Misztikus mese felnőtt gyerekeknek

„– Tudja Daniel, olyan ez a város, mint egy boszorkány. Bebújik az ember bőre alá, és mire észreveszi, már el is rabolta a lelkét.
– Úgy beszél mint, Rociíto.

– Ne nevesse ki őt, Daniel! Az ilyen emberek teszik élhetővé ezt a kutyavilágot.

– A kurvákra gondol?

– Nem. Kurvából sok van, s előbb-utóbb mindannyian azzá válunk. Én a jólelkű emberekre gondolok.”

Carlos Ruiz Zafón - A Szél árnyéka 

Mikor először kerestem a könyvtárban - különösebb erőfeszítés nélkül megtaláltam -, hezitáltam haza vigyem-e, végül egy másik mellett döntöttem. Arra számítottam, hogy elvont elmélkedős, nehéz, gondolkodós könyv. Aztán valahogy mégis neki akartam veselkedni, már annyit halogattam, de persze amikor haza akartam vinni: nem volt a helyén. Mintha a könyv elkezdett volna előlem menekülni! Lestem mikor találom megint a polcon, és akkor lecsaptam rá. Eléggé szaggatott, tépett példány szegénykém, [a gerince konkrétan úgy lifeg, hogy már csak a szentlélek tartja] Egy ismerősöm kérdezte is, mikor látta felcsapni a könyvet a kezemben

- Mit olvasol?

Előre hajtottam a borítót, megnézte, majd vágott egy 'hm, nem hallottam még róla' arcot, és mivel még az elején voltam, csak annyit mondtam

- Jó rongyos szegény....

- Az azt jelenti, hogy jó könyv biztos - válaszolta.

Hát jó bizony.

Már a felénél eldöntöttem, nekem kell a folytatás. Így felkerült a listára a A Mennyország fogságában, és az Angyali Játszma.

Sokszínű volt, nem is tudtam eldönteni mégis hova soroljam műfajilag, mert van benne minden. Szövevényes, pókhálószerűen fonja körbe az agyat a történet, majd egyszer csak azon kapja magát az ember,hogy bebábozódott, és áldozata lett a soroknak...

Danielt, a félárva tíz éves fiút apja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe - ide kerülnek azok könyvek amelyeket felszámoltak a könyvtárakból és könyvesboltokból. A fiú kiválaszthat, ’örökbe fogadhat’ egyet. Így kerül Daniel birtokába A szél árnyéka című regény Julián Carax-tól, akiről még sosem hallott. A könyv rabul ejti, elvarázsolja, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódik később, és megváltoztatja a fiú életét. Az ifjú felnőtt Danielt is foglalkoztatja az író sorsának misztikus története, képtelen felhagyni a nyomozással és egyre jobban belebonyolódik egy különös ügybe.

Az első felénél, mikor Lain Cubert megjelent, sodródott előre a történet, szereplők bukkantak fel a sötét múltból, csak szaporodtak egyre - azt gondoltam egy mágikus realizmus műfaját képviselő könyvel van dolgom. [Ami egyébként a kedvenc műfajom]

Aztán a mumus a végére szétpukkadt, de jól belevitt az író a hangulatba. 'Én is félni kezdtem a sötétben', mint a kisgyerek, aki mindenféle szörnyet oda képzel az ágy alá. Aztán kiderül, hogy csak egy árnyék...Közel kell menni ehhez a könyvhöz, úgy mint a félelemhez. 

*Spoiler!*

Onnantól pörögtem be igazán és kezdtem falni a lapokat, amikor Daniel eljutott a régi kalapbolthoz, megtalálja Julian szobáját és a fényképet, amin Penelopeval van. Onnantól indul a nyomozás,  jönnek a visszaemlékezések a különböző szereplőkön keresztül. Más-más perspektíván át, mindegyikük kicsit másképp és többet adnak a teljes képhez, a hátrafele mesélt történethez, így jutunk el a végéig.

'A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.' 

Szinte karakterfejlődés nélkül fordít a szereplők megítélésén Zafón, ezt a perspektíva váltásokkal, és információ többlettel éri el, mintha újabb és újabb puzzle darabot a másikhoz illesztve formálódna a kép, ami egyre élesebb.

A vége miatt nekem egy misztikus mese marad. (Kicsit disney effektus.) Kalandos, sötét, ijesztő, kémes, szerelmes, titokzatos, humoros. Ajánlom nagy gyerekeknek. Engem beszippantott, és Fermin aranyköpéseit pedig imádtam... 

Egy kérdés fogalmazódott meg bennem, úgy másnaposan a könyvet heverve: tulajdonképpen ki volt az igazi ördög?  

Interjú Clara Royerparral - 2. rész

Tudna nekünk az első magyarországi látogatásáról beszélni, ami 2003-ban történt?

2003 február 10.-én érkeztem meg. Mindent hó borított a kék ég alatt, gyönyörű volt. Az első napomat anélkül töltöttem, hogy bármit is értettem volna, de mégsem éreztem magam elveszettnek, és az első két hétben minden egyes reggel megborzongtam a gondolattól, hogy itt vagyok.

Ami az irodalmat illeti, már ismertem olyan írókat, mint József Attila, Illyés Gyula, vagy Déry Tibor, miután a párizsi magyar Nagykövetség könyvtárában kutakodtam.

Magyarország által találkozott először Közép-Európával?

Nem, korábban egy hetet töltöttem Prágában, de a Budapesten átélt érzelmek nélkül. És annak ellenére, hogy sokat dolgozok csehekkel, még nem éreztem úgy, hogy újra meg kell látogatnom őket. Ellenben eljutottam Szlovákiába; nyolc hónapot töltöttem Bratislaván. 

 Hogyan kezdett el magyarul tanulni?

Számomra, az olyan nyelvek, mint a szláv, nőnemmel, hímnemmel, illetve semleges nemmel ellátva, nehezek. Fel kellett ismernem a szókincs nehézségét, de ami a nyelvtant illeti, egyszerűnek találtam. A nagykövetségen kezdtem magyarul tanulni, tudva, hogy egy évvel később Magyarországra fogok látogatni. Mivel nem haladtam olyan gyorsan, mint ahogy az megfelelt volna az elképzeléseimnek, magántanárt fogadtam, aki szinte már a testvéremmé vált. Nagyszerű barát, de tanárnak borzalmas. Lefordítottuk Faludy György egyik Villon fordítását, így a végére tudtam, hogy mondják magyarul azt, hogy „elefántcsont-torony”, illetve „bársony”, azt viszont nem, hogyan mondom, hogy „éhes vagyok”. Tehát sokkal több időmbe telt meg tanulni beszélni, mint olvasni. Másfelől viszont, a nyelv nagyon költői, így képtelen lennék magyarul írni. A magyar nyelv hatalmas rugalmassággal rendelkezik, azt is mondhatnánk egy eredeti nyelv, ami hihetetlen összhangban is van ugyanakkor. Ez leginkább versolvasás közben érződik.

Első fordításként miért Pap Károly mellett döntött?

Egyszerűen beleestem. Számomra ő Kafkával és Schulzcal egyenértékű, ez egy igazi találkozás, és felfedezés is volt. Hihetetlenül megérintett, amit a gyerekkorról írt. Van egy nagyon erős zsidó oldala, ugyanakkor egy tagadhatatlan teljessége is, amit véleményem szerint csak az igazán nagyoknál fedezhetünk fel. A regényei ugyanannál a kiadónál jelentek meg, mint a Csillag. 

Hogyan „élte túl” a fordítást?

Az egészet átolvastattam Kiss Anikó barátnőmmel, és órákon keresztül tanácskoztunk. Nélküle sosem lehettem volna fordító. Van még egy személy, akinek rengeteget köszönhetek, ez pedig nem már, mint Julien Hervier, aki németről fordít. Benne volt a Bagarry-Karátson díj zsűriében, és ő javasolta, hogy beszéljek a fordításomról. Nekik köszönhetően ma már egyedül is boldogulok. De néha még mindig felhívom Anikót, mert noha nincs szükségem fordítási segítségre, mindig tisztelni kell az író stílusát.

Utolsó kérdésként: Ki az ön kedvenc magyar írója? Kertész Imre?

Nem, a három „K”: Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, és utánuk természetesen Kertész is. Kertész Imre, az általam legkedveltebb kortárs író.

Brüsszel

A köruton nincs mozgás, minden áll csak.
Néma minden dráma s komédia.
Jeleneteknek végtelen sora,
ismerlek már és hangtalan csodállak!

 /Arthur Rimbaud: Brüsszel/

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

„Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál... Sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli, zene nélküli csönd.”

Így kezdi Alessandro D’Avenia a regényt, ahol a piros és a fehér, az élet és a halál, az értékes és az értéktelen vív állandó, utolsó vérig tartó párharcot.

A hős Leo, a tizenhat éves kamaszfiú, aki folyamatosan kapálózik az őt körülvevő világ ellen. Zavarják a szülei, az iskola, a tanárok... Csak egyetlen pontot talál az életében, aki miatt a színtelen napokon is érdemes felkelni az ágyból. Ő Beatrice.

A távolról figyelt, elérhetetlen eszménykép, akiben Leo összes álma és vágya megtestesül. Beatrice a vörös, lüktető élet. Ki ne találkozott volna már a plátói szerelemmel, amikor egy fél pillantás reményében képes minden szünetben egyetlen folyosón sétálgatni?

És hirtelen érkezik egy személy, egy hatás, egy tanár, aki élvezi, amit csinál, s megpróbál utat törni a szájhős Leóhoz. Ő az Álmodozó, – kell a mesenév, hogy Leo el tudja tüntetni, legalább képzeletben a kettejük között húzódó tiszteletpajzsot – az új történelemtanár, aki blogol és ezerszer látta a Holt költők társaságát. Leo nem dicséri a tanárt, inkább az irritáló pontokat keresi benne. Végül, nagy nehezen elismeri, hogy jó a dumája.

Aztán Beatricéből kifutnak a színek, életerős lányból törékeny gyerekké változtatja a betegség. Leo világa összeomlani látszik. Akkor már nem marad semmi, csak a csönd, a fehérség. Feküdni az ágyon és hallgatni a másik egyre halkuló szívverését. 

A fiúban minden tinédzser magára lelhet, furcsa, kifacsart kérdései és monológjai legalján lapítanak a válaszok, amelyeket mindannyian keresünk. Csak ki kell bogozni őket.

A harmincas éveiben járó, olasz író maga is tanár, testközelből figyeli a gimnazisták minden lépését. Szavai valóban egy tizenhat éves szavai, viszont gondolkodásában már valami mélyebbre tapint.

Ez nem csak egy egyszerű könyv, ez egy kalauz a fiatalok lényegtelennek tűnő problémái közé. A nézőpontja különleges és egyedi, mindenki, aki elolvassa, kicsit magába olvasztja Leót, a zenéit, a vicceit, a színeit.

Mert Leo szerint az élet különböző színek kavalkádja, s mind közül a legerősebb a piros, amit csak egyvalami győzhet le. A fehér. 

A Holokausztról másképp (Markus Zusak: Könyvtolvaj)

 Gyűlöltem és szerettem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.

Csak egy aprócska tény: ez a könyv veled fog maradni. Nem enged el, még jóval az után sem, hogy becsuktad és már csak az utolsó szavak visszhangzanak a fejedben. A Könyvtolvaj gyönyörű, akár egy festmény. A szavak a legnagyobb körültekintéssel lettek felpingálva az oldalakra, gondosan kikevert színekkel. A Könyvtolvaj megcsavarja lelkedet, a porba löki, aztán a legnagyobb kecsességgel felkarolja.

Vannak a klasszikusok, és azok, amikből lesznek a klasszikusok. Meggyőződésem, hogy ez a könyv az utóbbi kategóriába tartozik, és nem csak azért, mert egy  olyan örökzöld témát dolgoz fel, mint a második világháború és a holokauszt. Sőt, a különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem a szokványos recept szerint lett kikeverve.

A 10 éves Liesel Meminger számára csak egyetlen dolog világos: Hitler miatt kellett elválnia az édesanyjától, és az öccse is miatta hal meg. Egyetlen homályos és értelmetlen szó: kommunista, az oka mindennek. Új nevelőanyja a tipikus „gonosz boszorkány”, nevelőapját viszont azonnal megkedveli. Hans Hubermann cinkosként kacsint rá, és munka híján a szobafestő ujjait harmonikáján pihenteti, amiből olyan dallamokat tud kicsalogatni, hogy aki hallja, rögtön megjön az életkedve. A sors nem kegyes a lánnyal, rögtön első napján az iskolában kiderül, hogy először ül a padba, és még olvasni sem tud, hát az osztálytársak gúnyos nevetése kíséretében hagyja el a tantermet. Lieselt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Egy-két jól irányzott pofon és számos álmatlan éjszaka után a Könyvtolvaj győz az analfabetizmus felett. Rémálmaiból felriadva az ő új Papa-ja várja, hogy közösen vágjanak neki Liesel első lopott könyvének, a Sírásó kézikönyvének. Nem szívderítő olvasmány, de a kislány szívében különleges helyet foglal el: a kisöccse temetésekor vette el. A könyvek később is fontos szerepet töltenek be életében: kapcsolatot a múlttal, menekülést a jelenből, megmentőt a világháborúból, életre szóló barátságot egy zsidó fiúval.

A Könyvtolvaj rengeteg, csodálatos szereplőnek ad otthont. A Trónok harca Aria Starkjához, és J. K. Rowling Harry Potteréhez hasonlatos Liesel mellett ott van még a majdnem 12 éves Rudy Steiner, aki a kislány legjobb barátja és hű szövetségese, és kétségtelenül az a karakter, akiért a legtöbb könnyet hullatunk. A fiú egyszerre testesíti meg a szeleburdi kisfiút, a kiváló sportolót és a szinte költői magasságokba emelkedő hősszerelmest. Hans Hubermann, Papa, a legemberibb ember, aki mindent kockára téve bújtatja egykori bajtársa fiát, Max Vandenburgot, és lehel életet azokba, akik már feladták. Ilsa Hermann pedig, a polgármester felesége, a szoborszerű idős hölgy múltja szomorú titkokat rejt.

A Könyvtolvaj nem az a történet, amit az olvasó vár egy világháborús könyvtől. Sőt, szinte kevés benne a harc és a vérontás, a történet sokkal inkább szimbolikusan bontakozik ki.  Rudy Steiner, a „sárga hajú” német fiú példaképének Jesse Owens, amerikai futót tekinti. Olyannyira, hogy egyszer feketére pingálva futja le az olimpiai távot. A bujkáló zsidó fiú, Max Vandenburg életét Hitler Mein Kampfja menti meg, és éjszakánként a Führerrel bokszol a Hubermann család pincéjében. Sőt, mindig morgó Rosa Hubermann szíve is aranyból van a vaspáncél alatt. Ezek az apró lázadások teszik olyan különlegessé a mesét a Himmel (Mennyország) utca lakóiról. Az emberség győzedelmeskedik a Könyvtolvaj oldalain, még ha meg is van az ára.

A regény legnagyobb erőssége Markus Zusak játékos, mégis félelmetes súlyú iróniájába mellett abban rejlik, hogy lerombolja a sztereotípiákat. Hiszen a náci Németországban is éltek olyan emberek, akik nem feltétlenül érettek egyet a Führer akaratával, még a világháború alatt is nevettek és pezsgőt ittak a fülledt nyári estéken, és a legnagyobb szeretet azokba a gyerekekbe szorul, akiket a legjobban hurcol meg az élet: Egy plüssmackó a halott pilótának. Kikiáltott szavak a természetben, távol a világ figyelő szemei elől: Utálom Hitlert.

Még egy aprócska megjegyzés: a narrátor a Halál. A jó, öreg Kaszás nem hasonlít semelyik filmbeli megformálására. Sőt, kifejezetten emberi, és idegesítően sokszor "szól ki" a történetből, ahhoz pedig, hogy elnyerje az olvasók szimpátiáját gyakran panaszkodik "főnökére", aki a lehetetlent kéri. A legnagyobb bűne viszont nem ez. Legszívesebben visszaküldenénk a pokolba, amikor előre vetíti egy-egy szereplő  halálát.

Először: a színek.
Aztán: az emberek.
Általában így látom a dolgokat.
Vagy legalábbis így próbálom látni.

A Könyvtolvaj nemzetközi bestsellerként számos díj győztese, és nem véletlenül: akik nyitottak rá, olyan élményt nyújt, ami átformálja a világnézetünket és eszünkbe jut, hogy milyen élni.

Venuto al Mundo - Újjászületés

„Minden, amit szeretsz, fájdalmat okoz, ez már csak így van …”

Margaret Mazzantini

Most már úgy érzem kihevertem...

Észrevétlenül telepszik rá az emberre a hangulata, furán keserű és őszinte. Olyan érzés olvasni, mintha lenyomná valaki az ember fejét a víz alá. Az utolsó fejezetet alig bírtam, annyira nyomasztó hangulat telepedett rám a könyvtől; fulladtam tőle, ezért jó pár nap, ha nem kevesebb mint öt is eltelt, mire eljutottam a végéig.
Féltem, hogy fogok ott maradni: üresen, tehetetlenül, kérdően. Így. És most? Most mi lesz? Lehet így élni? Egy két lábon járó emlékkel, aki örökké a borzalom jelképe? Lehet szeretni? De hát tehet róla?
Mindegyiküket utáltam egy darabig, aztán újra megszerettem, mert megértettem őket.

Szóval így voltam vele, közvetlen az utolsó szót olvasva [de már közben is tudtam én ezt]: sürgősen kell valami vidító olvasmány, vagy ami kirángat ebből a posványból, amibe ez a könyv beletaszított. Szóval kérném vissza a szívemet. Épen. 
Olyan volt ez a könyv mint egy kés, ami könnyen beleváj a puha húsba, mindenféle erőfeszítés nélkül. Darabokra vagdalódtam a végére. Alattomosan, sunyi módon, cseppenként adagolta a mérget, és ép ez varázsolt el benne, hogy észrevétlenül lettem a rabjává. Mintha egy csomó oldódna ki, ahogy az ember meghúzza a masni lelógó szárát, megértettem a címet a végére.

Diegonak és Gemmanak, sokadik próbálkozásra se sikerül beteljesíteniük a szerelmüket: nem lehet gyerekük, mert a nő meddő. Ennyi. Közben meg jön egy háború...De mennyi galibát okoz egy nő ragaszkodása és vágya, hogy gyereket akar. De nem úgy, csak, hogy legyen kit pelenkázni, és mert olyanaranyosegykisgyerek (mert hát, a legtöbb az), hanem: olyan legyen a tarkója, mint Diegonak. Úgy beszéljen, úgy nézzen, úgy járjon, olyanok legyenek a vonásai...De milyen ára lesz ennek? Kinek van igaza? Talán ha nem akarja annyira, talán ha nem makacskodik, talán ha nem jön az a kis bolsevik zenész lány...
A karakterek külön-külön önmagukban hullámvasutak, dübörgő hevességgel és mély sebekkel, felváltva gyűlöltem, szántam őket, és megesett rajtuk a szívem.

Két szálon fut a történet; A jelenből indulunk, 15 évvel későbbről, amikor Gemma kap egy telefonhívást, rég nem látott barátjától, Gojkótól, hogy látogassanak vissza. A háborús képektől indulunk, amit Gemma halott férje, Diego készített. És innen megyünk visszafele, egyre mélyebbre, a háború szívéig, ami vértől duzzadva lüktet, aztán szétrobbantja az összes reményt, ami még maradt. Már az elején tudjuk, a férj halott.
Gondolja az ember nem nagy kunszt, nincs ezen mit kiakadni. De aztán azon kaptam magam, hogy a lehetetlent akartam, amit már leszögezett az író megmásíthatatlanul. Pedig végig reménykedtem, hogy hátha nem kell bekövetkeznie, aminek muszáj.
Egy óriási szerelem se tudta legyőzni Diego függőségét, a démonait, amik gyerekkorából kísértették, a gyökerek erősebbek voltak. És egy ilyen szerelem is, ami szinte berobban,  hogy vezet végül a semmibe, és letörik mint valami szél verte virág, és annyi neki.

Nem akarom elemezni, nem akarok róla sokat írni, mert felesleges. [Meg azért sem, mert ha elárulnám a pontos tartalmat, akkor ugrana az egész csattanója]
Tetszett az írónő stílusa, hogy a metaforákon néha gondolkodnom kellett, első olvasatra olyan furák voltak, és idegenek, elvittek valahova, aztán valahogy mégsem ott kötöttem ki, amit a feszültségkeltésből reméltem.
És nem dramatizálta túl a narkózást, a meddőséget, a vetéléseket meg a többit, nem lírázott. Csak úgy oda vágta az emberhez, ami van.

Témáját tekintve szól: az anyaságról, a délszláv háborúról, a küzdésről, női sorsról, szerelemről, egyszerre kortárs és szépirodalom ötvözet.

Jugoszlávia szétszakadása, az 1991-s boszniai háború még a mostani lelkekben is kísért. Mindenki siratja a holtakat, de ki vigasztalja az emlékezőket? Ijesztő, hogy ez azért nem volt olyan rég...
Találtam egy cikket az indexen, ahol 'akkor-és-most' képekben meg lehet nézni Szarajevót.

Fájt ez a könyv. Na.

A könyvből film változat is készült, amit az írónő férje rendezett, magyarul nem jelent meg, de feliratosan megtaláltam már, még megnézésre vár.

Chris Columbus- Édesek és mostohák

Számomra ez volt az eddigi legmegindítóbb film, amit valaha láttam. Teljesen szubjektíven imádom, mert egy rendkívül fontos témát boncolgat. Ez az alkotás arról a legmélyebb szeretetről szól, amit csak egy édesanya érezhet a gyermekei iránt.

1998-ban készült és Chris Columbus rendezte, az anya szerepében Susan Sarandon és a mostohaanyát Julia Roberts alakítja.

A történet szerint az elvált házaspár életébe belép, egy új fiatal nő, aki átveszi az édesanya helyét a férj

oldalán. Ez persze rengeteg konfliktust szül, hiszen a gyerekek és az anya (Jackie) utálják őt. S míg a fotóművészként dolgozó Isabel erején felül dolgozik, hogy megkedveltesse magát a gyerekekkel, addig Jackie-ről kiderül, hogy rákos megbetegedése van, amit kemoterápiával kezdenek el gyógyítani. Persze senkinek nem szól erről; és egyedül próbál meg túljutni a válságon. Titkolózás titkolózást követ, míg egy nap Isabel kérdőre vonja Jackie-t az érthetetlen viselkedéséért. Miután minden kiderült a továbbiakban a teljes család támogatását élvezi Jacki, de a rák leküzdéséhez ez nem elég. Számtalan kezelés után úgy dönt, hogy lemond a további gyógyterápiákról és inkább otthon várja meg, a családja körében az utolsó napokat.

Borzasztó dolog szembenézni a halállal, de még szörnyűbb, ha az ember kisgyerekeket hagy maga mögött. Az a szörnyű fájdalom, hogy a sajátja, akit a legjobban szeret nélküle fog felnőni és talán nem is fog rá úgy emlékezni. Közben pedig emészti a féltékenység, hogy a gyerekek életébe új anya lépett. Egy olyan, aki sokkal fiatalabb és divatosabb, aki olyan számukra, mint egy jó fej nagy testvér. Fél attól, hogy mikor már Ő nem lesz, átveszi a helyét, ez az idegen nő, aki elveszi tőle a saját gyerekei szeretetét. Így úgy érzi jogosan gyűlölheti és annak minden hibáját a szemére vetheti. De ahogy telik az idő rájön, hogy minden személyes érzése ellenére, a gyerekekhez tartozik ő is és megérti, habár őt elvesztik, örökre ott marad a szívükben. Hiszen ővé a szeretettek múltja és a mostohaanyáé a jövő.

Az utolsó jelenetben a teljes család ünnepel a karácsonyfánál. Ekkor Isabel készít egy fotót róluk és ekkor Jackie olyat tesz, ami könnyeket csal a szemembe. Megkéri Isabelt, hogy a következő fotón ő is legyen rajta, a kanapén Jackie mellett ülve, mint a család része. Nem tűnhet nagy dolognak, de számomra nagyon fontos, hiszen ennek a lényege az elfogadás. Bizony talán ez megy a legnehezebben, mert könnyebb utálni, mint szeretni és könnyebb elítélni, mint elfogadni.

Nagyon nagyon szeretem és imádom ezt a filmet. Ez a mű rávett a szépségével arra, hogy sírjak. Mit sírjak, zokogjak! Tekintetbe véve, hogy ez velem szinte sose történik meg, hatalmas elismeréssel kell adózzak a filmkészítőknek.