A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Novella. Összes bejegyzés megjelenítése

Ott az otthonod, ahol megtalálod

2014. július 26., szombat

| | | 0 megjegyzés


Layla a bőröndjeit cibálta maga után a zsúfolt, new york-i metróállomáson. A kerekek minduntalan bele akadtak a csempék közötti apró résekbe, ami megnehezítette a szokásosnál is sűrűbb tömegben való manőverezést. Szürke, esős napra virradt, szokatlan volt az időjárás júliushoz, ezért a lány gumicsizmában és piros esőkabátban furakodott át a siető new york-iak hömpölygő áradatán. Úgy rohant ő is, szinte már ízig-vérig new york-ivá lett. Tegnap, Manhattan ismerős utcáit róva ugyanaz a keserédes melankólia kerítette hatalmába, mint egy évvel ezelőtt otthon is. Most azonban mélyebben mart szívébe a fájdalom, hogy itt kell hagynia ezt a lenyűgöző, nyüzsgő metropoliszt, mert míg egy éve biztosan tudta, hogy haza fog térni, most nem lehetett biztos benne, hogy mikor láthatja újra az amerikai álmoktól zsúfolt, steril szappanbuborékot – New Yorkot.
Egy éve remegő kézzel tartotta a levelet, amiben az állt, hogy elnyerte az ösztöndíjat. Emlékezett a pillanatra, amikor először pillantotta meg New York sziluettjét a repülő ablakából. Az érzés, hogy valóban létezik, amit eddig csak a képeken látott. New York nem csak a hollywood-i tömeggyártású filmek díszlete, nem csak mende-monda, hanem itt van, a maga valóságos, kissé piszkos, hamisítatlanul „amerikai” és kevésbé aranyportól csillogó módján. Most, útban a J. F. Kennedy reptér felé sírással küzködve idézte fel ezeket a pillanatokat, maga sem tudta miért. Nem is kellett magyarázat hozzá, hogy tudja, azért bukkannak fel a képek, mert valami a végéhez ért. A hely, ahova egy fülledt augusztusi napon érkezett most ridegnek tűnt, de ugyanolyan fenségesnek, mint amikor először megvetette a lábát a betondzsungelben: tökéletes búcsúkép. Sóhaj kíséretében elfordította a tekintetét, és ment leméretni a csomagjait, megtömve milliónyi amerikai márka ruháival és apró, de annál kedvesebb szuvenírrel a család és a barátok örömére. Ő magának nem vett semmit, amire az ikonikus NYC rövidítés piros szívecskés felirata, vagy a város klisé sziluettje volt nyomva – az csak a turisták kenyere, ő pedig new york-i lett, nem átutazó látványosságleső. Egyedül pár fotó őrizte a kezdeti ámulat emlékét. Az érzés tulajdonképpen nem múlt el, hanem átalakult. Nem a látogató nevezetességekre kiélezett tekintetével pásztázta a várost, hanem az új lakos mérhetetlenül büszke, szinte féltő pillantásával, hogy ez az „övé”, ennek a részese, nyolcmilliomodnyi csoda tulajdonosa.
Számított rá, hogy túl sok poggyásza lesz, ezért jó előre feladott kétdoboznyi holmit – könyveket, téli ruhákat – amire haza érkezéséig már nem volt szüksége. Bőröndje végül éppen alulról súrolta a 23 kg-os limitet, így Layla fellélegezve adta át a csomagkezelő nőnek, akinek névtábláján az Alycia volt olvasható szálkás kézírással.
- Hova utazik? – kérdezte vidám hanghordozással az ötven év körüli, fekete nő.
- Londonban, a Heathrow reptérre. Haza – az utolsó szót olyan ábrándosan ejtette, hogy Alycia azonnal megkérdezte régen járt-e már otthon. Layla szomorúan mosolygott a kövér asszony kedvességén. Hiányozni fog az amerikaiak nyitottsága és barátságos hozzáállása, amivel mindenkit fogadtak, a legjobbakat feltételezve, elcsevegve még egy bolti eladóval is. Meleg szívvel búcsúzott el végül csomagjától és Alyciától, hogy a biztonsági kontroll felé vegye az irányt. A sorban állás közben elkapott mondatfoszlányok inkább izgatott, nyári szabadságukra készülő turisták csevejei voltak, amik keserű burokként vették körül Laylát. Sorstársak, a hazautazók szava nem jutott el hozzá. A kapun áthaladva érzések furcsa keveréke kavargott lelkében. A lehangoltság, hogy nem mehet már ki az örömteli vágyakozással keveredett, hogy már csak pár óra és otthon lehet. Otthon; a szó olyan furcsán csengett, jelentésén már többször is elgondolkozott Layla New York-ba érkezése óta. Londont mindig is az otthonának tartotta, hiszen ott nőtt fel, ott voltak a barátai és a családja, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, annak ellenére, hogy milyen hatalmas volt. Megszokta az embereket, a parkokat és a turistákat, az esőt és a kiszámíthatatlan időjárást. Amióta azonban New Yorkba költözött, kialakult benne egy másféle otthon érzése. Az amerikai város lüktetését sokkal inkább a sajátjának érezte, embereit megszerette, lenyűgözték, inspirálták. Remek barátai lettek, és annyi lehetőséget kapott, mint otthon soha. Ráadásul az utolsó hónapban megismerkedett azzal a fiúval is… New York egészen másként hatott rá, mint London. Nem vált sose unalmassá és megszokottá, mindig mutatott valami újat és izgalmasat, mégis otthonos érzést keltett benne.
Nem pazarolta idejét és maradék pénzét reptéri vásárlásra, csak egy Starbucks kávézót keresett, hogy elfogyassza kedvenc jeges vaníliás Mocháját és WiFire kapcsolódva Skype-on értesítve szüleit az érkezésének pontos időpontjáról. Már éppen tárcsázni készült, amikor a recsegő hangosbemondóban megszólalt egy kellemes női hang, de rossz híreket hozott.
- Tisztelt utasaink! Akik a British Airways hat órakor induló londoni járatával indultak volna, sajnálattal közöljük, hogy a brit időjárásra való tekintettel nem tudnak elindulni az időben. A járat előre láthatólag hajnali öt órakor szállhat fel. Megértésüket köszönjük!
A felháborodás azonnal káoszba torkollott. A Laylaéval szomszédos asztalnál ülő házaspár mérgesen felkapta a csomagjait és rohant az információs pulthoz, a sporttáskák csak úgy lobogtak utánuk. Egy fiatal család elkeseredve tárgyalta mit tegyenek három éves gyerekükkel. Layla csak végigsimított szalmaszőke hajtincsein és úgy döntött először a mosdóba megy, hátha addig elül az információs pultnál támadt kisebb fajta roham. A neonfényű mellékhelység tükrében vette csak észre milyen megviseltnek tűnik. Szeme alatt lila karikák világítottak át vékony bőrén, haja ernyedt csomókban lógott, néhol még vizesen a korábbi esőtől. Layla kis kozmetikai táskájából hajgumit vett elő és rakoncátlan tincseit laza lófarokba fogta, arcára pedig színezett hidratálót kent, hogy élettelibbnek tűnjön. Erőtlenül mosolygott immár összeszedettebb tükörképére és kilépett az ajtón. Csak nehezen jutott oda az információs pulthoz, ugyanis a tömeg még nem oszlott el. A korábbi hang gazdája, Lynette felvilágosította, hogy az angol partoknál tomboló vihar miatt minden járatot töröltek a Heathrow-ra egészen a holnapi napig.
Laylanak csak most jutott eszébe, hogy a nagy felfordulásban elfelejtette értesíteni a szüleit. A kapcsolat folyamatos akadozása miatt csak nagy sokára sikerült beszélnie a családjával, akik alig értették meg amit mond a tomboló viharban.
Egyedül maradva számítógépével megvacsorázott egy gyorsétteremben és fennmaradó idejét arra szánta, hogy blog bejegyzést készítsen. A New Yorkban töltött év alatt részévé vált a napló, ahol a mindennapjait dokumentálta az otthoniak és saját maga számára is. Utolsó napjait igyekezett programokkal zsúfolni, hogy ne maradjon ideje szomorkodásra, és így a bejegyzés megírása is elmaradt. Nem érezte elérkezettnek a pillanatot a lezárásra, amikor még mindig a keleti parton ébredt fel reggelente. Most azonban már erős honvágy kínozta, mint még New York-i tartózkodása alatt soha. Ott állt az otthon kapujában, de egy nála nagyobb erő nem engedte haza. Abban a furcsa térben lebegett, ami nem tartozott sehova. Mögötte a múlt, New York, ahova már nem léphet vissza és előtte a jövő Londonnal, ahova még nem nyert bebocsátást.
A bejegyzés befejeztével már ráesteledett, ezért úgy látta jónak, ha elvonul a boltok és éttermek bűvköréből egy csendesebb helyre, ahol néhány órát alhatna indulásig. Jegyén az állt, hogy a 24-es kaputól indul a gép, és a kivetítő még nem mutatta, hát odazarándokolt kézipoggyászával. Ahogy várta, a „környék” kihalt volt, egy-egy ember szunyókált békésen a kényelmetlen műanyag székekben. Layla helyet is foglalt és telefonján ébresztőt állított be hajnali négyre, hogy esetlegesen más kapuhoz menjen, ha kell.
Már majdnem sikerült elszenderednie, amikor mozgás rázta fel. A harminc körüli férfi Laylaval szemben helyezkedett el és elejtette a New York Times-át, annak a zörgése zavarta fel. Borostás arcát karakteres arccsontok tagolták, ettől igen jóképűnek tűnt. Sűrűn bocsánatot kért Laylatól, de amikor látta, a lány nem tud elaludni beszélgetésbe elegyedett vele. Henry ugyan csak egy hónapot töltött kint munkaügyben – az Apple üzletkötője volt – már nagyon haza vágyott, hogy három éves kifiát, Nickot újra láthassa, tudta meg Layla. Kellemes modora volt a férfinek, könnyen megbarátkozott vele, és elmesélte, hogy Nemzetközi kapcsolatok szakos hallgató a University of Londonon és most tér haza egy éves ösztöndíj után.
A sors úgy hozta, hogy a repülőn is egymás mellé szólt a jegyük, de rövid beszélgetés után előbb Henry, majd Layla is álomba merült. Most már egyre csak azon járt az esze mikor térhet vissza New Yorkba, bár csak néhány órája hagyta maga mögött a nyüzsgő metropoliszt, aminek lüktetése örökre beleivódott. Mikor felébredt, már a londoni eget hasították. Furcsa érzés kavargott benne. Vágyott haza térni, haza, mert Londont mindenekelőtt otthonának tekintette. Itt nőtt fel, a viharfelhők elültével pedig a London Eye és a Big Ben is tisztán kivehető volt, a csillogó szürke szalag, a Temze partján. Szeretett volna családja és régi barátai körében lenni, mindent elmesélni nekik, újra átölelni őket. Mégse érezte, hogy ezek után itt lenne a helye. Szíve visszahúzta abba a New Yorkba, ahol szelleme leginkább otthonra talált, ahol azonosulni tudott a város életformájával, embereivel, ahol inspirációt merített mindenből, és ahol olyan mély barátságokat kötött, amik nélkül nem tudta elképzelni az életét. Gyökeresen megváltozott az élete ez alatt az egyetlen, röpke év alatt.
Földet érve elbúcsúzott Henrytől, aki sok szerencsét kívánt a lánynak. Ahogy a férfi felállt egy papír csúszott ki az elmaradhatatlan New York Timesjárból. Layla utána akart kiáltani, de már a tömeg elnyelte őt. A papírra siklott a tekintete, és rögtön megakadt a hatalmas, piros betűkön:
Gyakornoki állást hirdet a New York-i angol nagykövetség 1 évre, januári kezdéssel.
Layla szíve olyan boldogan vert, mint mikor először indult a tengerentúli útjára.

A hegedűművész

2014. július 5., szombat

| | | 0 megjegyzés


Kellemes szeptemberi idő volt: kristálytiszta ég, langyos, kora reggeli levegő. Ébredező főutca. A neobarokk épületek árnyékot vetettek a laposra csiszolt, gránit járólapokra, így Emily fázott. Selyemblúza épp csak takarta a vállát, fodros szoknyájával a szél játszadozott. A lába libabőrös lett a kövekből kiáramló, hideg, éjszakai levegő miatt. Könnyed léptekkel haladt, és elnézte, ahogy az álmos üzletek pilláikat lassan kinyitják gyöngéd cirógatásukkal a tulajdonosok. Emily már jól ismerte a kínálatukat. A 15-ös szám alatt árulták a legjobb kávét (kevés tejjel, két cukorral), a cipőboltos mindig tovább tartotta az ebédszünetét, a pékségben zárás előtt fél áron lehetett kapni a süteményeket. Honnan tudta ezt? Mert Emily idegen volt.
Öt éve nem járt otthon, mert Belgiumba járt egyetemre, és amikor hazajött, a fővárosból egyből délre küldték. Bár mindenki anyanyelvén szólt hozzá, ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint amikor Belgiumba érkezett. Magányában Emily pedig megfigyelt mindent.
Már fél éve dolgozott a belvárosi építész irodában. A modern üzlethelység utcára néző falai üvegből voltak, így könnyedén be lehetett látni. Emily asztala közvetlenül emellett a hatalmas ablak mellett volt. Másokat talán zavart volna, hogy minden arra járó megbámulhatja, de Emily maga is szeretett bámészkodni, perceket lopni a munkaidejéből. Legjobban az utcai hegedűst szerette, aki az irodával szemben tanyázott. A férfi már túl lehetett az ötvenen, barna haját arany szálak tarkították. Őzbarna dzsekit hordott, amikor reggel megérkezett, de napközben rendszerint levette, amíg engedte az idő. Alatta egyszerű pamut pólót viselt farmernadrággal. Emily arra jutott, nem lehet hajléktalan, mert mindig ápolt külsővel jelent meg, szakállát sose engedte túlzottan megnőni, inkább durva borostát engedélyezett magának. Ma reggel is, amikor elsétált mellette és rámosolygott olcsó kölni szagát érezte rajta.
- Jó reggelt, Emily! – köszöntötték munkatársai, amikor belépett az irodába.
- Kávét? – kérdezte Nickolas, a fiatal srác, aki nem sokkal Emily előtt kezdett itt dolgozni. Mindig csupa mosoly, de rendkívüli precizitással intézte feladatait.
- Köszönöm, de már megvan a napi koffein adagom! – felelte Emily, a magasba emelve a papírpoharat, amit a kezében tartott, azzal elfoglalta asztalát az ablak mellett. Letisztult, fekete faasztal, rajta rendezett kupacban tervrajzok, az ügyfelek névjegyei, építész magazinok, és az ezüstszínű Mac. A számítógép volt Emily büszkesége, évekig gyűjtött rá, és végre-valahára egy hónapja megvehette.
Megnyitotta a tervező programot és vetett egy pillantást az e-mailjeire is. Ma csak egy találkozója lesz, nyugtázta a naptárra pillantva, és az ügyfél csak délután érkezik. Még pár utolsó simítást kell elvégeznie a koncertterem tervrajzain, és máris továbbküldheti a főnökének. Emily szorgalmas, sokszor kapott ugyan olyan munkákat, amiket egyszerűen rásóztak, mint a legfiatalabbra, de mindig lelkiismeretesen megcsinálja. Soha egy panasz nem érkezett rá. Ennek a gyümölcse a koncertterem, amin már két hete dolgozik. Mindig ilyesmiről álmodott és végre megkapta. Majd kiugrott a bőréből, amikor kinyitotta a mappát, ami a megbízást tartalmazta. Ma reggel is megnyitotta, eldolgozgatva rajta, közben dudorászva. Még otthon is ezen töpreng és egy hete már, hogy böngészi az akusztikával kapcsolatos cikkeket. Az asztalán levő újságokból neon sárga jelző cetlik lógnak ki, jelezve, ahol inspirációt talált munkájához. Titokban tervezgette, hogy megmutatja a hegedűsnek a rajzait, ma ebédszünetben. Amikor végre egyet üt a városháza tornyán az óra megragadta a mappát a terveivel és kiviharzott az irodából. A többiek csak értetlenül néztek utána, Nickolas pedig csalódottan ült le a helyére, és gyűri össze a papírt, amit Emilynek írt.
A lány szinte futva érkezett meg a látványpékségbe és idegesen dobolt a karján sorban állás közben, pedig csak ketten voltak előtte. Mégis örökkévalóságnak tűnik, ahogy a pénztáros aprót keres, és nem akarja elhinni, hogy tényleg most kell megszólalnia az üzlet telefonjának is. Mikor végre a kasszához ért hirtelen ötlettől vezérelve két sonkás-paradicsomos szendvicset vett. Izgatott léptekkel hagyta el az üzletet, sétál fel az utcán a hegedűs posztja felé. A férfi még mindig ott van, bár most nincs közönsége. A járókelők egy-egy pillanatra megtorpannak ugyan, de nem áll meg senki. Gyönyörű, lassú melódiát húz. A vonó táncol a húrokon, a férfi finom, művészi kezei kecsesen, de biztosan irányítják a dallamot. Behunyt szemeinek fekete pillái csillognak a napfényben. Talán könnyek? Emily megvárta, amíg a férfi befejezi a dallamot és letelepedik a padra. Ekkor veszi a bátorságot, hogy mellé üljön.
- Nagyon szépen játszott! Elbűvölő dallam! – dicsérte meg bizonytalanul.
- Köszönöm, kisasszony! – mosolygott rá barátságosan, majd amikor a szendvicset is felé nyújtotta a lány még inkább felcsillant a tekintete. Hálálkodva vette el és éhesen harapott bele. Emily is megkezdi szendvicsét, ezért jó darabig hallgattak. Mikor befejezték, a férfi szólalt meg először.
- Játszok cserébe valamit Önnek! Mit szeretne hallani, kisasszony?
- Különös, hirtelen semmi sem jut az eszembe – felelte kisvártatva – pedig máskor millió dal kavarog a fejemben. Eltehetném egy másik alkalomra…ööö… hiszen még a nevét sem tudom!
- Claude. Ön pedig… ?
- Emily. – válaszolt szórakozottan. A hegedűt nézi, ahogy fekszik a tok bársonyán, kecsesen, mint egy úrhölgy. Megmunkáltsága mesteri, igazi remekmű, de hát annak is kell lennie, mi ilyen gyönyörű, tiszta hangon szól. A lány egyre csak a dalokon töri a fejét, hogy mit kérjen, amikor tekintete egy apró logóra siklik. Összetéveszthetetlen.
- De hiszen ez egy Stradivari hegedű! – kiáltott fel meglepetten, a férfi arcára emelve tekintetét. Ő mosolyra húzta a száját, apró görbület, mintegy elégedettségében, hogy végre felfedezte, ami ott volt az orra előtt. – Kicsoda Ön, Claude? – kérdezte.
- Csak egy kiöregedett hegedűművész Valaha a művészvilág ismerte a nevem és olyan színpadokon játszottam, ahova nézők ezrei hónapokig gyűjtöttek. – felelte, miközben tekintete elhomályosodott, mintha lélekben ismét azokon a koncerteken zenélne.
- Mi történt? – kérdezte áhítattal Emily, aki már a tervrajzait is elfelejtette.
- Az élet kegyetlensége. Megnősültem és Vele akartam lenni. Született egy gyönyörű kislányunk is, és én elutasítottam a messzi utakat, hogy család lehessünk. Az emberek eleinte hiányoltak, de idővel elfeledtek, csak úgy, mint másokat. Nem volt állásom, a hegedűmet nem akartam eladni, a feleségem kidobott. Hosszú évek múltán sikerült csak biztos bevételhez jutnom, zenetanárként. Szerencsére a nagybátyám megszánt és megörököltem tőle egy kis lakást itt, a belvárosban.
- Ó! – sóhajtott fel Emily – Nem is próbálta meg felkeresni őket? A feleségét és a lányát? Nem jó apa nélkül felnőni, magam is tudom.
- Cecilia kérlelhetetlen volt. Írtam neki, hogy hadd lássam a lányom, de azt mondta jobb neki egy léha semmirekellő nélkül. Annyi idős lehet, mint most Ön, és éppen így hívták, Emily! Úgy szerettem, ha néha eljöttek a koncertemre és az első sorban ült a kicsi, az anyja ölében. Alig lehetett két éves, de sírás nélkül ülte végig a műsort, a szeme csak úgy csillogott.
- Várjunk csak! Ő felesége? Ő Cecilia? – kérdezte Emily a telefonját Claude orra alá dugva. A fénykép édesanyjával készült, tavaly a diplomaosztóján.
- Igen! Honnan ismeri? Csak nem…? – kerekedett el a zenész szeme.
- Ő az anyám, Claude. – mosolygott, majd átölelte a férfit. – Apa!
A főtéren a toronyóra kettőt ütött.
- Te jó ég, rohannom kell! Az ügyfelem bármelyik pillanatban megérkezhet! – kiáltott fel Emily és mappáját megragadva felpattant. – Találkozunk itt négykor? Annyi mindent kell megbeszélnünk!
A férfi csak bólintott. Emily ebben a pillanatban biztos volt, hogy szemében könnyek ülnek.
A hosszú éveket hetek alatt nem lehetett bepótolni, de Emily boldog volt. Nem haragudott az apjára, ami dühe volt fiatalabb korában, már az is elszállt, még akkor is, ha azt mondta, a zene az egyetlen szerelme. Az elkészült koncertteremben az első koncertet ő adta. Emily most is az első sorban ült, de ezúttal potyogtak a könnyei.

Ábécé

2014. június 3., kedd

| | | 0 megjegyzés
- A b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z! - a kislány teli tüdőből fújta az ábécét, újra meg újra. Nagyra tátotta a száját, kicsiny ujjait összefonta a háta mögött, pocakját kidugta és akár valami szobor a hegytetőn, úgy állt a lépcső tetején. 
Az anyja nagyot fújt és hangosabbra állította a rádiót. De mit sem segített. A kislány hangja olyan hangos volt, hogy átkiabálta a zenét, a csapból folyó víz dübörgését és a robotgépet. Nem lett volna baj, ha nem egy órája ácsorogna ott fenn, üvöltve az ábécét. 
- Sophie! - kiáltott. A kislány tovább kántált, mintha mi sem történt volna - Sophie, fejezd már be! - lecsapta a fakanalat, otthagyta a félig bepanírozott csirkemellet és felrohant a lépcsőn. Leguggolt a kislány elé. 
- Sophie, drágám, tartanál egy kis szünetet? - A kislány határozottan megrázta a fejét, szőke fürtjei ide oda repkedtek kerek arca körül. 
- A b c d e... - a nő ujjai remegni kezdtek. 
- Sophie. Ha nem hagyod abba, bezárlak a fürdőszobába! - fenyegető hangot próbált megütni, éreztetni akarta az erejét. Semmi hatás, a gyerek teli tüdőből fújta a szöveget. 
Az anyja mélyet sóhajtott és vesztesként oldalgott el a konyhába. Visszakapcsolta a rádiót. A bemondó hangja érthetetlen masszává olvadt össze, a csirkemellek kicsúsztak a kezéből. Megszólalt a telefon. A főnöke neve villogott a kijelzőn, mire pánikban eldobott mindent és lisztes, tojásos kézzel a füléhez kapta a telefont. De elkésett, a férfi már letette és ahogy próbálta visszahívni egyfolytában foglaltat jelzett. 
Ekkor már nagyon szeretett volna sírni. 
- A b c d e f ...! - ökölbe szorította a kezét és elindult a lépcső felé. A gyerek megérezhette, hogy baj van, mert az eddig erőteljesen üvöltő hangja most még magasabb tónusba csapott át. A nő megragadta a kislányt a hóna alatt, lecipelte a lépcsőn, berakta a sötét fürdőszobába, becsapta az ajtót és leült. 
Csend lett. Elment az áram, a rádió duruzsolása kikapcsolt. Csak egy légy zümmögött halkan, egyik ablakról a másikra szédelegve. 
Vészes volt ez a csend, nem az, amire annyira vágyott. 
- Sophie? - kérdezte halkan, hátha a gyerek annyira megrémült, hogy szólni sem mer. Csak egy kis hüppögés a válasz. 
Akkor jó, nincs semmi baj. 
Ült még ott egy darabig, bámulta a falat. Lelki szemei elé úszott egy régi kép. Egy másik házban, egy másik időben, talán egy másik életben egy szőke kislány fenn ült hajnali hatkor a lépcső tetején és a Boci boci tarkát énekelte órákon keresztül, amíg a nővére őrjöngve be nem dugta a ház legtávolabbi csücskébe. Hirtelen megbánta, hogy bezárta Sophie-t, nem így kell nevelni a gyereket. És legalább nem hajnalok hajnalán kántál, hanem délelőtt tízkor. Az utca üres, akár a házat is felgyújthatnák, ilyenkor senki nem venné észre. 
Már épp eldöntötte, hogy kinyitja az ajtót, amikor belülről meghallotta az ábécét.
- A b c d e f g ...! 
Az ujjai megérintették a kilincset, aztán inkább visszament a konyhába. Végül is, mit árt neki egy ajtó, ki tudja már nyitni. 

A szalvéta

2014. május 28., szerda

| | | 0 megjegyzés
A kávézó sarkában ül egy habos csodával. Piszkálja a villa fogaival a díszítést, mire a tejszínhab megroggyan és önmagába zuhan. Pedig csak egyszer ért hozzá. Fáradtan leteszi a villát, a vége koppan az asztal tükörfelületén. Csend van. A pultos a sarokban ül, görnyedten hajol a telefonja fölé.
Holtidőben nincsen vendég csak néhány szomorú lány, aki tortától várja a felvidulást. Most is ott ül egy, szembenéz a tejszínhabbal, szemére hályog feszül, látszik, hogy az emlékeiben turkál. Régebben megkérdezte volna, hogy mi bántja, de mára már okosabb. Ha kedves volt valamelyikhez, mintha megnyomott volna egy gombot, megállás nélkül dől a szó, a könny és fogy a zsebkendő. Elkezdik bizonygatni, hogy tortát sem szabad enni, mind csípőre megy és akkor mi lesz a bikinivel? Aztán a végén be is tartják és többé nem jönnek ide. Ezzel ellentétben, ha átnéz rajtuk, könnyeiket visszanyeldesve elcsipegetik a süteményt, és másnap is visszajönnek. Hiszen tulajdonképpen senki nem vette észre, hogy megették. 
Megeszi az alját a süteménynek, a vékony piskótarégeteget. Aztán szép lassan halad a krémeken, világos, sötét, világos, sötét. De úgy érzi, porrá omlik a szájában. Most nagyon szeretne beszélni valakivel, elmondani, hogy miért érzi magát ennyire magányosnak. De nem teheti, mert valóban egyedül van. Ha lenne kinek elmesélnie, nem volna az. Ördögi kör, teljes a paradoxon - gondolja - bár ... - folytatja - a paradoxonban benne van a feloldhatóság. Akkor ez legyen egy oximoron. Az egész életem egy oximoron.
Már csak a tejszínhab marad a tortából olyan, mint a fagylaltosdoboz alján maradt nyúlós vanília utolsó maradványa. Nincs kedve megenni. De felkelni sem akar. Úgy érzi, beleragadt ebbe a székbe. A szalvétára rajzolgat. 
Egy lámpát, egy női alakot, apró csillagokat, szálló hópihéket. Tiszta klisé. 
Egyedül maradni egy utcalámpánál habkönnyű hóesésben? A legutolsó amerikai romantikus regény... Bár még hatásosabban egyéniségromboló lenne, ha esne az eső. Úgy a haja is tönkremenne. Mert a szálló pihék megülnek a szőke szálakon és jégkoronát fonnak köré. Az eső pedig pudlivá teszi. Az jobb lenne. 
A kis pöttyökből vonalkákat rajzol, így már teljes a kép. A tányér alá gyűri a szalvétát, nem eszi meg az utolsó falatot. 
Addig marad a kávézóban, amíg a csend az úr. Szereti a némaságot, nem kell mindig aláfestő zene. Gyűlöli az olyan helyeket, ahol jazz vagy blues szól a falakból és álmosítóan vonja körbe amúgy is álmos alakját. Itt nem. A kávézó pici, piros pöttyös falak, régi kosztümös filmek plakátjával teleragasztózva. Mindegyik szék másmilyen, az asztalok üvegből vannak, a padlóra indamintákat festettek. Furcsa hely. Amikor először ide jött, nem tudta eldönteni, hogy rikítóan rossz az összhatás, vagy inkább felzaklatóan igénytelen. Aztán leült és itt maradt. Az egyik plakátot elkérte az unatkozó pultos lánytól. Három kávé áráért odaadta. 
Elmázolja a kanállal a tejszínhabot. Ragadós, mindig összetapad. Formákat rajzol, szívecskét, kismacskát, holdacskát... Már régen rádöbbent, hogy ezek a foltok csak neki állnak képpé. Valaki egyszer azt kérdezte, minek rajzol annyi fekete pacát. Akkor megbántódott. Ma már nem. Nem kell mindenkinek mindent érteni. 
Talán ezért maradt egyedül... nem akarta, hogy megértsék. 
Belesüpped az önsajnálatba, jó érzés. Kicsit olyan, mintha valaki foglalkozna vele. Nézegeti a plakátokat, sokszor látta már őket. Régi magyar filmek. Mikor elkezdett ide járni, megfogadta, hogy mindet megnézi. Kettő még hiányzik. A legtöbb nagyon rossz volt. 
Most kérdőjellé alakul a tejszínhab folt. Majd pontokká, három kicsi ponttá. Nincs válasz a ki nem mondott kérdésre. 
Bejön az első vendég, öreg úr, tejes kávét iszik. A következő, a tanárnő. Csokisat, nagyon csokisat. A diákfiú espressót, mert olcsó. Az anyuka ízesítetett, a kislány cukrosat. 
A lány összepakolja a holmijait, a tányért a szalvétával otthagyja. Közben a pincérnőt leváltja a pultos fiú. Látja a lányt kilépni. Mindig csak az elszaladó alakját éri el. Ahogy fejére húzza a kötött sapkát, összedörzsöli a kezét, körbenéz és elindul balra. A fiú szeretné tudni, mi van balra. 
Odamegy az asztalhoz, felemeli a tányért, a tejszínhab kis tócsa a közepén. Már épp összegyűrné a szalvétát, amikor meglátja rajta a rajzot. Valóban csak néhány vonal, egy egyenes, némi girbegurba a
középen, kis vonalkák mindenfelé. Nézi egy pillanatig. Kibontakozik előtte a kép, egy utcai lámpa, egy lehajtott fejű nő, kopogó eső. A zsebébe hajtogatja. 
Később megmutatja néhány barátjának. Értetlenül rázzák a fejüket, ez csak néhány vonal, mit keres annyira benne? 
Nem értik. 
Nem érthetik.

Nina kalandja

2014. május 3., szombat

| | | 0 megjegyzés


A legkellemesebb kora nyári délutánok egyike volt a folyóparton. Selymes, zöld fű, kristálytiszta, kék víz, ami csak a hegyi patakok jellemzője, és szikrázó napsütés. Pontosan úgy, mint a képeslapokon. Idilli táj, aminek a hátlapjára jellegtelen sablonszövegeket írnak a rokonok és barátok számára, hogy megmeneküljenek a részletes élménybeszámoló kötelezettsége alól.
Ninát sokszor hozták ide a szülei, szinte minden szabad idejüket ennek a folyónak a partján töltötték. Sok szép emlékük kötődött a helyhez: itt találkoztak először a szülei, mikor annyi idősek voltak, mint most Nina, itt csókolták meg először egymást, titokban, és itt tanult meg járni is a kislány. Távol mindentől, a városi zajtól és falusi pletykáktól egyaránt, azt hitték ez egy olyan elrejtett varázslat, amit csak ők ismernek. Soha nem találkoztak senkivel itt, a kóborló állatokon kívül. Hozták magukkal a kosarat, hátizsákot, amiből szendvicsek kerültek elő, és egy szúrós pokróc, amire letelepedtek a piknikhez. Evés után a szülők leheveredtek, Nina pedig felfedező útra indult. Kék kis fürdőruhájában és fehér szandáljában baktatott a parton, amerre remélte, hogy a folyó forrását találja. Végül is a sodrással ellentétesen haladt, csak erről ered, okoskodott. Sekély patak volt, a kavicsok és sziklák látszottak az alján, a víz alig ért a kislány térdéig. Közvetlenül a parton ment, mert bokrok és fák nem igen nőttek a parton. A fű is inkább amolyan csomókban, itt-ott felbukkanó jelenség volt a szikes talajon. Néha egy-egy gyíkot felzavart a léptével, de ez nem érdekelte, hiszen otthon is sokat látott belőlük. A kis hal azonban, amit a folyóban pillantott meg már sokkal inkább felkeltette érdeklődését. Színtelen szürke volt, nem hasonlított az unokatestvéreinél látott aranyhalakra karácsony délutánjáról. Az árral szemben úszott, mintegy kísérve Ninát, egy idő után azonban feltűnt neki, hogy valójában nem is úszik, csak lebeg, de mozgatta uszonyát, hogy el ne sodorja a víz. Nina leguggolt és figyelte a jószágot. Apró volt, akkora, hogy még a kislány csöppnyi tenyerében is elfért volna, csillogós pikkelyei visszatükrözték a napsugarakat, ezért volt csak látható. Puha szájával pedig az alatta levő kavicsot szopogatta – a halaknak ugyanis nincsenek fogai, ezt már tudta Nina is – evett! Eszébe jutott, hogy az aranyhalak milyen nagy érdeklődéssel zsúfolódtak az akvárium falához, amikor odament hozzájuk, hogy közelről is megcsodálhassa őket, hát megpróbálta megsimogatni a halat, de az elillant, mielőtt a megérinthette volna. A lendülettől azonban hangos loccsanással a vízbe pottyant. Kezét és térdét erősen megütötte, lehorzsolt tenyeréből ki is buggyant pár cseppnyi vér, ahogy ott csücsült a folyó kellős közepén. Könnycseppjeivel áztatta a harci sérülést, de hamar belátta, hogy ezzel nem sokra megy, hiszen egyedül van, nincs senki, aki a segítségére sietne. Már a magányos fűzfát se látta, aminek az árnyékába letelepedtek szüleivel, és ahonnan útnak indult, ki tudja, talán már fél órája is. Mikor elállt a vérzés és enyhült a fájdalom Nina felállt, hogy folytassa útját. Óvatosabb léptekkel közlekedett, és nem is annyira közel a vízhez, a köveken szökdécselt, hanem a fűben bóklászott, inkább a gyíkokat nézegetve.
Kisvártatva gyermekzsivajra és hangos nevetésre lett figyelmes. Furcsállta, hiszen még sose találkozott senkivel a környéken, és nem hitte, hogy már visszatért volna a legutolsó faluba, amit elhagyva az útról lekanyarodva találták meg a folyópartot az autóval. Talán már megtalálta a forrást? Csalódnia kellett, ugyanis egy duzzasztó gáttal mesterségesen létrehozott tavacska tárult elé, ahol rengetegen fürödtek. Lelassította lépteit, mert nem kívánt az emberekkel szóba elegyedni. Amikor szüleivel kijöttek ide mindig azt játszotta beszéli az állatok nyelvét, és megbeszélte élete történetét minden kismadárral és gyíkkal. Most pedig kalandor volt, egy pusztaságban, az emberek pedig nem illettek bele a kalandba, megzavarták játékát. Vajon mi lesz a patakkal? Folytatódik a tó után? Még messze van a forrás? Már-már feladta, amikor egy halrajra lett figyelmes, akik elúsztak mellette.
- Nahát, ezek a félénk állatok is a tó felé úsznak? – ámult, az után eszébe jutott, hogy hiszen ő tud beszélni velük, ha akart, hát udvariasan megszólította őket – Kedves halak, megmondanátok, merre folyik tovább a patak? Elkerüli talán a tavat?
Nina úgy képzelte a halak bólintanak apró fejükkel és azt mondják, csak kövesse őket, így hát futásnak iramodott. Valóban, kettéágazott a folyó mielőtt egészen a tóba torkollott volna, és a keskenyebb ágon folytatták útjukat a halak, ahogy Nina is. Nem is nézett a lába elé, csak szaladt, már-már úgy érezte a halak azt is súgják, már nincs messze a cél.
Észre sem vette az útjába kerülő követ, lelki szemei előtt már az erdőben megbúvó, magas sziklafalról lezúduló forrás képe jelent meg, az sem tűnt fel neki, hogy egy szál fa nem sok, annyi se volt közel s távol a látóhatáron.  A kőben megbotolva arccal a vízbe zuhant, karjait kitartva maga elé védekezésül. Rémülten felkiáltott, mielőtt elmerült volna. A víz hideg volt és mély, de még mindig kristály tiszta. Nina nem tudott úszni, ficánkolásával pedig csak annyit ért el, hogy beverte a fejét a fenéken levő éles kövek egyikébe. A játék megszűnt létezni, hirtelen zúdult a hideg valóság érzése a kislány keskeny vállára. Fulladozott, és a halkirály nem jön érte. Utolsó erejéből szóra nyitotta a száját és anyáért és apáért kiáltott, ahogy a tüdejébe áramlott a víz.
A kórházban azt mondták, nagy szerencséje, hogy a fürdőzők meghallották a kiáltást és megmentették. Mire szülei odaértek volna, alighanem csak a holttestét tudták volna felhozni a mélyből. Nina még így is, a halállal táncolva is fantáziált és annyit mondott a szüleinek:

- Szuper kaland volt, nem? Mikor megyünk újra?