A péntek nekem
Vácon kezdődött, na most nem az iskolapadban eltöltött remek órákról beszélek,
azt inkább kihagynám. Vácon a Lyra Könyvesházban rendezték meg az Olvasás
Éjszakáját.* Oda szólt egy pályázat, amire egy barátnőmmel együtt készültünk. Fordítottunk, meg továbbgondoltunk és
írtunk, na meg fel is olvastuk a publikum előtt. Egy tizenévesnek mindig nehéz
idősebb, okosabb és tekintélyesebb emberek előtt megszólalni, mégis sikerült
bátor szívvel és a sérthetetlenség álarcával felszerelkezve felolvasnunk a két
oldalas pályamunkánkat.
A váci sikerek
után, uzsgyi mentünk Pestre, hogy belekóstolhassunk egy cseppet a nagyvilági
életbe is. Mivel kissé későn érkeztünk, nem váltogattuk a helyszínt, leragadtunk
a Hátsó Kapunál a Dohány utcában.
Örömmel jelentem
be, hogy nem bántuk meg.
Először a „Jadviga-dalok”
című műsort láttuk. Závada Pál olvasott fel egy gyűrött, fehér lapról, Szokolay
Dongó Balázs különböző fúvós hangszereken és egy apró széken üldögélt, Termes
Rita meg a zongora mellett termett, hogy megbolondítsa a népzenét. Sikerült.
Ritkán van olyan helyzet, amikor nehezen figyelek a szövegre, helyette a
tónusok, a hangszín, a dallamok, az erő varázsol el. Itt ez történt. A Hátsó
Kapu egy kis párnáján ültem, pirinyó emberkeként egy füzetkével és tollal, s
csak hallgattam őket. Néha megértettem egy-egy szót. De az egész összeolvadt
valami hihetetlen hangjátékba. Ez van, ha jó zenész, jó író és jó előadó
találkozik. A hallgató csak ül és teszi a dolgát: elámultan hallgat.
A zongora és a
furulya furcsa volt, ezt be kell vallanom. Én, aki valamennyit azért mégis
konyítok a népzenészhez, kicsit meg is döbbentem a párosításon. Hirtelen nem is
tudom, hogy jó volt-e, vagy inkább csak meglepő. Olyan érzéshez hasonlítanám, mint
amikor a zeneiskolában a fal két oldalán két különböző tehetség játszik. Szavuk
összecseng.
Az emberek
beszivárogtak, majd fekete árnyékként próbáltak elsuhanni a szereplők előtt.
Ebben kicsit megakadályozta őket az az erős lámpa, ami kivilágította a
rögtönzött színpadunkat. Vannak, akik menekülnek. Úgy kell nekik. Csapódjanak
ki ebből a meleg vacokból a pesti, hideg éjszakába.
A triót Karafiáth
Orsolya váltotta fel, akinek sportöltözékén még mindig ott lógott az árcédula.
Ha nem forgolódik annyit, és nem veszem észre, talán el is hiszem, hogy
valamikor az életében már mozgott is egy keveset.
És a viccünk: Ady
Endre, esetünkben Bodyendre. Kérem, kedves olvasóm, most ejtse ki ezt a nem
mindennapi szót. Úgy könnyebb rajta nevetni.
Én e nélkül is majd’
leestem a párnácskámról, Orsolya olyan jól adta el önmagát és a sportoló
Adybodyt. Megtudtam, hogy Adynk szerint futni egy kissé kellemetlen, s erről
szól a Futás a gond elől című verse. A
Tisza parton mit keresek is csak a
fájdalmas evezőtúrákról szól, s a Harc a
nagyúrral a küzdősportok szépségét hivatott megfesteni. Ne is beszéljünk a sportmegvonástól való
félelméről, ami jól látható a Ne sújts
bénasággal című versben. Az Új és új
lovat, na meg a Vágtatás a Holdrát
már meg se merem említeni.
Az újraértelmezést
követően megnézhettük kedves előadónkat, az antisport nemes képviselőjét,
Orsolyát, sportriporter szerepben.** A videó alatt, hogy az ő szavaival éljek,
rituálisan kibontotta súlyzóit, amelyeket két, vagy négy – mentségemre szóljon,
kicsit nagy volt a kocsmazaj hátul – éve vásárolt magának. Egészen jól állt a
kezében.
Őt Tóth Krisztina,
a büdös víz***, Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi követte. Na meg az erotikus
irodalom, ami már éjfél tájékán nem csak elfogadható, mi több követelt. Nos,
Tóth Krisztinát, mint írót nagyon szeretem. Sosem hallottam őt még beszélni,
pláne nem felolvasni, ezért okozott számomra egy kis – na jó, hadd valljam be
őszintén – nagy csalódást. A novellái erősek. Élettelik, vadak és olyan
nyersek, hogy az ember kezéből ki-kicsúszik a könyv. Viszont a hangja unott,
kissé elmosódott, mintha néhány hangot nem jól ejtene. Érdektelenség. Döbbenten ültem az előbb még olyan vicces
párnácskámon, pislogni is alig bírtam. Hát Tóth Krisztinát nem érdekli a saját
novellája? Vagy csak nem tud felolvasni? Szorongattam a tollamat és
szomorkodtam. Persze aztán elvonta a figyelmemet Garaczi László, Nagy Ildikó
Noémi, na meg a kés és a villa románca.
Összevetve, hadd
mondjam el azt, hogy dacára néhol csipkelődős megjegyzéseimnek, én jól éreztem
magam. Tetszett maga az ötlet, hogy nemcsak a múzeumoknak, hanem magának az
olvasásnak is szentelünk egy éjszakát. Ezáltal íróinkat, költőinket kiemeljük,
és lámpafény alá húzzuk, hogy egy kicsit közelebbről, ne csak a papír hasábjain
keresztül ismerjük meg őket. Remélem az Olvasás Éjszakája elterjed, minél több
város könyvesboltja fog csatlakozni, s aki esetleg idén véletlenül kihagyta, az
jövőre feltétlenül elmegy. Ha másért nem, hát Bodyendréért.
* Ha eddig nem
hallottál róla, sürgősen keresd meg a reklámját, elég vicces, bár már mindenki,
ha másból nem, hát hallomásból ismeri Grecsót és a humorát. Tudsz mondani még
egy olyan írót, akit kitiltottak a szülőfalujából egy novella miatt?
***Ez
itt egy utalás akar lenni Tóth Krisztina: Megint büdös a víz című novellájára,
amit az este keretében az írónő felolvasott.