Interjú ZAZ-zal

A „Je Veux”-ben egy olyan listát állítottál össze, ami rengeteg olyan dolgot tartalmaz, melyet szeretnél megkapni. Megszerezted már ezeket a dolgokat? Azóta is ugyanazok állnak rajta, vagy az idő haladásával változtak a listán szereplő tételek?

A listám mindig változik, a képzelet határtalan, és annyi kitalált terv áll rajta. Rengeteg olyan dolog van, amit még nem csináltam meg.

Mi a következő amit tervbe vettél?

Szeretnék eljutni Tibetbe, vagy megmászni a Himaláját. Nagyon jó lenne.

A „Recto Verso’ című albumod borítóján, téged látunk, az arcodon különböző színfoltokkal, és az „On Ira”-ban azt énekled „ezer szín, hogy ember légy”. Mit jelentenek neked ezek a színek?

Manapság mindenki ugyanazt csinálja, és ezt szomorúnak találom, mert rengeteg különböző dologgal gyarapíthatjuk azt, amink van. Ha neked, van valamid, amim nekem nincs, én majd megpróbálom megszerezni azt. De sajnos egyesek ezt úgy érik el, hogy rengeteg embernek elveszik a vagyonát, földjét, azt, amit örökölt, és ez gond. 

Ezek a színek, a hagyományok, azok a dolgok, amelyek gazdagabbá teszik az életet, és ezek a színek azok a képességek is, amelyekkel mind ezt felismerhetjük. Rengeteg érzelmünk, hatalmas érzelmi színpalettánk van. Gazdagok vagyunk!

Tehát ezek a színek olyanok egy kicsit, mint a kultúrák?

A kultúrák, az érzelmek, a döntéshozások, melyekre képesek vagyunk, igen, ez mind az.

Az első albumod után, egy elég szomorú, árnyékos része következett az életednek, de úgy döntöttél, boldog leszel. Sok ember táplálkozik ebből, de konkrétan, mit tegyünk? 

Nincsenek kis felhők, szürke foltok, melyek mindig megmaradnak?

 Húszéves korom óta tudom, hogy színésznő leszek, annak ellenére, hogy ezzel sebezhetőbbé is válok. De igaz, hogy mára már jobban elfogadom magam. Jobban elfogadom a különböző részeim, mind a színeseket, mind a szürkéket egyaránt. És az elfogadással nyugodtabbá váltam, békésebb vagyok. Megpróbálom nem megváltoztatni a szürke részem, ez is ugyanúgy hozzám tartozik. Mióta ezt megértettem, ez a nappalom és az éjjelem.

A francia-német barátság, egy nagyon különleges dolog, ami összeköti az országainkat, mégis sokkal több francia művész van, aki sikereket ér el Németországban, mint fordítva. Véleményed szerint, miért?

De hát ott a Tokyo Hotel! (nevet) Ti sokkal szabadabbak vagytok, mint mi, kevésbé ítélkeztek, és sokkal lazábban álltok a dolgokhoz. Van valami, ami sokkal kellemesebb nekünk nálatok, mint nálunk

.

Neked is rengeteg sikered van más országokban, tehát sokat utaztál. Melyik a kedvenc helyed, különösen hol érezted azt, hogy a zenédet a legjobban megértették?

Minden beszélgetés alkalmával úgy érezem, megértenek. Most épp Latin-Amerikába és a keleti országokba tervezünk egy utat. Ez hihetetlen, csak franciául éneklek, és tudom, hogy ez ritka, és hogy óriási szerencsém van! Csak hab a tortán, hogy imádok utazni. Ráadásul lefordítják a szövegeim, mert a zeném megérinti őket, ez nagyon ez pedig hihetetlen érzés, legyen ez Lengyelországban, Törökországban, Csehországban, Japánban, Szerbiában, Horvátországban, Bulgáriában, vagy Szlovéniában.

Világ, vagy francia polgárnak érzed inkább magad?

Világpolgár vagyok. A Föld polgára. Ilyen szempontból nem tartozok Franciaországhoz. Igen, tudom, ez az országom, ahol születtem, az anyanyelvem, amit imádok. Nagyon szépnek találom a franciát, hogy rengeteg dolgot ki tudunk fejezni, a kultúránk pedig hihetetlenül gazdag. Imádom ezt az országot, de az összes többit is a Földön. Minden egyes országnak van egy energiája, egy kultúrája, egy csak rá jellemző dolog…arcok, kódok, és gyönyörű dolog mind ezt látni, átélni. Természetesen, vannak dolgok, melyek nem tetszenek, de örülök, hogy van lehetőségem mindezt megtapasztalni.

Forrás: http://news.spotify.com/fr/2013/05/10/zaz/

Interjú Sophie Marceau-val

-Hogyan látja utólag a kislányt, aki volt, a hírnév előtt ?

- Nem voltam mindig magabiztos, de a kis világban, amelyben fejlődtem, viszonylag ki tudtam teljesedni. Nem volt minden olyan egyszerű, egy apró lakásban éltünk, mindentől távol, voltak családi gondjaink, de kívülről nézve már a szabadság és gyengédség jut eszembe erről az időszakról. Mindig is megvolt a képességem, hogy ne ragaszkodjam a problémákhoz. Nem tagadom le őket, ellenkezőleg, mélyen átérzem őket, de mindig volt erőm talpra állni és folytatni… Nagyon korán, 11-12 évesen kedvet kaptam szembenézni az élettel, a munkával, a külvilággal. Az iskolát nem nekem találták ki, konkrétabban szerettem volna élni, a világban.

- Ebben az elhatározásban a szülei befolyásolták ?

- A szüleim nagylelkűek, valószínűleg ennek köszönhetjük, az öcsém és én, az életerőnket. A szüleim nagyon franciák. « Higyj magadban ! », « Legyél pozitív », ezeket a mondatokat ritkán mondják nálunk. Inkább ezt halljuk : « Minden rosszul megy ! », «Nem fog sikerülni ! ». Ez a francia kultúra nagyon « elnehezítő ». Nem csak a szüleimről beszélek, hanem globálisan ; az iskolában, az utcán, a médiában, mindenütt azt halljuk először, hogy « lehetetlen ». Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, irígységre, komplexusokra... Bár, ha megkaparjuk a felszínt, találunk fényt és energiát, de ehhez kaparni kell !

- Hogyan látja a Házibuli időszakát, majdnem harminchárom év távlatából ?

- Szörnyen ! Olyan voltam, mint egy flipperlabda, teljesen összezavart. Senki sem tudta megtalálni a helyét a történetemben, sem a családom, aminek megvolt a maga baja, sem a barátaim, akik lassan szétoszlottak... pszichológiailag veszélyes dolog volt. Hirtelen mindenhová felkértek, hatalmas párizsi lakásokban találtam magam, olyan emberekkel körülvéve, akiket nem ismertem és akik mindent csodálatosnak találtak és folyton nevettek : furcsamód sokkal otthonosabban éreztem magam, amikor japán riporterekkel beszélgettem, ilyenkor jobban tudtam összpontosítani. Szomorú, de ez lett volna az utolsó lehetőség ártatlannak lenni, nekem viszont felnőttnek kellett lennem és felállítani a korlátaimat.

-Hogyan tud talpra állni a nehéz pillanatokban ?

- Nagyon mélyre kell süllyednem, átélnem a szomorúságot. Hagyom, hogy kifejezze magát, amíg meg nem értem, mit akar mondani. Olyan, mint egy kisbaba, ha sír, azt jelenti, valami baj van. Mi, felnőttek még mindig ilyenek vagyunk egy kicsit. Szóval hallgatok, megpróbálom meglátni, mi nincs a helyén, aztán újrakezdem.

- Christophe Fauré pszichoanalitikus egy könyvében az élet középső részét érintő átmenetről ír és úgy határozza meg ezt az időszakot, amely 45-50 éves kor között van, mint a pszichológiai fejlődés idejét, ami során a spirituális igények dominálnak és a lényeget keresik az emberek. Ön már ismeri ezt a « válságot » ?

- Jól ismerem... De azt hiszem, ez a befelé fordulás nálam nagyon hamar megkezdődött. Az életem első szakaszában is a lényeget kerestem. Ez elengedhetetlen volt : nem lehet teljes embernek maradni a publikus életben, ha nem határoljuk be, kik vagyunk, mit akarunk igazán, mi az, ami számít. Nagyon hamar rá voltam kényszerülve, hogy magamra találjak. 

- Miben nyilvánul meg ön számára a lényg?

- Mindig az egyszerűbb felé igyekszem. Például mindig is szerettem utazni, ez kitágítja a valóságot a számomra. De nemrég rájöttem, hogy a világ legszebb helye otthon van, a családom körében, amikor nem vagyon magányos. Egyszerű ezt mondani, de igaz : ha ez megvan, másra nincs is igazán szükségem.

Forrás : http://www.psychologies.com/Culture/Divan-de-Stars/Interviews/Sophie-Marceau-fait-son-bilan-de-vie

Klasszikusok kezdőknek avagy lehet a kötelezőket másképp is

Mindenki, aki legalább egy percet eltöltött irodalom órán ismeri azt a két szót, ami szinte az összes diák lelkébe belemar: kötelező olvasmány. Én szeretek olvasni, sőt merem állítani, hogy nem is lépek ki a lakásból könyv nélkül, de két dolog idegesít a fent említett „házi feladatban”. Az egyik hogy kötelező, a másik, hogy klasszikus, méghozzá olyan, amit jó régen írt valami rég elporladt, szobrokon megmaradt író, költő vagy hadvezér – ha már Zrínyinél tartunk. Az irodalomtörténészeknek pedig rengeteg idejük volt belemagyarázni ezekbe az alapvetően szép történetekbe a lehető legunalmasabb, érdektelenebb és illúzióromboló dolgokat.

Én most mégis arra vetemedtem, hogy összegyűjtsek öt olyan könyvet, amely klasszikus, előfordulhat a kötelezők sötét listáján, és nem mellesleg fantasztikus. A sorrend, ahogy leemelem a őket a polcról szándékos, szóval ha még sosem olvastál klasszikust a Pál utcai fiúkon kívül, viszont úgy érzed, eljött az idő a cselekvésre – azt ajánlom, tartsd be a sorrendet.

Az első vékony kis kötet, szinte csak a borító néhány darab cetlivel. Ez lenne az állítólagos klasszikusan magyar költőtől, Petőfi Sándortól, a Helység kalapácsa. Eposzparódia, ettől a kifejezéstől senki ne ijedjen meg, hisz ott a lényeg: paródia. Olvasod és nevetsz, pereg előtted a sztori – ami egyáltalán nem bonyolult, és az olyan ijesztő hangzásúnak tűnő eposzi kellékek kiparodizálásával ez a mű több, mint mulatságos. Most komolyan, kinek nem szalad fülig a szája, ha egy nő – Szemérmetes Erzsók – bájait az ötvenöt éves lábain keresztül mutatják be?

Második klasszikusunk – ha az elsőt elolvastad, most vállveregetés jár – (dobpergést kérek szépen) Csokonai Vitéz Mihálytól Dorottya. Ha a Helység kalapácsán nevettél, ez a történet egyszerűen le fog dönteni a lábadról – esetleg a székről, s a nevetés könnyei miatt nem árt egy csomag zsebkendőt mellékelni a könyvhöz. Csokonai mélabús ódái után senki nem vár egy ilyen hi-he-tet-le-nül vicces darabot, ahol nem csak a vénkisasszonyok és szexuális vágyaik vannak felerősítve, ezáltal pedig rettenetesen kiparodizálva, hanem a fiatalok viselkedése is. Persze a lehetetlen problémát csak egy istennő kézlegyintésével lehet megoldani – na de, nézzük csak meg az elejét? Érisz bebújik egy fánkba, Dorottya megeszi, s elszabadul a hadjárat selyemruhák és az etikett szabályai között. Most megfordul a fejemben, tényleg klasszikusról beszélünk?

A harmadikat szintén aranyozott keretbe foglalnám, ha nem tartanám túl giccsesnek. Puskinról van szó, na meg Jevgenyij Anyeginről, akinek figurájából nem csak a Puskint követő nagy orosz írók merítettek, hanem karakterét megtalálhatjuk akár a francia filmek kavalkádjában (az Egyedül nem megy férfi főszereplője egy az egyben Anyegin). A verses regény egyik alapmotívuma, hogy a szerző, mint narrátor nem csak a szereplőiről beszél, hanem önmagáról is, mindezt rímben. Tudom, tudom, nem szeretjük a rímeket. De mindenki higgye most el: Puskin egy zseni. Akkor is az volt, amikor élt, és a huszonharmadik században is az lesz. Őt mindig el fogják olvasni. S ha valakinek van szépérzéke: tetszeni is fog neki.

De most már hagyjuk a rímeket, az énekeket, a versszakokat és az időmértékes verselést. Következzen egy regény, amiről biztos, hogy mindenki hallott, de csak kevesen olvasták el ténylegesen: Voltaire, mint szerző – igen, az a francia – és Candide, mint főszereplő és egyben a regény címe. Számomra érdekes, hogy régen sokszor a főszereplő nevét adták címnek – lásd Anyegin, Dorottya, még jó hogy a Helység kalapácsának nem Fejenagy a címe... A Candide egy fontos filozófiai kérdést ír körbe, amit már az első percben felvázol előttünk Voltaire: A világ úgy tökéletes, ahogy van. Candide pedig a mű során ennek az igazát keresi. Találunk az oldalakon kalandot, szerelmet, bánatot és mindenféle klisét, elég ha csak Eldorádót említem, igaz? Mégis, a Candide jó, olvasható és élvezetes. Még ha az utolsó sorok után nem is érzi úgy az olvasó, hogy most valahol fenn úszkál a boldogság rózsaszín felhői között.

Kedves Olvasó, ha már végighaladtál ezen a négy könyvön, és még mindig úgy érzed, hogy a kanapéra ledőlve, félszemet kinyitva, egy gőzölgő kakaóval szívesen vetnéd bele magad egy klasszikus betűtengerébe, ahelyett, hogy ezredszerre is elolvasod az Éhezők Viadalát, akkor tartogatok számodra valami nehezet. Ez itt már a kezdő szint utolsó állomása, ha ezt a könyvet elolvasod, – méghozzá saját akaratból – akkor bátran állíthatod, hogy igen, Te nem félsz a klasszikusok hatalmától és nem csak, hogy olvastál klasszikus, de urambocsá’ még élvezted is. Nem húzom az időt, az utolsó kötet terjedelemben felér az előző néggyel és már valódi kitartást igényel. Ez a mű pedig nem más, mint a Párizsi Notre-Dame, a méltán híres Victor Hugotól.

Ez a könyv nehéz falat és vigyázat, a szereplők nevén kívül az ég világon semmi köze a rajzfilmhez – ami persze szintén jó, de talán egy cseppet más kategória.

Victor Hugoról érdemes tudni néhány dolgot. Nagyon-nagyon sokat beszél teljesen érdektelen dolgokról, ebben a könyvben például húsz oldalon keresztül írja le a Notre-Dame-ot kívülről, majd újabb húsz oldalon belülről. Ezenkívül ideálfigurákat használ, szeret a számokkal bűvészkedni – ha kinyitod a könyvet és elkezdesz olvasni az évszámoknál azonnal megérted, mire gondolok. Továbbá annyira belemerül a részletekbe, hogy néha csak a füle látszik ki a sok mellékszereplő és háttértörténet közül.

Ezen tények ellenére Victor Hugo nagy klasszikus. Olyan időtálló meséket alkotott, s olyan szép skálát rajzolt emberi tulajdonságokból, amilyet rajta kívül kevesen. Bár a Nyomorultakat még mindig nem tudtam elolvasni – de a hiba csakis bennem keresendő. 

New York, New York

Csak akkor fogtam fel igazán, amikor ott álltam a Flatiron Building előtt egy apró járdaszigeten. Körülöttem az Ötödik sugárúton gigantikus autók suhantak el, amikhez foghatót még nem láttam. Emberek siettek el igazi Louis Vuitton táskát hordva, tizenöt perc késéssel Starbucks-sal a kezükben. A boltok sorra: Victoria’s Secret, American Apparel, Urban Outfitters. Szinte izomláz lett a nyakamban, amíg felnéztem a felhőkarcolók hatvanadik emeletére is. Aprónak éreztem magam, nem nagyobbnak, mint egy hangya. New Yorkban vagyok.

A Flatiron Building nappal...

...és éjjel

Nem győzöm elégszer elmondani milyen eszméletlenül szerencsésnek mondhatom magam. Álmodozni még csak mertem, hogy egyszer megvetem a lábam az Új kontinensen, de azt, hogy még 18 éves korom előtt eljutok a világ egyik leglenyűgözőbb városába meg sem fordult a fejemben. Szürreálisnak tűnt az egész. Csak nézegettem a térképet és azt tudtam mondani: „Ez még így kicsiben is legalább 10 centi! Az ott az óceánon túl van, én pedig itt!” – mutogattam a pontokat. Teljességgel elképzelhetetlen volt. Aztán csak eljött a nagy nap, és megkísérelt eltántorítani a sors.

Felhők fölött három méterrel

Bevallottan féltem a repüléstől, ezért az indulás előtti két hétben a „nyugi, még senki sem maradt fönt” típusú viccek teljes skáláját borította rám a környezetem. No sebaj, millióan túl élték, csak sikerülni fog nekem is – mormoltam válaszként magamban. Már Budapesten jött a fekete leves.  Visszaküldtek a becsekkolástól, hogy keressek műanyag zacskót, mert nem fogom tudni felvinni a kontaktlencse folyadékomat. Hajnali négy volt, az utasok álmosan pislogtak és az üzletek zárva, tulajdonosaik még otthon aludták az igazak álmát. Nehezen kezelem a stresszhelyzetet. Idegesen rohantam át a másik terminálba, hogy hátha ott szerencsével járok. Végül hosszas kérdezősködés után sikerült beszereznem a megfelelő darabot száz forintért és rohantam vissza. A filás sporttáska csak úgy lobogott mögöttem, a kísérőtanárom pedig küszködve botladozott utánam. Már majdhogynem megnyugodtam és a szívverésem is helyre állt. „Ezután már minden rendben lesz!” – győzködtem magam. Mekkora tévedés! A folyadékra fognám, de valójában gőzöm sincs miért gondolták úgy a biztonságiak, hogy annyira gyanús vagyok, hogy át kelljen vizsgálni a kézi poggyászomat. Természetesen első repülősként fogalmam sem volt, hogy kell csinálni hát elkezdtem kipakolni, mire a biztonságis erőteljesen leteremtett, hogy hagyjam, hadd csinálja. Nos, innentől szerencsére már simábban mentek a dolgok, bár az amszterdami várakozási időnk alatt elvesztettük egymást, de mindannyian időben felszálltunk a Nagy Almába induló járatra. Nem szeretném a teljes cikket az oda út viszontagságaival betölteni, szóval legyen annyi elég, hogy másfél óra taxizás után jutottunk be a Grand Central állomásra, majd újabb egy órát vett igénybe, hogy a bankkártyáról le lehessen venni pénzt a vonatjegyekre. Mennyire nehéz is kis európai turistaként a nagyvilágban!

Yale egyetem, New Haven, CT

Első pár napunkat a Yale otthonában, New Havenben töltöttük, ahol találkoztunk egy rég nem látott ismerőssel, és betekinthettünk az amerikai középiskolások mindennapjaiba. A rendszer egészen meglepett, bármennyit is hallottam róla, hiszen amikor a padtársam kisétált az óra közepén, hogy most megy ceruzát hegyezni, vagy mosdóba, hát arra nem lehet felkészülni. Érdekes volt egy szinte családias emelt matek órán részt venni, és kémia dolgozatot írni. Bár ez volt az amerikai kisváros, már ennek is lenyűgözött hatalmas mérete, és hollywoodi filmeket idéző utcá(cská)i. Leginkább azonban az emberek hökkentettek meg. Mindenféle elképzelés és várakozás nélkül tekintettem az amerikaiakkal való találkozás elébe, és kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna. Az eladó kedvesen beszélgetésbe elegyedett velem, érdeklődött a hogylétem felől, és a házigazdáink mindent megtettek, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Amerikai palacsintát sütöttek reggelire, elvittek minket bevásárolni, ha kedvünk tartotta volna akár még a város másik végében levő „jobb” cipőboltig is elfurikáztak volna!

Miután búcsút intettünk a peronon második családunknak előttünk egy újabb hosszadalmas utazás és a világváros sejlett. New York lélegzetelállító. Bevallom inkább a klasszikus, történelmi belvárosok rajongója vagyok, de ez az elképesztő modernség is majdnem annyira tetszett, mintha csak a prágai óvárosban sétálgattam volna. Csak itt minden nyüzsgött, multikulturális volt és ikonikus. Mintha lebegnék, úgy éreztem magam. Ott voltam a világ egyik legmenőbb városában, a távolban a Chrysler Building tört az égbe, new yorkiak rohantak mellettem mit sem törődve a bámészkodókkal és a város csodálatos atmoszférájával. Nekik ez természetes volt. A technika és a modernség szinte ott pulzált a levegőben, már látni véltem az internetet.

New York látképe, szemben az Empire State Building

 Annyi különleges személyiségbe ütköztünk a metrón, a boltban, a múzeumban. Furcsán néztünk a gigantikus arany műszempillákkal és extra rövid mini ruhában flangáló hölgyre, akin még csak harisnya sem volt a 7-8°C ellenére. Az utasok pedig ránk néztek furcsán. „Mit bámultok? Ez mindennapos!” – mondta a szemük. Hát, nekünk nem! Annyi élménnyel gazdagodtunk, még akkor is amikor éppen nem egy kimondott turista látványosság bűvöletében nézelődtünk. Átszaladni egy úton, nem a zebrán szinte halál közeli élmény volt. „Benéztem” az utcába és a fények és a végtelenben kígyózó autósorok vettek körül. Odajött egy, az Empire State Buildinget népszerűsítő néger fickó, pacsira emelte a tenyerét és így szólt: „Chill out, you’re in NYC!” (Lazíts, New Yorkban vagy!) Nem is tudja talán, mennyire megmelengette a szívemet. Hát ilyenek az amerikaiak, a lehető legjobbat próbálják kihozni az emberi kapcsolatokból. Végigrohantam 10 utcát, hogy odaérjek a MoMÁba (Modern Művészetek Múzeuma), és meglepve tapasztaltam, hogy míg én megállok, a pirosnál a rendőr lelkesen integet, hogy menjek már át. Felmásztam a lépcsőkre a Times Square-en, és végignéztem a nyüzsgő városon. A sárga taxik, városnéző buszok és a hömpölygő tömeg egységes masszaként töltötte be Amerika „olvasztótégelyét”. Ezek azok a pillanatok, amikor igazán azt éreztem, hogy a nagy lehetőségek és az amerikai álom városában vagyok.

Színház rajongó vagyok. Imádom a musical-eket (legalább annyira, mint a sálakat, körömlakkokat, táskákat és jó könyveket). A Broadway Theatre District-je MUST volt a látnivalók listáján. Hosszas keresgélés után az esti fényekben úszó „művészet palotákat” leírhatatlan öröm volt látni. Az óriási Wicked, Oroszlánkirály és Mamma Mia! poszterek árnyékában én voltam a világ legboldogabb lánya. Egyszerűen mindenem megvolt, amire csak vágyhattam volna. Megfogadtam, hogy egyszer visszatérek, hogy megnézhessem a Nyomorultakat a Minskoff-ban. Vagy bármint Aaron Tveittel, de a Tony gálára is befizetnék.

Szürkület és eső a Times Square lépcsőin

Ettem hot dogot a Central Parkban, ami egy teljesen átlagos, sőt inkább méretben alul marad más vetélytársaival szemben. Vásároltam a Century 21-ban, bár nem sikerült összefutnom se Carrie Bradshaw-val, sem más hírességgel. Jártam a Central Park sarkán levő Apple Store-ban, bár csúfos kudarcot vallottam. iOS 1-0 Mesi. Szemtanúja lehettem egy lánykérésnek a John Lennon emlékműnél a Central Parkban. Kínai is ettem Chinatownban, ahol ázsiai barátainkon hívül a hamis Gucci, Prada és Ray Ban portékák voltak kiöntve a kevésbé tehetős emberek számára. Jártam az elegáns SoHoban, és utcai kis vintage kirakodókat is láttam. Bekéredzkedtem pisilni egy take-out étterem személyzeti mosdójába. A fiúk igazán életmentőek voltak!

Csak két dolog van, amit sajnálok. A Szabadság szobor, sőt a teljes sziget le volt zárva határozatlan időre, valószínűleg még a Sandy hurrikán következményeként, így csak a Brooklyn hídról csodálhattuk meg a háttal álló, a nézőpontunkból 10 centisnek ható műalkotást. A másik a Trónok harca kiállítás. Ingyenes volt, és csak pár napig látható. Fotózkodni lehetett a Vastrónuson. Eszméletlen, nem? Legalábbis egy rajongónak. Hát nem is tudom min lepődtem meg, hogy a sor a 42. utca 60-as házszámától tartott a 4-ig. Egy kedves dolgozó közölte is, hogy jelenlegi állás szerint 4 óra múlva kerülünk csak a kapukig. Mit volt mit tenni, elkeseredve távoztam közel egy órányi idővesztegetés után. Azért voltak kitartóbbak is. Az előttem álló hogy Michiganből érkezett, és otthon hagyta pár hónapos kisbabáját csak, hogy láthassa a kiállítást. Ezt nevezem én elhivatottságnak!

Az utazás minden egyes pillanatát élveztem, még az apró kellemetlenségek sem tántorítottak el, hiszen ott voltam a világ legcsodálatosabb városában, a lehető legjobb helyen minden szempontból és szabad kezet kaptam. Lehetetlen leírni, milyen különleges látni, amit eddig csak fényképeken láttál, és ha reggel hétkor haza telefonálsz, azt tapasztald, hogy otthon délután két óra van.

Nem kísérlek meg hivatalos leírást adni mindenről, a látnivalók minden könyvben benne vannak, talán majd egy másik alkalommal ilyesmire is sort kerítek. Most csak azt akartam megmutatni, milyen az érzés, ha az ember New Yorkban van.

A fotók saját készítésűek. Még több képet az alábbi címeken találtok az utamról: 1. & 2.

Utas és Holdvilág - Szerb Antal

kép innen

Avagy akut nosztalgia ellen nincs orvosság
Fogj egy világpolgári beütésű Misit, aki imád a saját lelkébe gabalyodni, belemenekül múltja elől a házasságba kiéletlen vágyai és feloldatlansága elől, azután fogj egy nőt, akinek elég csak néha feltűnnie, és gyújtsd meg a dinamitot, mire vágyak elkezdnek Misiben hörögni, amik így ordítanak: "Nem éltem ki magam!"
Szerb Antal művét több nyelvre is lefordítottak, film is készült belőle (amit nem láttam) és toplistás iromány volt. Titok, szerelem, halál, utazás, röviden.

Így indulunk
Misi egy mai randiológiai képzés keretében a tesztvizsgán biztos megbukott volna. A mai korszellem szerint ugyanis exekről beszélni - tabu. Randin. Barátnőnek. De feleségnek?! Akkor már illő lenne úgy csinálni legalább, mintha más nőt sose szeretett volna az ember vagy ha mégis, akkor eljátszani néhány mondatot valahogy így: 'áh, nem is volt az semmi!' Misi mégis meggyónja magát feleségének. 

Fanyar ízzel tettem le és az utolsó sorokat olvasva, végig vártam volna valami katarzist, valami jófélét, jólesőt, és titokban azon szurkoltam, hogy ne ilyen szépen végződjön, ilyen beletörődősen, ilyen simulósan, de azután leülepedve, megértettem mért nem lehetett ezt.
Az egész könyv egy lázadás volt. Aztán igazi büntetés nem is volt, mert mindenki szépen megbüntette saját magát. Mihály oda tér vissza, ahonnan indult. Csak már kifacsarva vágyait, kiélve a szabadság és kaland vágyát, megélve a menekülés hozta sok élményt - végeredményben többféle mondanivalója is lehet a befejezésnek, úgy mint:
- az ember nem menekülhet a kötelességei elől
- de legfőképp maga elől
- és legeslegfőképp az egész élete elől, bármennyire tetvesül nehéz
(- és hogy a kacifántos lelkű emberek élete, gondolkodási hiperaktivitásuknál fogva sosem egyszerű, már csak azért sem mert megbonyolítja magának) Mert Mihály elsőre azt mondhatnánk gyerekes és esztelen, de nem is a felelőtlenség hatja, hanem a kíváncsiság, a keresés. A keresésért keres néha, maga sem tudja mit. Ő az eltévedt ember.

Ezek után lehetne mondani, hogy na akkor Misi, mégis mire volt ez jó?!
Megmondtuk előre, hogy ez lesz. Na de mennyivel másabb tapasztalat útján ugyanott kikötni, mint anélkül.
Ahogy felnövünk valamennyien belemerevedünk az életünkbe így-úgy; megszokunk dolgokat, nincs új a nap alatt, ismerjük a kliséket, a közhelyeket. Egyes dolgok, embertípusok, fárasztóak számunkra, alkalmazkodni is van hogy nehezünkre esik. A múlt pedig néha maga alá temet, a saját súlyánál fogva rángatna vissza, mint amitől nem lehet szabadulni, stigmaként hordjuk a letehetetlen belső jellemvonásainkat amik meghatározzák cselekedeteinket. Ez volt Mihálynak az örvény (szimbólum), amit a regényben annyiszor emleget, mint megjelenő, fenyegető látomást, amitől teljesen megszédül és rosszul lesz.

Az Ulpius házi gyerekek. 

Távolról is összehozza őket a sors, mert mi más lenne, ha nem az, ami ennyi kilométerre  is elér és összerángat.
Végeredményben a szereplők karaktere egyre jobban bontakozik, már már némi fejlődés volt tapasztalható, úgy éreztem kitudnak bújni gyerekkorukból és kinövik magukat, átfordulnak a másik oldalra, egymásra találnak, akiknek egymásra kell találniuk, mert így sejtette a történet, aztán végtére lehetne mondani, hogy az egyenes út mindig túl egyszerű, ezért volt kacifántos. Kacifántos, és egyre sötétebb és fanyarabb.
De az út nem oda vezet, ahova várják (vártam?). Éva elutazik a messzi Indiába, Tamás és Ervin meghal, az egyik életszeretetből és szolgálatból, a másik életutálatból és halálvágyból. 

„Édes, a lélekben az ellentétek egymás mellett vannak. Nagy aszkéták nem hideg és szenvtelen emberekből lesznek, hanem a legtüzesebbekből, azokból, akiknek van miről lemondaniuk.” (Ervin)

(A háttérben lévő mozgató eszméket és különböző vallási kérdéseket most nem feszegetném. Pedig abból aztán van bőven, már csak azért is, mert minden út Rómába vezetett...Tamás a leghasadtabb lelkű mindőjük közül, ezért távozik korán a színről.)

*Spolier!*

Mihály, aki naiv a világra és mindenkiről először a jót feltételezi, elveszi az úrinő jó-polgári Erzsit, akit mai  szóval a 'jókislány' jelzővel illetnénk, akit perzsa sem hoz elég lázba, hogy áttudjon ugrani önmagán. Végül visszamenekül előző férjéhez, és a biztonságot választja kompromisszum készen. Mindegyiküknek meg volt a maga démona, s azt hiszem a végén az apa valamiféle megnyugtatást nyújtott, amihez elég nagy higgadtság és bölcsesség kellett, mert minimum ordítania kellett volna; 'fiam mit képzelsz, eltapsoltál rengeteg pénzt, mit gondolsz, van erre idő, a te tévelygésedre, micsoda felelőtlenséget műveltél!?' De nem. Nyugtázva veszi tudomásul a történteket, és nem is kíván szemrehányást tenni. 'Szóval kisfiam, most hogy kitévelyegted magad, térj haza.'
Mihály pedig visszasüpped elváltan, halálvágytól megváltva. Ő az egyetlen karakter, aki megváltotta a múltját és a vágyát, mert hát két élete senkinek sincs, hogy megtudja valóban az-e a helyes út amin megy.  Mihály ebből a félelemből táplálkozva, mégis csinált magának, ha rövid időre is, egy béta verziót.

És a nők.
Ó, azok a Nők! Volt itt minden, Éva, Sári, Erzsi, és a külföldi.
Éva; Költői kérdés következik. Mit szimbolizál (szimbolizál egyáltalán valamit?!) ez a héber! némber női név? Alma, kígyó, Tudás fája...A Nő, nagybetűvel.
Most mit lehet írni még erről?
Az elérhetetlen, a birtokolhatatlan, a misztikus, az ideál, a beteljesületlen szerelem, maga a Fátum asszonya, és végtére is a legősibb archetípusok (egyike), aki bűnbe csábította Ádámot. Nahát itt aztán sok Ádám volt, meg sok bűn. Meg halál. A Nő, akinek olyan természetes, hogy majdnem mindenki belé szerelmes, mint másnak a levegővétel. Az ilyen karakterben az a vicc, hogy általában úgy tetszelegnek, mint akiknek a kisujjukat sem kell mozdítani, hogy elérjenek valamit, Évának elég volt léteznie, elég volt egyszer megfognia a férfiembert, és mint egy bogár befurakodott és rágta magát bele a szívbe, a gondolatok közé ékelődött, és egy hibbantat csinált a másikból. (Ha csak egy fokkal kevesebb jóindulat lett volna benne, akkor úgy rángathatta volna a másikat, hogy az...de hát végülis egyet halálba kergetett. Ja, hogy az a testvére volt, aki szintén szerelmes volt belé. Hát igen, kapunk egy kis morbid vérfertőzést is, Ulpius Tamás ugyanis... de nem spoilerezek! Én ezt soknak éreztem). Szóval Mihály szerencsétlenségére, jó kút mélyre, mert a gyerekkornál mélyebb gyökér nem is létezik, ha onnan ismerünk valakit. Az mintha valahogy jobban hozzánk tartozna. És minél mélyebb egy fa gyökere, annál viharbíróbb minden széltépésre. Nehéz kiirtani.

„Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született, és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban. (...) Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett. Sokszor azt hiszem, az európaiak nem is tudják, mi a szerelem. Aminthogy technikailag csakugyan nem tudják.”

A többi nő útközben megkaphatja a rokonszenves; ismerős; szimpatikus; lélektárs jelzőt, szeretni is lehet őket, szóval olyan, hozzánk hasonló rokon, szokták mondani, úgy el lehet venni, mint Erzsit.
Az ilyen Éva némber félék eltűnhetnek. Évekre. Mert ez a szokásuk. És az ember még nem is haragszik rájuk. Aztán az emlékei megteszik hatásukat, és ébren tartják azt a valamit, ami általában stagnálóan fenntartja az őrületet: 'mi lett volna ha'.
Éváról nem tudtam eldönteni igazából, konkrétan a jót vagy a rosszat képviseli, mert úgy viselkedett és beszélt a férfival, mintha a legártatatlanabb, tehetetlenebb, bűn nélküli és felelőtlenebb lenne, aki ugyan nem tehet semmiről. Mondjuk ez lehet így is van, a kisugárzásukról ezek a nők nem tehetnek.
Egye fene, elnéztem. Aki famme fatalenak születik, ne panaszkodjék. Soha nem kellett semmiért két szalmaszálat keresztbe tennie, (leginkább mert vagy olyan isteni génállománnyal rendelkeznek, amiről az ember nem tudja  levenni a szemét, vagy ....kifejtem), ahogy Éva sem tett. Mert mi csinált? Búrzsujkodott, és úgy mászott fel a létrán - akarom mondani más férfiemberek hátán -, ami még kurvásnak sem nevezhető, hanem egyenesen művészi. Miért az? Mert nem teszi szét a lábát kérem, csak szellemi hatalmat gyakorol. Él ő, leginkább vissza. Ez A Stílus. Ezt azért lehet csak irigyelni, mert ezzel csak születni lehet.
A veszélyeset, azt hiszem kihagytam. Éva veszélyes volt, mert az ilyen mindig az. Mindenkit függővé tett maga körül, leginkább a lényétől függővé. És mondom. Egyszerűen ilyenek.
Ezzel szemben Erzsi a kiköpött ellentéte, a biztonság, a megértés, a lágyság, a kikötő, aki mindig ott van, hisz hogyne lenne, ő a feleség. Aki megbocsát.
Szóval Erzsi Hallgat. Végig hallgat. Mihály pedig mesél, és mesél, körvonalazva, egészen Éváig, és Erzsi nyugtalankodik legbelül, mert tudja, amit minden nő eltitkol - pedig tudja. Csak fél hisztizni, kicsapni a balhét, mert nem a férfinak szól az. Hanem az élmények. A közös mély gyökerek hatalma, az idő. Más nővel  való közös múlttal, élményekkel nem lehet versenyezni. Egy beteljesületlennel pláne. Egy közös gyerekkorral?! Az emlékek örök létével, kitéphetetlenségével, ami jobban rág mint egy féreg, nem lehet mit tenni. Esetleg egy erősebb érzelem legyűrheti. De Erzsi nem Éva. És ezt meg Mihály tudja. Mondja is: téged másképp szeretlek. Ő megpróbálta. Nem mondom, hogy becsületére legyen, mert mi okosat lehet tenni egy ilyen beteljesületlen függőség ellen? Mert ez az. Hogy minek nevezzük oly mindegy, ne ugrándozzunk a szavak szemantikai különbözőségén, a lényeg, hogy érzelem, ami annyira hatalmas, hogy mindent feláldoz érte jelen életéből. Ez a drive, ami vezet, és mint egy százzal közlekedő őrült, mindent elgázol maga körül.
Szóval Erzsinek egyetlen olyan hibája sincs, amit fellehetne róni, mert minta feleség, csupán annyi a bűne, hogy mondom: nem Éva. Mert ez a fajta tűz ami Mihályban ég Éva iránt, a távolság gyújtja, lobogtatja

„Erzsi kívánatos és jó és okos és minden, de hiányzik belőle a misztérium.”

No hát mit lehet erre mégis mondani?

Erzsi mégis valami sztoikus nyugalommal veszi ezt, inkább utóbb, mint előbb: ő sosem lesz olyan amilyen, mert az Éváknak könnyű, mert ők nem szeretnek, legalábbis másképp. Az Erzsik szeretnek, és meghallgatnak. Ja meg vacsorát főznek, mosnak, takarítanak, gondját viselik a másiknak, figyelnek, meg úgy egyáltalán nem csak gondolatban vannak a másik mellett, hanem úgy a materiális éterben is megtalálhatóak egy karnyújtásra. Lehet ép ez volt a baja ennek a szerencsétlennek? Szóval Erzsi szeretetből törhette magát darabosra is, a másik egy képeslapot nem küldött soha a büdös életben Misinek, mégis. Hát, mégis. Az a nő kell.

Valamiféle kifordított világot tükrözött Mihály lelke, és végül barátunk két szék közé esik. 

Aztán ott volt Millicent. Nem úgy volt buta, amitől sikítottam volna, mert hát annak volt beállítva, inkább csak nehezen vette észre, ha gúnyolódtak vele. Művelt volt ő, csak lexikálisan, hiányzott belőle a talpraesettség, az a másik fajta okosság, ami az élethez kell. Úgy elnéztem neki, na. Mert a butaság akkor irritáló (számomra legalábbis), ha valaki önfejű is mellé, vagy makrancos, olyan pokróc mogorva jellem, de Millicent inkább olyan volt mint egy szelíd bárány, aki még a füvet is sajnálta lelegelni, bohókás, hebrencs jellem. Végtére is, talán a legjószívűbb, őszintébb, és játszmamentesebb karakter -butasága ellenére -, ő volt mind közül, pont az egyszerűsége miatt. A többiek hozzá képest a túlkomplikáltságukkal hibáztak,  folyton arról szóltak a gondolatban játszó monológjaik, hogy így tegyem? úgy tegyem? és mi lesz ha? Erkölcsi vitákba lehetne folyni Mihállyal való egyéjszakás kalandjuk miatt, de valahogy én ezt nem éreztem felróhatónak, legfeljebb Mihály szégyellhette volna a bagolylesőjét, mert még férj volt végtére is, de erről Millicent mit sem tudott. A kalandjuk inkább jelentéktelen volt a történet szempontjából. Senkit nem bántottak magukkal. Mert hát kihez megy feleségül? A dokihoz. 

„Vonzotta Millicent butasága is. A mélységes butaságban van valami szédítő és örvényszerűen vonzó, mint az enyészetben. A vákuum vonzóereje.”

És a profot ki ne hagyjam! A vele folytatott filozófikus eszmefuttatások elgondolkodtatóak voltak, ő az a fajta okoskodó volt, akit lehetett szeretni. Onnantól egyébként vesz egy lendületet a regény, amikor találkoznak Mihállyal.

És még valamit a kötelességekről
...és egy kicsit a szokásokról, meg az ilyesmiről, hogy iskolába kell járni, meg dolgozni. Nem rossz az. Néha az ilyen ment meg attól, sőt csak ez, hogy az embernek ne legyen túl sok ideje gondolkodni, mert az is megárt ám. És ilyen Misifélék még világgá futnak a múltjuk elől, mert azt hiszik az nem éri őket utol, és ha kiszállnak jelen életükből, majd valami megváltozik.
Olyan volt ez, mint egy rosszul időzített megváltás. Az ilyennek ára van. És az ilyenből mindig karambol van a váltókon, mert ütközik más életutakkal.
A való életben ez szerencsétlen és csúnya dolog, mert visszacsinálni nem lehet.  Honnan tudjuk, mikor nincs már dolgunk valakivel? Meddig lehet mindent felrúgva loholni valaki után? Vajon léteznek elhibázott időzítésű találkozások, a maga sorsszerű értelmezésében? Van amire csak egy lehetőségünk van?
Nem minden tapasztalat éri meg az árát, hogy tudjuk azt biztosra, amit az elején is vertek a fejünkbe, vagy mi magunk is sejtettünk.
Aztán végül, se Erzsi, se Éva, se János, se senki.
És hogyan tovább?

ƒ„Amíg él az ember, még mindig történhet vele valami.”

(Esetleg Éva haza jöhet Indiából...)

Az Ulpius kiadó nevét Kepets András innen ihlette, amely 1998-ban alakult.

Eredeti megjelenés: 1937, később Magvető 2013

* A könyvet megtaláljátok a MEK-en
http://mek.oszk.hu/01000/01080/01080.htm

Danny Boyle - Trance

Nagyon vártam, hogy megnézzem ezt a filmet, hiszen a rendező neve garancia a jó minőségre. Legalábbis így hallottam. Igaz is lenne, ha a filmművészet iparág lenne, azonban ez a rendező nem ott tevékenykedik, hanem a művészetben. Különbséget kell tennünk az előre legyártott, mindenféle magvas gondolatot nélkülöző és a valódi szenvedélyből és alkotni akarásból született filmek között. Nem azért élünk a világban, hogy pénzt keressünk és hajszoljuk a tárgyakat, mert egy használati tárgy sem adja vissza annak az érzését, mikor valakit igazán szeretünk és ez visszatükröződik az utunk során. Mikor pedig fájdalmat érzünk, áthathat minden egyes szép pillanatot, amit látunk és azt gondolhatjuk: ha másért nem is, de ezért érdemes élni. Ennek nem feltétlenül kell egy filmnek lennie, lehet ez vers, egy dal, egy szép mondat vagy egy segítő kéz. Végre azt szeretném látni, hogy mindenki azért készít filmeket, mert az hajtja, hogy valami olyat alkosson, ami más számára szép lehet és örömöt adhat.

A 2013- ban megjelent film főszereplője a skót James McAvoy Simont játssza, aki segít ellopni profi

bűnözőknek egy rendkívül értékes festményt. Minden remekül halad, a képet sikerül meglovasítani. Csak egy bökkenő van: a fejét beütő Simon elfelejtette, hogy hova is rakta. A banda, akikkel szövetkezett nem adják fel a keresést és elküldik Simont egy hipnotizálással foglalkozó pszichológushoz, hogy az segítsen a bajukon. Simon a fiatal nőnek azt mondja, hogy csak a kulcsát vesztette el, de az átlát rajta és kiszagolja a benne rejlő lehetőséget. A segítségért cserébe részesedést kér a zsákmányból. Hipnózis hipnózist követ, de a képre még nem bukkantak rá Simon tudatalattijában. A múltból viszont annál több zavaró és kétes emlék tör fel, mely a

valósággal keverve teljes káoszt ad, míg ki nem derül az igazság.

Tetszett a film, mert teljesen meglepett. Hihetetlenül fordulatos és mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas filmet akar látni. Habár másodjára talán már nem olyan izgalmas, de a színészi játék miatt és a történet bonyolultsága miatt érdemes többször is megnézni.

Szereplők:

Simon     James McAvoy

Elizbeth  Rosario Dawson

Franck    Vincent Cassel

A leleményes Hugo Cabret

„Hugo Cabret a forgalmas párizsi vonatállomáson él, teljes titokban. Az árva kisfiú az épület rejtett járataiból felügyeli a pályaudvar óráinak működését. Ám amikor a sorsa, akárcsak az általa javítgatott fogaskerekek, összekapcsolódik egy könyvmoly kislány és a pályaudvar mogorva játékboltosának történetével, élete és legféltettebb titka is végzetes veszélybe kerül. Egy különös rajz, egy féltve őrzött jegyzetfüzet, egy ellopott kulcs, egy mechanikus ember és Hugo apjának rejtett üzenete szövevényes, megható és lenyűgöző kalandba sodorja mindhármukat.

Brian Selznick könyve 284 eredeti rajzával, valamint a képregények és filmek keverékét idéző formájával újraértelmezi a regény műfaját, és egy teljesen új, eddig ismeretlen olvasási élménnyel lepi meg a csodálatos történetek kedvelőit. 

Brian Selznick 1966-ban született az amerikai New Jersey-ben. Első saját könyve, „A leleményes Hugo Cabret” megjelenése előtt többszörösen díjnyertes gyerekkönyv-illusztrátorként volt ismert hazájában. A könyv születéséről a következőket nyilatkozta:

„Jónéhány évvel ezelőtt olvastam Gaby Wood „Edison estéje: a mechanikus élet kutatásának varázslatos története” című könyvét. Igaz történet volt egy felhúzható figurákból álló gyűjteményről, melyet egy párizsi múzeumnak adományozott a tulajdonosa. A gyűjtemény a múzeum beázott padlásán hevert évtizedeken keresztül, amíg végül ki kellett dobni az egészet. Én pedig elképzeltem egy kisfiút, aki megtalálja ezeket a törött, rozsdás szerkezeteket – így született meg Hugo és az ő története."

A regényből 2011-ben Martin Scorsese készített három dimenziós, egész estés filmet Jude Law, Ben Kingsley és Sacha Baron Cohen főszereplésével.”

Bevallom, még évekkel ezelőtt akadt a kezembe a könyv. Vonzott a címe, a hátulján olvasható tartalom, a borító, na meg a mérete, hisz jó könyvmoly lévén imádom a vastag könyveket. Egy több mint ötszáz oldalas példány pedig melyik hozzám hasonlónak ne keltené del az érdeklődését?

Aztán kinyitottam.

Rögtön a közepénél, ahogy illik, el se olvasva a szöveget az első lapon –ami akár figyelmeztethetett is volna-, miszerint ez egy „regény képekben és szövegben” elbeszélve. Pont egy rajznál sikerült kinyitni. Lapoztam előre, lapoztam hátra, de csak újabb és újabb ilyen oldalba botlottam. Gyorsan átpörgettem a lapokat az ujjaim között, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a könyv több mint fele illusztráció.

Csalódtam. Miután megnéztem az árat –ami ilyen vastagságú könyv esetén akár reális is lehetne-, szinte mérgesen raktam vissza a kötetet a polcra. Számomra ez a könyv a „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!” negatív példája volt. Haragudtam a műre, a kiadóra, magára az íróra is, hogyan voltak képesek ennyi papírt, és tintát pocsékolni erre. Megszólalt bennem a környezetvédők harangja, és úgy döntöttem nekem ez a könyv nem kell.

Most, évekkel később a városi könyvtárban akadt a kezembe újra. Emlékeztem a korábbi negatív érzéseimre, mégis kikölcsönöztem és hazahoztam. Gyakorlatilag egy nap alatt elolvastam, és be kell hogy valljam, kellemes csalódás ért. Sok értékelést olvastam a Molyon, ami nem kis mértékben befolyásolt –én már csak ilyen vagyok -, és az évek során az ellenérzéseim is csökkentek, így talán ezek is segítettek, hogy a könyv utat találjon a szívemhez.

Általában egy oldalnyi szöveget jó pár oldalnyi rajz követ. Ezzel a ténnyel azok, akik szeretik a képregényeket könnyen megbarátkoznak, másoknak talán nehezebb a megszokása. Ezután kicsit zavaró lehet újra szöveget olvasni, és így összerakni a történet darabkáit, ám egy pár oldal után egész kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató így ismerkedni a szereplőkkel és a történetekkel.

Azt mondanám az író-rajzoló csak azoknál a részeknél használt szöveget, ahol elkerülhetetlen volt. Értem ez alatt a párbeszédeket, a múlt béli események ismertetését, vagy amikor arról van szó, hogy valamelyik szereplőnek szüksége van valamire, esetleg gondolkozik valamin. Érzelmek kifejezésére, helyszínek, szereplők ábrázolására, vagy egyes mozzanatok érzékeltetésére, mint például amikor az állomásfelügyelő Hugót üldözi, a rajzok tökéletesek. Úgy gondolná az ember, hogy gyorsan lehet a könyvvel haladni az ábrák miatt –ami történetesen igaz is-, de a képek állandóan megállításra késztetik az olvasót kidolgozottságuk és részletességük miatt. Ne felejtsük el, egy hivatásos illusztrátorral van dolgunk!

A cím kicsit becsapó lehet, mivel a műnek csak az első fele foglalkozik ténylegesen Hugóval, a második rész azonban Georges Méliès kilétét kutatja, így akár úgy is értelmezhetnénk, mintha emlékművet állítana a híres francia filmrendezőnek –aki ezenkívül színész, producer, forgatókönyvíró, és operatőr is volt -, annak ellenére, hogy a történet fiktív.

A könyv valós felvételeket is tartalmaz, mint például az első „film” egyik képkockája, vagy Méliès filmjeinek jelenetei.

A történet bővelkedik fordulatokban, az olvasó együtt izgulhat Hugóval, vajon hogy alakul a sorsa, és milyen titkot rejt az automata. Igaz a szereplők közül csak Hugót, és Méliès-t ismerjük meg igazán, ezért nekem a gyönyörű rajzok ellenére is hiányoztak a karakter kidolgozások. Talán az utolsó fejezet fogott meg igazán –noha szervesen nem kapcsolódik a fő történetekhez-, egyszerűen imádom, amikor a szereplők egyenesen az olvasóhoz szólnak, főleg ebben a formában.

Ajánlom azoknak, akiknek egy időre elegük van a világmegváltó alkotásokból és csak egy kis kikapcsolódásra vágynak, illetve egyszerű nyelvezete miatt azoknak, kik még csak nem rég léptek be a Könyvbirodalom csodálatos kapuján és nem ijednek meg a könyv vastagságától.

Érdeklődőknek pedig itt a film előzetese:

Fehér lett

Kapargatom a festéket.

Alatta a fal csupaszon fehérlett, 

S az egész körmöm fehér lett,

Színes vakolat a földre pergett.

A falon virágok nyíltak

Vörös festék nyomán,

S pillangók zokogtak

A kék hernyó torán.

Tündérek éltek a padláson,

Ecsetből született világ,

Gyerekkor, régi barátom

A sok, beszélő virág.

Most csak kapargatom a festéket,

S a fal csupasz és fehér lett.