A szalvéta

A kávézó sarkában ül egy habos csodával. Piszkálja a villa fogaival a díszítést, mire a tejszínhab megroggyan és önmagába zuhan. Pedig csak egyszer ért hozzá. Fáradtan leteszi a villát, a vége koppan az asztal tükörfelületén. Csend van. A pultos a sarokban ül, görnyedten hajol a telefonja fölé.
Holtidőben nincsen vendég csak néhány szomorú lány, aki tortától várja a felvidulást. Most is ott ül egy, szembenéz a tejszínhabbal, szemére hályog feszül, látszik, hogy az emlékeiben turkál. Régebben megkérdezte volna, hogy mi bántja, de mára már okosabb. Ha kedves volt valamelyikhez, mintha megnyomott volna egy gombot, megállás nélkül dől a szó, a könny és fogy a zsebkendő. Elkezdik bizonygatni, hogy tortát sem szabad enni, mind csípőre megy és akkor mi lesz a bikinivel? Aztán a végén be is tartják és többé nem jönnek ide. Ezzel ellentétben, ha átnéz rajtuk, könnyeiket visszanyeldesve elcsipegetik a süteményt, és másnap is visszajönnek. Hiszen tulajdonképpen senki nem vette észre, hogy megették. 

Megeszi az alját a süteménynek, a vékony piskótarégeteget. Aztán szép lassan halad a krémeken, világos, sötét, világos, sötét. De úgy érzi, porrá omlik a szájában. Most nagyon szeretne beszélni valakivel, elmondani, hogy miért érzi magát ennyire magányosnak. De nem teheti, mert valóban egyedül van. Ha lenne kinek elmesélnie, nem volna az. Ördögi kör, teljes a paradoxon - gondolja - bár ... - folytatja - a paradoxonban benne van a feloldhatóság. Akkor ez legyen egy oximoron. Az egész életem egy oximoron.

Már csak a tejszínhab marad a tortából olyan, mint a fagylaltosdoboz alján maradt nyúlós vanília utolsó maradványa. Nincs kedve megenni. De felkelni sem akar. Úgy érzi, beleragadt ebbe a székbe. A szalvétára rajzolgat. 

Egy lámpát, egy női alakot, apró csillagokat, szálló hópihéket. Tiszta klisé. 

Egyedül maradni egy utcalámpánál habkönnyű hóesésben? A legutolsó amerikai romantikus regény... Bár még hatásosabban egyéniségromboló lenne, ha esne az eső. Úgy a haja is tönkremenne. Mert a szálló pihék megülnek a szőke szálakon és jégkoronát fonnak köré. Az eső pedig pudlivá teszi. Az jobb lenne. 

A kis pöttyökből vonalkákat rajzol, így már teljes a kép. A tányér alá gyűri a szalvétát, nem eszi meg az utolsó falatot. 

Addig marad a kávézóban, amíg a csend az úr. Szereti a némaságot, nem kell mindig aláfestő zene. Gyűlöli az olyan helyeket, ahol jazz vagy blues szól a falakból és álmosítóan vonja körbe amúgy is álmos alakját. Itt nem. A kávézó pici, piros pöttyös falak, régi kosztümös filmek plakátjával teleragasztózva. Mindegyik szék másmilyen, az asztalok üvegből vannak, a padlóra indamintákat festettek. Furcsa hely. Amikor először ide jött, nem tudta eldönteni, hogy rikítóan rossz az összhatás, vagy inkább felzaklatóan igénytelen. Aztán leült és itt maradt. Az egyik plakátot elkérte az unatkozó pultos lánytól. Három kávé áráért odaadta. 

Elmázolja a kanállal a tejszínhabot. Ragadós, mindig összetapad. Formákat rajzol, szívecskét, kismacskát, holdacskát... Már régen rádöbbent, hogy ezek a foltok csak neki állnak képpé. Valaki egyszer azt kérdezte, minek rajzol annyi fekete pacát. Akkor megbántódott. Ma már nem. Nem kell mindenkinek mindent érteni. 

Talán ezért maradt egyedül... nem akarta, hogy megértsék. 

Belesüpped az önsajnálatba, jó érzés. Kicsit olyan, mintha valaki foglalkozna vele. Nézegeti a plakátokat, sokszor látta már őket. Régi magyar filmek. Mikor elkezdett ide járni, megfogadta, hogy mindet megnézi. Kettő még hiányzik. A legtöbb nagyon rossz volt. 

Most kérdőjellé alakul a tejszínhab folt. Majd pontokká, három kicsi ponttá. Nincs válasz a ki nem mondott kérdésre. 

Bejön az első vendég, öreg úr, tejes kávét iszik. A következő, a tanárnő. Csokisat, nagyon csokisat. A diákfiú espressót, mert olcsó. Az anyuka ízesítetett, a kislány cukrosat. 

A lány összepakolja a holmijait, a tányért a szalvétával otthagyja. Közben a pincérnőt leváltja a pultos fiú. Látja a lányt kilépni. Mindig csak az elszaladó alakját éri el. Ahogy fejére húzza a kötött sapkát, összedörzsöli a kezét, körbenéz és elindul balra. A fiú szeretné tudni, mi van balra. 

Odamegy az asztalhoz, felemeli a tányért, a tejszínhab kis tócsa a közepén. Már épp összegyűrné a szalvétát, amikor meglátja rajta a rajzot. Valóban csak néhány vonal, egy egyenes, némi girbegurba a
középen, kis vonalkák mindenfelé. Nézi egy pillanatig. Kibontakozik előtte a kép, egy utcai lámpa, egy lehajtott fejű nő, kopogó eső. A zsebébe hajtogatja. 

Később megmutatja néhány barátjának. Értetlenül rázzák a fejüket, ez csak néhány vonal, mit keres annyira benne? 

Nem értik. 

Nem érthetik.

Veronica Roth: A beavatott

#1 New York Times Bestseller, milliós eladások, 2011 legjobb ifjúsági regénye, hollywoodi szuper produckió. Csak néhány szó, de már teljes történetet mesél el Veronica Roth első művéről, a Divergent trilógia első kötetéről.

Talán visszanézve azt mondják majd a 2000-es évek elejéről, hogy a középkori fantasyk, elcsépelt vámpírregények és silány disztópiák időszaka. Napról napra szembesülünk a problémával, hogy az emberek – és főleg a fiatalok – körében az olvasás letűnőben van. Talán ezzel próbálják meg felvenni a harcot a sorozatgyártású ponyvaregények, akik lassan átvették az irodalomban a főszerepet. A 25 éves Roth is a grabancánál ragadja meg a rohanó XXI. századi társadalmat, és A bevatottal olyan tesz le az asztalra, ami minden égbekiáltó hibája ellenére szórakoztató és fiatalok millióit ösztönözheti olvasásra.

Beatrice (Tris) Prior Chicagoban él szüleivel és testvérével, Calebbel. A város, ahogy ők csak emlegetik, talán az egyetlen hely, ami megmaradt egy, az emberiséget tizedelő háború után. A kerítéssel körbe vett város vezetői azt tanítják, a háború kirobbanásának oka az emberi természetben keresendő, ezért olyan társadalmat hoznak létre, ahol nincs szükség az egyéniségekre. Öt csoportra, a Bátrakra, Barátságosakra, Műveltekre, Őszintékre és Önfeláldozókra bontják a lakosságot, ahol különféle törvények írják elő életüket. A jövő azoké, akik tudják hova tartoznak, mondja Jeanine Matthews, a Műveltek vezetője. Beatrice világ életében az Önfeláldozók között tengette napjait, mégsem látja magában az efféle képességet, és irigykedve nézni bátyját, akinek az önzetlenség olyan természetes, mint a levegővétel. Végül eljön a teszt napja, amikor minden 16 éves egy szimuláció segítségével tudja meg, hogy hova tartozik, hogy azután ennek tudatában döntsön a szekció mellett. Beatrice-on azonban nem fog a teszt. Egyformán mutat olyan tulajdonságokat, ami alapján lehetne a Bátrak, Műveltek és Önfeláldozók közé sorolni. Ezt elfajzottnak (divergent) nevezik, és üldözik őket, mert bomlasztják a rendszert. Főhősnőnk ugyan rettegve, hogy fény derül titkára, mégis a Bátrakat választja, azokat az embereket, akiket mindig is csodált. De ahhoz, hogy a csoport teljes értékű tagjává váljon, előbb túl kell élnie a beavatást, ami durvább, mint egy egyetemi gólyatábor: az alkoholizálás helyett fegyverforgatást, szabadkézi harcot tanulnak, és mentális próbákat kell kiállniuk, Az pedig, aki nem megy át, csatlakozhat a csoportnélküli hajléktalanokhoz, ha nem ölik meg álmában a vége előtt. Egy ifjúsági regény nem az igazi szerelmi szál nélkül, így itt is nyomon követhetjük (immár) Tris és kissé szadista, de misztikusan vonzó kiképzőtisztje, Négyes közti bimbózó románcot.

A regény megjelenése óta számos jó kritikát kapott, és persze negatívat is, hiszen a siker sosem jár egyedül. Elolvasva azonban nem tudunk elsiklani az Éhezők viadalát idéző hasonlóságok felett. Bár a történet nem, de az alapkoncepció kísértetiesen hasonlít. Az is a rosszmájúak malmára hajtja a vizet, hogy Tris szemszögéből látjuk az eseményeket, csak úgy, mint az Éhezők viadalában Katnisséből.

Roth nem szépirodalmi megfogalmazásokkal, hanem pörgős cselekményével szippantja be az olvasót, bár néha megcsillannak az irodalom igazgyöngyei is, mint például személyes kedvencem, a Bátrak alaptörvényéből származó mondat. „Hiszünk a mindennapi bátor tettekben, amikor az emberek kiállnak egymásért.” Főhőse, Tris kellőképpen esetlen, és szórakoztató látni, hogy korábbi kasztjának szokásait leveti lassacskán, és egy igazi lázadó, Bátrakhoz illő személyiséggé válik. Ugyanúgy csetlik-botlik a titokzatos, felnőttes Négyes előtt, mint bármely más tinédzser bálványa láttán. Valóban, Négyes az olvasó számára is az egyik legizgalmasabb karakter. Nehéz eldönteni, hogy az angyalok vagy a démonok oldalán áll, és zordon természete sötét titkokat is rejt.

A könyv felveti azokat az etikai, filozófiai és politikai kérdéseket is, amik jelentősen formálják a fiatalok világnézetét és igazságérzetét. Zsarnok kormány, az emberek befolyásolása, az egyéniség elnyomása mind-mind fontos kérdések a műben, amik Trist is izgatják.

Ami engem zavart, hogy a grandiózus koncepció, az új világ kidolgozása vázlatos. Míg Tolkien, Rowling, Martin, de még Collins is sokkal részletesebb, mérnöki precízséggel megtervezett alapra helyezi történetét, addig Roth csak irányelveket ad, számtalan a megválaszolatlan kérdés. Az olvasónak egészen a trilógia utolsó kötetéig kell várnia, hogy fény derüljön a piszkos igazságra.

Első könyvesként egyáltalán nem rossz, és minden hatásvadász klisé csak hozzásegíti egy dollármilliókat érő villa megvásárlásához. Hamar elkeltek a jogok a kasszasiker filmhez is, ami a nyitóhétvégén 56 millió dollárt hozott a házhoz. Ezek után biztos, hogy nagyobbnál-nagyobb kiadók fognak topogni az amerikai lány küszöbén. Évtizedek múltán irodalmi szempontból aligha fog valaki emlékezni rá, de nem mindig a legsikeresebbekből lesznek a nagy emberek.

Egy éjszaka a Reménnyel

kép innen

Mellém feküdt
tegnap este,
bújni akart,
vackolódni

Fészkelődött,
hajtotta fejét
mint csutakos
éj űzte vad

Tűrtem némán
akarjon valamit,
egy szót mondjon
de ajka ha lett volna,
néma volt.

Nem simogatott
képzelt kezével,
vígaszt megvonó
teste simulatlan
s lába ha lett volna,
talán megrugdos.

Lelök, mert nem fér el tőlem,
egymáshoz semmi közünk.

Aztán rám kiabált volna,
dühében kirántja
fejem alól a párnát,
hogy én őt elhagytam,
s a tollak, a pihék
az egész szobát beterítenék
én felugranék akkor,
s sírva fakadnék.

Hány ázott utat hagytam ott,
s te nem voltál velem!
- ordítnék Rá.

Ha te nem adsz esélyt - szólna hozzám halkan -
én, hogy adjak álmot, ha szemed le se hunyod.
Adok erdőt, patakot, sodró folyamot -
folytatná szelíden -
zöld levelet, magas fenyőt.
Vájj ki szívedben apró zugot
hol meghúzhatom benned magam,
mint mókusok a télen kérges fa odvában,
mert a Reménynek is kell,
kedvesem,
menedék, védelem, mert ha nincs semmi,
veled pusztulok, egyszer ahogy a holnapok,
én is elfogyok.
Nekem kell a szív, neked kellek én.
Legyünk egymás hasznára,
csaljuk egymást hazugsággal,
hogy szükség mi törvényt bont:
te túlélni akarsz, s nekem is elég a létezés.
Kössünk időszakos alkut,
hűvös hajnalon beléd bújok,
megmutatom a maradás miértjét,
megmutatom neked
az apró dolgok fonákját,
hogy nyerj belőle erőt,
megmutatom neked,
hogy vedd az időt,
hogy húzd magadra, mint
kabátot, s ha egyszer szűk lesz,
hogy mozogj,
mert újat belőle venni,
kedvesem, nem lehet,
mert egyszer ahogy a holnapok,
az idő is azt mondja: elfogyok.

Túl elől járok,
az út lassú,
s fáj a szív, fájnak a gondolatok.
Tudom én, nehéz engem ölelni,
de megtanítlak magamra,
először eltűrni,
aztán szeretni.
Tudom én.

Csak ígéretet dalolhatok.

S ez olykor kevés,
kedvesem.

Kevés.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Vita Nostra - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

A könyv ami megfog - de senki sem tudja miről szól

Én sem. Pedig már aludtam rá egyet, és még mindig érzem, ahogy a hangulata ködként elborítja az agyam és nyomja belülről, és zavar és idegesítenek azok a kérdések, amiket bennem hagyott.  Még azt se tudom, amit hibának vélek, az hiba-e, vagy csak az én agyamnak csekély a felfogó képessége.

Tartalom itt olvasható

A negédesen hajolgató tündérke a borítón totális félreértés. Ne tessék itt elringató, bölcső tündérmesére gondolni. Ez a könyv minden, csak nem tündérmese. Műfajilag besorolhatatlan, didaktikus konklúzió híján azt nem tudom mondani, hogy jó, de azt se, hogy rossz. Egyszerűen különleges, zsibbasztó, és orosz.

Az első 50 oldalig puffogtam - eljött a kritikus pont, hogy mellé nyúltam tán? -, ez egy rosszul elcsépelt, bosszantó, kevéssé jól megírt ifjúsági regény lesz. Ebben is tévedtem.

A könyv olvasása közben, folyamatosan tévedtem.

Szaska, anyjával nyaralni megy a tengerpartra és egy nap megtalálja egy szürke szemüveges férfi, aki azt kéri tőle, fürödjön meg minden hajnalban a tengerben, ússzon el a bolyáig, pucéran. Ez meg mi?! - gondoltam. Azután jött a Különleges Technológiák Főiskolája, és Torpa a maga szürkeségével, egyáltalán nem unatkoztam...Nemhogy nem unatkoztam, többször kellett részeket elolvasnom, hogy megértsem.

Elkezdtem próbálkozni a besorolással, lássuk inkább, mi NEM ez a könyv:

A hátlapon Harry Potter (nem olvastam, szóval nem tudom mihez kéne hasonlítani) utalása azt sejteti, hogy ez egy könnyen emészthető, kalandos kis gyermekmese. De mindenféle lenézést nélkülözve, azt kell mondjam, ezt egy kamasz kevéssé fogja érteni, mert itt nem átlagos fantasztikum van, hanem olyan filozófiai, megcsavart mélyben bugyogó, zakatoló utalások, hogy nekem is zsongott a fejem. Ahogy a könyvben is szétesnek a diákok, majd újjáépülnek, úgy csavarja meg az olvasót is maga a regény. (Micsoda párhuzam.)

Talán fantasy? Ahhoz túl földhöz ragadt. Konkrétumot nem kapunk a végére, mit is tanulnak pontosan a torpai diákok a főiskolán, csak magáról a tanulás folyamatáról, a vizsgák menetéről.

Horror? A fekete szemüveges férfi egy sor olyan tettre kényszeríti Szaskát, amit nem akar, legalábbis nehezére esik megtenni, lelki terrort alkalmaz, fenyegeti őt. De erről se szól a könyv.

Akkor mégis kinek szól? Őszintén: nem tudom.

Én a mágikus realizmushoz érzem legközelebb, és az írók is annak mondják.

Az elmesélési technika bravúros és szokatlan volt számomra, olyanok voltak a bekezdések, mint a filmkockák szétvagdosva. Lineáris elmesélére ne számítsunk. Továbbá itt nincs körömfestés, nyafogás, ámerikáná stílus, hepiend, szőke/barna/ fekete herceg, megmentő, csúnya gonosz...stb., csöpögős szerelmi szálak (végre), itt máson van a hangsúly.  Identitás kérdések, kik vagyunk, mik vagyunk, hogyan válunk le a szüleinkről, nem csak a kevés tudás veszélyes hanem a sok is,  pláne ha kontrollálatlan információhoz jut valaki, és nem tudja feldolgozni, vagy nincs tisztában azzal minek a birtokában van. Ahogy Szaska 'okosodott' úgy távolodott el a mamától, a mama észrevette ugyan (évekkel később), hogy valami már nem ugyanaz, mert akkor már persze kontraszt volt köztük, de ahogy Szaska mondta, már késő. Szaska teljesen kifordult magából, más lett, és a szeretet nagy úr, de éket verhet a világnézeti-tudásbeli-ízlésbeli különbség a családtagok közé? Már a házasok se bírnak egymással, ha erről van szó, gyerek-anya, vagy bármilyen vérrokoni kapcsolat kivétel lenne? Lemaradhatunk egymástól így?

Három részre van osztva a regény, az első jó, a második sokkal izgalmasabb, a harmadik pedig - most jön a negativkodás - egyszerűen számomra befejezetlen. Hogy lehet így összecsapni valamit? Ráadásul a Bibliai idézet is rosszul lett fordítva. És itt több kérdés maradt bennem, ami miatt mégsem lett kedvenc, se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak különleges. (Közvetlen a végén, azt hittem falhoz vágom ezt a zöldséget.)

- Mire képzik a gyerekeket a suliban? Mi lesz képzés után a feladatuk? Mit tanultak tulajdonképpen?

- Miért volt ez fontos?

- Mit jelent, hogy ők már nem is emberek, hanem szavak? Vagy nyelvtani fogalmak?

- És a Bibliai utalás. A Bibliában az Ige Jézus Krisztust jelenti. Alekszandra Ige. Aztán Jelszó. Akkor a Jelszó több mint Isten? *

- Mi volt az a szörny amit Alekszandra látott a városházán?

- Mi a történet befejezése? Hogy a szeretet mindent legyőz?

- Ez most katarzis akart lenni?

Mindezek megválaszolatlansága okán, én éreztem magam hülyén. Elsiklottam valami felett? A könyv a felszínes, vagy én?

*Itt muszáj egy kis kitérőt tenni. A Bibliát inkább úgy kell értelmezni mint egy szimbólumrendszert. A Logosz-himnusz János Evangéliumából, a teológiatörténet legvitatottabb szavai, aztán lehetne még itt szemantikai vitába keveredni a nyelvek miatt, mert görögül a Logosszal lehet behelyettesíteni az Igét, így a mai napig nem tudják pontosan értelmezni ezt a mondatot: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Az Ige behelyettesíthető még a Szóval (és a Logosszal). Bizonyos nyelvtani értelmezések szerint, nem Isten volt a Szó, az Ige és maga a Logosz, hanem fordítva. Mert itt már szó van határozatlan, határozott névelőkről, és miegymásról...szóval szerintem ne bonyolódjunk ebbe tovább. (Mondtam én, hogy fejfájós könyv, és ez csak egy mondat! értelmezése)

Aztán van még egy Bibliai mondat, ami oroszból rosszul lett fordítva, és így hangzik helyesen: A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Nominalizmus, pszichológia, empirizmus, szenzualizmus, realizmus, aszkézis, buddhizmus, és még egy jó pár filozófiai irányzat összegyúrva. Néha erőltetettnek is éreztem, és csépelősnek. Viszont néhol olyan zsúfolt fogalmak vannak (főleg a tanárok monológjában, beszédében), amik gyerek(/tini) ésszel, vagy inkább azt kell mondjam (elő)olvasottság nélkül, 'iskolázatlanul' szerintem felfoghatatlan. Vagy mindenkinek az általános szókincséhez tartozik a verifikáció?

Ez még nekem is új volt.

Ami érdekes volt

• Fantomfélelem - A rózsaszín telefon, mint szimbólum. Egy pszichológia működést mutat, miszerint mindegy a bajt csak előre vetítjük, saját agyszüleményünk, vagy valóban van rá nagy százalékos esély. Mennyi mindentől félünk és mégsem következik be? Túlreagálás lenne ez? Bátortalanság? Józanság? 

  "Nem történt semmit. De hiszel a bajban, és ezért élted át ezeket a perceket úgy, mint az igazi tragédiát."

• Farit Kozsenyikov azt javasolja Szaskanak, hogy csak úgy tud áttörni saját magán, ha valami olyat tesz, ami megingatja a stabilitását. Mondjuk lopjon, vagy törjön be egy ablakot. Ez elsőre hülyén hangzik. De milyen stabilitásról beszélünk a könyv szövegkörnyezete és témája voltán? Első gondolat - Minek néz ez engem? Nem vagyok tolvaj! Én nem vagyok rossz ember! Bűnöző!
  Két mondanivalója van ennek
  1. Erkölcsi normáink meghatározzák identitásunkat. Ezek megrengetése zavart okozhat az egész gondolkodásban. Főleg, ha önakaratunkon kívül, kényszerből követünk el valamit, ami 'magunk ellen' való, vagy nem tehetünk másként.
  2. Ha valamibe bele vagyunk ragadva, érzelem/szituáció, abból csak egy másik, nagyobb érzelmi löket/megrázó, hihetetlen szituáció rángat ki, ami felülírja az előzőt.
  
• Szaska képes 'hurkot' csinálni az időben. Ami annyit tesz: egy szituációt, napot, képes az elejétől pörgetni, esélyt adva, hogy a dolgok másképp történjenek.
  
  

  "- Ha lenne egy olyan napod, amelyikről semmiképpen nem kellene számot adnod, nem jutna semmiféle 'hatóság' tudomására...mit csinálnál?"

    
  
• Egy tömör kortársi mondat az újra éledt carpe diem szellemét idézve, a kapcsolatok tükrében ( a feltételes mód és az ige esete) 
  
  "...De Jegor elsőéves. Fogalma sincs arról, mit jelent átesni a vizsgaidőszakon, és hogy valójában mi fűzi össze Szaskát és Kosztyát. Nem az undorító história a fiúról, aki szerette a lányt, de a lány nem engedett neki, akkor a fiú talált egy másikat, engedékenyebbet."
  
  
• Habár fogalmam sincs a szörny mit akart szimbolizálni, csak sejtem -
  

  
  
  

  "És amikor találkozott a pillantásuk, Szaska a bőrén érezte azt, amit előtte már sokan és sokszor felfogtak. Ezt a lényt nem érdekli, hogy őt, Szaskát szereti valaki. És hogy ő szeret valakit. És hogy volt gyerekkora, hogy pancsolta tengerben, és hogy egy régi kötött pulóverére egy szarvast hímeztek. Sokan voltak, akiket valaki szeretett, akik kis kagylókat vagy egy gombot hordtak a zsebükben, vagy egy régi fekete-fehér fényképet;még soha senkit nem mentettek meg az emlékei, senkit nem védtek meg a szavak és eskük, és akiket nagyon szerettek, azok is meghaltak."  (Röviden, senki ne érezze magát kivételnek. Az ember mennyi mindenbe próbál kapaszkodni...)

  
  
• A kaméleon és a pénzügyi folyamat esete - "A kaméleon megszokta, hogy a körülményeknek megfelelően változtassa a színét. De mit tegyen, ha olyan közegbe kerül, amelynek nincs olyan jellemzője mint a szín?" - Ööö..fogos kérdés. Szóval megint, mi határoz meg minket? Mivan, ha nem tudunk mihez igazodni?

• Érzelmi lenyomat – "Már lepke vagy, de még mindig mászni próbálsz. Emlékszel rá, hogy hernyó voltál…"

Többet nem írok.

Szóval jó-jó, de lehetne jobb is. Egy korrektúrázás pedig bőven ráfért volna. Az utolsó oldalakon pedig, önmagukban értelmes mondatok egymáshoz vagdosvahatásvadász módra (itt éreztem, hogy ehhez hülye vagyok), de összefüggően alig volt értelmük.

Ennyit erről a könyvről.

"Ő is szó. A mama becézve azt mondja, „napocska”.

De van, aki azt mondja: „Hülye, disznó, barom!”
És úgy lesz."

Mert a szavak teremtenek, és ha kutyául bánok valakivel, abból bizony előbb utóbb kutya lesz. Ha valakiben felfelé tekintek, előbb-utóbb valóban képessé válhat megtenni, vagy átlépni önmagán. Aki nem érti a fenti idézet lényegét, az nem ismeri még a címkézés átkozó varázserejét, és az élet egyik apró titkát. 

Vigyázzunk a szánkra. Vigyázzunk a szavakra. Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk másokra. 

És vigyázzunk egymásra.

'Nem követelek lehetetlent!'

Egyedül nem megy

A filmet Claude Berri, francia rendező, forgatókönyvíró és producer írta és rendezte. A főszerepeket Audrey Tautou és Guillaume Canet játszotta. A film romantikus dráma, melynek tökéletesen megfelel, sötéten és fájdalmasan indul a magány mocsarának kérlelhetetlen motívumaival, melyből hosszas lábadozás után kerülnek ki szereplőink.

Camille (Audrey Tautou) a beteges, de kedves takarítónő egy párizsi bérház padláslyukában él egyedül. Hűtője a tetőablak, ágya az asztala is, s még arra sem jut elegendő helye, hogy kényelmesen kinyújtsa a lábát. Egy nap ismeretséget köt az alsóbb, gazdag házak egyik lakójával Philibert Marquet-val (Laurent Stocker). Philibert dadogós, gyámolatlan és visszahúzódó, mindemellett melegszívű. Amikor Camille beteg lesz, leviszi a kis padlásszobából, saját, hatalmas lakásába. Camille életében először érzi úgy, hogy gondoskodásra és igaz barátra lelt. Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet) viszont már nem olyan biztos ebben. A férfi tipikus figura, a felesleges ember. Ez az alak először Puskin Anyeginjában jelent meg és most a huszonegyedik század porondján is eltáncolja szomorú darabját. Franck, a mesterszakács kiábrándult az életből, hajhássza a mély örömöket, de minden csak untatja. Egyetlen nőt sem tisztel a nagyanyján kívül. Camille viszont rendkívül bosszantja. Először gyűlöletet szít a kettejük közötti ellentét, ami lassan barátságba, végül szerelembe fordul át.

A filmnek fontos üzenete van. Mindannyian megpróbálhatunk önállóan boldogulni az életben, de eljön a perc, amikor többé már nem akarunk az árnyékba bújva dadogósan és félénken élni, vagy megbetegszünk és egy hideg szobában gunnyasztunk egyedül a paplan alatt. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy el lehet evickélni az élet felszínén egy kis papírcsónakban, de csakis akkor lehetünk boldogak, ha nem egyedül fogjuk az evezőt.

Audrey Tautou tökéletes választás Camille szerepére. A színésznő a film elején még esetlen, vékony, mély árkok húzódnak az arcán. Dühből és az anyja iránti lázadásból levágja a haját a tükör előtt. Ettől az arca merev lesz és idegen, elveszti nőies vonásait és elszürkül. A haja ezentúl végig rövid marad, viszont Philibert, majd Franck megismerése után, a magány elvesztését követően megtelik élettel, mosolyogva beszél és kiszínesedik az arca.

Guillaume Canet ugyanúgy el tudja játszani az élvezetekbe belefásult és kiégett fiatalembert, aki ruhástul, égő cigarettával alszik el esténként, mint a boldog szakácsot, aki palacsintát süt és a vállára kapja a barátnőjét, hogy megnevettesse. Drasztikus változás megy végbe az ő alakján is, ez mind a mozgásán, színészi játékán, az arcán látszik.

A film egyetlen Cézár-díját 2008-ban kapta a legígéretesebb színész kategóriában Laurent Stocker, aki Philibertet játszotta. A dadogós, visszahúzódó fiú a szerelem hatására színjátszó körbe kezd járni, ahol megtanul uralkodni a dadogásán, színpadra áll és legyőzi a félelmeit.

A film zenei –és színi világa követi az érzelmi tereket. A film elején sötét van, szürke idő, fakó színek, felejthető zene. Ahogy kezdenek kinyílni az ablakok, úgy ébrednek fel a színek és a vidám, francia zenék, amiket Audrey Tautou más filmjeiben is megszokhattunk már.

A felvétel nem az amerikai stílus, különlegesek a kameraállások, az ember nem egy kitalált eszményvilágban érzi magát, hanem mintha a földön járna, a szereplők neki mesélnék életük különböző pillanatait. A nagymama motívuma, aki visszavágyik az öregek otthonából a cicái közé, Camille, aki takarítónőként dolgozik, holott művészkeze van, Franck, aki nem mer kilépni a biztonságos környezetből és éttermet nyitni, Philibert, aki a saját kis csigaházában tányérok és családi címerek között él.

Együtt ki tudnak lépni.

A francia cím kifejezőbb a magyar fordításnál. Ensemble, c’es tout annyi tesz, mint Együtt, ennyi az egész. Minden akadályon át lehet lépni, minden tragédiát túl lehet élni és minden álmot meg lehet valósítani, ha nem vagyunk egyedül.

A film egyike a személyes kedvenceimnek, a világ hitelessége, a történet kedvessége, a szerelem és a szeretet ereje miatt. Azonosulni tudok Camille alakjával, megtalálom magamban a lázadót Franckből, és ha megijedek, érzem Philibert dadogását az ajkamon. Ez a film nem csak egy film. Sokkal többet tud nyújtani a látványnál és a váratlan fordulatoknál. Elgondolkodtat és reményt ad.

Nina kalandja

A legkellemesebb kora nyári délutánok egyike volt a folyóparton. Selymes, zöld fű, kristálytiszta, kék víz, ami csak a hegyi patakok jellemzője, és szikrázó napsütés. Pontosan úgy, mint a képeslapokon. Idilli táj, aminek a hátlapjára jellegtelen sablonszövegeket írnak a rokonok és barátok számára, hogy megmeneküljenek a részletes élménybeszámoló kötelezettsége alól.

Ninát sokszor hozták ide a szülei, szinte minden szabad idejüket ennek a folyónak a partján töltötték. Sok szép emlékük kötődött a helyhez: itt találkoztak először a szülei, mikor annyi idősek voltak, mint most Nina, itt csókolták meg először egymást, titokban, és itt tanult meg járni is a kislány. Távol mindentől, a városi zajtól és falusi pletykáktól egyaránt, azt hitték ez egy olyan elrejtett varázslat, amit csak ők ismernek. Soha nem találkoztak senkivel itt, a kóborló állatokon kívül. Hozták magukkal a kosarat, hátizsákot, amiből szendvicsek kerültek elő, és egy szúrós pokróc, amire letelepedtek a piknikhez. Evés után a szülők leheveredtek, Nina pedig felfedező útra indult. Kék kis fürdőruhájában és fehér szandáljában baktatott a parton, amerre remélte, hogy a folyó forrását találja. Végül is a sodrással ellentétesen haladt, csak erről ered, okoskodott. Sekély patak volt, a kavicsok és sziklák látszottak az alján, a víz alig ért a kislány térdéig. Közvetlenül a parton ment, mert bokrok és fák nem igen nőttek a parton. A fű is inkább amolyan csomókban, itt-ott felbukkanó jelenség volt a szikes talajon. Néha egy-egy gyíkot felzavart a léptével, de ez nem érdekelte, hiszen otthon is sokat látott belőlük. A kis hal azonban, amit a folyóban pillantott meg már sokkal inkább felkeltette érdeklődését. Színtelen szürke volt, nem hasonlított az unokatestvéreinél látott aranyhalakra karácsony délutánjáról. Az árral szemben úszott, mintegy kísérve Ninát, egy idő után azonban feltűnt neki, hogy valójában nem is úszik, csak lebeg, de mozgatta uszonyát, hogy el ne sodorja a víz. Nina leguggolt és figyelte a jószágot. Apró volt, akkora, hogy még a kislány csöppnyi tenyerében is elfért volna, csillogós pikkelyei visszatükrözték a napsugarakat, ezért volt csak látható. Puha szájával pedig az alatta levő kavicsot szopogatta – a halaknak ugyanis nincsenek fogai, ezt már tudta Nina is – evett! Eszébe jutott, hogy az aranyhalak milyen nagy érdeklődéssel zsúfolódtak az akvárium falához, amikor odament hozzájuk, hogy közelről is megcsodálhassa őket, hát megpróbálta megsimogatni a halat, de az elillant, mielőtt a megérinthette volna. A lendülettől azonban hangos loccsanással a vízbe pottyant. Kezét és térdét erősen megütötte, lehorzsolt tenyeréből ki is buggyant pár cseppnyi vér, ahogy ott csücsült a folyó kellős közepén. Könnycseppjeivel áztatta a harci sérülést, de hamar belátta, hogy ezzel nem sokra megy, hiszen egyedül van, nincs senki, aki a segítségére sietne. Már a magányos fűzfát se látta, aminek az árnyékába letelepedtek szüleivel, és ahonnan útnak indult, ki tudja, talán már fél órája is. Mikor elállt a vérzés és enyhült a fájdalom Nina felállt, hogy folytassa útját. Óvatosabb léptekkel közlekedett, és nem is annyira közel a vízhez, a köveken szökdécselt, hanem a fűben bóklászott, inkább a gyíkokat nézegetve.

Kisvártatva gyermekzsivajra és hangos nevetésre lett figyelmes. Furcsállta, hiszen még sose találkozott senkivel a környéken, és nem hitte, hogy már visszatért volna a legutolsó faluba, amit elhagyva az útról lekanyarodva találták meg a folyópartot az autóval. Talán már megtalálta a forrást? Csalódnia kellett, ugyanis egy duzzasztó gáttal mesterségesen létrehozott tavacska tárult elé, ahol rengetegen fürödtek. Lelassította lépteit, mert nem kívánt az emberekkel szóba elegyedni. Amikor szüleivel kijöttek ide mindig azt játszotta beszéli az állatok nyelvét, és megbeszélte élete történetét minden kismadárral és gyíkkal. Most pedig kalandor volt, egy pusztaságban, az emberek pedig nem illettek bele a kalandba, megzavarták játékát. Vajon mi lesz a patakkal? Folytatódik a tó után? Még messze van a forrás? Már-már feladta, amikor egy halrajra lett figyelmes, akik elúsztak mellette.

- Nahát, ezek a félénk állatok is a tó felé úsznak? – ámult, az után eszébe jutott, hogy hiszen ő tud beszélni velük, ha akart, hát udvariasan megszólította őket – Kedves halak, megmondanátok, merre folyik tovább a patak? Elkerüli talán a tavat?

Nina úgy képzelte a halak bólintanak apró fejükkel és azt mondják, csak kövesse őket, így hát futásnak iramodott. Valóban, kettéágazott a folyó mielőtt egészen a tóba torkollott volna, és a keskenyebb ágon folytatták útjukat a halak, ahogy Nina is. Nem is nézett a lába elé, csak szaladt, már-már úgy érezte a halak azt is súgják, már nincs messze a cél.

Észre sem vette az útjába kerülő követ, lelki szemei előtt már az erdőben megbúvó, magas sziklafalról lezúduló forrás képe jelent meg, az sem tűnt fel neki, hogy egy szál fa nem sok, annyi se volt közel s távol a látóhatáron.  A kőben megbotolva arccal a vízbe zuhant, karjait kitartva maga elé védekezésül. Rémülten felkiáltott, mielőtt elmerült volna. A víz hideg volt és mély, de még mindig kristály tiszta. Nina nem tudott úszni, ficánkolásával pedig csak annyit ért el, hogy beverte a fejét a fenéken levő éles kövek egyikébe. A játék megszűnt létezni, hirtelen zúdult a hideg valóság érzése a kislány keskeny vállára. Fulladozott, és a halkirály nem jön érte. Utolsó erejéből szóra nyitotta a száját és anyáért és apáért kiáltott, ahogy a tüdejébe áramlott a víz.

A kórházban azt mondták, nagy szerencséje, hogy a fürdőzők meghallották a kiáltást és megmentették. Mire szülei odaértek volna, alighanem csak a holttestét tudták volna felhozni a mélyből. Nina még így is, a halállal táncolva is fantáziált és annyit mondott a szüleinek:

- Szuper kaland volt, nem? Mikor megyünk újra?