A nagymamám gyakran elmeséli ezt a történetet. Ha előkerül a nagybátyja fényképe, ha Máriapócsra látogatunk, de különösen, akkor, ha Pócspetriben járunk.
„Kiskorunkban a húgommal azt hittük, Pócspetri a világ közepe. Az emberek dolgoztak, a gyerekek tanultak, mindenki szerette egymást. Zárt közösség voltunk, a hírek lassan, alig jutottak el hozzánk. Akkor még nem volt televízió, rádió, még villany se. Egyetlen hangszóró volt, a községháza előtt.
Tavasz volt, a falu szélén lévő erdő mellett pedig majálist rendeztek, ahová minden gyerek eljött. Egész nap ott voltunk, játszottunk, egyszerűen jól éreztük magunkat. Mikor visszajöttünk, mindenkinek azt mondták, hogy siessen haza… mert nagy baj történt. A szüleim, miután megérkeztünk, nem engedtek ki minket.
Mint később kiderült, államosítani akarták az iskolát, amit a falu az egyházzal közösen épített. Egy igazi csapás volt. A falu apjai nem fogadták ezt el: hisz az iskolát ők építették a saját kezükkel, és most el akarják tőlük venni.
Sosem felejtem el. Mire hazaértünk a majálisról, az emberek már ásóval, kapával felfegyverkezve álltak a főtéren. Rendfenntartókat vezéreltek ki, hogy visszaszorítsák a tömeget és egy fegyver elsült. Az egyik rendőr meghalt.
Baleset volt.
Igenis, az volt, de kellett valaki, akire ráfoghatták, hogy példát statuáljanak. A nagybátyám pont megfelelt.
Apukám, de az egész család számára is rettenetes tragédia volt. Még sosem láttam sírni az apámat, akkor viszont zokogott, mert a testvérét elfogták, és bíróság elé állították. A kilenc fiú közül, ő volt az egyetlen, aki tanult: Nagykállóba járt gimnáziumba, később katonatiszt lett. Még csak huszonkilenc éves volt.
A házakból majdnem egy hétig nem lehetett kijönni. Az állatokat is csak lopva etették és itatták. A falu utcáit tankok lepték el.
Elmaradott falu voltunk. Nem volt se villany, se gáz, csak egy hangszóró a községházán. Az előtte lévő teret homok borította. Az egész falunak ott kellet hallgatnia a tárgyalást. Nagyanyám, aki egyszerű parasztasszony volt, elvágódott a homokon az ítélet hallatán: Miklóst, a nagybátyámat halálra ítélték és pár napon belül felakasztották.
A szüleim mindig azt mondták és ez a mai napig jellemző rám, hogy „jaj kislányom, csak egy szót se szólj, nehogy bajba kerülj˝! Nem tudtuk eldönteni, ki barát, ki ellenség, ki hisz Miklós ártatlanságában, ki ítéli el. Az, hogy rendőrgyilkos van, vagyis volt a családunkban, örökre ránk nyomta a bélyeget.
Mindenkit bevettek a termelőszövetkezetbe, csak minket nem. Akkor ez hatalmas csapás volt számunkra. Volt egy kis földünk, a végén fasorral, télen mindig onnan hoztunk tűzifát. De abban az évben nem. Nem engedték. Mivel a szobákban éjszakánként annyira lehűlt a levegő, hogy reggelre megfagyott a pohárban a víz, a húgom és én anyukám testvéréhez, Szakolyba kerültünk, ahol már akkor is hárman voltak. Alkalmazkodnunk kellett, és azt hiszem, kettőnk közül nekem ment jobban. A húgom folyton csak sírt. Abban az évben lerontottuk a jegyeinket. Később mikor visszakerültünk Pócspetribe, megint jó tanulók lettünk.
A továbbtanulás sem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, nem mehettünk oda, ahová elképzeltük.
Általános után Nyírbátorba kerültem, az akkori tanácselnök lányával együtt. Ha a hétvégére én jobb jegyet szereztem, mint ő, akkor az apja mindig ordibált és kiabált velünk. Végül édesanyám behozott Nyíregyházára, és a Kölcseyben érettségiztem le. Itt sem mertem beszélni, annyira meg voltam félemlítve. Nem tudtam, kinek mit mondjak, miből lesz bajom, miből nem. Mivel nem szólaltam meg, csak ha kérdeztek, és a legtöbb örömömet a matekpéldákban leltem meg, az osztálytársaim azt hitték, beképzelt vagyok. Pedig nem voltam az. Csak rettegtem.
De nem is illettem ide igazán. Itt mindenki boldog volt, én meg, ha hazamentem, otthon is csak a sírást láttam. Pedig tudom, hogy a szüleim szerettek minket, jobban, mint bárki mást.
Nem volt könnyű. Semmi jövedelmünk nem volt, ellenben a szüleimnek el kellett látniuk két középiskolás - majd később egyetemista- lányukat. Anyukám varrónő volt, mindig a gép mellett ült és varrt. Ennek köszönhetjük, hogy tanulhattunk. Apukám lendíthetett volna a helyzetünkön, ha lett volna földje, de nem volt.
Végül leérettségiztem. Legszívesebben tanárnak mentem volna, de az a bizonyos tanácselnök megakadályozta. ,,Rendőrgyilkos van a családban˝- ez volt az indok.
A Szűz Máriától vártunk segítséget. Mindig elzarándokoltunk hozzá Máriapócsra. Úgy gondolom, akkor is ő segített meg.
Mivel tanár nem lehettem, Szegedre mentem, hogy gyógyszerésszé váljak. A felvételi bizottság elnöke előtt ott volt a jelentkezési lapom, a tanárképző áthúzva, felette a gyógyszerészeti kar neve. Az osztályfőnököm írta át. Nem hiszem, hogy segíteni akart, mégis ennek köszönhetem, hogy felvettek. Megkérdezték, mi történt, én pedig elmondtam. Három fő ok volt: az, hogy nagyanyám kulák volt, hogy mélyen vallásos vagyok, és hogy a családban volt egy rendőrgyilkos. Ennyi elég volt ahhoz, hogy ne lehessek tanár. Az elnök rákérdezett a gyilkosságra, én pedig elmondtam, mi történt, azaz hogy baleset volt. A rendőrt a saját fegyvere ölte meg, mikor véletlenül elsült.
A húgommal mi lettünk az első nők, akik továbbtanultak a faluban. Addig ez csak a fiúknak adatott meg, és mi sem mutatja jobban a falunk erős Hitét, mint az, hogy mindegyikük pap lett.
Hogy mennyi minden maradt ki az életünkből, azt akkor tudtuk meg, mikor elkerültünk otthonról. Az idő múlásával ezek az emlékek elhalványultak, ám sosem feledkeztem meg a nagybátyámról. A szüleim egész hátralévő életét végigkísérte ez a tragédia. 1986-ban újratárgyalták az esetet, és a nagybátyámat ártatlannak ítélték. Pócspetriben az iskola ma már az ő nevét viseli.
Sokszor eszembe jut, hogy ha ez akkor nem történik meg, ha nem velünk történik meg, akkor talán máshogy élhettünk volna. Gyakran felteszem magamnak a kérdést: ha nem hal meg, Miklós vajon milyen ember lett volna?”
A mű Nyíregyháza önkormányzata által hirdetett pályázatra készült igaz történet alapján, és III. helyezést ért el.
.jpg)
