Nathaniel Hawthorne - A hétormú ház

Az első kiadás címlapja

Amikor eldöntöttem, hogy amerikai kötelező olvasmányokat is beépítek a sűrű könyvekből tákolt napirendbe, Hawthorne neve első volt a listán. Kivettem a könyvtárból A skarlát betűt, de csak egy példányban volt meg. A könyv pedig még egy regényt tartalmazott. A hétormú házat.

Nem tudtam ellenállni neki, tetszett a címe. És valami nagyobbat kaptam, mint, amire számítottam. A hátormú ház felülmúlja az összes romantikus történetet, amit eddig olvastam. Egy titokzatos, omladozó családi kúria, aminek a tetején különleges virág nő. Odabent pedig egy magányos vénasszony. Hawthorne zseniálisan fogja meg Hepzibah Pyncheon alakját. Egy dámaságba fagyott öreg nő, aki súlyos láncként viseli családja múltját. Benn él a poros, elsötétült házban, ahol már minden deszka nedves, a tükrök megfeketedtek, a napfény nem mer bebújni a kifakult függönyök ráncai között.

És aztán, ahogy minden kiöregedett nemesi családnál egyszer szabályszerűen megtörténik, elfogyott a pénz. Ilyenkor a csontvázzá aszott dáma csak egy dolgot tehet. Ki kell nyitnia a rég elfeledett boltot a ház oldalán, amit eddig családja szégyenfoltjának tartott. Egy úri hölgy mégis hogyan foghatna kereskedésbe?

De Hepzibah lassú, ropogós járásával, madárszerű alkatával és egyáltalán lényének ijesztő fásultságával elüldözi a vevőket. Már épp kétségbeesne, amikor egy fiatal kislány áll a ház kapuja elé, azzal a hírrel, hogy ő maga is Pyncheon. Phoebe napfényt hoz a hétormú házba, fellendíti a boltot és süteményillattal tölti meg a falakat.

Nathaniel Hawthorne

De Hawthorne zseniális meséje még csak itt kezdődik el. Ugyanis a hétormú ház hamarosan újabb lakót fogad be, akinek a múltja sötétebb, mint a lelke. S odakint settenkedik az, amit csak így hívnak maguk között az arra járók: a Pyncheon átok.

Mert minden valamire való nemesi háznak szüksége van egy átokra.

Hawthorne olyan jól mesél, és olyan élénk szereplőkkel mondatja el saját szavait, hogy szinte úgy éreztem, benne vagyok a könyvben. Igaz, hogy sokszor túlbecsülöm az olvasmányaimat, amikor még a hatásuk alatt vagyok, de ez a regény valóban mély benyomást tett rám. Ha rajtam múlna, nem A skarlát betűt emelném ki, amikor Nathaniel Hawthorne neve felmerül.

„Ha valakinek a sorsa kétségbeejtő holtpontra jut, rendszerint annál fennköltebb és csodásabb álmokkal tartja magát felszínen, minél kevesebb kézzelfogható anyag áll rendelkezésére, amiből szerény és ésszerű képét formálhatná a jobb sorsnak.”

Mindenkinek ajánlom, aki a mai túl sokat vitatott tinirománcok között vissza szeretne nyúlni a klasszikusok közé és el szeretne merülni Új Anglia világában. Nem fog csalódni. 

Ugly Betty, címlapsztori?

Vegyük az alapkellékeket: egy duci mexikói lány, fogszabályzóval, piros keretes szemüveggel, hatalmas fekete hajjal és kibírhatatlan öltözködési stílussal. Mindezzel még nem is lenne akkora baj, ha az említett személy nem a divatvilágban szeretne az élre törni.

Betty Suarez Manhattanben keres munkát, megostromolja az összes divatmagazin szerkesztőségét, de sehova sem engedik be, talán nem is véletlenül. Mígnem egy nap fel nem hívják a Modetól, hogy legyen főszerkesztői asszisztens. Hogy miért? Mert ő az egyetlen a divat hatalmas gépezetében, akit Daniel Meade, az apuci által kinevezett új főszerkesztő ne akarna azonnal megfektetni.

A sorozat történetéről nem is mondanék többet, hiszen egy teljesen átlagos amerikai sorozatvezetéssel van dolgunk. Wilhelminával, a főszerkesztői székre vágyó kreatív igazgatóval; Walterral, a szerencsétlen romantikussal, akinek marja a torkát a sör, Amandával, a csinos, ám nem értékelt recepcióssal...

Viszont van a sorozatnak néhány olyan eleme, ami miatt mégis kiemelném a sok közül. Betty valóban az, aminek az elején beállították, nem akarják ezt megváltoztatni. Nem küldik átalakításra, nem szeret bele a főnökbe, nem fogja mindenki megkedvelni, miután kiderül, hogy a sok kardigán alatt egy érző szív lapul. Nem. Betty alakja végig az marad, aminek beállították, a mindig lábalatt, sosem szép, irritálóan kislányos elefánt a porcelánbabák között.

A mellékszereplők legalább olyan erősek és kidolgozottak. Ott van Betty családja az örökké mexikói szappanoperákat néző, emigráns apukával – mellesleg ezek a szappanoperás betétek zseniálisak, ahogy kifigurázza nem csak ezeket a műsorokat, hanem tulajdonképpen saját magát is – Betty testvére, a fiatal anyuka, aki alakformáló készítményeket árul hatalmas kitűzőkkel és papírbabákkal. Az unokaöcs, aki a Fashion TV elkötelezett rajongója, csillogó pulykákat készít mindenkinek hálaadásra és alig várja, hogy a gengszter apja végre felé nézzen. Mark, Wilhelmina, az önjelölt királynő személyi asszisztense, aki szeret női ruhákba bújni és a Broadwayre képzelni magát.

Ez a sorozat a részletekben rejtette el az erejét, néhol butácska, de mindig szórakoztató. Fonákjára fordítja az életet, hiszen annak ellenére, hogy Betty mennyi helyen bukik el, mindig nagyon erős marad, tartja a lelket nem csak önmagában, a családjában, de a főnökében, az érzelmileg sérült, a nőket tárgyként használó Danielben is, akivel – összetehetjük a kezünket – semmiféle romantikus kapcsolata nincs. Az egész sorozatot tönkretenné egy ilyen szál, mert pont azt ölné ki belőle, ami a legerősebb vonala. Hogy igazából, egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit, hihető.

Ábécé

- A b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z! - a kislány teli tüdőből fújta az ábécét, újra meg újra. Nagyra tátotta a száját, kicsiny ujjait összefonta a háta mögött, pocakját kidugta és akár valami szobor a hegytetőn, úgy állt a lépcső tetején. 

Az anyja nagyot fújt és hangosabbra állította a rádiót. De mit sem segített. A kislány hangja olyan hangos volt, hogy átkiabálta a zenét, a csapból folyó víz dübörgését és a robotgépet. Nem lett volna baj, ha nem egy órája ácsorogna ott fenn, üvöltve az ábécét. 

- Sophie! - kiáltott. A kislány tovább kántált, mintha mi sem történt volna - Sophie, fejezd már be! - lecsapta a fakanalat, otthagyta a félig bepanírozott csirkemellet és felrohant a lépcsőn. Leguggolt a kislány elé. 

- Sophie, drágám, tartanál egy kis szünetet? - A kislány határozottan megrázta a fejét, szőke fürtjei ide oda repkedtek kerek arca körül. 

- A b c d e... - a nő ujjai remegni kezdtek. 

- Sophie. Ha nem hagyod abba, bezárlak a fürdőszobába! - fenyegető hangot próbált megütni, éreztetni akarta az erejét. Semmi hatás, a gyerek teli tüdőből fújta a szöveget. 

Az anyja mélyet sóhajtott és vesztesként oldalgott el a konyhába. Visszakapcsolta a rádiót. A bemondó hangja érthetetlen masszává olvadt össze, a csirkemellek kicsúsztak a kezéből. Megszólalt a telefon. A főnöke neve villogott a kijelzőn, mire pánikban eldobott mindent és lisztes, tojásos kézzel a füléhez kapta a telefont. De elkésett, a férfi már letette és ahogy próbálta visszahívni egyfolytában foglaltat jelzett. 

Ekkor már nagyon szeretett volna sírni. 

- A b c d e f ...! - ökölbe szorította a kezét és elindult a lépcső felé. A gyerek megérezhette, hogy baj van, mert az eddig erőteljesen üvöltő hangja most még magasabb tónusba csapott át. A nő megragadta a kislányt a hóna alatt, lecipelte a lépcsőn, berakta a sötét fürdőszobába, becsapta az ajtót és leült. 

Csend lett. Elment az áram, a rádió duruzsolása kikapcsolt. Csak egy légy zümmögött halkan, egyik ablakról a másikra szédelegve. 

Vészes volt ez a csend, nem az, amire annyira vágyott. 

- Sophie? - kérdezte halkan, hátha a gyerek annyira megrémült, hogy szólni sem mer. Csak egy kis hüppögés a válasz. 

Akkor jó, nincs semmi baj. 

Ült még ott egy darabig, bámulta a falat. Lelki szemei elé úszott egy régi kép. Egy másik házban, egy másik időben, talán egy másik életben egy szőke kislány fenn ült hajnali hatkor a lépcső tetején és a Boci boci tarkát énekelte órákon keresztül, amíg a nővére őrjöngve be nem dugta a ház legtávolabbi csücskébe. Hirtelen megbánta, hogy bezárta Sophie-t, nem így kell nevelni a gyereket. És legalább nem hajnalok hajnalán kántál, hanem délelőtt tízkor. Az utca üres, akár a házat is felgyújthatnák, ilyenkor senki nem venné észre. 

Már épp eldöntötte, hogy kinyitja az ajtót, amikor belülről meghallotta az ábécét.

- A b c d e f g ...! 

Az ujjai megérintették a kilincset, aztán inkább visszament a konyhába. Végül is, mit árt neki egy ajtó, ki tudja már nyitni. 

A szalvéta

A kávézó sarkában ül egy habos csodával. Piszkálja a villa fogaival a díszítést, mire a tejszínhab megroggyan és önmagába zuhan. Pedig csak egyszer ért hozzá. Fáradtan leteszi a villát, a vége koppan az asztal tükörfelületén. Csend van. A pultos a sarokban ül, görnyedten hajol a telefonja fölé.
Holtidőben nincsen vendég csak néhány szomorú lány, aki tortától várja a felvidulást. Most is ott ül egy, szembenéz a tejszínhabbal, szemére hályog feszül, látszik, hogy az emlékeiben turkál. Régebben megkérdezte volna, hogy mi bántja, de mára már okosabb. Ha kedves volt valamelyikhez, mintha megnyomott volna egy gombot, megállás nélkül dől a szó, a könny és fogy a zsebkendő. Elkezdik bizonygatni, hogy tortát sem szabad enni, mind csípőre megy és akkor mi lesz a bikinivel? Aztán a végén be is tartják és többé nem jönnek ide. Ezzel ellentétben, ha átnéz rajtuk, könnyeiket visszanyeldesve elcsipegetik a süteményt, és másnap is visszajönnek. Hiszen tulajdonképpen senki nem vette észre, hogy megették. 

Megeszi az alját a süteménynek, a vékony piskótarégeteget. Aztán szép lassan halad a krémeken, világos, sötét, világos, sötét. De úgy érzi, porrá omlik a szájában. Most nagyon szeretne beszélni valakivel, elmondani, hogy miért érzi magát ennyire magányosnak. De nem teheti, mert valóban egyedül van. Ha lenne kinek elmesélnie, nem volna az. Ördögi kör, teljes a paradoxon - gondolja - bár ... - folytatja - a paradoxonban benne van a feloldhatóság. Akkor ez legyen egy oximoron. Az egész életem egy oximoron.

Már csak a tejszínhab marad a tortából olyan, mint a fagylaltosdoboz alján maradt nyúlós vanília utolsó maradványa. Nincs kedve megenni. De felkelni sem akar. Úgy érzi, beleragadt ebbe a székbe. A szalvétára rajzolgat. 

Egy lámpát, egy női alakot, apró csillagokat, szálló hópihéket. Tiszta klisé. 

Egyedül maradni egy utcalámpánál habkönnyű hóesésben? A legutolsó amerikai romantikus regény... Bár még hatásosabban egyéniségromboló lenne, ha esne az eső. Úgy a haja is tönkremenne. Mert a szálló pihék megülnek a szőke szálakon és jégkoronát fonnak köré. Az eső pedig pudlivá teszi. Az jobb lenne. 

A kis pöttyökből vonalkákat rajzol, így már teljes a kép. A tányér alá gyűri a szalvétát, nem eszi meg az utolsó falatot. 

Addig marad a kávézóban, amíg a csend az úr. Szereti a némaságot, nem kell mindig aláfestő zene. Gyűlöli az olyan helyeket, ahol jazz vagy blues szól a falakból és álmosítóan vonja körbe amúgy is álmos alakját. Itt nem. A kávézó pici, piros pöttyös falak, régi kosztümös filmek plakátjával teleragasztózva. Mindegyik szék másmilyen, az asztalok üvegből vannak, a padlóra indamintákat festettek. Furcsa hely. Amikor először ide jött, nem tudta eldönteni, hogy rikítóan rossz az összhatás, vagy inkább felzaklatóan igénytelen. Aztán leült és itt maradt. Az egyik plakátot elkérte az unatkozó pultos lánytól. Három kávé áráért odaadta. 

Elmázolja a kanállal a tejszínhabot. Ragadós, mindig összetapad. Formákat rajzol, szívecskét, kismacskát, holdacskát... Már régen rádöbbent, hogy ezek a foltok csak neki állnak képpé. Valaki egyszer azt kérdezte, minek rajzol annyi fekete pacát. Akkor megbántódott. Ma már nem. Nem kell mindenkinek mindent érteni. 

Talán ezért maradt egyedül... nem akarta, hogy megértsék. 

Belesüpped az önsajnálatba, jó érzés. Kicsit olyan, mintha valaki foglalkozna vele. Nézegeti a plakátokat, sokszor látta már őket. Régi magyar filmek. Mikor elkezdett ide járni, megfogadta, hogy mindet megnézi. Kettő még hiányzik. A legtöbb nagyon rossz volt. 

Most kérdőjellé alakul a tejszínhab folt. Majd pontokká, három kicsi ponttá. Nincs válasz a ki nem mondott kérdésre. 

Bejön az első vendég, öreg úr, tejes kávét iszik. A következő, a tanárnő. Csokisat, nagyon csokisat. A diákfiú espressót, mert olcsó. Az anyuka ízesítetett, a kislány cukrosat. 

A lány összepakolja a holmijait, a tányért a szalvétával otthagyja. Közben a pincérnőt leváltja a pultos fiú. Látja a lányt kilépni. Mindig csak az elszaladó alakját éri el. Ahogy fejére húzza a kötött sapkát, összedörzsöli a kezét, körbenéz és elindul balra. A fiú szeretné tudni, mi van balra. 

Odamegy az asztalhoz, felemeli a tányért, a tejszínhab kis tócsa a közepén. Már épp összegyűrné a szalvétát, amikor meglátja rajta a rajzot. Valóban csak néhány vonal, egy egyenes, némi girbegurba a
középen, kis vonalkák mindenfelé. Nézi egy pillanatig. Kibontakozik előtte a kép, egy utcai lámpa, egy lehajtott fejű nő, kopogó eső. A zsebébe hajtogatja. 

Később megmutatja néhány barátjának. Értetlenül rázzák a fejüket, ez csak néhány vonal, mit keres annyira benne? 

Nem értik. 

Nem érthetik.

Egyedül nem megy

A filmet Claude Berri, francia rendező, forgatókönyvíró és producer írta és rendezte. A főszerepeket Audrey Tautou és Guillaume Canet játszotta. A film romantikus dráma, melynek tökéletesen megfelel, sötéten és fájdalmasan indul a magány mocsarának kérlelhetetlen motívumaival, melyből hosszas lábadozás után kerülnek ki szereplőink.

Camille (Audrey Tautou) a beteges, de kedves takarítónő egy párizsi bérház padláslyukában él egyedül. Hűtője a tetőablak, ágya az asztala is, s még arra sem jut elegendő helye, hogy kényelmesen kinyújtsa a lábát. Egy nap ismeretséget köt az alsóbb, gazdag házak egyik lakójával Philibert Marquet-val (Laurent Stocker). Philibert dadogós, gyámolatlan és visszahúzódó, mindemellett melegszívű. Amikor Camille beteg lesz, leviszi a kis padlásszobából, saját, hatalmas lakásába. Camille életében először érzi úgy, hogy gondoskodásra és igaz barátra lelt. Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet) viszont már nem olyan biztos ebben. A férfi tipikus figura, a felesleges ember. Ez az alak először Puskin Anyeginjában jelent meg és most a huszonegyedik század porondján is eltáncolja szomorú darabját. Franck, a mesterszakács kiábrándult az életből, hajhássza a mély örömöket, de minden csak untatja. Egyetlen nőt sem tisztel a nagyanyján kívül. Camille viszont rendkívül bosszantja. Először gyűlöletet szít a kettejük közötti ellentét, ami lassan barátságba, végül szerelembe fordul át.

A filmnek fontos üzenete van. Mindannyian megpróbálhatunk önállóan boldogulni az életben, de eljön a perc, amikor többé már nem akarunk az árnyékba bújva dadogósan és félénken élni, vagy megbetegszünk és egy hideg szobában gunnyasztunk egyedül a paplan alatt. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy el lehet evickélni az élet felszínén egy kis papírcsónakban, de csakis akkor lehetünk boldogak, ha nem egyedül fogjuk az evezőt.

Audrey Tautou tökéletes választás Camille szerepére. A színésznő a film elején még esetlen, vékony, mély árkok húzódnak az arcán. Dühből és az anyja iránti lázadásból levágja a haját a tükör előtt. Ettől az arca merev lesz és idegen, elveszti nőies vonásait és elszürkül. A haja ezentúl végig rövid marad, viszont Philibert, majd Franck megismerése után, a magány elvesztését követően megtelik élettel, mosolyogva beszél és kiszínesedik az arca.

Guillaume Canet ugyanúgy el tudja játszani az élvezetekbe belefásult és kiégett fiatalembert, aki ruhástul, égő cigarettával alszik el esténként, mint a boldog szakácsot, aki palacsintát süt és a vállára kapja a barátnőjét, hogy megnevettesse. Drasztikus változás megy végbe az ő alakján is, ez mind a mozgásán, színészi játékán, az arcán látszik.

A film egyetlen Cézár-díját 2008-ban kapta a legígéretesebb színész kategóriában Laurent Stocker, aki Philibertet játszotta. A dadogós, visszahúzódó fiú a szerelem hatására színjátszó körbe kezd járni, ahol megtanul uralkodni a dadogásán, színpadra áll és legyőzi a félelmeit.

A film zenei –és színi világa követi az érzelmi tereket. A film elején sötét van, szürke idő, fakó színek, felejthető zene. Ahogy kezdenek kinyílni az ablakok, úgy ébrednek fel a színek és a vidám, francia zenék, amiket Audrey Tautou más filmjeiben is megszokhattunk már.

A felvétel nem az amerikai stílus, különlegesek a kameraállások, az ember nem egy kitalált eszményvilágban érzi magát, hanem mintha a földön járna, a szereplők neki mesélnék életük különböző pillanatait. A nagymama motívuma, aki visszavágyik az öregek otthonából a cicái közé, Camille, aki takarítónőként dolgozik, holott művészkeze van, Franck, aki nem mer kilépni a biztonságos környezetből és éttermet nyitni, Philibert, aki a saját kis csigaházában tányérok és családi címerek között él.

Együtt ki tudnak lépni.

A francia cím kifejezőbb a magyar fordításnál. Ensemble, c’es tout annyi tesz, mint Együtt, ennyi az egész. Minden akadályon át lehet lépni, minden tragédiát túl lehet élni és minden álmot meg lehet valósítani, ha nem vagyunk egyedül.

A film egyike a személyes kedvenceimnek, a világ hitelessége, a történet kedvessége, a szerelem és a szeretet ereje miatt. Azonosulni tudok Camille alakjával, megtalálom magamban a lázadót Franckből, és ha megijedek, érzem Philibert dadogását az ajkamon. Ez a film nem csak egy film. Sokkal többet tud nyújtani a látványnál és a váratlan fordulatoknál. Elgondolkodtat és reményt ad.

Piros telefonfülke

A lány kilépett a pesti lakás hatalmas faajtaján, amelyről levélként hullt a festék. Kinyitotta csíkos esernyőjét, próbált behúzódni alá. Odakint óriási cseppekben hullt a szürke eső, az a fajta, amelyik felfalja az ablaküveget, megrecsegteti a házakat és formákat vág a füves terekre. 

Nem kellett nagy utat megtennie, csak el ezen az utcán, aztán jobbra, végig egyenesen, elhaladni az általános iskola mellett és máris ott a buszmegálló. Máskor észre se veszi ezt a rövidke távot, most viszont úgy érezte magát, mint egy megromlott ember, aki az életét mentve rohan Noé bárkája felé. 

Csak a cipőjét bámulta, próbálta kikerülni a járda hullámaiban összegyűlt sáros kis óceánokat, hiába. A tornacipőből ömlött a víz, a nadrágja virágos szára nedves rongyként csavarodott a lábára. 

Dühös volt, hogy ki kellett jönnie ebben az időben, hogy találkozzon egy olyan ismerősével, akinek nem akarja meghallgatni a mondanivalóját. De az mindenképpen erőltette, mintha az óra megállna, a világ pedig felfordulna, ha ők ketten nem beszélnek. 

Az iskola előtt hatalmas tömeg állt. Sok kis gömbölyű gyerek, sok hatalmas gömbölyű táskával forgolódott és lökdösődött egy zsebkendőnyi járdaszakaszon. Szülők áradata próbált leparkolni a kis utcában, mintha ez fizikailag lehetséges volna. Kiabáltak, dudáltak. Ugyan a hangzavart kicsit tompította a szürke eső dühödt dobolása, mégis csak rendkívül idegesítő volt. Ha egy szülő pedig minden akadály ellenére eljutott a gyerekéhez, ahelyett, hogy azonnal a hóna alá csapva kimenekítette volna ebből az apokaliptikus helyzetből, inkább magához vonta, megpuszilgatta, összetett kérdéseket tett fel zsírkrétákról, tanárnénikről és az ebéd minőségéről. 

A lány keze ökölbe szorult. Magasra emelte az esernyőt, de a legtöbb apukába így is beleakadt, akik sértetten bámultak "pimasz tinédzser" alakja után. 

Tornacipője minden egyes lépésnél csattant egyet, a tócsából virágszirmokként zúdult fel a szürke víz és fekete foltokként megült a kabátján. 

Már legszívesebben kiabált volna. 

És akkor meglátta. A buszmegálló mellett volt egy régi telefonfülke. Piros kerettel, összefirkált és szétrepedt üvegekkel, egy nem működő félig leszakadt telefonnal. Eddig még sosem vette észre. Most viszont a telefonfülke valóságossága, védelme tisztán tudatosult benne. És még valami. Hogy ez a csodálatos, négy oldalról és felülről is fedett varázskuckó már foglalt. 

Egy fiú ücsörgött benne. Kopott farmernadrágot, egy fekete valamilyen ismeretlen együttes nevével ellátott pólót és bőrkabátot viselt. Kócos, göndör, barna haja volt, ami eltakarta az arcát. És olvasott. 

A könyv régi lehetett, szövetkötésű, borítóján kikopott arany betűk. A lapok megbarnultak és a gerincébe piros jelzőszalag volt tűzve. A lány nem igazán tudta, hogy a könyv, a fiú, vagy a fiú a könyvvel tetszik neki annyira. Mindenesetre megtorpant a piros telefonfülke előtt és megbabonázva nézte a benne ülő alakot. 

A fiú mintha megérezte volna, hogy nézik, felemelte a fejét és kék szemeit egyenesen a lányéba fúrta. Így maradtak pár szívdobbanásnyi időre. Érezték, hogy akár valami fontos is történhetett most. Ez a néhány pillanat akár egy életre szóló változás kezdete lehet.

Aztán megjött a busz. A lány felszállt. A fiú visszanézett a könyvébe, és elfelejtette, hogy mi történt.

Felhőmadár

Elrepült felettem,
Láttam, ahogy mellettem
Csillan a szárnya.
És fehér felhőt húzott maga után.

Megdermedt az élet,
Sárga fénybe fagyott a véred
És elhallgatott
A kert.

Lassan repült, méltósággal,
Csak egy király vonulhat így,
Ilyen felhő palásttal,
S zúzhatja szilánkosra az időt.

Mert valami fájt,
Miközben így szállt,
Valami legbelül,
Az a furcsa űr...

...te.

A kócos hajú nő

George kilépett az ajtón. Felgyűrte az ingujját, hátrasimította a szemébe lógó tincseket és lélegzett. Próbált mélyeket szippantani, valahogy kitisztítani a fejét. Nem sikerült. Még mindig kótyagos volt, mint amikor tizenhárom éves korában egy barátjával körömlakkot szagoltak. Olcsó fajtát vettek és azt hazudták, a barátnőjüknek lesz, hogy az üzletben ne nézzék őket teljesen bolondnak. Persze akkor még nem tudtak lányokkal beszélni, oda pillantani se gyakran mertek. Csak lopva nézték a tévét éjszaka, lenémítva, kerekre táguló szemekkel. 

Bent a házban most egy nő feküdt. A haja fekete csipkét rajzolt meztelen hátára, a takaró a dereka köré csavarodott. Négy napja volt itt, nála csiszolták a padlót. Kis táskával jött, először nem tűnt vészesnek. De aztán a lakás tele lett szemceruzával, szemöldökcsipesszel, körkefével és olyan nőies holmikkal, amelyek nem csak hogy zavarták George férfiasan rendetlen világát, de szinte megfojtották. 

Ezért jött ki. A hajnali utcán néha elhaladt egy-egy taxi, vagy a kukásautó és azok a fáradt, kócos hajú, szégyenteljes nők. George lakásából megannyi ilyen lány lépett már ki hajnaltájt, fejfájással és leküzdhetetlen lelkiismeret furdalással a túl sok éjszakai koktél miatt. Szerette az ilyen nőket, elégedettnek és erősnek érezte magát tőlük. 

Most viszont a kócos hajú nő az ágyában feküdt, elöl hagyta a samponját és esze ágában se volt elmenni. A férfi egy furcsa, kifordított életben érezte magát.

Azt gondolta, ha egyszer egy nő beköltözik a házába, majd főzni fog, meg vasalni, rendet rak. Ehelyett Clara - mert így hívták a potyalakost - nemhogy rendet rakott volna, de a saját holmijait is szétszórta a maradék helyen, és porból meg forralt vízből készítette a kávét.
Gyakran mondta, hogy félre ne értse a helyzetet, egyáltalán nem akar ideköltözni. De George túl sok sorozatot látott, ahol a nők ugyanezt mondták, aztán azt hazudták, hogy terhesek. 

Kihúzott a zsebéből egy cigarettát. A füst, a hajnal és hogy egyedül ácsorog a járdán kicsit megnyugtatta.
A kislány, aki az újságot hordta, majdnem megdobta a New York Times egy összecsavart példányával, de még időben elhajolt előle. A lány felnevetett és csengetett a biciklijével. George elhúzta a száját, eldobta a csikket és visszament a házba. 

Clara már a zuhany alatt volt, bekapcsolva hagyta a tévét. Valami reggeli műsor ment, ahol egy erősen kifestett nő visítozott egy ijesztően öreg és ráncos vénemberrel. Alatta ment egy jazzre hajazzó zene, amitől George-nak libabőrös lett a háta. 

Kiáltott a nőnek, hogy elmegy, felhúzott egy nadrágot, és már itt sem volt. Egész nap eszébe se jutott Clara és a kiömlött rózsaszín körömlakkja. A lehető legtovább maradt a bárban, hogy már a sötét lakásra és az üres kínais dobozokra érjen haza. Clara többször is hívta, a neve és a mosolya ott virított a kijelzőn. George még az üzeneteket sem hallgatta le. 

Ahogy hazaért, egy darabig nem vette észre a változást, csak a tarkója fájt nagyon, mint amikor kisfiúként meghalt a nagymamája, és az üres házba kellett elmenniük csomagolni. Aztán meglátta a hiányt. Eltűntek a körömlakkok, a sampon, a hajszárító és a fotelre dobált pólók. Az asztalon egy cetli hevert. Nem kellett elolvasnia, hogy tudja, mi áll benne. Innen is látta a szívecskét és a C betűt. Clara mindent így írt alá. Bármi is volt a mondanivalója. 

Három napig bírta, hogy ne hívja fel. Később azt hazudta, hogy életveszélyes a nő lakásában a falon futó repedés. Mosolygott, amikor meglátta a sporttáskát az ajtó mellett. Ennek ellenére továbbra is kijárt szorongani és cigizni az ajtó elé. Nézte a hazakullogó, kócos lányokat. És örült, hogy Clarának nem kell így elmennie. Talán ezen a gondolaton lepődött meg a leginkább. Egy ideig azt hitte, csak a megszokás vezérli. De Clara nem volt az a fajta nő, akit a férfiak szellemként érzékelnek a lakásban. Rendetlen volt, makacs és hangos. Mindig bekapcsolva hagyta a tévét, kiabált a postással és kilóra vette az instant kávét. Egyáltalán nem tette George életét kényelmesebbé.
Csak boldoggá.

Kérdés

1
Értesz?
Nem.
Fogsz?
Soha.
Akarsz?
Minek? Könnyebb
megbújni.

2
Öt év múlva mindez semmi lesz.
Régi, buta játék,
Értetlenül állnék
Magam előtt, ki most mindent tud,
És harcolni akar
Tűzzel, vassal,
A saját,
Talán képzelt igazáért.

3
Szétteker a tehetetlenség.
Segítesz nekem?
Vagy csak nézel szomorún,
Bágyadtan és mélabún?
Egyszer úgyis abbahagyom.
Megülök egy széken
Csendesen és szépen,
S akkor majd úgy érzem,
Jobb, hogy nem tettem semmit.

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

„Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál... Sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli, zene nélküli csönd.”

Így kezdi Alessandro D’Avenia a regényt, ahol a piros és a fehér, az élet és a halál, az értékes és az értéktelen vív állandó, utolsó vérig tartó párharcot.

A hős Leo, a tizenhat éves kamaszfiú, aki folyamatosan kapálózik az őt körülvevő világ ellen. Zavarják a szülei, az iskola, a tanárok... Csak egyetlen pontot talál az életében, aki miatt a színtelen napokon is érdemes felkelni az ágyból. Ő Beatrice.

A távolról figyelt, elérhetetlen eszménykép, akiben Leo összes álma és vágya megtestesül. Beatrice a vörös, lüktető élet. Ki ne találkozott volna már a plátói szerelemmel, amikor egy fél pillantás reményében képes minden szünetben egyetlen folyosón sétálgatni?

És hirtelen érkezik egy személy, egy hatás, egy tanár, aki élvezi, amit csinál, s megpróbál utat törni a szájhős Leóhoz. Ő az Álmodozó, – kell a mesenév, hogy Leo el tudja tüntetni, legalább képzeletben a kettejük között húzódó tiszteletpajzsot – az új történelemtanár, aki blogol és ezerszer látta a Holt költők társaságát. Leo nem dicséri a tanárt, inkább az irritáló pontokat keresi benne. Végül, nagy nehezen elismeri, hogy jó a dumája.

Aztán Beatricéből kifutnak a színek, életerős lányból törékeny gyerekké változtatja a betegség. Leo világa összeomlani látszik. Akkor már nem marad semmi, csak a csönd, a fehérség. Feküdni az ágyon és hallgatni a másik egyre halkuló szívverését. 

A fiúban minden tinédzser magára lelhet, furcsa, kifacsart kérdései és monológjai legalján lapítanak a válaszok, amelyeket mindannyian keresünk. Csak ki kell bogozni őket.

A harmincas éveiben járó, olasz író maga is tanár, testközelből figyeli a gimnazisták minden lépését. Szavai valóban egy tizenhat éves szavai, viszont gondolkodásában már valami mélyebbre tapint.

Ez nem csak egy egyszerű könyv, ez egy kalauz a fiatalok lényegtelennek tűnő problémái közé. A nézőpontja különleges és egyedi, mindenki, aki elolvassa, kicsit magába olvasztja Leót, a zenéit, a vicceit, a színeit.

Mert Leo szerint az élet különböző színek kavalkádja, s mind közül a legerősebb a piros, amit csak egyvalami győzhet le. A fehér. 

Az 51-es lakás

Leakasztotta a nyakából a kötényt és a szekrénybe tette. Levette az egyen pólót, helyette a saját, agyonhordott Passenger feliratú pulóverébe bújt. Kihúzta a hajából a gumit, a vörös szálak hullámosan és csillogón borították be a hátát. Kivette a táskáját, átvetette a vállán. Becsukta a szekrényt. A fém ajtó hangosan csattant az üres helyiségben. Megint ő zárt be.

Bakancsa kopogott a fehér csempén, a lámpa természetellenes fénybe vonta az arcát, s szúnyogra emlékeztetően döngicsélt. A lány örült, ha végre lekapcsolhatta.

Kiérve az éjszakába egy utcalámpa alatt keresgélt cigaretta után. Öt szál zörgött a dobozban, mire elhúzta a száját. Végül mégiscsak kivett egyet.

Otthagyta az utcalámpa keserű foltját és a sötétben gyújtott rá. A tűz narancssárga fénye végigsimogatta az arcát. Összehúzta magát és továbbindult.

Sötétek voltak a házak, üresen ásítottak az ablakok. Ez a hatalmas város legszéle, ahhoz, hogy az ember a színes, villogó, lüktető központba jusson, vonatra kellene szállni. De errefelé minden alszik.

Két éve élt itt, nem ismerte senki. Az volt az igazság, hogy egyszerűen nem akarta. Otthonról csendben jött el, csak egy levelet írt, ahol megpróbálta megmagyarázni, miért van szüksége erre. Megkérte őket, hogy ne keressék. És megígérte, hogy visszamegy, ha eljön az ideje.

Mintha egy teljes élet telt el volna azóta.

Egy ideig csengett a telefonja és hónapokig kapta a leveleket, amelyekben több volt a miért, mint a kötőszó.

Nem válaszolt, sem a hívásokra, sem az üzenetekre, így egy idő után elmaradtak a kérdések. Az anyja néha még mindig küldött neki egy-egy levelet, mesélt benne az otthoni dolgokról, de már nem kérdezett semmit. Elfogadta a lánya döntését. Nem értette, de elfogadta.

Tövig szívta a cigarettát, majd egy kuka fedelén nyomta el a csikket. A szikrák utolsó sárga csillagot vetve hunytak ki. Rágyújtott volna még egyre, de már csak négy szál maradt, azzal kell kibírnia a hét hátralevő részét. Egy betonpalotában lakott, kis garzonlakásban. A tulajdonos egy idő után belement, hogy kifesse a falakat, de ezért plusz pénzt kellett fizetni, meg persze ígérgetni, hogy sokáig marad, s ha elmegy, mindent visszaállít az eredeti állapotába.

Nehezen rángatta fel magát a fokokon, a fullasztó lépcsőházban megült a csend, mint valami unott, kövér madár. Tudta, kik laknak az ajtók mögött. Látta őket nap, mint nap, hallotta a hangjukat, néha úgy érezte a gondolataikat is.

Volt itt egy ázsiai fiú, aki nem tudta eldönteni hová húz inkább. Emiatt állandóan üvöltözött, hol a szüleivel a telefonon keresztül, hol a kis egyetemista lánnyal, hol a gyorséttermes sráccal, nem tudván melyik is kell neki.

Élt itt egy egyedülálló anya, aki idegességében virágokat ültetett az apró előkertbe. Ujjai folyton rángatóztak a kislapáton.

Felette feltörekvő bróker, akinek az összes holmija dobozokban áll. A férfi fölényesen mosolygott mindenkire, éjszaka pedig telefonon ócsárolta a környezetét és türelmetlenül várta, hogy elköltözhessen.

A lány mindent tudott ezekről az emberekről, elég volt egy kicsit odafigyelnie rájuk. Ők viszont nem tudták, hogy létezik. Egyszer a saját fülével hallotta, amint az ázsiai fiú idegen kiejtéssel ajánlgatta az 51-es lakást valamelyik barátjának. Kicsi, de átmenetileg tökéletes.

Csakhogy az 51-es lakás a lányé volt.

Belökte az ajtót. A garzon minden apró kis szeglete ki volt festve. Színek özönlötték el a falakat, arcok, árnyak, virágok, bögrék, madarak, drótok, szavak szavak szavak. Karácsonyi füzérek zöld indái kanyarogtak a csöveken, a székeken, az ágytámlán. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, bekapcsolta az elosztót. Fények színes mozdulatlansága töltötte be a lakást.

Ledobta a táskáját, feltett egy kávét, az utolsó kanálnyit kaparta ki a dobozból. Nem volt tej, úgyhogy vízzel hígítva itta. Ledőlt az ágyra és felnézett a plafonra. Sötét felhők közül emelkedett ki a határozott vonásokkal írt szöveg:

Kattogott az óra

És szálltak a percek

Néma zörejként sercent

Valahol lent

Messze lent

Csontok és inak lágy szövetén át

Sercent

Meg pengett

És egyre csak dúdolt

A Szív.

A lány bebújt a kiszínezett szoba mesebeli barlangjába, tarka indiai takarók közé, az 51-es lakásban, valahol New York örökké álmodó kertvárosában.

Tudta, hogy nem megy haza. Neki már ez az otthona. S egy nap, amikor majd ki mer lépni, az egész környék, sőt, még beljebb, a hangok, életek, színek központja is meg fogja tudni, hogy az 51-es lakás nem üres.

Többé már nem. 

Mindenki egy Bridget Jones

 „Új év, vadiúj napló” – mondja Bridget Jones.

A Szilveszter mindenkinek másként telik, vad bulival, csendes tévézéssel, társasjátékozással és gyerekpezsgővel. De a lényeg mindenhol ugyanaz. Hogy elkezdődik valami új.

Január elseje hasonlít ahhoz az érzéshez, amikor az ember új frizurát vágat, munkát vált, vagy elkezdi az egyetemet. Arra gondol, hogy na majd most! Most változtatok magamon, tiszta lappal kezdek és kiradírozom a szépséghibáimat.

Majd ebben az évben minden más lesz.

Ha nem is vallja be, de a legutolsó neccharisnyás, füstös szemű szőke is ugyanarra gondol, amikor robban a pezsgős dugó, tűzijáték pattog, s régi kedvencek zúgnak a rádióban.

Éjfélkor mindenkinek ugyanaz a gondolat jár a fejében. A fogadalom. Lehet, hogy nem írja le, azt hazudja, hogy nem gondolja komolyan vagy egyszerűen csak megpróbálja elfelejteni... Akkor is megfogalmazódik a fejében, hogy most másképp lesz.

„Így hát fontos elhatározásra jutottam. Annak érdekében, hogy jövőre ne végezzem ilyen trágya képpel, az önsajnáló rádió harmincon túliaknak szóló slágereit hallgatva, úgy döntöttem, kezembe veszem az életem, naplóba kezdek és elmondom az igazat Bridget Jones-ról. A teljes igazságot.”

És ki ne kiáltana vele? Hisz valahol mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk, akik magától értetődően leadnak tíz kilót. Mind szeretnénk kikorrektorozni a hibáinkat – amiből remélhetőleg nem adatott annyi, mint szegény Bridgetnek – végre kezünkbe vesszük az életünket, a sorsunkat, megváltozunk és pontosan olyanok leszünk, amilyennek nyolc éves fejjel, narancslét szürcsölgetve a nagyi asztalánál elképzeltük.

De miért várunk ehhez ennyit? Miért kötjük a változást egy időponthoz? Miért van szükségünk arra, hogy rajtunk kívül valami más is új legyen?

Mert igen, ez az újdonság lehet egy új lakás, város, ruha vagy pasi... De a legnagyobb erő, a legnagyobb pillanat, amikor mindenki akarata egy kissé megnő, amikor végre, ha csak egy percre is, ki tudjuk rángatni magunkat az önsajnálat süppedő mocsarából, az a Szilveszter. Az Új Év.

Most is eljött, és szinte látom, ahogy mindenki számot vet és eldönti, hogy változtatni fog. De ez a változás keveseknek jön be. Lehet azért, mert nem vagyunk gyakorlott szakemberek által megírt forgatókönyv alapján rángatott bábuk.

Az élet más, mint a filmek.

Én nem vagyok forgatókönyvíró, se regényíró, sőt valljuk be, még csak hivatalos író sem. Csak egy lány, aki vagy ezerszer látta Bridget Jones naplóját, olyan szinten, hogy fejből tud belőle idézni, s ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy sugározza az IQt.

És igen, én is egy vagyok azon töprengő emberek százaiból, akiknek egy új év, egy új frizura és egy új napló képes erőt adni ahhoz, hogyha csak egy kicsit is, de kirángassa magát a mocsárból, belebámuljon a tükörbe és felfedezze a hibáit. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenkinek szembesülnie kell önmagával. Mert valljuk be őszintén, ez az egész kezdjük-újra-s-vegyük-a-kezünkbe-az-irányítást szöveg nem másról szól, minthogy látjuk a hibáinkat és változtatni akarunk rajta.

Hogy jövőre talán eggyel kevesebb legyen.

Most ugyan Szilveszter van, a pezsgődurrogtatás, tűzijátékozás és az újrakezdés ideje. De ne csak most legyünk bátrak. Saját magunkat nem kell egy naptárhoz és néhány számhoz kötni.

Mi bármikor a kezünkbe vehetjük a sorsunkat, felkelhetünk a kanapéról, kiléphetünk az utcára, s olyanokká válhatunk, amilyennek kiskorunkban, a hímzett asztalterítőnél megálmodtuk.

Mert mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk. Hibásak és kissé félresikerültek, de határozottak és olyanok, akik felismerhetik, hogy most is van és mindig lesz választási lehetőségünk.

Változni sosem késő.

Tudom, kedves Olvasó, hogy mindaz, amit itt elolvastál most leginkább egy önsegítő könyv utolsó fejezetébe való. Nem gyakran írok ilyesmit, mert semmi sem áll távolabb tőlem, mint a Hogyanlegyünk-könyvek. De néha nem árt okoskodni, hátha, most az egyszer, igazam lesz.

A Minerva újságíróinak nevében Boldog Új Évet kívánok, minden kedves Olvasónknak!

Gomb

Lehullott,
Szétszóródott,
Halott galambbokként
Feküdnek idelenn a csillagok.
Arany morzsák,
Mik hevernek,
Mint parányi papírszívek,
A valentin-napi giccsben.

Szeretnék nem gondolkodni
Csak egy kicsit,
De rég megmondta már
Ted Mosby,
hogy kikapcsológomb
egyszerűen
és végtelenül nagyszerűen
nem létezik.

Klasszikusok kezdőknek avagy lehet a kötelezőket másképp is

Mindenki, aki legalább egy percet eltöltött irodalom órán ismeri azt a két szót, ami szinte az összes diák lelkébe belemar: kötelező olvasmány. Én szeretek olvasni, sőt merem állítani, hogy nem is lépek ki a lakásból könyv nélkül, de két dolog idegesít a fent említett „házi feladatban”. Az egyik hogy kötelező, a másik, hogy klasszikus, méghozzá olyan, amit jó régen írt valami rég elporladt, szobrokon megmaradt író, költő vagy hadvezér – ha már Zrínyinél tartunk. Az irodalomtörténészeknek pedig rengeteg idejük volt belemagyarázni ezekbe az alapvetően szép történetekbe a lehető legunalmasabb, érdektelenebb és illúzióromboló dolgokat.

Én most mégis arra vetemedtem, hogy összegyűjtsek öt olyan könyvet, amely klasszikus, előfordulhat a kötelezők sötét listáján, és nem mellesleg fantasztikus. A sorrend, ahogy leemelem a őket a polcról szándékos, szóval ha még sosem olvastál klasszikust a Pál utcai fiúkon kívül, viszont úgy érzed, eljött az idő a cselekvésre – azt ajánlom, tartsd be a sorrendet.

Az első vékony kis kötet, szinte csak a borító néhány darab cetlivel. Ez lenne az állítólagos klasszikusan magyar költőtől, Petőfi Sándortól, a Helység kalapácsa. Eposzparódia, ettől a kifejezéstől senki ne ijedjen meg, hisz ott a lényeg: paródia. Olvasod és nevetsz, pereg előtted a sztori – ami egyáltalán nem bonyolult, és az olyan ijesztő hangzásúnak tűnő eposzi kellékek kiparodizálásával ez a mű több, mint mulatságos. Most komolyan, kinek nem szalad fülig a szája, ha egy nő – Szemérmetes Erzsók – bájait az ötvenöt éves lábain keresztül mutatják be?

Második klasszikusunk – ha az elsőt elolvastad, most vállveregetés jár – (dobpergést kérek szépen) Csokonai Vitéz Mihálytól Dorottya. Ha a Helység kalapácsán nevettél, ez a történet egyszerűen le fog dönteni a lábadról – esetleg a székről, s a nevetés könnyei miatt nem árt egy csomag zsebkendőt mellékelni a könyvhöz. Csokonai mélabús ódái után senki nem vár egy ilyen hi-he-tet-le-nül vicces darabot, ahol nem csak a vénkisasszonyok és szexuális vágyaik vannak felerősítve, ezáltal pedig rettenetesen kiparodizálva, hanem a fiatalok viselkedése is. Persze a lehetetlen problémát csak egy istennő kézlegyintésével lehet megoldani – na de, nézzük csak meg az elejét? Érisz bebújik egy fánkba, Dorottya megeszi, s elszabadul a hadjárat selyemruhák és az etikett szabályai között. Most megfordul a fejemben, tényleg klasszikusról beszélünk?

A harmadikat szintén aranyozott keretbe foglalnám, ha nem tartanám túl giccsesnek. Puskinról van szó, na meg Jevgenyij Anyeginről, akinek figurájából nem csak a Puskint követő nagy orosz írók merítettek, hanem karakterét megtalálhatjuk akár a francia filmek kavalkádjában (az Egyedül nem megy férfi főszereplője egy az egyben Anyegin). A verses regény egyik alapmotívuma, hogy a szerző, mint narrátor nem csak a szereplőiről beszél, hanem önmagáról is, mindezt rímben. Tudom, tudom, nem szeretjük a rímeket. De mindenki higgye most el: Puskin egy zseni. Akkor is az volt, amikor élt, és a huszonharmadik században is az lesz. Őt mindig el fogják olvasni. S ha valakinek van szépérzéke: tetszeni is fog neki.

De most már hagyjuk a rímeket, az énekeket, a versszakokat és az időmértékes verselést. Következzen egy regény, amiről biztos, hogy mindenki hallott, de csak kevesen olvasták el ténylegesen: Voltaire, mint szerző – igen, az a francia – és Candide, mint főszereplő és egyben a regény címe. Számomra érdekes, hogy régen sokszor a főszereplő nevét adták címnek – lásd Anyegin, Dorottya, még jó hogy a Helység kalapácsának nem Fejenagy a címe... A Candide egy fontos filozófiai kérdést ír körbe, amit már az első percben felvázol előttünk Voltaire: A világ úgy tökéletes, ahogy van. Candide pedig a mű során ennek az igazát keresi. Találunk az oldalakon kalandot, szerelmet, bánatot és mindenféle klisét, elég ha csak Eldorádót említem, igaz? Mégis, a Candide jó, olvasható és élvezetes. Még ha az utolsó sorok után nem is érzi úgy az olvasó, hogy most valahol fenn úszkál a boldogság rózsaszín felhői között.

Kedves Olvasó, ha már végighaladtál ezen a négy könyvön, és még mindig úgy érzed, hogy a kanapéra ledőlve, félszemet kinyitva, egy gőzölgő kakaóval szívesen vetnéd bele magad egy klasszikus betűtengerébe, ahelyett, hogy ezredszerre is elolvasod az Éhezők Viadalát, akkor tartogatok számodra valami nehezet. Ez itt már a kezdő szint utolsó állomása, ha ezt a könyvet elolvasod, – méghozzá saját akaratból – akkor bátran állíthatod, hogy igen, Te nem félsz a klasszikusok hatalmától és nem csak, hogy olvastál klasszikus, de urambocsá’ még élvezted is. Nem húzom az időt, az utolsó kötet terjedelemben felér az előző néggyel és már valódi kitartást igényel. Ez a mű pedig nem más, mint a Párizsi Notre-Dame, a méltán híres Victor Hugotól.

Ez a könyv nehéz falat és vigyázat, a szereplők nevén kívül az ég világon semmi köze a rajzfilmhez – ami persze szintén jó, de talán egy cseppet más kategória.

Victor Hugoról érdemes tudni néhány dolgot. Nagyon-nagyon sokat beszél teljesen érdektelen dolgokról, ebben a könyvben például húsz oldalon keresztül írja le a Notre-Dame-ot kívülről, majd újabb húsz oldalon belülről. Ezenkívül ideálfigurákat használ, szeret a számokkal bűvészkedni – ha kinyitod a könyvet és elkezdesz olvasni az évszámoknál azonnal megérted, mire gondolok. Továbbá annyira belemerül a részletekbe, hogy néha csak a füle látszik ki a sok mellékszereplő és háttértörténet közül.

Ezen tények ellenére Victor Hugo nagy klasszikus. Olyan időtálló meséket alkotott, s olyan szép skálát rajzolt emberi tulajdonságokból, amilyet rajta kívül kevesen. Bár a Nyomorultakat még mindig nem tudtam elolvasni – de a hiba csakis bennem keresendő. 

Fehér lett

Kapargatom a festéket.

Alatta a fal csupaszon fehérlett, 

S az egész körmöm fehér lett,

Színes vakolat a földre pergett.

A falon virágok nyíltak

Vörös festék nyomán,

S pillangók zokogtak

A kék hernyó torán.

Tündérek éltek a padláson,

Ecsetből született világ,

Gyerekkor, régi barátom

A sok, beszélő virág.

Most csak kapargatom a festéket,

S a fal csupasz és fehér lett.

Naplóink élete

A legtöbb kislány elkezd naplót írni. Copfba fogja a kis liszi haját, előveszi csillogó ceruzáját, aminek a tetején billeg egy apró, műanyag tündérke és leltárba veszi a napját.

Én, amikor kicsi voltam, copfban hordtam a hajam, imádtam a giccses tollakat és szintén naplót írtam, egy nagy, régi naptárba, aminek az elejét citromsárga

csomagolópapírral vontam be, majd pedig telefirkáltam mindenféle csöpögős idézettel. Egy darabig minden nap írtam a magam kis semmiségeit. Aztán meguntam. Ahogy minden kislány.

Most már – azt hazudva, hogy felnőttem – szintén naplót írok. Mondhatnám, hogy „gyakorolok”, hiszen az írónak néha a legunalmasabb dolgokról is érdekesen kell beszámolnia – az újságírókról nem is beszélve. De ez hazugság, amit szívesen terjesztek, amikor valaki rájön, hogy mit rejtegetek a táskám mélyén. Kicsit talán félek, hogy mások butaságnak tartják. Hiszen „a jó kislányok naplót írnak, a rosszak megőrzik a titkaikat”. De valóban így van?

A cikk kedvéért magam köré gyűjtöttem néhány olyan regényt, ami abban a gyönyörű műfajban íródott, melynek neve: naplóregény. Itt van Szilvási Lajos a lassan égő cigarettájával, hóna alatt szorongatva a kék kötetet: Egymás szemében. Mellette ücsörög Wilkie Collins, kerek szemüvegében tükröződik a cím: A fehér ruhás nő. Aztán itt van már a kortársak közül Fábián Janka, aki ártatlan mosollyal öleli a legalább annyira megnyugtató könyvét, mint amennyire lilát: Emma szerelmét. Balogh P. Hédi szelíden áll a hátuk mögött, azt gondolva, hogy nem tartozik közéjük. De a Napló light igenis odavaló, most hivatalosan is megengedem, hogy közvetlenül melléjük üljön a polcon.

Az Egymás szemében két naplót foglal magába. Ott van Attila, az okos, de menő fiú, aki minden különlegesebb szó után odaírja, hol tanulta. Őt váltja Tamara, a szexbomba, akiről össze-vissza fecsegnek mindenfélét, csak mert kicsit több barátja volt az etikusnál. És minden nap naplót írnak, ami szerintem fizikai képtelenség, az emberrel nem történik – nem történhet ennyi minden. De mivel nem az a célom, hogy a könyvről írjak ajánlót, esetleg kritikát, ezért a témamegjelölést itt be is fejezném, s áttérnék Tamara naplójára:

“Így veszi tudomásul az ember, hogy egyedül van. Aztán kitalálja az ember, hogy naplót fog írni.

Attila is naplót ír. Mert ugyanolyan totál egyedül van, mint én. Nem mondta, de én tudom. Magamról tudom. [...] Neki is csak a napló maradt. Mert ő is érzékenyebb, mint a népesség többsége. Ha nem volna érzékenyebb, még énnálam is érzékenyebb, akkor nem írna naplót, hanem úgy kísérletezne, ahogyan én kísérleteztem eddig, és a saját kárán tanulná meg, amit én a saját káromon tanultam meg, hogy a nyilvánosság előtt vagy a nyilvánosság kizárásával folytatott smárolások és más szexi játékok közben eldugulhat az ember füle a külső zajok elől, de amikor belül az emberben szünet nélkül ismétlődik egy láthatatlan magnóról a kérdés, hogy ki ez a közömbös idegen, aki dagadtra szívja-marja a számat, az ellen nincs füldugó.”

Szilvási Lajos könyvéből levonhatjuk, hogy a napló lehet egyfajta menekülési útvonal. Az érzékenyebb embereknek – ahogy Tamara bőven kifejtette – szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa azt a töméntelen gondolatot, amelyek odabent dobolnak valahol a két agyfélteke között. És ha senki sincs, aki meghallgatná, mint ahogy ennek a két szereplőnek sincs – a magánéletük valami tragédia – fogják magukat, egy füzetet és kiöntik a lapra mindazt a fájdalmat, boldogságot és egyáltalán bármit, ami az eszükbe jut.

Evezzünk csak vissza úgy száz évet Szilvásitól, egészen Wilkie Collinsig. A fehér ruhás nő furcsa egy regény, nem naplóregény, inkább valamiféle bűnügyi dokumentáció. Amikor olvastam, nem is igazán az fogott meg, ami történt, hanem ahogy az író magára öltötte a különböző szemtanúk hihetetlen színes egyéniségét. Ezen szereplők közül emelném ki Marian Halcombe kisasszonyt, aki legalább olyan szorgosan írogatja a kis naplóját, mint Tamara és Attila.

“Mindenre tisztán emlékszem: eddig nem zavarodtak össze a gondolataim. Milyen világosan érzékelem mindezt: ahogy idevonszoltam magam a hálóból még a napkelte előtt; tollat-tintát ragadtam... majd letelepedtem a szélesre tárt ablak elé, hogy lehűtsön valamennyire a reggel hűvöse... Aztán csak írtam és írtam egyre forróbb testtel és mind éberebb érzékekkel, végig ebben a borzasztó csöndben, amíg ébredezni kezdett a ház... Milyen tisztán is emlékszem minderre, attól fogva, hogy gyertyát gyújtottam, egészen mostanáig, hogy teleróttam ezt az oldalt az új nap fényözönében!

Miért ülök itt még mindig? Miért fárasztom tovább égő szemem és tűzforró tagjaim a további körmöléssel? Miért nem fekszem le és pihenek, hogy az álom leapassza ezt az emésztő lázat? Azért, mert nem merek [...]”

Nos, ebből a részletből kitűnően látszik, hogy Marian Halcombe kényszeres naplóíró. Nem azért, mert egyedül lenne, – bár a XIX. század hölgyei rendkívül sokat unatkoztak – hanem mert ellenállhatatlan vágyat érez, hogy életének minden egyes apró, pirinyó, icike-picike részletét is megörökítse. Mint valami hatalmas életrajz, a saját életéé, amely percre pontosan követi a napok cselekvéseit. Számomra megdöbbentő és egy kicsit hihetetlen is. Van, akit ez valóban szórakoztat?

És zsupsz, újra előreszáguldunk röpke két évszázadot egészen két kortársunkig, Fábián Jankáig és Balogh P. Hédiig.

Lássuk csak, Hédi karaktere rendkívül idegesítő egy lány, ezt már első olvasáskor is érzékeltem. Az állandó szöszmötölése, a listái és az az örökös mentsük-meg-a-földet kényszere... Ennek ellenére a könyv, habár kicsit olyan érzése van az embernek, hogy nem szól semmiről, meghozza a kedvet. És a legérdekesebb az, hogy ahányszor olvasol belőle, mindig máshoz.

“Sajnálom ezeket a gusztusos fehér lapokat összecsúfítani a macskakaparásommal. Különösen, ha belegondolok, mennyi fának kellett emiatt a kis könyvecske miatt elpusztulnia, és mennyi ivóvizet pazaroltak el az előállítása során. Viszont van valami jó is abban, hogy ilyen rondán írok. Legalább nem kell aggódnom azon, ha az öcsém megkaparintja a naplómat, megismeri féltve őrzött titkaimat. Mivel egyáltalán nem fogja tudni elolvasni. Lehet, még én sem.”

És bumm, találkozunk a tipikus naplóíróval, aki a titkait jegyzetelgeti. Mert másnak nem meri elmondani, ezért csak gyűlnek és gyűlnek benne a titkok, a szégyenfoltok, az örömök, amiket inkább elhallgat mindenki elől. És ilyenkor leírja magának. Mert a papírnak van egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit azok a földhözragadt tudományok, mint a kémia és a fizika képtelenek megmagyarázni és ezért elfogadni. A papír leveszi a gondok egy részét az ember válláról, megkönnyíti a szívét és néha sokkal jobbat tesz, mint egy kiadós sírás. Legalábbis a fejem nem fáj tőle annyira.

Utolsó példának Fábián Jankát és Emma szerelmét állítom bekötött szemmel a fal elé. Itt nem beszélhetünk naplóregényről, ahogy Wilkie Collins esetében sem. Viszont van néhány részlet Emma naplójából, ami képet adhat nekünk az őt mozgató rugókról.

“1907. július 7. hajnal

A naplóm első bejegyzése rendkívül fontos. Ezért elhatároztam, hogy valami nagy jelentőségű eseménynek kell bekövetkeznie, hogy tollat ragadjak. 1907. július 7-e van, ami önmagában is egy varázslatos dátum (három hetes egymás mellett – mágikus szám!). Ráadásul Budapest felé robogunk az Orient expresszen Papával [...]”

És íme a copfos, csinos, lelkes kislánynapló, amiről már korábban említést tettem. Aki szerint a dátum számmisztikája még nagy jelentőségű esemény.

Az előbbi négy példán végigzongorázva látjuk, hogy teljesen különböző indokok miatt foghatunk naplót a kezünkbe. És sajnos egyiknek sincs semmi köze az annyira elterjedt jó kislány-rossz kislány elmélethez.

Kicsit szégyellem magam, mert míg ezek a fiktív (fontos ezt hozzá tenni?) személyek mögött ott az indok, hogy miért is írnak naplót, én nem tudom, engem mi mozgat. Nem vagyok magányos, és nincs erőszakos kényszerem, hogy nyolcezer oldalas önéletrajzot írjak az ebédemről. Nem félek elmondani a titkaimat és rég kinőttem a copfos, csillogós kislánykorból.

“Új naplót kezdeni mindig különös érzés. Befejezni is az, de elkezdeni még inkább. Olyan, mintha új fejezetet nyitnék, holott erről szó sincs. Egyszerűen az előzőben elfogytak a lapok. Mégis... Nincsenek előttem régebbi, gyűrött oldalak, amelyek korábbi percek gondolatait őrzik. Csak az új, tiszta papír. Egy hónap múlva azt a jövőt őrzik majd, ami akkorra múlttá silányul. De most még csak üres lapok.”

Májusban írtam ezeket a sorokat, amikor a jelenlegi naplómat megnyitottam. Azóta tiszta lapok sora színeződött és hullámosodott be a tollamtól és a kezemtől. Most a felénél tartok. Mögöttem pecsétes papír, előttem csak a fehérség.

Tánc

Magam vagyok

A világok küszöbén,

Szikrázó csillaglepedők fövenyén.

Csak állok itt,

Mint szomorú herceglány,

Kabátomon vérző csillagfoszlány.

Lángok, akár égi kardok

Csatáznak a felhők felett,

Bús pillangók csapkodnak

Sápadt arcom mellett.

Hát itt vagyok,

Magam a peremen,

És mélabús táncot járok a lelkeken.

Az Olvasás Éjszakája

A péntek nekem Vácon kezdődött, na most nem az iskolapadban eltöltött remek órákról beszélek, azt inkább kihagynám. Vácon a Lyra Könyvesházban rendezték meg az Olvasás Éjszakáját.* Oda szólt egy pályázat, amire egy barátnőmmel együtt készültünk. Fordítottunk, meg továbbgondoltunk és írtunk, na meg fel is olvastuk a publikum előtt. Egy tizenévesnek mindig nehéz idősebb, okosabb és tekintélyesebb emberek előtt megszólalni, mégis sikerült bátor szívvel és a sérthetetlenség álarcával felszerelkezve felolvasnunk a két oldalas pályamunkánkat.

A váci sikerek után, uzsgyi mentünk Pestre, hogy belekóstolhassunk egy cseppet a nagyvilági életbe is. Mivel kissé későn érkeztünk, nem váltogattuk a helyszínt, leragadtunk a Hátsó Kapunál a Dohány utcában.

Örömmel jelentem be, hogy nem bántuk meg.

Először a „Jadviga-dalok” című műsort láttuk. Závada Pál olvasott fel egy gyűrött, fehér lapról, Szokolay Dongó Balázs különböző fúvós hangszereken és egy apró széken üldögélt, Termes Rita meg a zongora mellett termett, hogy megbolondítsa a népzenét. Sikerült. Ritkán van olyan helyzet, amikor nehezen figyelek a szövegre, helyette a tónusok, a hangszín, a dallamok, az erő varázsol el. Itt ez történt. A Hátsó Kapu egy kis párnáján ültem, pirinyó emberkeként egy füzetkével és tollal, s csak hallgattam őket. Néha megértettem egy-egy szót. De az egész összeolvadt valami hihetetlen hangjátékba. Ez van, ha jó zenész, jó író és jó előadó találkozik. A hallgató csak ül és teszi a dolgát: elámultan hallgat.

A zongora és a furulya furcsa volt, ezt be kell vallanom. Én, aki valamennyit azért mégis konyítok a népzenészhez, kicsit meg is döbbentem a párosításon. Hirtelen nem is tudom, hogy jó volt-e, vagy inkább csak meglepő. Olyan érzéshez hasonlítanám, mint amikor a zeneiskolában a fal két oldalán két különböző tehetség játszik. Szavuk összecseng.

Az emberek beszivárogtak, majd fekete árnyékként próbáltak elsuhanni a szereplők előtt. Ebben kicsit megakadályozta őket az az erős lámpa, ami kivilágította a rögtönzött színpadunkat. Vannak, akik menekülnek. Úgy kell nekik. Csapódjanak ki ebből a meleg vacokból a pesti, hideg éjszakába.

A triót Karafiáth Orsolya váltotta fel, akinek sportöltözékén még mindig ott lógott az árcédula. Ha nem forgolódik annyit, és nem veszem észre, talán el is hiszem, hogy valamikor az életében már mozgott is egy keveset.

És a viccünk: Ady Endre, esetünkben Bodyendre. Kérem, kedves olvasóm, most ejtse ki ezt a nem mindennapi szót. Úgy könnyebb rajta nevetni.

Én e nélkül is majd’ leestem a párnácskámról, Orsolya olyan jól adta el önmagát és a sportoló Adybodyt. Megtudtam, hogy Adynk szerint futni egy kissé kellemetlen, s erről szól a Futás a gond elől című verse. A Tisza parton mit keresek is csak a fájdalmas evezőtúrákról szól, s a Harc a nagyúrral a küzdősportok szépségét hivatott megfesteni.  Ne is beszéljünk a sportmegvonástól való félelméről, ami jól látható a Ne sújts bénasággal című versben. Az Új és új lovat, na meg a Vágtatás a Holdrát már meg se merem említeni.

Az újraértelmezést követően megnézhettük kedves előadónkat, az antisport nemes képviselőjét, Orsolyát, sportriporter szerepben.** A videó alatt, hogy az ő szavaival éljek, rituálisan kibontotta súlyzóit, amelyeket két, vagy négy – mentségemre szóljon, kicsit nagy volt a kocsmazaj hátul – éve vásárolt magának. Egészen jól állt a kezében.

Őt Tóth Krisztina, a büdös víz***, Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi követte. Na meg az erotikus irodalom, ami már éjfél tájékán nem csak elfogadható, mi több követelt. Nos, Tóth Krisztinát, mint írót nagyon szeretem. Sosem hallottam őt még beszélni, pláne nem felolvasni, ezért okozott számomra egy kis – na jó, hadd valljam be őszintén – nagy csalódást. A novellái erősek. Élettelik, vadak és olyan nyersek, hogy az ember kezéből ki-kicsúszik a könyv. Viszont a hangja unott, kissé elmosódott, mintha néhány hangot nem jól ejtene. Érdektelenség. Döbbenten ültem az előbb még olyan vicces párnácskámon, pislogni is alig bírtam. Hát Tóth Krisztinát nem érdekli a saját novellája? Vagy csak nem tud felolvasni? Szorongattam a tollamat és szomorkodtam. Persze aztán elvonta a figyelmemet Garaczi László, Nagy Ildikó Noémi, na meg a kés és a villa románca.

Összevetve, hadd mondjam el azt, hogy dacára néhol csipkelődős megjegyzéseimnek, én jól éreztem magam. Tetszett maga az ötlet, hogy nemcsak a múzeumoknak, hanem magának az olvasásnak is szentelünk egy éjszakát. Ezáltal íróinkat, költőinket kiemeljük, és lámpafény alá húzzuk, hogy egy kicsit közelebbről, ne csak a papír hasábjain keresztül ismerjük meg őket. Remélem az Olvasás Éjszakája elterjed, minél több város könyvesboltja fog csatlakozni, s aki esetleg idén véletlenül kihagyta, az jövőre feltétlenül elmegy. Ha másért nem, hát Bodyendréért. 

 

* Ha eddig nem hallottál róla, sürgősen keresd meg a reklámját, elég vicces, bár már mindenki, ha másból nem, hát hallomásból ismeri Grecsót és a humorát. Tudsz mondani még egy olyan írót, akit kitiltottak a szülőfalujából egy novella miatt?

**Itt megnézheted te is: http://indavideo.hu/video/Ez_most_gol_vagy_ismetles

***Ez itt egy utalás akar lenni Tóth Krisztina: Megint büdös a víz című novellájára, amit az este keretében az írónő felolvasott.

Szellemfalu

A díszes falióra fél kilencet ütött. Ezzel egyidőben megszólalt a harang, melynek hangja kellemesen áradt szét a falu utcáin, ahogy a szívdobogás lüktet az ereken át. Bamm. Bamm. Bamm. János bácsi letette a kapát, még az utolsó pár gyomot az égetnivalók halmára dobta, majd visszament a házba.

Odabent kellemes hűvös fogadta. Ezek a parasztházak remekül fogják a hőt, s hiába próbál az alattomos nyári forróság bekúszni az ajtó alatt, a falak újra és újra kitessékelik.

János bácsi levette átizzadt ingét, megmosta az arcát, nyakát, hátát, majd bement a hálószobájába. Öltönye már szépen ki volt készítve, nyakkendő, patyolatfehér ing, lakkozott cipő. Régen a szomszéd Juliska néni segített neki, miután a felesége meghalt. De most Juliska is öreg, fáradt, alig sétálgat, csak a boltig tud elcsoszogni egy kis tojásért meg kenyérért. János bácsi már egy ideje maga mossa a ruháit.

Amolyan szertartásosan öltötte fel azt az öltönyt, mintha meg kellene adni a tiszteletet a ruhának. Komótos lassúsággal gombolkozott, s kötötte meg a nyakkendőt. Miután elkészült, kifésülte a haját. Valaha mogyoróbarna volt, amolyan igazi, amire ha rásüt a nap, ragyogni kezd. Mára minden szál kifehéredett, s elvesztette színét.

Háromnegyed kilenc volt, mikor kilépett a kapun. Kihúzta magát, s büszkén, ahogy az alkalom kívánja, elindult a templom felé.

A szomszédház ablakánál elhúzódott a függöny. A csipkés, rózsaszín vászontól élesen elütött a fakó, ráncokba gyűrődött arc. A kék szemekből kihunyt a fény, s a szürke haj száraznak tűnt, akár a halott fa gallya. Juliska egész lényére valami méla szomorúság telepedett, s ez csak egyre inkább beleette magát a zsigereibe, ahogy nézte elsétálni Jánost. Még egy éve vele tartott vasárnaponként. Már csak az ablakból lesi.

A bácsi is látta szétterülni a bánatot a megfáradt arcon. Barátságosan intett, mire a függöny visszahullt a helyére. János még emlékezett majd’ hetven nyár távlatából, amikor Juliska az esküvőjére készült. Aznap ugyanígy leskelődött a rózsaszín függöny mellől, bár akkor az arca izgatott volt, s a szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Nézte, ahogy odakinn a falu népe sürgölődik, volt, aki virágot, szalagot hozott, s a főszakácsnő, Marika néni is a szép, kékablakos ház előtt sétált el a fehér csoda tortájával. Aznap Juliska alig várta, hogy megszólaljanak a harangok, amikor végre az édesanyja esküvői ruhájában elindulhat a templomba. Akkoriban János bácsit még Jancsikának hívták és utálta a szép öltönyét a piros nyakkendővel. Az esküvőn amúgy is leette fánkkal.

Az öregember megcsóválta a fejét, mire szétoszlott az emlékkép. Helyét átvették a szépen sorakozó házak, a Józsiéké, a Péteréké, az özvegy Kláráé. Mindegyik mellett elsétált és szomorúan nézte a bedeszkázott ablakokat. Senki nem él már.

Józsiéknak a kertjében állt egy hinta. Ez Jancsinak annyira tetszett, hogy egy hétig rágta az apja fülét, ők is csináljanak egyet. Ráment a szombat estéjük és a vasárnap reggel is, holott olyankor az apja mindig újságot olvasott. Csak ez egyszer nem.

A Józsiék hintája azóta leszakadt, a gaz körbeölelte és magába süllyesztette. Jánosé még megvolt. Bár már nem használta senki.

Ez a főutca, ahol valaha annyi élet és ember volt, most kihalt. Csak a szél szaladgál az árokban, s egy-egy, a falun áthajtó autó rúgja arrébb a köveket. Pedig régen milyen jókat játszottak idekint.

S mennyire más volt templomba menni. A találkozások fő színtere a vasárnapi istentisztelet, ahová a lányok ringó szoknyában, karöltve vonultak. A fiúk csak úgy itták a formás bokák, szálló fonatok látványát.

János bácsi most egyedül volt. Akik még itt vannak, ezekben a megroggyant parasztházakban már nem tudnak templomba járni. Az ablakok elsötétülnek, s a temető bővül.

Egy pillanatra eszébe jutottak a fiai. Hasonlítanak rá. Magasak, szikárak, eltökéltek és bírják a kemény munkát. Az egyik Amerikában él, a másik Franciaországban. Nem szeretik ezt a csendes falut, a zümmögő méhekkel, daloló csorgókkal, s a házakkal, amelyek szépen lassan belesüllyednek az elhagyatottság tengerébe.

Régen minden más volt, de most minden ilyen. Ezt el kell fogadni. Egy ilyen vénember, mint ő, változtatni már úgyse tud. Még a családi földet se tudta megtartani. Az állam elkobozta valami régi papírt lobogtatva. Hát ezt érdemli a magyar ember?

A templom kicsiny alakja szinte világított az utca végén. Apró tornyával kiemelkedett a búzamezők sokaságából, csúcsán a reggeli napfényben csak úgy ragyogott a csillag.

János bácsi kinyitotta a vaskaput, s átvágott a kerten. Talpa alatt csikorogtak a színes kavicsok, árnyékától megrémülve egy pillangó reppent a felhők felé.

Odabent hűvös volt és csend. János szerette ezt a templomot, érezni a békét, elfeledni az egyszerű emberélet kicsinységeit, s átadni tudatát az isteni gondviselésnek.

Leereszkedett a padra, előhúzta kopott énekkönyvét – még a nagyanyjától kapta ajándékba, amikor először sétált el egyedül, két lábon a templomba. Szerette az énekeskönyvet is, és azokat a megfakult dalokat, amelyek a vékony oldalakon sorakoztak.

Szerette a faluját. Itt született, itt élt és itt is fog majd meghalni. Megnyugtatónak találta ezt a gondolatot.

Rajta kívül még két öregember foglalt helyet, régi és örök barátok. János bácsi elmosolyodott, bár az arcára kiült valami megmagyarázhatatlan szomorúság.

Hát ennyien maradtunk.