Aztán meglátta a hiányt. Eltűntek a körömlakkok, a sampon, a hajszárító és a fotelre dobált pólók. Az asztalon egy cetli hevert. Nem kellett elolvasnia, hogy tudja, mi áll benne. Innen is látta a szívecskét és a C betűt. Clara mindent így írt alá. Bármi is volt a mondanivalója. 
Három napig bírta, hogy ne hívja fel. Később azt hazudta, hogy életveszélyes a nő lakásában a falon futó repedés. Mosolygott, amikor meglátta a sporttáskát az ajtó mellett. Ennek ellenére továbbra is kijárt szorongani és cigizni az ajtó elé. Nézte a hazakullogó, kócos lányokat. És örült, hogy Clarának nem kell így elmennie. Talán ezen a gondolaton lepődött meg a leginkább. Egy ideig azt hitte, csak a megszokás vezérli. De Clara nem volt az a fajta nő, akit a férfiak szellemként érzékelnek a lakásban. Rendetlen volt, makacs és hangos. Mindig bekapcsolva hagyta a tévét, kiabált a postással és kilóra vette az instant kávét. Egyáltalán nem tette George életét kényelmesebbé.
Csak boldoggá.

Madárka

2014. április 1., kedd

| | | 0 megjegyzés
kép innen
Három út térdelt előttem.
Kérve jajgott tenyerembe,
hogy mondjak egy imát,
kis égiperegnius, szárnyát
leszegte, fuldokolva nyelt
csicsergést.

Három út térdelt előttem.
A hír amit hoz, rosszabb a végnél,
döntésemen függ, nyílik-e tavasz,
szül-e virágot a föld
vagy bíborosodik a mező,
mert tűz vére ömlik
mindenhol.

Három út térdelt előttem.
Megcirógattam a tollast,
súgtam neki szép szavakat,
elmondtam egy imát,
mire remegve hozzám bújt,
s a csicsergés elhalkult.

Akkor a három út ölembe hajolt,
szelíden, mint álmos kisgyerek,
és a fák lesóhajtották magukról
a leveleket, mert válaszom odaveszett.

Madárkám elhagyott - sírtam.

A választás súlya ami megölt -
én kis kék hírnököm.
Mihez kezdjek most?

Aranyló út feküdt lábamhoz,
egy negyedik. Lábamra tekergett
eleje, mint susogó kígyó.
Láthatatlan angyalok, utamat fújták
s a lesóhajtott ötágú földi csillagok
húzták léptemet, s
madárkám füttyszava kísérte
lelkemet.