A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ajánló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ajánló. Összes bejegyzés megjelenítése

Nathaniel Hawthorne - A hétormú ház

2014. július 10., csütörtök

| | | 0 megjegyzés

Az első kiadás címlapja
Amikor eldöntöttem, hogy amerikai kötelező olvasmányokat is beépítek a sűrű könyvekből tákolt napirendbe, Hawthorne neve első volt a listán. Kivettem a könyvtárból A skarlát betűt, de csak egy példányban volt meg. A könyv pedig még egy regényt tartalmazott. A hétormú házat.
Nem tudtam ellenállni neki, tetszett a címe. És valami nagyobbat kaptam, mint, amire számítottam. A hátormú ház felülmúlja az összes romantikus történetet, amit eddig olvastam. Egy titokzatos, omladozó családi kúria, aminek a tetején különleges virág nő. Odabent pedig egy magányos vénasszony. Hawthorne zseniálisan fogja meg Hepzibah Pyncheon alakját. Egy dámaságba fagyott öreg nő, aki súlyos láncként viseli családja múltját. Benn él a poros, elsötétült házban, ahol már minden deszka nedves, a tükrök megfeketedtek, a napfény nem mer bebújni a kifakult függönyök ráncai között.
És aztán, ahogy minden kiöregedett nemesi családnál egyszer szabályszerűen megtörténik, elfogyott a pénz. Ilyenkor a csontvázzá aszott dáma csak egy dolgot tehet. Ki kell nyitnia a rég elfeledett boltot a ház oldalán, amit eddig családja szégyenfoltjának tartott. Egy úri hölgy mégis hogyan foghatna kereskedésbe?
De Hepzibah lassú, ropogós járásával, madárszerű alkatával és egyáltalán lényének ijesztő fásultságával elüldözi a vevőket. Már épp kétségbeesne, amikor egy fiatal kislány áll a ház kapuja elé, azzal a hírrel, hogy ő maga is Pyncheon. Phoebe napfényt hoz a hétormú házba, fellendíti a boltot és süteményillattal tölti meg a falakat.
Nathaniel Hawthorne
De Hawthorne zseniális meséje még csak itt kezdődik el. Ugyanis a hétormú ház hamarosan újabb lakót fogad be, akinek a múltja sötétebb, mint a lelke. S odakint settenkedik az, amit csak így hívnak maguk között az arra járók: a Pyncheon átok.
Mert minden valamire való nemesi háznak szüksége van egy átokra.
Hawthorne olyan jól mesél, és olyan élénk szereplőkkel mondatja el saját szavait, hogy szinte úgy éreztem, benne vagyok a könyvben. Igaz, hogy sokszor túlbecsülöm az olvasmányaimat, amikor még a hatásuk alatt vagyok, de ez a regény valóban mély benyomást tett rám. Ha rajtam múlna, nem A skarlát betűt emelném ki, amikor Nathaniel Hawthorne neve felmerül.

„Ha valakinek a sorsa kétségbeejtő holtpontra jut, rendszerint annál fennköltebb és csodásabb álmokkal tartja magát felszínen, minél kevesebb kézzelfogható anyag áll rendelkezésére, amiből szerény és ésszerű képét formálhatná a jobb sorsnak.


Mindenkinek ajánlom, aki a mai túl sokat vitatott tinirománcok között vissza szeretne nyúlni a klasszikusok közé és el szeretne merülni Új Anglia világában. Nem fog csalódni. 

Ugly Betty, címlapsztori?

2014. június 18., szerda

| | | 0 megjegyzés
Vegyük az alapkellékeket: egy duci mexikói lány, fogszabályzóval, piros keretes szemüveggel, hatalmas fekete hajjal és kibírhatatlan öltözködési stílussal. Mindezzel még nem is lenne akkora baj, ha az említett személy nem a divatvilágban szeretne az élre törni.
Betty Suarez Manhattanben keres munkát, megostromolja az összes divatmagazin szerkesztőségét, de sehova sem engedik be, talán nem is véletlenül. Mígnem egy nap fel nem hívják a Modetól, hogy legyen főszerkesztői asszisztens. Hogy miért? Mert ő az egyetlen a divat hatalmas gépezetében, akit Daniel Meade, az apuci által kinevezett új főszerkesztő ne akarna azonnal megfektetni.
A sorozat történetéről nem is mondanék többet, hiszen egy teljesen átlagos amerikai sorozatvezetéssel van dolgunk. Wilhelminával, a főszerkesztői székre vágyó kreatív igazgatóval; Walterral, a szerencsétlen romantikussal, akinek marja a torkát a sör, Amandával, a csinos, ám nem értékelt recepcióssal...
Viszont van a sorozatnak néhány olyan eleme, ami miatt mégis kiemelném a sok közül. Betty valóban az, aminek az elején beállították, nem akarják ezt megváltoztatni. Nem küldik átalakításra, nem szeret bele a főnökbe, nem fogja mindenki megkedvelni, miután kiderül, hogy a sok kardigán alatt egy érző szív lapul. Nem. Betty alakja végig az marad, aminek beállították, a mindig lábalatt, sosem szép, irritálóan kislányos elefánt a porcelánbabák között.
A mellékszereplők legalább olyan erősek és kidolgozottak. Ott van Betty családja az örökké mexikói szappanoperákat néző, emigráns apukával – mellesleg ezek a szappanoperás betétek zseniálisak, ahogy kifigurázza nem csak ezeket a műsorokat, hanem tulajdonképpen saját magát is – Betty testvére, a fiatal anyuka, aki alakformáló készítményeket árul hatalmas kitűzőkkel és papírbabákkal. Az unokaöcs, aki a Fashion TV elkötelezett rajongója, csillogó pulykákat készít mindenkinek hálaadásra és alig várja, hogy a gengszter apja végre felé nézzen. Mark, Wilhelmina, az önjelölt királynő személyi asszisztense, aki szeret női ruhákba bújni és a Broadwayre képzelni magát.
Ez a sorozat a részletekben rejtette el az erejét, néhol butácska, de mindig szórakoztató. Fonákjára fordítja az életet, hiszen annak ellenére, hogy Betty mennyi helyen bukik el, mindig nagyon erős marad, tartja a lelket nem csak önmagában, a családjában, de a főnökében, az érzelmileg sérült, a nőket tárgyként használó Danielben is, akivel – összetehetjük a kezünket – semmiféle romantikus kapcsolata nincs. Az egész sorozatot tönkretenné egy ilyen szál, mert pont azt ölné ki belőle, ami a legerősebb vonala. Hogy igazából, egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit, hihető.


Egyedül nem megy

2014. május 7., szerda

| | | 0 megjegyzés
A filmet Claude Berri, francia rendező, forgatókönyvíró és producer írta és rendezte. A főszerepeket Audrey Tautou és Guillaume Canet játszotta. A film romantikus dráma, melynek tökéletesen megfelel, sötéten és fájdalmasan indul a magány mocsarának kérlelhetetlen motívumaival, melyből hosszas lábadozás után kerülnek ki szereplőink.
Camille (Audrey Tautou) a beteges, de kedves takarítónő egy párizsi bérház padláslyukában él egyedül. Hűtője a tetőablak, ágya az asztala is, s még arra sem jut elegendő helye, hogy kényelmesen kinyújtsa a lábát. Egy nap ismeretséget köt az alsóbb, gazdag házak egyik lakójával Philibert Marquet-val (Laurent Stocker). Philibert dadogós, gyámolatlan és visszahúzódó, mindemellett melegszívű. Amikor Camille beteg lesz, leviszi a kis padlásszobából, saját, hatalmas lakásába. Camille életében először érzi úgy, hogy gondoskodásra és igaz barátra lelt. Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet) viszont már nem olyan biztos ebben. A férfi tipikus figura, a felesleges ember. Ez az alak először Puskin Anyeginjában jelent meg és most a huszonegyedik század porondján is eltáncolja szomorú darabját. Franck, a mesterszakács kiábrándult az életből, hajhássza a mély örömöket, de minden csak untatja. Egyetlen nőt sem tisztel a nagyanyján kívül. Camille viszont rendkívül bosszantja. Először gyűlöletet szít a kettejük közötti ellentét, ami lassan barátságba, végül szerelembe fordul át.
A filmnek fontos üzenete van. Mindannyian megpróbálhatunk önállóan boldogulni az életben, de eljön a perc, amikor többé már nem akarunk az árnyékba bújva dadogósan és félénken élni, vagy megbetegszünk és egy hideg szobában gunnyasztunk egyedül a paplan alatt. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy el lehet evickélni az élet felszínén egy kis papírcsónakban, de csakis akkor lehetünk boldogak, ha nem egyedül fogjuk az evezőt.
Audrey Tautou tökéletes választás Camille szerepére. A színésznő a film elején még esetlen, vékony, mély árkok húzódnak az arcán. Dühből és az anyja iránti lázadásból levágja a haját a tükör előtt. Ettől az arca merev lesz és idegen, elveszti nőies vonásait és elszürkül. A haja ezentúl végig rövid marad, viszont Philibert, majd Franck megismerése után, a magány elvesztését követően megtelik élettel, mosolyogva beszél és kiszínesedik az arca.
Guillaume Canet ugyanúgy el tudja játszani az élvezetekbe belefásult és kiégett fiatalembert, aki ruhástul, égő cigarettával alszik el esténként, mint a boldog szakácsot, aki palacsintát süt és a vállára kapja a barátnőjét, hogy megnevettesse. Drasztikus változás megy végbe az ő alakján is, ez mind a mozgásán, színészi játékán, az arcán látszik.
A film egyetlen Cézár-díját 2008-ban kapta a legígéretesebb színész kategóriában Laurent Stocker, aki Philibertet játszotta. A dadogós, visszahúzódó fiú a szerelem hatására színjátszó körbe kezd járni, ahol megtanul uralkodni a dadogásán, színpadra áll és legyőzi a félelmeit.
A film zenei –és színi világa követi az érzelmi tereket. A film elején sötét van, szürke idő, fakó színek, felejthető zene. Ahogy kezdenek kinyílni az ablakok, úgy ébrednek fel a színek és a vidám, francia zenék, amiket Audrey Tautou más filmjeiben is megszokhattunk már.
A felvétel nem az amerikai stílus, különlegesek a kameraállások, az ember nem egy kitalált eszményvilágban érzi magát, hanem mintha a földön járna, a szereplők neki mesélnék életük különböző pillanatait. A nagymama motívuma, aki visszavágyik az öregek otthonából a cicái közé, Camille, aki takarítónőként dolgozik, holott művészkeze van, Franck, aki nem mer kilépni a biztonságos környezetből és éttermet nyitni, Philibert, aki a saját kis csigaházában tányérok és családi címerek között él.
Együtt ki tudnak lépni.
A francia cím kifejezőbb a magyar fordításnál. Ensemble, c’es tout annyi tesz, mint Együtt, ennyi az egész. Minden akadályon át lehet lépni, minden tragédiát túl lehet élni és minden álmot meg lehet valósítani, ha nem vagyunk egyedül.
A film egyike a személyes kedvenceimnek, a világ hitelessége, a történet kedvessége, a szerelem és a szeretet ereje miatt. Azonosulni tudok Camille alakjával, megtalálom magamban a lázadót Franckből, és ha megijedek, érzem Philibert dadogását az ajkamon. Ez a film nem csak egy film. Sokkal többet tud nyújtani a látványnál és a váratlan fordulatoknál. Elgondolkodtat és reményt ad.

Misztikus mese felnőtt gyerekeknek

2014. február 25., kedd

| | | 0 megjegyzés
„– Tudja Daniel, olyan ez a város, mint egy boszorkány. Bebújik az ember bőre alá, és mire észreveszi, már el is rabolta a lelkét.
– Úgy beszél mint, Rociíto.
– Ne nevesse ki őt, Daniel! Az ilyen emberek teszik élhetővé ezt a kutyavilágot.
– A kurvákra gondol?
– Nem. Kurvából sok van, s előbb-utóbb mindannyian azzá válunk. Én a jólelkű emberekre gondolok.”





Carlos Ruiz Zafón - A Szél árnyéka 
Mikor először kerestem a könyvtárban - különösebb erőfeszítés nélkül megtaláltam -, hezitáltam haza vigyem-e, végül egy másik mellett döntöttem. Arra számítottam, hogy elvont elmélkedős, nehéz, gondolkodós könyv. Aztán valahogy mégis neki akartam veselkedni, már annyit halogattam, de persze amikor haza akartam vinni: nem volt a helyén. Mintha a könyv elkezdett volna előlem menekülni! Lestem mikor találom megint a polcon, és akkor lecsaptam rá. Eléggé szaggatott, tépett példány szegénykém, [a gerince konkrétan úgy lifeg, hogy már csak a szentlélek tartja] Egy ismerősöm kérdezte is, mikor látta felcsapni a könyvet a kezemben
- Mit olvasol?
Előre hajtottam a borítót, megnézte, majd vágott egy 'hm, nem hallottam még róla' arcot, és mivel még az elején voltam, csak annyit mondtam
- Jó rongyos szegény....
- Az azt jelenti, hogy jó könyv biztos - válaszolta.

Hát jó bizony.
Már a felénél eldöntöttem, nekem kell a folytatás. Így felkerült a listára a A Mennyország fogságában, és az Angyali Játszma.
Sokszínű volt, nem is tudtam eldönteni mégis hova soroljam műfajilag, mert van benne minden. Szövevényes, pókhálószerűen fonja körbe az agyat a történet, majd egyszer csak azon kapja magát az ember,hogy bebábozódott, és áldozata lett a soroknak...

Danielt, a félárva tíz éves fiút apja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe - ide kerülnek azok könyvek amelyeket felszámoltak a könyvtárakból és könyvesboltokból. A fiú kiválaszthat, ’örökbe fogadhat’ egyet. Így kerül Daniel birtokába A szél árnyéka című regény Julián Carax-tól, akiről még sosem hallott. A könyv rabul ejti, elvarázsolja, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódik később, és megváltoztatja a fiú életét. Az ifjú felnőtt Danielt is foglalkoztatja az író sorsának misztikus története, képtelen felhagyni a nyomozással és egyre jobban belebonyolódik egy különös ügybe.

Az első felénél, mikor Lain Cubert megjelent, sodródott előre a történet, szereplők bukkantak fel a sötét múltból, csak szaporodtak egyre - azt gondoltam egy mágikus realizmus műfaját képviselő könyvel van dolgom. [Ami egyébként a kedvenc műfajom]
Aztán a mumus a végére szétpukkadt, de jól belevitt az író a hangulatba. 'Én is félni kezdtem a sötétben', mint a kisgyerek, aki mindenféle szörnyet oda képzel az ágy alá. Aztán kiderül, hogy csak egy árnyék...Közel kell menni ehhez a könyvhöz, úgy mint a félelemhez. 
*Spoiler!*
Onnantól pörögtem be igazán és kezdtem falni a lapokat, amikor Daniel eljutott a régi kalapbolthoz, megtalálja Julian szobáját és a fényképet, amin Penelopeval van. Onnantól indul a nyomozás,  jönnek a visszaemlékezések a különböző szereplőkön keresztül. Más-más perspektíván át, mindegyikük kicsit másképp és többet adnak a teljes képhez, a hátrafele mesélt történethez, így jutunk el a végéig.

'A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.' 

Szinte karakterfejlődés nélkül fordít a szereplők megítélésén Zafón, ezt a perspektíva váltásokkal, és információ többlettel éri el, mintha újabb és újabb puzzle darabot a másikhoz illesztve formálódna a kép, ami egyre élesebb.
A vége miatt nekem egy misztikus mese marad. (Kicsit disney effektus.) Kalandos, sötét, ijesztő, kémes, szerelmes, titokzatos, humoros. Ajánlom nagy gyerekeknek. Engem beszippantott, és Fermin aranyköpéseit pedig imádtam... 

Egy kérdés fogalmazódott meg bennem, úgy másnaposan a könyvet heverve: tulajdonképpen ki volt az igazi ördög?  



Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

2014. február 11., kedd

| | | 0 megjegyzés
„Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál... Sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli, zene nélküli csönd.”
Így kezdi Alessandro D’Avenia a regényt, ahol a piros és a fehér, az élet és a halál, az értékes és az értéktelen vív állandó, utolsó vérig tartó párharcot.
A hős Leo, a tizenhat éves kamaszfiú, aki folyamatosan kapálózik az őt körülvevő világ ellen. Zavarják a szülei, az iskola, a tanárok... Csak egyetlen pontot talál az életében, aki miatt a színtelen napokon is érdemes felkelni az ágyból. Ő Beatrice.
A távolról figyelt, elérhetetlen eszménykép, akiben Leo összes álma és vágya megtestesül. Beatrice a vörös, lüktető élet. Ki ne találkozott volna már a plátói szerelemmel, amikor egy fél pillantás reményében képes minden szünetben egyetlen folyosón sétálgatni?
És hirtelen érkezik egy személy, egy hatás, egy tanár, aki élvezi, amit csinál, s megpróbál utat törni a szájhős Leóhoz. Ő az Álmodozó, – kell a mesenév, hogy Leo el tudja tüntetni, legalább képzeletben a kettejük között húzódó tiszteletpajzsot – az új történelemtanár, aki blogol és ezerszer látta a Holt költők társaságát. Leo nem dicséri a tanárt, inkább az irritáló pontokat keresi benne. Végül, nagy nehezen elismeri, hogy jó a dumája.
Aztán Beatricéből kifutnak a színek, életerős lányból törékeny gyerekké változtatja a betegség. Leo világa összeomlani látszik. Akkor már nem marad semmi, csak a csönd, a fehérség. Feküdni az ágyon és hallgatni a másik egyre halkuló szívverését. 
A fiúban minden tinédzser magára lelhet, furcsa, kifacsart kérdései és monológjai legalján lapítanak a válaszok, amelyeket mindannyian keresünk. Csak ki kell bogozni őket.
A harmincas éveiben járó, olasz író maga is tanár, testközelből figyeli a gimnazisták minden lépését. Szavai valóban egy tizenhat éves szavai, viszont gondolkodásában már valami mélyebbre tapint.
Ez nem csak egy egyszerű könyv, ez egy kalauz a fiatalok lényegtelennek tűnő problémái közé. A nézőpontja különleges és egyedi, mindenki, aki elolvassa, kicsit magába olvasztja Leót, a zenéit, a vicceit, a színeit.

Mert Leo szerint az élet különböző színek kavalkádja, s mind közül a legerősebb a piros, amit csak egyvalami győzhet le. A fehér. 

Venuto al Mundo - Újjászületés

2014. február 4., kedd

| | | 0 megjegyzés
„Minden, amit szeretsz, fájdalmat okoz, ez már csak így van …”
Margaret Mazzantini

Most már úgy érzem kihevertem...

Észrevétlenül telepszik rá az emberre a hangulata, furán keserű és őszinte. Olyan érzés olvasni, mintha lenyomná valaki az ember fejét a víz alá. Az utolsó fejezetet alig bírtam, annyira nyomasztó hangulat telepedett rám a könyvtől; fulladtam tőle, ezért jó pár nap, ha nem kevesebb mint öt is eltelt, mire eljutottam a végéig.
Féltem, hogy fogok ott maradni: üresen, tehetetlenül, kérdően. Így. És most? Most mi lesz? Lehet így élni? Egy két lábon járó emlékkel, aki örökké a borzalom jelképe? Lehet szeretni? De hát tehet róla?
Mindegyiküket utáltam egy darabig, aztán újra megszerettem, mert megértettem őket.

Szóval így voltam vele, közvetlen az utolsó szót olvasva [de már közben is tudtam én ezt]: sürgősen kell valami vidító olvasmány, vagy ami kirángat ebből a posványból, amibe ez a könyv beletaszított. Szóval kérném vissza a szívemet. Épen. 

Olyan volt ez a könyv mint egy kés, ami könnyen beleváj a puha húsba, mindenféle erőfeszítés nélkül. Darabokra vagdalódtam a végére. Alattomosan, sunyi módon, cseppenként adagolta a mérget, és ép ez varázsolt el benne, hogy észrevétlenül lettem a rabjává. Mintha egy csomó oldódna ki, ahogy az ember meghúzza a masni lelógó szárát, megértettem a címet a végére.

Diegonak és Gemmanak, sokadik próbálkozásra se sikerül beteljesíteniük a szerelmüket: nem lehet gyerekük, mert a nő meddő. Ennyi. Közben meg jön egy háború...De mennyi galibát okoz egy nő ragaszkodása és vágya, hogy gyereket akar. De nem úgy, csak, hogy legyen kit pelenkázni, és mert olyanaranyosegykisgyerek (mert hát, a legtöbb az), hanem: olyan legyen a tarkója, mint Diegonak. Úgy beszéljen, úgy nézzen, úgy járjon, olyanok legyenek a vonásai...De milyen ára lesz ennek? Kinek van igaza? Talán ha nem akarja annyira, talán ha nem makacskodik, talán ha nem jön az a kis bolsevik zenész lány...
A karakterek külön-külön önmagukban hullámvasutak, dübörgő hevességgel és mély sebekkel, felváltva gyűlöltem, szántam őket, és megesett rajtuk a szívem.

Két szálon fut a történet; A jelenből indulunk, 15 évvel későbbről, amikor Gemma kap egy telefonhívást, rég nem látott barátjától, Gojkótól, hogy látogassanak vissza. A háborús képektől indulunk, amit Gemma halott férje, Diego készített. És innen megyünk visszafele, egyre mélyebbre, a háború szívéig, ami vértől duzzadva lüktet, aztán szétrobbantja az összes reményt, ami még maradt. Már az elején tudjuk, a férj halott.
Gondolja az ember nem nagy kunszt, nincs ezen mit kiakadni. De aztán azon kaptam magam, hogy a lehetetlent akartam, amit már leszögezett az író megmásíthatatlanul. Pedig végig reménykedtem, hogy hátha nem kell bekövetkeznie, aminek muszáj.
Egy óriási szerelem se tudta legyőzni Diego függőségét, a démonait, amik gyerekkorából kísértették, a gyökerek erősebbek voltak. És egy ilyen szerelem is, ami szinte berobban,  hogy vezet végül a semmibe, és letörik mint valami szél verte virág, és annyi neki.

Nem akarom elemezni, nem akarok róla sokat írni, mert felesleges. [Meg azért sem, mert ha elárulnám a pontos tartalmat, akkor ugrana az egész csattanója]
Tetszett az írónő stílusa, hogy a metaforákon néha gondolkodnom kellett, első olvasatra olyan furák voltak, és idegenek, elvittek valahova, aztán valahogy mégsem ott kötöttem ki, amit a feszültségkeltésből reméltem.
És nem dramatizálta túl a narkózást, a meddőséget, a vetéléseket meg a többit, nem lírázott. Csak úgy oda vágta az emberhez, ami van.

Témáját tekintve szól: az anyaságról, a délszláv háborúról, a küzdésről, női sorsról, szerelemről, egyszerre kortárs és szépirodalom ötvözet.

Jugoszlávia szétszakadása, az 1991-s boszniai háború még a mostani lelkekben is kísért. Mindenki siratja a holtakat, de ki vigasztalja az emlékezőket? Ijesztő, hogy ez azért nem volt olyan rég...
Találtam egy cikket az indexen, ahol '
akkor-és-most' képekben meg lehet nézni Szarajevót.
Fájt ez a könyv. Na.

A könyvből film változat is készült, amit az írónő férje rendezett, magyarul nem jelent meg, de feliratosan megtaláltam már, még megnézésre vár.





Interjú Edith Piaffal

2014. január 7., kedd

| | | 0 megjegyzés

Edith a homokban ül, szemben a tengerrel. Egy újságíró érkezik, és mellé telepszik.
- Üdvözlöm. Azt mondták a parton, tehát… Kedves öntől, hogy elfogadta a beszélgetést.
- Boldoggá tesz.
Az újságíró elővesz  egy irattömböt, és egy tollat.
- Érdekes Önt ilyen messze látni Párizstól.
- Sosem vagy ok messze Párizstól.
- Van egy apró listám kérdésekkel. Úgy terveztem, hogy felteszem önnek őket egyesével… nos akkor, melyik a kedvenc színe?
- A kék.
- A kedvenc étele?
-  Le bouf ficelle.
- Meg fog békélni az öregedéssel Madame Piaf?
- Már megtettem.
- Kik a leghűségesebb barátai barátai?
- Az igazi barátaim mind hűségesek.
- Ha nem tudna többet énekelni?
- Nem tudnék többé élni.
- Fél ön a haláltól?
- Kevésbé, mint a magányosságtól.
- Imádkozik?
- Igen, mert kiszek a szerelemben.
- Melyik a legszebb szakmai emléke?
- Minden egyes alkalom, amikor felgördül a függöny.
- A legszebb női emlék?
- Le premier baiser.
- Az első csók.
- Szereti az éjszakát?
- Igen, rengeteg fénnyel.
- Egy zongorával és barátokkal.
- A hajnalt?
- Az estét?
- Mert ez nekünk a hajnal.
- Ha tanácsot adna egy nőnek, mi lenne az?
- Szeressen!
- Egy fiatal lánynak?
- Szeressen!
- Egy gyereknek?
- Szeressen!
- Kinek köt?
- Annak, aki szeretné hordani a pulóvert.
- Nos, tehát, ennyi volt az egész. Remélem nem volt túl hosszú.
- Nem… Én még maradok egy kicsit.
-Rendben. Köszönöm szépen. Viszont látásra Asszonyom.


Azt hiszem, már mindenki hallott Edith Piafról, akit a chanson királynőjének is szokás nevezni.  Azt azonban kevesen tudják milyen nehézségekkel teli élete volt. A szülei alkoholisták voltak, így nagyanyja nevelte fel a kislányt, egy bordélyházban.
Egy párizsi varieté igazgatója figyelt fel rá, és pár év leforgása alatt, Edith az egész világot meghódította. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Ezután az énekesnő az alkoholban és a drogokban talált megnyugvást. 
A film igazi sikermű. Marion Cotillard hihetetlen alakítást nyújt, nem is gondolnánk, mennyi tehetség lakozik a fiatal színésznőben. 
A mű több díjat is nyert, többek között a legjobb smink, jelmez, és maszk kategóriában.
Akik könnyű esti kikapcsolódásra vágyik annak nem ajánlom, de bárki, aki szeretne betekinteni egy kicsit a kulisszák mögé, milyen is volt Edith Piaf élete, az bátran nézze meg. 

Danny Boyle - Trance

2013. november 8., péntek

| | | 0 megjegyzés
Nagyon vártam, hogy megnézzem ezt a filmet, hiszen a rendező neve garancia a jó minőségre. Legalábbis így hallottam. Igaz is lenne, ha a filmművészet iparág lenne, azonban ez a rendező nem ott tevékenykedik, hanem a művészetben. Különbséget kell tennünk az előre legyártott, mindenféle magvas gondolatot nélkülöző és a valódi szenvedélyből és alkotni akarásból született filmek között. Nem azért élünk a világban, hogy pénzt keressünk és hajszoljuk a tárgyakat, mert egy használati tárgy sem adja vissza annak az érzését, mikor valakit igazán szeretünk és ez visszatükröződik az utunk során. Mikor pedig fájdalmat érzünk, áthathat minden egyes szép pillanatot, amit látunk és azt gondolhatjuk: ha másért nem is, de ezért érdemes élni. Ennek nem feltétlenül kell egy filmnek lennie, lehet ez vers, egy dal, egy szép mondat vagy egy segítő kéz. Végre azt szeretném látni, hogy mindenki azért készít filmeket, mert az hajtja, hogy valami olyat alkosson, ami más számára szép lehet és örömöt adhat.
A 2013- ban megjelent film főszereplője a skót James McAvoy Simont játssza, aki segít ellopni profi
bűnözőknek egy rendkívül értékes festményt. Minden remekül halad, a képet sikerül meglovasítani. Csak egy bökkenő van: a fejét beütő Simon elfelejtette, hogy hova is rakta. A banda, akikkel szövetkezett nem adják fel a keresést és elküldik Simont egy hipnotizálással foglalkozó pszichológushoz, hogy az segítsen a bajukon. Simon a fiatal nőnek azt mondja, hogy csak a kulcsát vesztette el, de az átlát rajta és kiszagolja a benne rejlő lehetőséget. A segítségért cserébe részesedést kér a zsákmányból. Hipnózis hipnózist követ, de a képre még nem bukkantak rá Simon tudatalattijában. A múltból viszont annál több zavaró és kétes emlék tör fel, mely a

valósággal keverve teljes káoszt ad, míg ki nem derül az igazság.
Tetszett a film, mert teljesen meglepett. Hihetetlenül fordulatos és mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas filmet akar látni. Habár másodjára talán már nem olyan izgalmas, de a színészi játék miatt és a történet bonyolultsága miatt érdemes többször is megnézni.

Szereplők:
Simon     James McAvoy
Elizbeth  Rosario Dawson
Franck    Vincent Cassel

A leleményes Hugo Cabret

2013. november 5., kedd

| | | 0 megjegyzés

„Hugo Cabret a forgalmas párizsi vonatállomáson él, teljes titokban. Az árva kisfiú az épület rejtett járataiból felügyeli a pályaudvar óráinak működését. Ám amikor a sorsa, akárcsak az általa javítgatott fogaskerekek, összekapcsolódik egy könyvmoly kislány és a pályaudvar mogorva játékboltosának történetével, élete és legféltettebb titka is végzetes veszélybe kerül. Egy különös rajz, egy féltve őrzött jegyzetfüzet, egy ellopott kulcs, egy mechanikus ember és Hugo apjának rejtett üzenete szövevényes, megható és lenyűgöző kalandba sodorja mindhármukat.

Brian Selznick könyve 284 eredeti rajzával, valamint a képregények és filmek keverékét idéző formájával újraértelmezi a regény műfaját, és egy teljesen új, eddig ismeretlen olvasási élménnyel lepi meg a csodálatos történetek kedvelőit. 
Brian Selznick 1966-ban született az amerikai New Jersey-ben. Első saját könyve, „A leleményes Hugo Cabret” megjelenése előtt többszörösen díjnyertes gyerekkönyv-illusztrátorként volt ismert hazájában. A könyv születéséről a következőket nyilatkozta:
„Jónéhány évvel ezelőtt olvastam Gaby Wood „Edison estéje: a mechanikus élet kutatásának varázslatos története” című könyvét. Igaz történet volt egy felhúzható figurákból álló gyűjteményről, melyet egy párizsi múzeumnak adományozott a tulajdonosa. A gyűjtemény a múzeum beázott padlásán hevert évtizedeken keresztül, amíg végül ki kellett dobni az egészet. Én pedig elképzeltem egy kisfiút, aki megtalálja ezeket a törött, rozsdás szerkezeteket – így született meg Hugo és az ő története."
A regényből 2011-ben Martin Scorsese készített három dimenziós, egész estés filmet Jude Law, Ben Kingsley és Sacha Baron Cohen főszereplésével.”

Bevallom, még évekkel ezelőtt akadt a kezembe a könyv. Vonzott a címe, a hátulján olvasható tartalom, a borító, na meg a mérete, hisz jó könyvmoly lévén imádom a vastag könyveket. Egy több mint ötszáz oldalas példány pedig melyik hozzám hasonlónak ne keltené del az érdeklődését?
Aztán kinyitottam.
Rögtön a közepénél, ahogy illik, el se olvasva a szöveget az első lapon –ami akár figyelmeztethetett is volna-, miszerint ez egy „regény képekben és szövegben” elbeszélve. Pont egy rajznál sikerült kinyitni. Lapoztam előre, lapoztam hátra, de csak újabb és újabb ilyen oldalba botlottam. Gyorsan átpörgettem a lapokat az ujjaim között, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a könyv több mint fele illusztráció.
Csalódtam. Miután megnéztem az árat –ami ilyen vastagságú könyv esetén akár reális is lehetne-, szinte mérgesen raktam vissza a kötetet a polcra. Számomra ez a könyv a „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!” negatív példája volt. Haragudtam a műre, a kiadóra, magára az íróra is, hogyan voltak képesek ennyi papírt, és tintát pocsékolni erre. Megszólalt bennem a környezetvédők harangja, és úgy döntöttem nekem ez a könyv nem kell.
Most, évekkel később a városi könyvtárban akadt a kezembe újra. Emlékeztem a korábbi negatív érzéseimre, mégis kikölcsönöztem és hazahoztam. Gyakorlatilag egy nap alatt elolvastam, és be kell hogy valljam, kellemes csalódás ért. Sok értékelést olvastam a Molyon, ami nem kis mértékben befolyásolt –én már csak ilyen vagyok -, és az évek során az ellenérzéseim is csökkentek, így talán ezek is segítettek, hogy a könyv utat találjon a szívemhez.
Általában egy oldalnyi szöveget jó pár oldalnyi rajz követ. Ezzel a ténnyel azok, akik szeretik a képregényeket könnyen megbarátkoznak, másoknak talán nehezebb a megszokása. Ezután kicsit zavaró lehet újra szöveget olvasni, és így összerakni a történet darabkáit, ám egy pár oldal után egész kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató így ismerkedni a szereplőkkel és a történetekkel.
Azt mondanám az író-rajzoló csak azoknál a részeknél használt szöveget, ahol elkerülhetetlen volt. Értem ez alatt a párbeszédeket, a múlt béli események ismertetését, vagy amikor arról van szó, hogy valamelyik szereplőnek szüksége van valamire, esetleg gondolkozik valamin. Érzelmek kifejezésére, helyszínek, szereplők ábrázolására, vagy egyes mozzanatok érzékeltetésére, mint például amikor az állomásfelügyelő Hugót üldözi, a rajzok tökéletesek. Úgy gondolná az ember, hogy gyorsan lehet a könyvvel haladni az ábrák miatt –ami történetesen igaz is-, de a képek állandóan megállításra késztetik az olvasót kidolgozottságuk és részletességük miatt. Ne felejtsük el, egy hivatásos illusztrátorral van dolgunk!
A cím kicsit becsapó lehet, mivel a műnek csak az első fele foglalkozik ténylegesen Hugóval, a második rész azonban Georges Méliès kilétét kutatja, így akár úgy is értelmezhetnénk, mintha emlékművet állítana a híres francia filmrendezőnek –aki ezenkívül színész, producer, forgatókönyvíró, és operatőr is volt -, annak ellenére, hogy a történet fiktív.
A könyv valós felvételeket is tartalmaz, mint például az első „film” egyik képkockája, vagy Méliès filmjeinek jelenetei.
A történet bővelkedik fordulatokban, az olvasó együtt izgulhat Hugóval, vajon hogy alakul a sorsa, és milyen titkot rejt az automata. Igaz a szereplők közül csak Hugót, és Méliès-t ismerjük meg igazán, ezért nekem a gyönyörű rajzok ellenére is hiányoztak a karakter kidolgozások. Talán az utolsó fejezet fogott meg igazán –noha szervesen nem kapcsolódik a fő történetekhez-, egyszerűen imádom, amikor a szereplők egyenesen az olvasóhoz szólnak, főleg ebben a formában.
Ajánlom azoknak, akiknek egy időre elegük van a világmegváltó alkotásokból és csak egy kis kikapcsolódásra vágynak, illetve egyszerű nyelvezete miatt azoknak, kik még csak nem rég léptek be a Könyvbirodalom csodálatos kapuján és nem ijednek meg a könyv vastagságától.

Érdeklődőknek pedig itt a film előzetese:







Clint Eastwood- Gran Torino

2013. október 18., péntek

| | | 0 megjegyzés
A napokban láttam ezt a rendkívül jó filmet, ami nagyon megfogott. A jelenetek, a színészek és a párbeszédek is csodásak voltak. A rendező Clint Eastwood, aki a főszerepet is játszotta. Korábbi (fiatalkori) filmjeiben sokszor játszott western antihősöket, akik a maguk udvariatlan módján megmentik a világot és igazságot szolgáltatnak. Itt is ez történik csak sokkal kifinomultabb módon, egy hétköznapi történetnek induló filmben.

A főszereplő egy mogorva öregember (Walt Kowalskinak hívják), aki épp elvesztette a feleségét, rossz viszonyban van a családja megmaradt részével és ráadásul a szomszédba egy koreai család költözött. Főhősünk természetesen őket is utálja, hiszen a koreai háborúban még kitüntetést is kapott és nem tetszik neki a család elhanyagoltnak hitt háza, kertje. Egy nap a szomszédban verekedés tört ki, ami átterjedt az ő birtokára is. A verekedés a miatt tört ki, mert Thao, a szomszéd fiú nem akart csatlakozni a környékbeli bandához. Ekkor Walt, aki megelégelte az ordítozást, fegyverrel elkergette az erőszakoskodókat, amiért a család szemében egy hős lett. Így lassan-lassan a család részévé válik és rájöhetünk, hogy a mogorva és elutasító külső mögött érző lelket találhatunk; aki talán végre megtalálja a helyét a világban. Segít a ház körüli teendőkben és tanítja Thao-t, aki apa hiányában még nem igazán tudja, hogyan kell férfiként viselkedni. Azonban a banda nem adja föl és tovább zaklatják a családot, ami ellen maga Walt próbál tenni. Ez a lépése rosszul sül el. Súlyosan bántalmazzák a Thao nővérét, Sue-t. Walt végül rájön, hogy csak ő mentheti meg a családot, ha feláldozza magát. Halála után Thao-nak adja nagy becsben tartott autóját, a ’72-es Gran Torinót.

Manapság egyre többen felszínes kapcsolatokban élünk, ahol már nem számít az igazi szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. Csak az, hogy kinek milyen a külseje és milyen társadalmi státuszban áll. Megéri vele barátkozni vagy nem? Ezt bizony megsínyli Walt, mert a saját vére is önzőségből foglalkozik vele. Pályáznak a házára, a kocsijára, a bútorára; csak a szeretetére nem. De megismerkedik egy olyan családdal, akik sokkal fontosabb értékeket képviselnek. Náluk a becsület, a hagyomány, a mély szeretetteljes kapcsolatok dominálnak. Segítenek és elfogadják egymást. Náluk minden fontos, ami kiveszni látszik a társadalmunkból.
Mikor úgy tűnik, hogy a banda győz, Walt az élete árán biztosít szebb jövőt fogadott családjának. Felkészül a halálra; elmegy hajat vágatni, öltönyt szabat, elkészíti a végrendeletét és elmegy meggyónni bűneit. Végül megmenti az arra érdemes emberek életét és lelki üdvét.

Nekem nagyon tetszik a film, mert szeretetre méltó emberek sorsáról szól, vicces és halálosan komoly. Igazi értéket képvisel. 


Bienvenu chez les Ch'tis, avagy: Isten hozott az isten háta mögött!

2013. szeptember 24., kedd

| | | 0 megjegyzés
Philippe Abrams egy kedves, dél-franciaországi posta alkalmazottja. Felesége, Julie egy idő óta rosszkedvű és úgy gondolja, hogy egy Riviérán található állomáshely tenne csak jót romló kedélyének. Férje mindent elkövet, hogy teljesítse felesége kérését, de egy ostobaság miatt nem délre, hanem a távoli északra helyezik. Philipe rettenetesen elkeseredik, de hamar bebizonyosodik, hogy az északkal kapcsolatos összes előítélete helytelen, és Bergues, az új állomáshelye egyáltalán nem hasonlít a pokolhoz.





Még Franciaország-beli tartózkodásom alatt sikerült egy kirándulást tennem Berck-ben. Nem, nem Bergues-ben, ahol a film is játszódik, de mindkét hely Észak-Franciaországban, Nord-Pas-de-Calais-ban található. Az itteni fogadócsaládommal néztük meg a filmet egyik este, és mivel szó szerint hasfájásig nevettem magam rajta, azon járt az eszem már egy ideje, hogyan is tudnám magyarul,vagy legalább magyar felirattal megszerezni, mert biztos voltam, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell.
Aztán szerencsére felfedeztem, hogy létezik szinkronizáltan, így úgy gondoltam, hogy megmutatom a Minerva Olvasóinak is, hátha kedvet kapnak ahhoz, hogy Párizson illetve a Cote d’Azur-ön kívül máshova is ellátogassanak Franciaországban.

Északról, a legtöbb délinek az a véleménye, hogy ott állandóan hideg van, az emberek nem annyira nyitottak, nehezen fogadják be azokat akik nem ott élnek, illetve akcentusuk miatt nehezen érthetőek. Így van ezzel Philippe is, aki jól megszokott dél-franciaországi helyéről, északra helyezik át. Neki észak maximum Lyonig tart onnan pedig egy másik világ kezdődik, így el sem tudja képzelni, hogyan is fog kibírni két évet.
Antoine, egy helyi közmondással fogadja: Quand on vient dans le Nord on braie 2 fois : quand on arrive et quand on repart. Azaz: Amikor északra érkezünk, kétszer sírunk: amikor megérkezünk, és amikor elmegyünk*

Mint ahogy a filmben láthatjuk, amint Philippe elhagyja a Nord-Pas-de-Calais táblát, azonnal esni kezd az eső. De rögtön másnap kisüt a nap, és főszereplőnk meglepődötten tapasztalja, hogy nyáron itt is meleg van. Kezdetben nyelvi nehézségei támadnak, rengeteg poén származik ezekből a félreértésekből is, majd mikor belejön a nyelvbe, kezdi otthonosabban érezni magát. Megtanul ch’tis-ül, összebarátkozik a helyiekkel, megtanulja a szokásokat, egyszerűen szólva, saját legnagyobb megdöbbenésére beilleszkedik, sőt, igaz barátra lel. Azonban, délen, a felesége el sem tudja képzelni ezt. Emiatt, folyton füllent. Nem csak saját feleségének, barátainak is, akik szemében igazi mártír, hanem új barátainak is, mit is keres náluk, illetve miért nem látogatja meg a családja.
Másik főszereplőnk Antoine, aki eléggé egy anyám asszony katonája, bevezeti főnökét a helyi életbe, és megmutatja neki a szokásaikat. A film végére hatalmas jellemfejlődésen megy át, hiszen végre elengedi anyja szoknyáját, és megkéri élete szerelmét.

Philippe végül folytonos hazudozás miatt két szék között a pad alá esik.
Lehet, hogy elveszíti a feleségét, legjobb barátját Antoine-t, és végül a bergues-iek is „megutálják”?

És egy kis kedv csinálónak, itt a filmelőzetes:


Ahogy utána olvasgattam az interneten, a bergues-i posta nem engedte, hogy a postahivatalban forgassanak jelenetet, ezért máshol, az eredeti hivatal pontos másában készültek a felvételek. Illetve nem más, mint Will Smith akarta elkészíteni a Bienvenu chez les ch'tis amerikai változatát, de a projektből végül semmi nem lett.



*Szabad fordítás

Sírhely kilátással, avagy nincs esküvő, csak temetés

2013. szeptember 3., kedd

| | | 0 megjegyzés
Boris (Alfred Molina), a temetkezési vállalkozó, mindössze két dologról álmodott fiatalkorában: a táncról és Bettyről (Brenda Blethyn). Betty titokban viszonozta a szerelmet, azonban apja óhajára egy aranyásóhoz ment férjhez. Boris is búcsút mondott álmainak és átvette a családi vállalkozást. Boris és Betty már nem épp fiatalon, de újra találkoznak. Betty anyósának temetését készítik elő, s a régi szikra lángra lobban. Boris rájön, hogy a közöttük lévő kölcsönös szerelem előtt egyetlen akadály áll: Betty házassága. Elszántan arra, hogy végre boldogok lesznek, elhatározzák, hogy megrendezik Betty látszólagos halálát és együtt megszöknek.




Betty, és Boris egy ifjúsági bálon találkoznak egymással, még 1964-ben. A fiú, szemérmesen, távolról csodálja a lányt. Mikor már éppen összeszedné annyira a bátorságát, hogy felkérje Bettyt táncolni, hirtelen egy új fiú lép a színre, és ő nyeri el a hölgy kezét. Harminc egynéhány évvel később újra találkozunk a szereplőkkel. Mindenki éli, ha nem is boldog, de saját életét. Ki tudja, a táncest lehet már el is merült emlékezetük mély homályában. Betty Hugh Rys-Jones felesége, vezeti a háztartást, gondoskodik anyósáról, de valami jobbra vágyik. Miután egy szerencsétlenség folytán az anyósa meghal, Boris Plots-ot (magyarul csak Boris Hantot) –aki időközben temetkezési vállalkozó lett- kérik fel a temetés megszervezésére. Az egykori fiatalok újra találkoznak, és bizony, egy apró érintéstől felelevenedik a múlt, és ők újra egymásra találnak. Szép is lenne a történet, ha itt érne véget, ám a szerelmesek nem lehetnek együtt, hisz a nőnek „hűséges” férje van. Ekkor jön a remek ötlet: megrendezik Betty halálát! Ám ez sem megy gördülékenyen.
A konkurens temetkezési vállalkozóról, Frank Featherbedről –alias Koporsóról –sem illik megfeledkezni. Meg akar szabadulni ellenfelétől, és ezért bármire képes. Ő szerinte a „hullák a kifutón” azaz a szórakoztató temetésé a jövő,hiszen a koporSHOW nem is utalhat másra.



A csattanót nem szeretném elárulni, legyen elég annyi, hogy egy jó kis szellemjárásos –élőholttal, vérrel írt üzenetekkel, integető kaszással, meg egyebekkel ellátva –bosszú sem maradhat el.
A történet bővelkedik a vicces jelenetekben, melyeknek legtöbbjét Koporsó úr vállalkozása szolgálja; csak úgy megemlíteném a Kedves Olvasóknak, hogy Star Trekes temetésben elég kevesünknek van részünk. A zenei aláfestést kellemes swing zenék garantálják, a táj elbűvölően szép, és a szinte mindennapra jutó egy temetés mellett sem egy komor filmről van szó.
Emlékszem, reggelente, rendszeresen azért késtük le az indulás időpontját, mert ezt a filmet adták az egyik csatornán. Általában, csak az utolsó tíz percet láttuk, emiatt döntöttünk úgy, hogy meg kell szereznünk. Mindenkinek ajánlom, aki egy jó kis kikapcsolódásra vágyik, akár munkából hazatérve, akár az újra kezdődő tanulások után.

Nancy Meyers - Holiday

2013. augusztus 16., péntek

| | | 0 megjegyzés

Egy szürke délutánon fáradságtól elgyengülve, nincs is igazán kedvünk semmihez, mert még gondolkodni is túl fárasztó. Az ilyen alkalmakhoz találták ki a limonádéfilmeket, amik: viccesek, romantikusak, happy-end a végük és nem igazán kell megerőltetni magunkat, hogy figyeljünk. A film megtekintéséért cserébe kapunk is valamit: jóleső érzés fut végig a mindennapi fáradalmaktól elnyúzott testünkön olyannyira, hogy akár utána tehetünk is valami hasznosat. Ilyen alkalmakkor én a Holiday című filmet nézem meg, leginkább hideg estéken.
Egész sor híres sztár szerepel benne: Cameron Diaz, akinek jó a humora; Kate Winslet, akit senki sem felejt el a Titanic miatt; Jude Law is feltűnik a színen és hozza a formáját; valamint Jack Black (Rocksuli), Rufus Sewell és legnagyobb meglepetésemre Eli Wallach, aki a legendás A jó, a rossz és a csúf című filmben játszott.
A történet két fiatal nőről szól a világ két különböző pontján és mindkettőjüknek összetörték a szívét, ezért úgy döntenek, hogy házat cserélnek karácsonyra. Az angliai Iris már évek óta viszonzatlan szerelemmel küszködik és a los angeles-i munkamániás Amanda pedig rájön, hogy a barátja megcsalja. Így egymás otthonában próbálják meg kipihenni magukat. Azonban a vakáció nem alakul teljesen bonyodalommentesen. 

Talán nem ér Oscar-díjat ez a film, és nincsenek mélyenszántó filozófiai gondolatok benne, de én ennek ellenére nagyon kedvelem, mert eltölt pozitív gondolatokkal és a történet sem a szokásos amerikai story. Persze vannak vicces és megható jelenetek is, de már csak a színészekért is megéri megnézni egy magányos decemberi délutánon egy forró kakaó kíséretében.

Erin Morgenstern - Éjszakai Cirkusz

2013. augusztus 13., kedd

| | | 0 megjegyzés
Az Éjszakai Cirkuszban nincs porondmester, aki hangszóróján keresztül bejelentené a következő számot, sem bohóc, aki gúnyt űzne a közönségből. Ezekben a fekete-fehér sátrakban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe!
A varázslat és a szemfényvesztés hátterében ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermekkoruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett.  Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek.
Erejüket ettől kezdve csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben észrevétlenül egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a forróság. Sokáig nem is sejtik, hogy olyan játszmába kényszerítették őket, amelynek a végén csak egyikük maradhat életben.
Mikor mestereik megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, közbelépnek.  Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen megoldás marad számukra, de ahhoz minden tehetségükre szükség lesz…

A CIRKUSZ VÁRATLANUL ÉRKEZIK
JÖVETELÉT NEM HIRDETI SEMMI
EGYSZERŰEN CSAK ITT VAN, HOLOTT TEGNAP MÉG NYOMA SEM VOLT
EZ A VILÁG EGYSZERRE RAGYOGÓ ÉS SÖTÉT, NEM AKARSZ MAJD KILÉPNI BELŐLE

Az Éjszakai Cirkusz lenyűgözött. Játékos és elképesztően ötletgazdag. – Erin Morgenstern megteremtette azt a cirkuszt, amire mindig is vágytam.
Audrey Niffenegger
Az Időutazó felesége szerzője


Erin Morgensternről nem tudunk meg sok mindent, a borító füle, csak ennyit árul el: író és multimédiás művész, aki így jellemzi saját munkáit: „Így, vagy úgy, de mind tündérmese”. A massachusettsi Salemben él férjével, és két selymes szőrű kismacskával.
Érdeklődőknek megsúgom, szerencsére az írónő, honlapja többet is elárul.

Emlékszem a könyv első látásra szerelem volt. Álltam a könyvesboltban, bámultam a könyvet a polcon, és valahogy tudtam, nekem ez kell. Biztos tudjátok, miről beszélek.
Már maga a kötet csodaszámba meg: Az igényes borító alatt, a piros fedélen, egy óralap szerepel, nagy-, és kismutatója a tizenkettesen áll. A lapok élei feketére vannak festve, alul vörös könyvjelző lóg ki. Ha felnyitjuk, láthatjuk, hogy a fedél belső oldala fekete-fehér csíkos, akárcsak a cirkuszi sátor a borítón, és ha belelapoztunk, édes illat szállt fel az oldalak közül. Hát kell ennél több, ha elolvassuk a hátoldalon írtakat, és a fülszöveg tartalmát? Kötve hiszem.

A történet egy Várakozás című fejezettel kezdődik, melynek… Te vagy a főszereplője. Ott állsz, és várod, hogy a cirkusz megnyissa kapuit. Hiszen „Sötétedéskor nyitunk, Hajnalban zárunk”. 
A történet ide-oda ugrál, az időpontok, és a helyszínek között. Ha nem figyel, az olvasó könnyen eltévedhet a történések között… legalábbis az elején. Aztán a történet magába szippant minket, és mi már nem figyelünk semmire se, hagyjuk, hogy a szereplők magukkal sodorjanak, hogy a dolgok szépen a helyükre
kerüljenek, és mi mindent megértsünk.
A két főszereplőt, szinte gyermekkoruktól kísérjük végig az eseményeken, szívünkhöz nőnek, akárcsak a többiek. Több szemszögből ismerjük meg az eseményeket, az írónő végig első szám harmadik személyben mesél, kivéve, amikor a Várakozáshoz hasonlóan, mi magunk válunk a főszereplővé.
Érdekesség még az, hogy a szokásos múlt idő helyet, minden a jelenben történik. Ez egyáltalán nem zavaró, különösen, ha a cirkuszban járunk, hiszen ettől olyan érzésünk támad, mintha mi magunk is ott lennénk, a saját szemünkkel látnánk mindent, nem pedig egy szép emléket idéznénk fel vagy hallgatnánk valaki mást.
A történet nem siet sehová, még sincs olyan érzésünk, hogy tovább lapozzunk, csakhogy meg tudjuk, mi történik. Tipikusan az a könyv, aminek minden szavát élvezünk, és ízlelgetünk, hogy az élmény még tovább tartson. A leírások is hihetetlenek. Erin ugyan mindent leír részletesen, mégsem esik át a ló túloldalára, mindenből pont annyi van, amennyi kell.
Csak egy apró részlet, az egyik leírásból:
A desszert főként egy óriási emeletes tortából áll, amely cirkuszi sátorra emlékeztet: a cukormázat csíkokban vitték fel rá, és a tölteléke hatalmas mennyiségű, élénkvörös málnakrém. Vannak még miniatűr csokoládépárducok is, és csokoládéba mártott eperszemek, amelyeken a sötét és fehér csokoládé bevonat örvénylő mintázatot alkot.
Most mondjátok, hogy nem jött meg a kedvetek egy kis kóstolóhoz. Ennek ellenére a könyv nem gasztronómiai termék, hiszen a mágia mélyen átjárja a sorokat, minden szava arra késztet bennünket, hogy tovább, és tovább olvassunk. Szinte döbbenten bámuljuk az utolsó oldalakat, hogy „Te jó ég, pár mondat, és vége!”.
Igen, sajnos az Éjszakai Cirkusz nem sorozat, és az utolsó szó után –én legalábbis -, üres szemekkel bámultam magam elé. Azt gondoltam magamban, lehetetlen. Nem lehet vége! Rég olvastam már olyan könyvet, ami ennyire megérintett volna, ami után azt kívántam, bárcsak valóság lenne!
Szívesen tennék látogatást a Csillagnézőben, ugrálnék a Felhőlabirintusban, vagy bújócskáznék a Jégvirágok kertjében, esetleg könnyítenék a lelkemen a Könnyek Tavánál, hogy csak néhányat említsek a számtalan látogatható sátor közül.
Szívesen viselnék fekete kabátot vörös sállal, állnék be a rȇveurök közé, és járnám velük a Világot a cirkuszt követve, vagy szereznék olyan kártyát, mint Bailey, korlátlan belépési lehetőséggel.

Nehéz arról az élményről írni, amit ez a könyv adott nekem. Ezért, mint előző ajánlómnál, most is a Molyról válogatnék nektek idézeteket, illetve értékeléseket, hogy lássátok, nem csak én lettem elvarázsolva.


IDÉZETEK


- Csodálja a cirkuszt? –kérdezi.
- Igen - feleli Bailey habozás nélkül.
- Jobban, mint bármit mást a világon? –folytatja a faggatózást Elizabeth.
- Igen – mondja Bailey. Önkénytelenül elmosolyodik, pedig a nő roppant komoly arcot vág, ráadásul Bailey szíve még mindig össze-vissza ver az izgalomtól.
- Akkor maga rȇveur – jelenti ki Elizabeth. –Nem számít, hogy milyen ruhát visel.

***

Az éjszaka pár órával ezelőtt még végtelennek tűnt, de most kicsúszik az ujjaid közül, kattogva elhúz melletted a múltba, téged pedig előretol a jövő felé.

***

A sátor csöndje mélabús hangulatot áraszt. 
Emlékek kúsznak elő agyad rejtett zugaiból. Futó csalódások. Elveszett lehetőségek és vesztett ügyek. Szívfájdalom, kín és borzalmas elhagyatottság. 
Régmúlt bánatok, amelyekről azt hitted, már rég elfelejtetted őket, összevegyülnek a friss sebek okozta fájdalommal. 
A követ a kezedben egyre súlyosabbnak érzed. 
Amikor belehajítod a medencébe, a társai közé, egyszerre megkönnyebbülsz. Mintha valami mástól is megszabadultál volna, nemcsak egy simára koptatott, fekete kődarabtól.

***

[Ráadásul finom a humora is]

– Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes! – idézi Celia. 
– Csak semmi Shakespeare, kérlek! 
– Éppen az apám szellemével társalgok. Gondolom, ez feljogosít rá, hogy idézzem a Hamletet, ahányszor csak kedvem tartja.


VÉLEMÉNYEK


Egyszerűen fantasztikus. Az elején még csak barátkoztam vele, nem tudtam, hogy mit is kezdjek a sztorival, de gyorsan magával ragadott, letenni is alig tudtam. Nagyon érdekes, semmihez sem fogható, de így a legjobb! Nem csöpögős, nem nyálas, hiába a szerelemre épít itt a leírás, nem azé a főszerep, bár Célia és Marco vonzalma élteti az egész cirkuszt. 
Én is nagyon szívesen töltenék el éjszakákat a cirkusz sátraiban, hogy fölfedezzem az általuk adott élményeket.

***

Rajongója lettem Celia és Marco cirkuszának!!! Legszívesebben az összes sátorba bekukucskáltam volna. A különböző idősíkokon futó cselekmény összekeveredése még izgalmasabbá és különösebbé formálta a történetet. Egyébként a borító gyönyörű, a történethez tökéletesen illik. A belső fele pedig szó szerint szemet kápráztató. Megpróbáltam hosszabb ideig nézni a csíkozást, de beleszédültem.:)))) 
Kár azokért a fránya elírásokért.:( 
Ettől függetlenül kedvenc lett!

***

Istenem, de szeretnék ellátogatni ebbe a cirkuszba! Az egész olyan meseszerű, de pont annyira, hogy még ennyi idősen is magával ragadjon. Igaz elég sokszor nehezemre esett elképzelni az egyes sátrakat, mégis kicsit olyan volt, mintha én is ott lennék. 
Külön tetszettek azok a kis fejezetek, amik tényleg úgy voltak leírva, mintha a cirkuszba lennék, mintha nekem íródtak volna. 
Ráadásul Celia apján kívül, mindenkinek sikerült legalább egy picit megszerettetnie magát velem. 
Remélem, ha a cirkusz legközelebb Budapesten jár, valaki engem is értesít róla! :) 


Nos, ha tetszett amit itt olvastál, irány a legközelebbi könyvesbolt, könyvtár, vagy egyszerűen kérd kölcsön valakitől. Garantálom, hogy el leszel varázsolva, és nem szeretnél majd kijönni az Éjszakai Cirkusz kapuján, ha egyszer beléptél oda.

Fábri Zoltán - Körhinta

2013. július 26., péntek

| | | 0 megjegyzés

1956-ban mutatták be először a filmet, mely külföldön is sikereket ért el. A cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma díjra is jelölték.
Két fiatal szerelméről szól, akik a társadalmi elvárásokat eldobva felmerték vállalni az egymáshoz tartozásukat. Ki akartak és ki is léptek a parasztság nehéz sorsából, ami illett is az akkori korhoz. A szocializmusban hirdették mindenki egyenlőségét, így sok tehetséges szegény származású fiatalt karoltak fel a propaganda érdekében. Közéjük tartozott Soós Imre is, aki Bíró Mátét játszotta Pataki Mari (Törőcsik Mari) szerelmét. A két fiatal között kibontakozott a szerelem, mely nem teljesülhetett be, mert Marit egy másik férfihoz ígérték. Az apának a házasság pusztán pénzügyi érdeke, hiszen a birtokaikat egyesíteni akarták, így nagyobb jövedelemre tehetnek szert. Marinak nincs mersze szembe nézni a ténnyel, hogy egy olyan férfihoz kell hozzámennie, akitől idegenkedik, de azt sem tudja elviselni, hogy a szokásos női szerepbe erőszakolják bele, a szerelem nélküli házasságba. Máté persze megpróbálja meggyőzni és megszerezni magának a lányt, de nem csak ez a célja. Ki akar lépni a paraszti élet nehézségeiből és valami magasabb rendűt akar tenni a kapálás helyett. Egy esküvőn történik meg, hogy együtt táncolnak, aminek következményei lesznek. Mari rájön, hogy nem élhet a másik férfival, aki örökre a paraszti élet mellé rendeltetett, így ellentmond apjával a házassággal kapcsolatban és elmenekül otthonról. Találkozik Mátéval, aki hazavezeti és megkéri az édesapától Mari kezét. Így végre szembe tudtak szállni azzal a szokással, mely évszázadok óta ült társadalmunkon. „A föld földhöz házasodik.”


Szeretem ezt a filmet, mert a zene (Ránki György) és a jól beállított képek által egyedi hangulatvilágot kapunk, amihez igazi érték is társul. Nem egy olyan filmről van szó, aminek a végét már az első percben sejtjük. Emellett ízig-vérig magyar, magyar népzenével és tánccal, valamint tájszólással. És egy igazán megható szóval, az élettel, ami nem más a magyar nyelvben, mint a búza. Fontos lenne, hogy felismerjük mennyire fontos az életünkben az, hogy magyarok vagyunk. Annyira sokszínű és értékes a kultúránk, hogy minden filmünkből annak kellene sugároznia. A nyelvünk árnyaltsága és a saját értékeink: az hogy merünk, és tudunk tenni valamit a jövőért, hogy ki tudunk állni magunkért és a céljainkért. 

Timothée de Fombelle - Vango, Ég és föld között

2013. július 23., kedd

| | | 0 megjegyzés
1934, Párizs. A Notre-Dame katedrálisa előtti téren negyven fehér ruhás férfi fekszik a kövezeten. A szemerkélő esőben arra várnak, hogy pappá szenteljék őket. Köztük van Vango, a titokzatos fiú, aki éjszaka a párizsi háztetőket járja. Három perc, és a sorsa megváltozik. Három perc, és kezdetét veszi a véget nem érő hajsza: szökés a katedrális harangtornyából, utazás a Graf Zeppelin léghajón, bujkálás szicíliai szigeteken és a skót felföldön. Vango azt reméli, hogy az örökös menekülés végén megismerheti családja múltját, viszontláthatja a zöld szemű Ethelt, és végre otthonra lelhet.
Az Ágrólszakadt Tóbiás szerzőjének új, lebilincselően izgalmas kalandregénye, amely számos fordulattal lepi meg az olvasót, miközben történelmi hitelességgel ábrázolja az 1930-as évek Európáját.

Nem szeretem az olyan könyveket, amelyek a zsebkendőre emlékeztetnek: könnyedén, bármikor eldobhatom őket. Franciaországban a fenntartható fejlődésben gondolkodunk. Fenntartható irodalmat akarok írni, és azt szeretném, ha az emberek ilyet olvasnának.” –Timothée de Fombelle

Annak idején, amikor a könyvesboltban bóklászva belebotlottam a könyvbe, talán ez a szöveg volt, pontosabban ez a szöveg is, amely felkeltette az érdeklődésem. Számomra már pozitívum volt, hogy az író így gondolkodik.

Timothée de Fombelle 1973-ban született. Tanári, drámaírói, és színházrendezői tapasztalatok után kezdett el írni, és első regénye, az Ágrólszakadt Tóbiás rögtön meghozta számára a nemzetközi hírnevet.

De Fombelle-től a Vango volt az első regény, amit elolvastam.
Nincs se prológus, se semmi, ami bevezetne minket. A könyv hátuljára biggyesztett tartalom se árul el sok mindent. Rögtön a közepébe csapunk, és egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már a Notre-Dame falán mászunk felfelé.

A történet rejtvényekben nem szűkölködik, és az olvasó már csak azért is tovább lapoz, hátha a következő oldalon fény derül valamire. A kérdések száma egyre csak gyarapszik, vagyis inkább a kicsinek hitt titkok növekszenek, megfejtést viszont alig kapunk. Mégis, a megoldások arra sarkallnak, hogy csak úgy faljuk a lapokat. Az egész történet, mint egy film pereg a szemünk előtt.
A szereplők szinte életre kelnek. Szívesen lépnék a helyükbe, csak egy kicsit, hogy a madarak engem is úgy üdvözöljenek, ahogy Vangót, vagy, hogy én is olyan függetlennek érezhessem magam, mint Ethel.
Noha bármely másik korba beillene, a Vango tökéletesen illeszkedik a Második Világháború időszakába. Ugyan nem ismerjük meg jobban sem a háborús katonák életét, sem azt a hatalmas nyomorúságot, mégis, végig ott érezni a háború súlyát…

Ha szereted a titkokat, vagy olvasnál valami különlegeset, bátran ajánlom. De hogy ne csak az én véleményem lásd, itt van néhány a Molyról.

„Húúú… ez nagyon meglepő könyv volt. Azt hittem, valami gagyi kis kölyök sztori lesz, a végére pedig alig bírtam letenni. Végül kénytelen voltam. Még nincs meg a folytatása. :(„ 

„Zseniális ifjúsági regény. A cselekmény több szálon fut, miközben azért izgulunk, hogy Vango megmeneküljön az üldözői elől, szép lassan kiderül az is, hogy honnan, hogyan, és miért csöppent bele a kalandokba.
Fiatalok és kevésbé fiatalok, olvassátok, mert jó.”

„Tóbiás is szimpi volt, de Vangóba egész egyszerűen beleszerettem. :) Ha ilyenek lennének a mai fiuk, a húgomat sem sajnálnám. :)
S végre igazi ifjúsági kalandregény, mennyire hiányzott. :)”

És persze néhány idézet:

Ha az ember egy pontra meredve figyeli a hópelyheket, akkor elönti az unalom, de ha csak egy hópelyhet követ a pillantásával, egyetlenegyet, egészen fentről, ha követi a tekintetével akrobatamutatványait, akkor az kalandszámba megy, mámorító hatással bír.

Különös sors…- Vannak emberek a földön, akikről soha nem fogjuk megtudni sem azt, hogy honnan jönnek, sem azt, hogy hová tartanak.”

„A nagy csapásokat apró csodák kísérik. Vango világéletében így gondolta. A fontos, hogy az ember ne veszítse el a reményét.

Aligha létezik a szívdobogásnál lágyabb hang. A viharral szemben olyan, mint mikor egy csengettyű rézfúvós zenekarral kel csatára.

Jó tanács: A fejezetek elején érdemes figyelni a helyszínekre, és évszámokra, hogy ne tévedjünk el.

További idézetekért és véleményekért kattints!
A bejegyzésben szereplő vélemények a Molynak erről az oldaláról származnak.