Martin több Trónok harcát szeretne

Az egyik legnépszerűbb sorozat manapság George R. R. Martin írása, név szerint „A tűz és jég dala” sorozat, a Trónok harca című sorozat ihletője, aminek a negyedik évadja vasárnap fejeződik be az HBO amerikai műsorán.

Még a hatalmas siker ellenére is vannak különbségek Marin verziója, és a televíziós sorozat között.  A Trónok harca átlagos nézettsége 18 millió körül mozog epizódonként, és ez az évad még  A maffiózók (The Sopranos), a HBO legnépszerűbb sorozatának nézettségi rekordját is megdöntötte. Ilyen számok mellett elmondhatjuk, hogy a Starkok és Lannisterek, Baratheonok és Targaryenek már nem csak Martin nevével fémjelzettek.

Most, hogy a műsor sorra dönti a nézettségi rekordokat, és gyűjt be dicsérő kritikákat, Martin belement az interjúba, és arról beszélt, mi tetszik neki a sorozatban, mi hiányzik belőle, és ő kinek szurkol. Mindezt abból a meglehetősen különös nézőpontból, amit egy televíziós sorozat és sikeres irodalmi művek alkotója tehet csak meg.

Nemrég egy telefonos interjúban azt mondta teljesen meg van elégedve a sorozat képernyőre vitelével, mert „olyan remekül csinálják” – ezzel D.B. Weiss és David Benioff csapatát dicsérve, (akiket akár nevezhetnénk a sárkányon nevelőapjának is) az HBO sorozat stábját. Egyetlen dolog azonban akad, aminek Martin még jobban örülne.

Az óriási képzelőerejű Martin (amivel több száz, ha nem ezernyi különböző karaktert hozott létre) leginkább azt szeretné, ha több idő jutna a Trónok harcára, melynek eddigi 4 évadja 10-10 epizód hosszú volt.

„Azt szeretném, ha több epizódból állna a sorozat” mondta Santa Fe-i otthonából telefonálva „ 13 epizód már elég lenne ahhoz, hogy bekerüljenek olyan jelenetek, amiket ki kellett vágnunk, amik részletgazdagabbá tennék és elmélyítenék a sorozatot.”

Ennek ellenére megérti, hogy a költségvetést nem lehet a végletekig bővíteni. A világ négy sarkában található forgatási helyszíneknek köszönhetően – Izland, Írország, Málta, Horvátország, Marokkó – és a nagyzó, mégis kihagyhatatlan csatajelenetek miatt a sorozat költségeit 60 és 70 millió dollár közötti összegre becsülik.

Az egyik ilyen hiányzó jelenetet az első kötetből, a Trónok harcából idézi Martin:

„Amikor a Starkok Királyvárba utaznak, a fővárosba, Sansát és Aryát meghívja magához teára Cersei királynő, de Arya inkább vadászni menne a hentes fiával, ez veszekedést provokál a lányok között.”

Martinnak azért különösen fontos ez a jelenet, mert segíti a testvérek közötti kapcsolat mélyebb megértését. Ugyan a sorozatban nem láthattuk, de felvették a jelenetet a meghallgatások során Sophie Turnerrel (Sansa) és Maisie Williamsszel (Arya).

Martin, aki pályája elején novellákat írt, amik sci-fi magazinok hasábjain jelentek meg a hetvenes években, mindig is fikciót, a fantasztikusat szerette írni, és több kitüntetést is kapott ezen munkájáért, például a Hugo, Nebula, Stoker és a World Fantasy Awards díjakat. „ Inkább az az ember vagyok, aki egyedül alkot, mintsem összedolgozik.” mondta.

Ugyanakkor csapatban dolgozott a „Twilight Zone” című CBS sorozaton, ami 1986-ban debütált, illetve íróként és producerként vett részt a „Szépség és a szörnyeteg” 1987-es CBS verzióján is. Mégis, ilyenkor mindig volt valami, ami zavarta. Íróként sokkal inkább érdekelte, hogy „Hogyan tegyem erősebbé, jobbá? Milyen szó illik a leginkább ide? Szeretem, ha enyém az utolsó szó, és elegem lett az állandó hollywoodi hatalmi harcokból.”

Hozzátette „Ha nem értek egyet Anne javaslataival (Anne Groell, a szerkesztője a könyvkiadónál) egyszerűen nem fogadom meg. Ha a tévénél dolgozol, mindig van valaki, aki feletted áll (a stúdió, a megrendelő) mint egy Zeusz féle istenség.”

Tehát otthagyta a tévés karrierjét és visszatalált a regényekhez. A tűz és jég dalát 1991-ben kezdte el írni, és már ekkor eldöntötte, hogy hagyni fogja a történetet, hogy őt vezesse, vissza a kezdetekhez.

A 65 éves Martin Bayonne-ban, New Jersey-ben nőtt fel egy dokkmunkás fiaként. Már gyermekkorában megfogta a fantasy, sci-fi és a képregények világa. Fiatalkori kedvencei közé tartozik Robert Heinlein, Jack Vance, J.R.R. Tolkien „Gyűrűk Urája” és a Marvel képregények is. A Fantasztikus négyes 20. fejezetében (1963-ban) még egy rajongói levél is található egy bizonyos George R. Martin-tól – úgy látszik akkor még nem vette fel a Tolkienre hajazó második R-t – a Fantasztikus négyes 17. számáról, amiben Mr. Fantastic és a csapat Dr. Doom ellen harcolnak. Martint már akkor is izgatta az akció/oldal arány.

„Nem fér a fejembe hogy volt képes olyan kevés oldalba annyira sok akciót bezsúfolni.” – írta.

A tűz és jég dalában a rengeteg akció megannyi oldalon bontakozik ki – mintegy 5000 oldalt számlál jelenleg, és még nincs vége. A sorozat első kötetét 1996-ban adták ki. Annak ellenére, hogy számos fantasztikus vonást hordoz magán a sorozat, gyakran tűnik 19. századi regénynek fantasztikus elemekkel tarkítva, sokszor hajazva inkább Tolsztojra, mintsem Tolkienre. Martin elmondása szerint sose gondolta volna, hogy a Tűz és jég dalából valaha tévé sorozat lesz.

A népszerűség ellenére mégis vannak, akik jobban örültek volna, ha megmarad papíron a regény. Számos kritikus panaszkodott a szexuális erőszak ábrázolásáról, de Martin szerint ábrázolása elkerülhetetlen volt. „ A nemi erőszak minden háborúban jelen volt, a sumérok küzdelmeitől kezdve a mai napig” mondta a New York Timesnak „Kihagyni őket a történetből hamis képet nyújtott volna, hazugságnak érezném.”

Martin azonban azt is elmondta, hogy a televíziós sorozattal kapcsolatban vajmi kevés beleszólása van. Csak társszerző producer (co-executive producer) és minden évadhoz egyetlen epizódot írt. Állítása szerint próbál nem belefolyni a sorozatba, „de kis változtatások nagy változásokhoz vezetnek” mondta.

Vegyük például Marilliont, a zenészt az első évadból. A tévé sorozatban megcsonkítják – kitépik a nyelvét – Joffrey egyetlen szeszélyére és eltűnik a műsorból. A könyvben azonban ő a bűnbak Lord Petyr Baelish (Kisujj) Lysa Arryn ellen elkövetett gyilkosságában (amit a negyedik évadban láthattunk). „Tehát ezt meg kellett változtatnunk a műsorban” mondta Martin. „A pillangóhatás így egyre csak gyűlik.”

De mi van Martin elképzeléseivel? Beváltotta a reményeit az HBO? Martin azt mondta, hogy összességében elégedett volt a kosztümökkel, a dizájnnal és az effektusokkal. Ha több beleszólása lenne, mondta, akkor több változtatást, csavart is javasolna. „Nem, nem, inkább legyen ilyen a sisak.”

Van azonban egy fontos tényező, ami zavarja: a Vastrón ábrázolása. Az HBO trónja igazi ikonná vált, írta a blogján, méghozzá jól megérdemelten.” A dizájn fantasztikus és remekül illik a műsor világába. Rengeteg másolata van papírnehezéktől kezdve az életnagyságú verziókig. Mindenki ismeri, és én is imádom. Mindegyik változat megvan, itt a polcomon. De nem ez az a Vastrón, amit magam elé képzelek, mikor a Winds of Winter-en (Tél szele – a hatodik kötet címe) dolgozom. Ez nem az a trón, amit szeretném, hogy az olvasóim maguk elé képzeljenek. Ahogy én leírtam a könyvben, óriásinak, félelmetesnek, feketének, és kifacsartnak, amihez egy meredek lépcső vezet. A hely, ahonnan lenézve mindenki aprónak tűnik. Az én trónom egy púpos szörnyeteg, ami rettenetes árnyékot vet a teremre, csúnya és aszimmetrikus. A HBO trónja nem hasonlít erre.”

Bármelyiket is részesítik előnyben a nézők és olvasók, milliók kerülnek majd eladásra, ahogy az évadzáró epizódot leadják vasárnap. ( A sorozat ötödik és hatodik évadját már berendelték.) Több, mint 31 millió példányt nyomtattak már összesen a sorozat köteteiből a kiadó szerint, és bármikor is érkezzék a Winds of Winter, egészen biztosan azonnal bestseller lesz.

A sorozat Martint igazi sztárrá varázsolta. A hobbitokhoz hasonló habitusú író nem igazi popsztár alkat. „Hihetetlen!” mondta „Mindig reménykedik az ember, hogy szerencséje lesz, de hogy meg is valósuljon, egészen új szintre emeli a dolgokat. Egy sztár lettem, aki hamar kiöregedett.”

Híres vagy sem, Martinnak mégis le kell ülnie nap, mint nap, mert rajongók milliói várják tűkön ülve a folytatást. Remélik, hogy a „Tél” hamarosan ideér. Sokak szerint túl lassan ír, de a jó munkához idő kell. Mikor arról kérdeztük mikorra várható a folytatás Martin csak annyit mondott egy sóhaj kíséretében: „Dolgozom rajta.”

Egy álmodozó sóhaja volt a határidő vészes közeledtével.

Forrás: The New York Times (http://www.nytimes.com/2014/06/15/arts/television/george-r-r-martin-wants-more-game-of-thrones-too.html?partner=rss&emc=rss&_r=1)

Interjú Clara Royerparral - 2. rész

Tudna nekünk az első magyarországi látogatásáról beszélni, ami 2003-ban történt?

2003 február 10.-én érkeztem meg. Mindent hó borított a kék ég alatt, gyönyörű volt. Az első napomat anélkül töltöttem, hogy bármit is értettem volna, de mégsem éreztem magam elveszettnek, és az első két hétben minden egyes reggel megborzongtam a gondolattól, hogy itt vagyok.

Ami az irodalmat illeti, már ismertem olyan írókat, mint József Attila, Illyés Gyula, vagy Déry Tibor, miután a párizsi magyar Nagykövetség könyvtárában kutakodtam.

Magyarország által találkozott először Közép-Európával?

Nem, korábban egy hetet töltöttem Prágában, de a Budapesten átélt érzelmek nélkül. És annak ellenére, hogy sokat dolgozok csehekkel, még nem éreztem úgy, hogy újra meg kell látogatnom őket. Ellenben eljutottam Szlovákiába; nyolc hónapot töltöttem Bratislaván. 

 Hogyan kezdett el magyarul tanulni?

Számomra, az olyan nyelvek, mint a szláv, nőnemmel, hímnemmel, illetve semleges nemmel ellátva, nehezek. Fel kellett ismernem a szókincs nehézségét, de ami a nyelvtant illeti, egyszerűnek találtam. A nagykövetségen kezdtem magyarul tanulni, tudva, hogy egy évvel később Magyarországra fogok látogatni. Mivel nem haladtam olyan gyorsan, mint ahogy az megfelelt volna az elképzeléseimnek, magántanárt fogadtam, aki szinte már a testvéremmé vált. Nagyszerű barát, de tanárnak borzalmas. Lefordítottuk Faludy György egyik Villon fordítását, így a végére tudtam, hogy mondják magyarul azt, hogy „elefántcsont-torony”, illetve „bársony”, azt viszont nem, hogyan mondom, hogy „éhes vagyok”. Tehát sokkal több időmbe telt meg tanulni beszélni, mint olvasni. Másfelől viszont, a nyelv nagyon költői, így képtelen lennék magyarul írni. A magyar nyelv hatalmas rugalmassággal rendelkezik, azt is mondhatnánk egy eredeti nyelv, ami hihetetlen összhangban is van ugyanakkor. Ez leginkább versolvasás közben érződik.

Első fordításként miért Pap Károly mellett döntött?

Egyszerűen beleestem. Számomra ő Kafkával és Schulzcal egyenértékű, ez egy igazi találkozás, és felfedezés is volt. Hihetetlenül megérintett, amit a gyerekkorról írt. Van egy nagyon erős zsidó oldala, ugyanakkor egy tagadhatatlan teljessége is, amit véleményem szerint csak az igazán nagyoknál fedezhetünk fel. A regényei ugyanannál a kiadónál jelentek meg, mint a Csillag. 

Hogyan „élte túl” a fordítást?

Az egészet átolvastattam Kiss Anikó barátnőmmel, és órákon keresztül tanácskoztunk. Nélküle sosem lehettem volna fordító. Van még egy személy, akinek rengeteget köszönhetek, ez pedig nem már, mint Julien Hervier, aki németről fordít. Benne volt a Bagarry-Karátson díj zsűriében, és ő javasolta, hogy beszéljek a fordításomról. Nekik köszönhetően ma már egyedül is boldogulok. De néha még mindig felhívom Anikót, mert noha nincs szükségem fordítási segítségre, mindig tisztelni kell az író stílusát.

Utolsó kérdésként: Ki az ön kedvenc magyar írója? Kertész Imre?

Nem, a három „K”: Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, és utánuk természetesen Kertész is. Kertész Imre, az általam legkedveltebb kortárs író.

Interjú Clara Royerparral - 1. rész

Hogyan magyarázza, hogy a Csillag cím hatására rengeteg párizsi magyar veszi fel önnel a kapcsolatot?

Általában, először inkább a magyar eredetemről akarnak velem beszélni, mint a könyvről, vagy fordítást kérnek tőlem. Ennek ellenére nagyon örülök, még akkor is, ha nem kifejezetten franciaországi magyaroknak írtam. Ritka, az ilyen közönség.

Valóságos kockázata volt ennek a címválasztásnak.

Ez igaz. Magyar címet választani, igazi kihívás: ha az emberek nem tudják elolvasni, nem ismerik a kiejtést, a szó „csillag” nem igazán szép. Személy szerint, én csodálatosnak tartom a szót, ez már csak egy egyszerű hallási, vagy megszokási kérdés. Természetesen, ha azért siklunk tovább egy könyv felett, mert a cím túl bonyolult, az bosszantó. Máskülönben szerintem könnyen kilyukadhatunk ennél a véleménynél. De tisztában voltam ezzel a kockázattal, amikor címet választottam. Mindenesetre a történet választotta a címét.

Antal személyiségével rengeteg történelmi információt adsz Magyarországról. Fontos ez számodra?

A személyisége „parancsolta”: valaki, aki mindenről tud mindent, de ez a tudás hasztalan; más szóval, ha a személyiségre vagyunk kíváncsiak, akkor a történelemre is. Meggyőződésem,  hogy emiatt nem sikerült sohasem választanom a történelem és az irodalom között. Ez a két elem nagyon összekapcsolódott Magyarországon és Közép-Európában is.

Beszéljen a magyar gyökereiről, mi fordította a magyar tanulás irányába?

Tizenöt évesen bájolt el a magyar nyelv, miközben John Irving egyik novellagyűjteményét olvastam, ami hihetetlenül megérintett. Az egyik történet két diák történetét meséli el, akik egy titkos nyelvet találtak ki. Az elbeszélő a végén elárulta, hogy ez a nyelv a magyar volt. Gyönyörű volt, egy elásott kincs a számomra. Emiatt akartam még jobban megismerni.

Természetesen nem akadt magyar irodalom nyomára a könyvtárban. 

Nem. Később, húsz évesen, egy éjszaka alatt elolvastam egy Márai Sándor könyvet, utána Kosztolányi Dezsőtől az Édes Annát, és úgy éreztem hihetetlen erejük van. Nem sokkal később fedeztem fel Kertész Imrét, és hirtelen minden megvilágosodott. Azt mondtam: ezt akarom csinálni, ezt akarom olvasni, el akarok oda jutni.

Forrás: http://litteraturehongroise.fr/entre-les-lignes/2011-06-29/interview-avec-clara-royerpar-johnatan-joly

Interjú Edith Piaffal

Edith a homokban ül, szemben a tengerrel. Egy újságíró érkezik, és mellé telepszik.

- Üdvözlöm. Azt mondták a parton, tehát… Kedves öntől, hogy elfogadta a beszélgetést.

- Boldoggá tesz.

Az újságíró elővesz  egy irattömböt, és egy tollat.

- Érdekes Önt ilyen messze látni Párizstól.

- Sosem vagy ok messze Párizstól.

- Van egy apró listám kérdésekkel. Úgy terveztem, hogy felteszem önnek őket egyesével… nos akkor, melyik a kedvenc színe?

- A kék.

- A kedvenc étele?

-  Le bouf ficelle.

- Meg fog békélni az öregedéssel Madame Piaf?

- Már megtettem.

- Kik a leghűségesebb barátai barátai?

- Az igazi barátaim mind hűségesek.

- Ha nem tudna többet énekelni?

- Nem tudnék többé élni.

- Fél ön a haláltól?

- Kevésbé, mint a magányosságtól.

- Imádkozik?

- Igen, mert kiszek a szerelemben.

- Melyik a legszebb szakmai emléke?

- Minden egyes alkalom, amikor felgördül a függöny.

- A legszebb női emlék?

- Le premier baiser.

- Az első csók.

- Szereti az éjszakát?

- Igen, rengeteg fénnyel.

- Egy zongorával és barátokkal.

- A hajnalt?

- Az estét?

- Mert ez nekünk a hajnal.

- Ha tanácsot adna egy nőnek, mi lenne az?

- Szeressen!

- Egy fiatal lánynak?

- Szeressen!

- Egy gyereknek?

- Szeressen!

- Kinek köt?

- Annak, aki szeretné hordani a pulóvert.

- Nos, tehát, ennyi volt az egész. Remélem nem volt túl hosszú.

- Nem… Én még maradok egy kicsit.

-Rendben. Köszönöm szépen. Viszont látásra Asszonyom.

Azt hiszem, már mindenki hallott Edith Piafról, akit a chanson királynőjének is szokás nevezni.  Azt azonban kevesen tudják milyen nehézségekkel teli élete volt. A szülei alkoholisták voltak, így nagyanyja nevelte fel a kislányt, egy bordélyházban.

Egy párizsi varieté igazgatója figyelt fel rá, és pár év leforgása alatt, Edith az egész világot meghódította. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Ezután az énekesnő az alkoholban és a drogokban talált megnyugvást. 

A film igazi sikermű. Marion Cotillard hihetetlen alakítást nyújt, nem is gondolnánk, mennyi tehetség lakozik a fiatal színésznőben. 

A mű több díjat is nyert, többek között a legjobb smink, jelmez, és maszk kategóriában.

Akik könnyű esti kikapcsolódásra vágyik annak nem ajánlom, de bárki, aki szeretne betekinteni egy kicsit a kulisszák mögé, milyen is volt Edith Piaf élete, az bátran nézze meg. 

Interjú ZAZ-zal

A „Je Veux”-ben egy olyan listát állítottál össze, ami rengeteg olyan dolgot tartalmaz, melyet szeretnél megkapni. Megszerezted már ezeket a dolgokat? Azóta is ugyanazok állnak rajta, vagy az idő haladásával változtak a listán szereplő tételek?

A listám mindig változik, a képzelet határtalan, és annyi kitalált terv áll rajta. Rengeteg olyan dolog van, amit még nem csináltam meg.

Mi a következő amit tervbe vettél?

Szeretnék eljutni Tibetbe, vagy megmászni a Himaláját. Nagyon jó lenne.

A „Recto Verso’ című albumod borítóján, téged látunk, az arcodon különböző színfoltokkal, és az „On Ira”-ban azt énekled „ezer szín, hogy ember légy”. Mit jelentenek neked ezek a színek?

Manapság mindenki ugyanazt csinálja, és ezt szomorúnak találom, mert rengeteg különböző dologgal gyarapíthatjuk azt, amink van. Ha neked, van valamid, amim nekem nincs, én majd megpróbálom megszerezni azt. De sajnos egyesek ezt úgy érik el, hogy rengeteg embernek elveszik a vagyonát, földjét, azt, amit örökölt, és ez gond. 

Ezek a színek, a hagyományok, azok a dolgok, amelyek gazdagabbá teszik az életet, és ezek a színek azok a képességek is, amelyekkel mind ezt felismerhetjük. Rengeteg érzelmünk, hatalmas érzelmi színpalettánk van. Gazdagok vagyunk!

Tehát ezek a színek olyanok egy kicsit, mint a kultúrák?

A kultúrák, az érzelmek, a döntéshozások, melyekre képesek vagyunk, igen, ez mind az.

Az első albumod után, egy elég szomorú, árnyékos része következett az életednek, de úgy döntöttél, boldog leszel. Sok ember táplálkozik ebből, de konkrétan, mit tegyünk? 

Nincsenek kis felhők, szürke foltok, melyek mindig megmaradnak?

 Húszéves korom óta tudom, hogy színésznő leszek, annak ellenére, hogy ezzel sebezhetőbbé is válok. De igaz, hogy mára már jobban elfogadom magam. Jobban elfogadom a különböző részeim, mind a színeseket, mind a szürkéket egyaránt. És az elfogadással nyugodtabbá váltam, békésebb vagyok. Megpróbálom nem megváltoztatni a szürke részem, ez is ugyanúgy hozzám tartozik. Mióta ezt megértettem, ez a nappalom és az éjjelem.

A francia-német barátság, egy nagyon különleges dolog, ami összeköti az országainkat, mégis sokkal több francia művész van, aki sikereket ér el Németországban, mint fordítva. Véleményed szerint, miért?

De hát ott a Tokyo Hotel! (nevet) Ti sokkal szabadabbak vagytok, mint mi, kevésbé ítélkeztek, és sokkal lazábban álltok a dolgokhoz. Van valami, ami sokkal kellemesebb nekünk nálatok, mint nálunk

.

Neked is rengeteg sikered van más országokban, tehát sokat utaztál. Melyik a kedvenc helyed, különösen hol érezted azt, hogy a zenédet a legjobban megértették?

Minden beszélgetés alkalmával úgy érezem, megértenek. Most épp Latin-Amerikába és a keleti országokba tervezünk egy utat. Ez hihetetlen, csak franciául éneklek, és tudom, hogy ez ritka, és hogy óriási szerencsém van! Csak hab a tortán, hogy imádok utazni. Ráadásul lefordítják a szövegeim, mert a zeném megérinti őket, ez nagyon ez pedig hihetetlen érzés, legyen ez Lengyelországban, Törökországban, Csehországban, Japánban, Szerbiában, Horvátországban, Bulgáriában, vagy Szlovéniában.

Világ, vagy francia polgárnak érzed inkább magad?

Világpolgár vagyok. A Föld polgára. Ilyen szempontból nem tartozok Franciaországhoz. Igen, tudom, ez az országom, ahol születtem, az anyanyelvem, amit imádok. Nagyon szépnek találom a franciát, hogy rengeteg dolgot ki tudunk fejezni, a kultúránk pedig hihetetlenül gazdag. Imádom ezt az országot, de az összes többit is a Földön. Minden egyes országnak van egy energiája, egy kultúrája, egy csak rá jellemző dolog…arcok, kódok, és gyönyörű dolog mind ezt látni, átélni. Természetesen, vannak dolgok, melyek nem tetszenek, de örülök, hogy van lehetőségem mindezt megtapasztalni.

Forrás: http://news.spotify.com/fr/2013/05/10/zaz/

Interjú Sophie Marceau-val

-Hogyan látja utólag a kislányt, aki volt, a hírnév előtt ?

- Nem voltam mindig magabiztos, de a kis világban, amelyben fejlődtem, viszonylag ki tudtam teljesedni. Nem volt minden olyan egyszerű, egy apró lakásban éltünk, mindentől távol, voltak családi gondjaink, de kívülről nézve már a szabadság és gyengédség jut eszembe erről az időszakról. Mindig is megvolt a képességem, hogy ne ragaszkodjam a problémákhoz. Nem tagadom le őket, ellenkezőleg, mélyen átérzem őket, de mindig volt erőm talpra állni és folytatni… Nagyon korán, 11-12 évesen kedvet kaptam szembenézni az élettel, a munkával, a külvilággal. Az iskolát nem nekem találták ki, konkrétabban szerettem volna élni, a világban.

- Ebben az elhatározásban a szülei befolyásolták ?

- A szüleim nagylelkűek, valószínűleg ennek köszönhetjük, az öcsém és én, az életerőnket. A szüleim nagyon franciák. « Higyj magadban ! », « Legyél pozitív », ezeket a mondatokat ritkán mondják nálunk. Inkább ezt halljuk : « Minden rosszul megy ! », «Nem fog sikerülni ! ». Ez a francia kultúra nagyon « elnehezítő ». Nem csak a szüleimről beszélek, hanem globálisan ; az iskolában, az utcán, a médiában, mindenütt azt halljuk először, hogy « lehetetlen ». Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, irígységre, komplexusokra... Bár, ha megkaparjuk a felszínt, találunk fényt és energiát, de ehhez kaparni kell !

- Hogyan látja a Házibuli időszakát, majdnem harminchárom év távlatából ?

- Szörnyen ! Olyan voltam, mint egy flipperlabda, teljesen összezavart. Senki sem tudta megtalálni a helyét a történetemben, sem a családom, aminek megvolt a maga baja, sem a barátaim, akik lassan szétoszlottak... pszichológiailag veszélyes dolog volt. Hirtelen mindenhová felkértek, hatalmas párizsi lakásokban találtam magam, olyan emberekkel körülvéve, akiket nem ismertem és akik mindent csodálatosnak találtak és folyton nevettek : furcsamód sokkal otthonosabban éreztem magam, amikor japán riporterekkel beszélgettem, ilyenkor jobban tudtam összpontosítani. Szomorú, de ez lett volna az utolsó lehetőség ártatlannak lenni, nekem viszont felnőttnek kellett lennem és felállítani a korlátaimat.

-Hogyan tud talpra állni a nehéz pillanatokban ?

- Nagyon mélyre kell süllyednem, átélnem a szomorúságot. Hagyom, hogy kifejezze magát, amíg meg nem értem, mit akar mondani. Olyan, mint egy kisbaba, ha sír, azt jelenti, valami baj van. Mi, felnőttek még mindig ilyenek vagyunk egy kicsit. Szóval hallgatok, megpróbálom meglátni, mi nincs a helyén, aztán újrakezdem.

- Christophe Fauré pszichoanalitikus egy könyvében az élet középső részét érintő átmenetről ír és úgy határozza meg ezt az időszakot, amely 45-50 éves kor között van, mint a pszichológiai fejlődés idejét, ami során a spirituális igények dominálnak és a lényeget keresik az emberek. Ön már ismeri ezt a « válságot » ?

- Jól ismerem... De azt hiszem, ez a befelé fordulás nálam nagyon hamar megkezdődött. Az életem első szakaszában is a lényeget kerestem. Ez elengedhetetlen volt : nem lehet teljes embernek maradni a publikus életben, ha nem határoljuk be, kik vagyunk, mit akarunk igazán, mi az, ami számít. Nagyon hamar rá voltam kényszerülve, hogy magamra találjak. 

- Miben nyilvánul meg ön számára a lényg?

- Mindig az egyszerűbb felé igyekszem. Például mindig is szerettem utazni, ez kitágítja a valóságot a számomra. De nemrég rájöttem, hogy a világ legszebb helye otthon van, a családom körében, amikor nem vagyon magányos. Egyszerű ezt mondani, de igaz : ha ez megvan, másra nincs is igazán szükségem.

Forrás : http://www.psychologies.com/Culture/Divan-de-Stars/Interviews/Sophie-Marceau-fait-son-bilan-de-vie

Tom Hiddleston a Hollow Crownról, a Comic Conról és a Shakespeare iránti szenvedélyéről

A Collider magazinnak nemrég lehetősége adódott leülni egy kis beszélgetésre Tom Hiddlestonnal Shakespeare-ről, és engem teljesen lenyűgözött, hogy mennyire szenvedélyesen beszélt a témáról, ésidézett monológokat játszi könnyedséggel. A beszélgetés alatt elmondta, hogy kapott szerepet a nagyszabású projektben (a Hollow Crownban), mit élvezett a legjobban, milyen érzés volt ilyen csodálatos színészgárdával dolgozni. Mesélt a színház iránti szeretetéről, és arról, hogy miért hasonlít zenére a shakespeare-i beszéd. Azt is elárulta milyen párhuzamokat fedezett fel Loki (a Thor és a Bosszúállók-béli karaktere) és Shakespeare között, milyen szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen sikert ért el, sőt azt is, hogy mennyire örül, hogy visszatérhet a színházba, hogy címszerepet játsszon Shakespeare politikai manipulációktól és bosszúvágytól túlfűtött drámájában a Coriolanusban, ami December 6-tól 2014. február 8-áig fut a londoni Donmar Warehouse-ban.

Collider: Hogyan kaptad meg Henrik herceg szerepét?

Tom Hiddleston: Londonban voltam - és ez pontosan így történt, ahogy mondom – nem sokára indultam repülővel Los Angelesbe, hogy részt vegyek a Thor premierjén 2011 májusában. Én csomagoltam, Harry herceg pedig akkor esküdött örök hűséget Kate Middletonnak, és emelkedtek Cambridge hercege és hercegnője rangra. Akkor, a ceremónia közben Sir Richard Eyre odaszólt: Szeretnéd Henrik herceget (a későbbi V. Henry, angol uralkodó, Shakespeare IV. Henrik drámájában) játszani a IV. Henrikben, amit én rendezek a BBC-nek? Henrik herceg szerepéről mindig is álmodoztam. A karaktere az egyik legcsodálatosabb fiatalember az irodalomban. Egy hatalmas, mondhatni klasszikus fejlődésen megy keresztül, a vad lázadóból, aki a határait feszegeti, válik a felelősségteljes férfivé, aki később Anglia leghatalmasabb királyai közé emelkedik. A történet íve tökéletes. Mindig is álmodtam róla, hogy egyszer eljátszhatom. Akkor pedig elmondta, hogy Jeremy Irons játssza IV. Henriket és Simon Russel Beale lesz Falstaff, és Richard Eyre amúgy is olyasvalaki volt, akire mindig is felnéztem.

Amikor tini voltam ő vezette a Nemzeti Színházat. A Nemzeti Színház a kreativitás és a bátorság egy csodálatos intézménye, egy varázslatos közösség Londonban. Rengeteg színészt köt össze a maga különleges módján. Láttam Judi Denchet itt játszani, Ian McKellant Ibsenben,  Vanessa Redgravet Paul Scofieldel, egy darabban, amit John Gabriel Borkmannak hívtak. Láttam, amikor Michael Falstaffot játszotta, Simon Russel Beale pedig Hamlet és Iago is volt. Ez az a hely, ahol megtudtam mi is az a dráma. A színészet iránti rajongásom is innen ered. Természetesen a filmekért is rajongok. Merítettem Indiana Jonesból, Supermanből, A Keresztapából, Ryan közlegény megmentéséből és a Taxi filmekből is. Egyszóval imádtam a filmeket, de a filmek Amerikában készültek, legalábbis akkoriban így gondoltuk. Szóval, a színészet iránti szenvedélyem főleg a színháznak köszönhető, tinédzser koromban Richard Eyre csillaga alatt. Ezért az, hogy megkérdezte „Szeretnél csatlakozni a társulatomhoz és egy nagyszerű fiatalember szerepét eljátszani?” elképesztő érzés volt. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e, de volt valami különleges szimbolika abban, ahogy a herceg házasodik, és leendő királlyá avanzsálódik, ő pedig azt mondja: Menjünk. Szóval, valahogy így történt.

Collider: Mi volt vonzó ebben a feladatban számodra a karriered azon pontján?

Tom Hiddleston: Tudtam, hogy akkor nyáron a Bosszúállókat fogom forgatni, és hogy amikor visszajövök még ez három film vár rám a télen. Ez egy olyan dolog volt, amit brit színészként fogtam fel. Kiváltságosnak éreztem magam. Sam Mendes azt mondta a BBCnek: „Szeretnék annyi Shakespeare művet filmre vinni, amennyit csak megengednek!” Akkor a BBC azt választolta, szó sem lehet róla. Aztán később azt ajánlották fel neki, hogy mivel idén Londonban lesz az Olimpia, miért nem választ ki négyet, és akkor kulturális szempontból kapcsolják a játékokhoz. Mint a nemzet ünnepe, vagy hasonló. Shakespeare az egyik legnagyobb, legkifinomultabb stílusú, legnevesebb művészünk. Sam végül ezeket választotta (II. Richárd, IV. Henrik 1 és 2 rész, V. Henrik), mert ezek Angliáról szólnak. Az angol nyelvről, az angol királyokról, a vidékről, a királyainkról. Ezért nem mondott rá senki nemet, és ezért annyira lenyűgöző a színészgárda: Patrick Steward, John Hurt, David Suchet, Ben Whishaw, Rory Kinnear, David Morrissey, Julie Walters, Jeremy Irons, és akkor még csak párat említettem. Már az is, hogy ilyen emberekkel dolgozhattam, hatalmas megtiszteltetés.

Collider: Hogyan került az V. Henrikbe is?

Tom Hiddleston: Miközben a Bosszúállókon dolgoztam, addig a rendezőknek az jutott eszükbe, hogy a második kettő film színészei lehetnének ugyanazok. A II. Richárdot is ez alatt a nyár alatt vették fel, és Thea Sharrocknak és Richard Eyrenek az jutott eszébe, hogy játszhatnám én V. Henriket is, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Így történt. Nem volt túlgondolva. Én pedig örültem, hogy megcsinálhattam.

Collider: Bizonyára nagyszerű érzés lehetett, hogy a helyszínen minden adott volt, nem kellett a színházi színpad korlátait betartani.

Tom Hiddleston: Ó, igen. Tényleg lovagoltam, csatába lovagoltam. Nincsenek zenészek és hangulatvilágítások. Valóban csatában érzed magad.

Collider: Könnyen megy a shakespeare-i „nyelv”? Vagy sok időt kell töltened a tanulásával?

Tom Hiddleston: Nagyon nagyon nagyon jól kell tudnom, hogy jól menjen. De én szenvedélyesen hiszem, hogy Shakespeare lehet kortárs, és könnyen értelmezhető író. Az a gond Shakespeare-rel, hogy papíron valóban furcsának tűnhet, sőt mesterkéltnek, nehéznek, túldíszítettnek.  De a színésznek az a munkája, hogy ezt a szöveget értelmezze, és úgy adja elő, mintha csak most találná ki. Akkor jössz rá, hogy valójában milyen egyszerű is. Amikor már hozzá szoktál, akkor gyönyörű. Olyasmi, mint amikor csodálatos zenét hallgatsz. Azt gondolod „Hűha, ez lenyűgöző!” Szerintem a mondanivalója igen egyszerű. Tulajdonképpen, Shakespeare valódi ellensége szerintem az, hogy sokan túljátsszák, így egy félelmetes dolognak tűnhet, amit különleges módon kell kezelni.

Sokszor, ahogy beszélnek a szereplői, az könnyed és egyszerű. Imádom, amikor Henrik herceg Poinst bosszantja a kocsmában. Már részeg, és akkor az mondja: Hogy e kölyök kevesebb szót tud, mint egy papagály, s mégis asszony szülötte? Foglalkozása: lépcsőn fel, lépcsőn le; ékes szólása: egy kis számolás. Csakhogy én nem oly természetű vagyok, mint Percy, éjszak Hővére, ki reggelire hat-hét falka skótot gyilkol le, megmossa kezét s így szól nejének: „Pi há! mily tétlen élet! nekem munka kell!” (Shakespeare IV. Henrik I. rész IV. szín) Csak bosszantja a sótlan, szúrós harcost. Számomra ez nagyon is kortársnak tűnik. Harry Percy, Poins híres harcos, és a herceg csak húzza, szinte tisztelettel, ahogy azt monda csak felkel és lekaszabol pár skótot reggelire, mintha ez olyan mindennapos volna. Ez engem megnevettet.

Az V. Henrikben például a nagy beszédek a narrációból születnek. Az angol hadsereg, éppen egy francia várat ostromol és sikerül áttörniük a falat. Fognak egy faltörő kost, lukat ütnek a falba, és ahogy válaszul kiözönlik a francia sereg az angolok fejvesztve menekülnek. Henrik erre csak annyit mond:„Rohamra még egyszer, barátim, egyszer! Vagy angol holtakkal töltsük meg a rést.” (Shakespeare: V. Henrik III. felvonás I. szín) Ez olyan, mintha azt mondaná „Vagy bevesszük azt a várat, vagy meghalunk a próbálkozásban!” Aztán pedig igazán inspiráló beszédet mond: „Békében férfihoz mi sem valóbb, Mint a szerény csend és alázat; ám De ha fülünkbe zúg a harczvihar, Kövessük akkor a tigris szokását:” (Shakespeare: V. Henrik III. felvonás I. szín) Ez igazán lenyűgöző. Azt mondja: Békében legyetek gyengédek, nyugodtak, jószívűek. De amikor háború van eresszétek ki  a belső fenevadat! Nem hiszem, hogy lehetne ennél jobbat írni. Tudom, nagyon szenvedélyesen beszélek róla, mert számomra annyira modernnek tűnik. Pontosan úgy hangzik, mint az edző az öltözőben, amikor a csapata látszólag esélytelen, leküzdhetetlennek látszó ellenféllel kerül szembe. Egyszerűen feltüzel!

Collider: A Comic Conos (San Diego Comic Con, minden évben megrendzésre kerülő képregényes találkozó) fellépésed lenyűgöző volt. Amikor elkezdted, gondoltad volna, hogy ilyen reakciót vált ki? Hogy az emberek petíciót írnak, hogy Loki megkapja a saját filmjét?

Tom Hiddleston: Őszintén, sejtelmem sem volt. Már akkor tudtam, hogy igazi ajándékszerep, amikor igent mondtam, hogy Lokit játsszam Kenneth Branagh filmjében. Nagyon sokban hasonlít Henrik hercegre. De az is lehet, hogy Thor és Loki Henrik herceg két oldala. Mindketten hercegek, akiknek egy akaratos, irányítani vágyó apával kell szembeszállniuk, és mindketten megtalálják a módját, hogy lázadjanak ellene. Nem véletlenül játszotta Kenneth Branagh Henrik herceget az V. Henrikben. Benne van a vérében. Kennel egymásnak adogatjuk a Shakespeare-i trófeákat, mint például Cassius szerepét a Julius Caesarban. És ott van még Iago, aki képes a mindent az előnyére fordítani villámgyors észjárásával. Iago kétségtelenül egy nagy shakespeare-i taktikus, Loki sokat merít belőle.

De hogy a szeretetről beszéljek, minden a közönségnek és a rajongóknak köszönhető. Nagyon meglepő és megtisztelő érzés. Annyira büszke vagyok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha megtestesíthetek egy olyan karaktert, akit ennyire nagy rajongás övez, mint Lokit. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretik, de az embereket lenyűgözi. Úgy tűnik, élvezik, hogy van. A Comic Con király volt, elképesztő élmény. Szinte megmásíthatatlannak tűnik, de amikor ott álltam beöltözve, fogalmam sem volt hogyan fog reagálni a közönség. Gondoltam, hogy fogok valami reakciót kapni, de nem gondoltam volna, hogy a nevemet fogják kántálni, mielőtt utasítottam volna őket rá. Nagyon szórakoztató volt. Sőt, nem is illene ennyire jónak lennie.

Collider: A Coriolanus decemberben startol a színházban. Örülsz, hogy újra egy Shakespeare darabban állhatsz színpadra?

Tom Hiddleston: Igazából akkor jöttem rá mennyire szeretem Shakespeare-t, amikor ezeket a filmeket forgattuk. Tudtam, hogy minél előbb szeretnék visszatérni a színpadra Shakespeare-rel. A szöveg olyan gazdag, és az érzelmek óriásiak. Olyan érzés, mintha feltárnád az emberi lelket, végtelen és örök. Az emberek nem változtak az idők folyamán. Shakespeare tulajdonképpen a lehető legnagyobb alakokat formázza meg, mint író, és a valaha létezett legszebb megfogalmazásban. Filmszínészként olyan rövid időt tudtam foglalkozni vele. Leforgattunk egy filmet 4 és fél hét alatt, és utána kész, nincs mit tenni. Nem lehet újra játszani. A szépség Shakespeare-ben, hogy annyira gazdag, hogy azon kapod magad, hogy az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy azon gondolkozol: „Ma este ki fogom próbálni az ötletemet. Megpróbálom kibővíteni ezt a metaforát erre a karakterre, nagyobban fogom játszani.”  Aztán lehet, hogy másnap inkább kisebbként játszom.

Alakíthatod, kedvedre formázhatod a szöveget, de ezt csak akkor csinálhatod újra és újra és újra, ha színházban adod elő. Ahogy a Comic-Con is bebizonyította, van egy megismételhetetlen és különleges kémia az élő közönség és a színész között. Az a pillanat a Comic Con-on nem jöhetett volna létre a közönség nélkül. Legalább nekik is annyi szerepük volt benne, mint nekem. Oly sokszor a közönség nem tudja, hogy ő is részese-e az eseményeknek. Ahogy hallgatnak, ahogy bevonják magukat az meghatározza az előadást, mert mi is érezzük. Ezt imádom. A Corilanust is meg fogom csinálni százszor, és soha sem lesz ugyanaz, mert nincs kétszer ugyanolyan közöngség. Semmi sem hasonlítható az élőshowhoz.

Forrás:

http://collider.com/tom-hiddleston-the-hollow-crown-interview/