A blog jelenség

„We are the eyes, ears, and voice of our generation...” olvashatjuk a bloggereffect.com weblap címlapján. Vagyis, mi vagyunk a szemei, fülei és hangjai a generációnknak. A blog jelenség bekúszott a mindennapjainkba, észrevétlenül rátelepedett a böngészőnkre és hozta létre kiterjedt világhálóját szerte ezen a földön. Egy kicsit talán mindenki ismeri a négy betűs jövevényszót, hiszen visszaköszön feliratos pólókon, reklámokban, információforrásként megjelölve, címekben, feladatokban – egy szóval a mindennapokban. Még is, a blog szó millió árnyalatát lehetetlenség ismerni, és a többség csak egyetlen színt lát belőle egész életében.

A blog egy olyan periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll, függetlenül attól, hogy mi az oldal témája, formája és hogy nyilvánosan elérhető-e.
 

Az én-blogok:

forrás: weheartit

A blog legelterjedtebb fajtája és kezdeti változata. Olyan, mint egy napló, attól eltekintve, hogy míg a papír alapú könyvecskét általában féltve őrzik, és vérengző fenevaddá alakulnak tulajdonosaik, ha valaki bele találna olvasni, addig internetes testvérét többségében publikus, nagyobb közönség olvassa. Arról szólnak, mi történik a blog író mindennapjaiban, hol járt, miket olvasott, miket látott, vagyis minden, amit érdemesnek talál megosztásra. Megfigyelésem szerint általában az idősebb korosztályra jellemző, akik így mesélnek újszülött kisgyermekeik fejlődéséről, családi összejövetelekről, munkáról, közös nyaralásokról. A tinédzserek is előszeretettel írnak blogot, de azok általában valamilyen témát dolgoznak fel. A többi típushoz képest viszonylag kis közösséggel rendelkeznek, hiszen témái nem érintik az emberek többségét, inkább a személyes ismerősök és a család barátai lelhetik örömüket a böngészésükben.

A divatblogok:

Jelentős százaléka a blogszférának a divatblogok közül kerül ki. Ezek a magazinszerű oldalak nagy népszerűségnek örvendenek, főleg a női olvasóközönség körében. Írója igényes (és kevésbé igényes) fotókon keresztül mutatja be az általa kreált öltözeteket, esetleg saját készítésű ruháit. Sokszor azonban ezek csak olyan oldalak, akik mögött egy olyan blogger ül, aki nagy hódolója a stílusnak, eleganciának és a témában ír cikkeket, amiket olyan fotókkal illusztrál, amiket az internetről tölt le. Talán azért is olyan közkedveltek, mert nincs sok olvasnivaló, és azt is kellemes stílusban közlik. Inspirációt meríthetnek olvasói az öltözködéshez, és irigykedhetnek a jobbnál jobb designer darabok láttán. Igen, ugyanis ha valaki egy kisebb fajta sikerre tesz szert a blogjával szinte törvényszerű, hogy felkeresik a bloggert márkák és „szerződéseket” ajánlanak neki. Ruhákat küldenek neki, amit be kell mutatniuk egy bejegyzésben, így reklámozva is a márkát. Mindenki jól jár, ugye?

Beauty/Szépségblogok:

A divatblogok ikertestvérei, a különbség csupán abban rejlik, hogy kozmetikai termékeket mutatnak be, tesztelnek és csodás sminkek elkészítését tanítják az olvasóiknak.

Főzős blogok:

Hasonlóak az előzőekhez, szerzőik recepteket tesznek közzé és készítenek el fotódokumentáció segítségével téve élvezhetőbbé az olvasást. A diétás blogok is ide tartoznak, amik, mint a nevük is mutatja, segítenek egyes diéták megismerésében, és lássuk be, követni is könnyebb a szigorú szabályokat, ha látjuk, hogy mások is képesek rá, a bloggernek pedig ott van az oldal, ahova fel kell töltenie a tartalmat, így a csalás lehetőségét is kizárva.

Szépirodalmi blogok:

A képernyő mögött ülő bloggerek általában írói ambíciókkal rendelkeznek, lehet befutott, vagy akár még csak leendő-írópalánták szárnypróbálgatása is a blog. Novellák, regények, egypercesek, tárcák és egyéb változatos műfajú alkotások, amik azért kerülnek a világhálóra, hogy az arra fogékonyak elolvashassák, kritikával illessék. Egy könyvhöz képest a különbség abban rejlik, hogy a dolog interaktív, a kommentek által az olvasók formálhatják a tartalmat, hozzájárulhatnak a fejlődéshez, változásokhoz.

Utazónaplók:

Az utazások szerelmeseinek „eszmei síkja”, ahol megoszthatják a világ bármely pontján, hogy hol vannak, mit láttak, hol ettek és miért érdemes oda ellátogatni. Nem az elfogult prospektusok szemével, hanem igazi világi csavargóként, emberi látószögből mutatja be a várost vagy országot, ahol jár. Segít eligazodni az oda készülőknek, és átadja az élményt azon olvasóinak, akik sajnos nem tehetik meg, hogy meglátogassák álmaik helyszíneit. Szintén rengeteg fotóval illusztrált, igényes tartalmú bejegyzésekről van szó, amiben egyszerre jelenik meg a történelem, kultúra, a konyha, szórakozás, sportok. A különböző utazási magazinok is rendelkeznek blogokkal, de rengeteg az önjelölt csavargó is, akik független nézőpontot ajánlanak ebben a rendkívül színes világban.

Bulvár blogok:

Az internetes magazinok, amik mindennel foglalkoznak . A kedvenc színészed legutóbbi vacsorájától kezdve, a legújabb hollywoodi filmpremierekig mindent megtalálsz, ami bulvár. Stílusuk a legkülönfélébb lehet, íróik is változatos személyiségek. Vannak kifejezetten sztár orientáltak, amik egyetlen művész körül forognak, a vele kapcsolatos híreket osztják meg a blogon, és minden más egyebet, ami a rajongók kedvére tesz. Zenéket, képeket, interjúfordításokat, videókat.

és még rengeteg más…

És amit életre hívott: a blogger életstílus

A blogok megjelenésével egy új embertípus jelent meg a színen, a blogger. Ez az angol kifejezés a blog írójára. Ugyanis, ha az ember blogot vezet, hozzá tartozik egy olyan életstílus, amit blog-talan társai nem mondhatnak magukénak.  A rendszeres, igényes megjelenés a blogok egyik kulcsfontosságú összetevője. A rendszeres követők meg-megnyitják az oldalt újabb tartalom reményében, és ha huzamosabb ideig nem történik változás ráunhatnak és törlik a webhelyet a Kedvencek-ből. A blogger továbbá állandóan fényképeket készít, mert a jó fénykép feldobja a tartalmat, és folyton ötletel. Füzetet tart magánál, vagy hasonló jegyzetelő eszközt, ha éppen a buszon éri az ihlet, akkor se feledkezzen meg róla, amikor később a számítógéphez kerül. Szeretnek olyan helyekre járni és olyan dolgokat csinálni, amit később megoszthatnak, és millió blogot olvasnak közben. Hogy valaki elismerést és olvasókat szerezzen a blogszférában fel kell vennie a kapcsolatot a többi bloggerrel, hiszen általában ők azok, akik blogokat olvasnak. Kritikát is adhatnak, segíthetnek a fejlődésben és új barátokra is bukkanhatsz bennük. A fotózás a szenvedélyük, vallják, hogy a jó fotók a jó blog alapkövei, azért mindenről képeket készítenek, ki sem mozdulnak a házból fényképező nélkül. Állandóan online vannak és a blogolás nem hiányozhat a napi teendők listájából. Sokan belekostolnak a blogger életstílusba, de csak kevesen maradnak és válik az övékké a műfaj, mivel elkötelezettséget igényel, de akik megtalálják a számukra megfelelő műfajt, közösséget azok életre szóló élményekkel gazdagodhatnak.

Mindenki egy Bridget Jones

 „Új év, vadiúj napló” – mondja Bridget Jones.

A Szilveszter mindenkinek másként telik, vad bulival, csendes tévézéssel, társasjátékozással és gyerekpezsgővel. De a lényeg mindenhol ugyanaz. Hogy elkezdődik valami új.

Január elseje hasonlít ahhoz az érzéshez, amikor az ember új frizurát vágat, munkát vált, vagy elkezdi az egyetemet. Arra gondol, hogy na majd most! Most változtatok magamon, tiszta lappal kezdek és kiradírozom a szépséghibáimat.

Majd ebben az évben minden más lesz.

Ha nem is vallja be, de a legutolsó neccharisnyás, füstös szemű szőke is ugyanarra gondol, amikor robban a pezsgős dugó, tűzijáték pattog, s régi kedvencek zúgnak a rádióban.

Éjfélkor mindenkinek ugyanaz a gondolat jár a fejében. A fogadalom. Lehet, hogy nem írja le, azt hazudja, hogy nem gondolja komolyan vagy egyszerűen csak megpróbálja elfelejteni... Akkor is megfogalmazódik a fejében, hogy most másképp lesz.

„Így hát fontos elhatározásra jutottam. Annak érdekében, hogy jövőre ne végezzem ilyen trágya képpel, az önsajnáló rádió harmincon túliaknak szóló slágereit hallgatva, úgy döntöttem, kezembe veszem az életem, naplóba kezdek és elmondom az igazat Bridget Jones-ról. A teljes igazságot.”

És ki ne kiáltana vele? Hisz valahol mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk, akik magától értetődően leadnak tíz kilót. Mind szeretnénk kikorrektorozni a hibáinkat – amiből remélhetőleg nem adatott annyi, mint szegény Bridgetnek – végre kezünkbe vesszük az életünket, a sorsunkat, megváltozunk és pontosan olyanok leszünk, amilyennek nyolc éves fejjel, narancslét szürcsölgetve a nagyi asztalánál elképzeltük.

De miért várunk ehhez ennyit? Miért kötjük a változást egy időponthoz? Miért van szükségünk arra, hogy rajtunk kívül valami más is új legyen?

Mert igen, ez az újdonság lehet egy új lakás, város, ruha vagy pasi... De a legnagyobb erő, a legnagyobb pillanat, amikor mindenki akarata egy kissé megnő, amikor végre, ha csak egy percre is, ki tudjuk rángatni magunkat az önsajnálat süppedő mocsarából, az a Szilveszter. Az Új Év.

Most is eljött, és szinte látom, ahogy mindenki számot vet és eldönti, hogy változtatni fog. De ez a változás keveseknek jön be. Lehet azért, mert nem vagyunk gyakorlott szakemberek által megírt forgatókönyv alapján rángatott bábuk.

Az élet más, mint a filmek.

Én nem vagyok forgatókönyvíró, se regényíró, sőt valljuk be, még csak hivatalos író sem. Csak egy lány, aki vagy ezerszer látta Bridget Jones naplóját, olyan szinten, hogy fejből tud belőle idézni, s ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy sugározza az IQt.

És igen, én is egy vagyok azon töprengő emberek százaiból, akiknek egy új év, egy új frizura és egy új napló képes erőt adni ahhoz, hogyha csak egy kicsit is, de kirángassa magát a mocsárból, belebámuljon a tükörbe és felfedezze a hibáit. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenkinek szembesülnie kell önmagával. Mert valljuk be őszintén, ez az egész kezdjük-újra-s-vegyük-a-kezünkbe-az-irányítást szöveg nem másról szól, minthogy látjuk a hibáinkat és változtatni akarunk rajta.

Hogy jövőre talán eggyel kevesebb legyen.

Most ugyan Szilveszter van, a pezsgődurrogtatás, tűzijátékozás és az újrakezdés ideje. De ne csak most legyünk bátrak. Saját magunkat nem kell egy naptárhoz és néhány számhoz kötni.

Mi bármikor a kezünkbe vehetjük a sorsunkat, felkelhetünk a kanapéról, kiléphetünk az utcára, s olyanokká válhatunk, amilyennek kiskorunkban, a hímzett asztalterítőnél megálmodtuk.

Mert mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk. Hibásak és kissé félresikerültek, de határozottak és olyanok, akik felismerhetik, hogy most is van és mindig lesz választási lehetőségünk.

Változni sosem késő.

Tudom, kedves Olvasó, hogy mindaz, amit itt elolvastál most leginkább egy önsegítő könyv utolsó fejezetébe való. Nem gyakran írok ilyesmit, mert semmi sem áll távolabb tőlem, mint a Hogyanlegyünk-könyvek. De néha nem árt okoskodni, hátha, most az egyszer, igazam lesz.

A Minerva újságíróinak nevében Boldog Új Évet kívánok, minden kedves Olvasónknak!

9 +1 karácsonyi ajánló

A mesékből nem lehet igazán kinőni, főleg ha apróságok is vannak otthon. Jól esik Karácsony estéin egyet-egyet megnézni, akár évről évre, újra és újra. A mai meseFILMEK, amiket főleg a Pixar és a Dreamworks gyárt, humoruk miatt, és párbeszédüket tekintve inkább a felnőtteknek kedvez és gyártódik. Vannak régebbi klasszikusok, amik szarkazmus és akció mentesebbek, az altesti poénokat is mellőzik, rajzosabbak a karakterek, és valóban gyerekeknek készültek. Úgyhogy aki inkább erre vágyik, az is megtalálja amit keres, csak korábbra kell visszanyúlnia.



A Hóember (1982) A Hóember című rajzfilm premierje 1982-ben volt Angliában. A film akkora népszerűségnek örvend és olyan legendás hírnévre tett szert, hogy azóta minden karácsony este levetítik a szigetországban. A rajzfilm minden korosztály karácsonyi kedvencévé vált. A rajzfilm egy magányos kisfiú kalandos történetét meséli el. Karácsony estéjén a kisfiú épít magának egy hóembert, aki az éj leple alatt bámulatos módon életre kel. A kisfiú és a hóember elválaszthatatlan barátok lesznek. Miután a hóember kipihente magát a fagyasztó jótékony hidegében, a két jóbarát elindul az Északi-sarkra, hogy találkozzanak a Télapóval.

A filmet jelölték Oscar-díjra, és öt kategóriában elnyerte a British Television's Academy Award díjait.

Diótörő (1990) A kis Clara a karácsonyfa alatt talál egy ember formájú fa diótörőt. A bácsikája elmeséli neki, hogy ez a diótörő valamikor egy fiatal fiú volt, akit Hans-nak hívtak, de a gonosz egérkirálynő elátkozta. Hogy az átok megtörjön, Hans-nak el kell nyernie egy fiatal lány szerelmét. Clara nem hiszi el a történetet, de amikor éjszaka felébred látja, hogy a diótörő életre kelt és az egerekkel harcol. Clarának döntenie kell: a segítségére siessen, sikítson, vagy rohanjon ki a szobából?

A Szépség és a Szörnyeteg - Varázslatos Karácsony (1997) Eljött a karácsony, és Belle elhatározza, hogy ünnepi hangulatot teremt a Szörnyeteg rideg kastélyában. A riasztó külsejű háziúr azonban ki nem állhatja a karácsonyt, és mielőtt még kezdetét vehetné az ünnepség, a kastély varázslatos lakói, Tik-tak úr, Lumiere, Kanna mama, Csészike és Angelique, a gyönyörű karácsonyfadísz, arra is rájönnek, hogy Forte, a gonosz orgona ördögi tervet forral ellenük. Egyedül Belle határtalanul jó lelke mentheti meg az estét, de ehhez még meg kell értetnie a Szörnyeteggel, miről is szól a karácsony valójában.

Polar Express (2004) Főhősünk még csak tíz éves, de már majdnem biztos benne, hogy a Mikulás nem létezik és a karácsony csak a szülők trükkje, amikor az éjszaka közepén, hatalmas robajjal csillogó fekete vonat áll meg közvetlenül a házuk előtt. A kalauz azt mondja, egyenest érte jöttek. Miután hitetlen hősünk habozva felszáll, a Polar Expressz pöfögve megindul: apró, pizsamás utasaival az Északi-sarkra, hogy részesei lehessenek annak az ünnepi pillanatnak, amikor a Mikulás a manók jelenlétében átadja az általa választott gyermeknek az első karácsonyi ajándékot.

Shrekből az angyal (2007) Azt hiszem, ezt senkinek nem kell bemutatni... 

Karácsonyi Ének (2009) Az 1800-as évek Londonja, karácsony idején. Az ünnep iránt semmilyen kötődést sem érez Ebenezer Scrooge, a kapzsi és szívtelen öregember. Egész életében csak a pénz érdekelte, az érzelmekre, az emberi kapcsolatokra nem pazarolt időt. Ám ez a karácsony más, mint a többi. Scrooge-ot meglátogatja a múlt, a jelen és a jövő karácsony szelleme, akik magukkal viszik egy időutazásra. Szembesítik addigi kiábrándító életével, érzéketlenségével és hamarosan bekövetkező halálával. A fösvény és mogorva vénember kap egy utolsó lehetőséget, hogy átértékelje az életét, és nemcsak a saját, hanem környezete sorsát is megváltoztassa.

Karácsony Artúr (2011) Sok mindent tudunk már a világról, de a tudomány még mindig adós néhány nagy kérdés megválaszolásával. Ezek közül is a legtitokzatosabb: hogyan tud a télapó egyetlen éjszaka alatt annyi gyerekszobába bejutni? Most végre itt a válasz: tökéletes, katonás szervezéssel, melynek sikerében több millió, a terepen dolgozó manóra, egy óriási, szuperszónikus szánra és egy tökéletesen működő parancsnoki bázisra van szükség. De hiába segít a fejlett technológia, néha mindenütt becsúszik egy kis hiba.   Kétmilliárd gyerek rendben megkapja az ajándékot, egyetlen kislány viszont semmit nem talál a csizmájában. A Télapó és parancsnokhelyettese (mellesleg elsőszülött fia), Steve ezt elfogadhatóan kis hibának találja, ám Steve öccse, Karácsony Artúr nem tud belenyugodni. És a saját szakállára beindít egy hibakijavító-akciót: amivel számtalan bajt, félreértés, és balesetet okoz.
(Személyes kedvencem, Artúr karaktere miatt, a film modernsége ellenére. Már háromszor megnéztem.)

Az öt legenda (2012) Tetkós Télapó, karatézó nyúl, és a többi. A legenda szerint a Holdbéli Ember azért választotta ki a Húsvéti Nyuszit, a Mikulást, a Fogtündért és a Homokembert (az Álommanó találóbb névválasztás lett volna), hogy vigyázzák a gyerekek álmait, gondoskodjanak arról, hogy biztonságban nőjenek fel. A gonosz Szuroknak, azaz a Mumusnak már elege van ebből, és abból, hogy a szülők állandóan vele riogatják a kicsiket. Ezért az álmokból rémálmokat csinál, az örömből félelmet, a fényből sötétséget. Így az őrzők veszélybe kerülnek. Ám akad segítség, a száműzetésből visszatérő Dér Jankó, az ötödik legenda.

Jégvarázs (2013) Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel. 

Az illuzionista

Még egy személyes kedvencet ajánlanék zárójelben. Ez egy 2010-s angol-francia mesefilm. De megint ki kell hangsúlyozni, hogy inkább film, felnőtteknek. Érdekessége, hogy szinte nem is beszélnek benne, a történet mégis mindent képes elmondani, hangulatokat ébreszt és a kidolgozottsága gyönyörű.

http://kinetograf.blog.hu/2012/05/25/az_illuzionista_villamkritika
Sylvain Chomet francia forgatókönyvíró és rendező további munkái:
Belleville randevú (2003) - többszörös Oscar díj jelölést vívott ki magának
Az öreg hölgy és a galambok (1998)

Láthatatlan Kiállítás

„Egy óra kalandozás teljes sötétségben, vak vezető kíséretében.

Képzeld el, hogy kialszik minden fény…

A Láthatatlan Kiállítás egy különleges interaktív utazás egy láthatatlan világba, ahol teljes sötétségben próbálhatsz meg eligazodni csupán a tapintás, a hangok, és az illatok nyomán. Ezen a kiállításon vakok és látássérültek kísérnek el egy olyan útra, ami megváltoztatja az életed.”

Sokszor el akartam jutni, „megnézni”, milyen is ez a kiállítás, és a szerencse úgy hozta, hogy most szombaton a budapesti Millenáris parkban lehetőségem nyílt erre.

A B épület emeletén alakították ki a helyszínt. Egyszerre, csak nyolc, tíz fő juthatott be –mivel nagyobb csoporttal mentünk-, addig a többiek az előtérben várakoztak, ahol a fehérbottal való közlekedést lehetett kipróbálni alacsony rámpák, és szemtakaró segítségével, illetve különböző látásbetegségekről olvashattunk.

Odabent, kellemes, meleg, barátságos légkör fogadott bennünket. Kabátokat, táskákat, értéktárgyakat kulcsos szekrénybe lehetett bezárni, illetve aki akart, némi érmével tölthette fel a zsebeit.

A teljes sötétség előtt a látássérültek segédeszközeivel ismerkedtünk meg, mint például a beszélő mérleg, vagy számítógép, illetve néhány Braille-írógéppel örökíthettük meg a nevünket. Amikor pedig elérkezett az idő, egymás után felsorakoztunk a fehérajtó előtt. Libasorban léptünk be a fekete folyosóra, az ajtó pedig bezárult. Kisebb hangzavar közepette lépdeltünk tovább –szerény személyemmel az élen -, mígnem a lábfejem, és a tenyerem falba, pontosabban ajtóba, nem ütközött. Elöntött az izgalom, vajon mi lehet mögötte, hogyan fogom felfedezni a világot anélkül, hogy láthatnám. 

Amikor azt írom, teljesen körbe vett a sötétség, és az orrom hegyéig sem láttam, szó szerint értem. Hiába lóbáltam a kezem az arcom előtt pár centivel, semmit sem érzékeltem. Hogy nyitva, vagy csukva volt-e a szemem, nem számított, mert nem létezett különbség.

Ekkor egy hangszólalt meg, csendet kért, és köszöntött minket. Kedves vezetőnket, kinek hangja végig biztos támpont volt, Eszternek hívták, és minden kérdésünkre szívesen válaszolt. 

Az első terem egy nappali-fürdö-konyha kombináció volt. Emlékszem mekkora öröm ért minket, mikor egy-egy tárgyat felismertünk, és mennyit mérgelődtünk, amikor belerúgtunk valamibe. De sose felejtem el, mennyire félve tapogatóztam a konyhapulton, nehogy késbe nyúljak, annak ellenére, hogy elmondták, és logikus is volt, hogy éles tárgyakat nem helyeznek ki.

Amikor véletlenül egymáshoz értünk, felhangzott a „Ki vagy?” kérdés, mire automatikusan érkezett az „Én” válasz. „Na jó, de ki az az Én?”. A másik kedvencem az volt, amikor a „Merre menjek?” kérdésre válaszolták: „Arra.”. „Merre arra?” „Hát arra!”- és jobb esetben nem ütöttük szájon egymást.

A ház után az utca következett, forgalmi zajokkal. A feladat szerint egy darabon egyenesen kellett mennünk, megpróbálva nem letérni az útról. Rémisztő helyzet volt. Egy pár pillanatig éreztük a járólap érdességét a talpunk alatt, de utána… semmi. Csak a motorok berregése, és a dudálás. Mondanom se kell, az egyenest nem sikerült megtartani, de az utca másik oldalán lévő zöldséges krumplijaiba azért sikerült beletenyerelni.

Nem véletlen, hogy az utca az egyik legveszélyesebb helyszín a gyengén látók számára. Gondoljunk csak bele! A terep mindig változik. Lehet tegnap még nem volt ott az, ami ma már ott van. Az emberek sem ugyanúgy mozognak. Szerencsére van néhány segítőtámpont, pl. a fehérbottal kilehet tapintani az út egyenlőtlenségét, illetve ki lehet kerülni a kisebb-nagyobb tárgyakat, mielőtt beleszaladnánk. De néha a túlzott segítség káros is lehet. Képzeljük el, hogy látunk valakit egy kereszteződésnél. A bot ott virít a kezében, a szemét sötét napszemüveg mögé rejti. Mikor zöld a lámpa megfogjuk –jobb esetben a könyökénél, rosszabb esetben a hátizsákjánál, esetleg a pulcsi madzagjánál (!) –és átvezetjük. Szerencsétlen idegen a végén talán lehetőséget kap, hogy elmagyarázza, valójában nem is akart átkelni, és most törheti azon a fejét, vajon hogy jut vissza. Ennek elkerülése végett mondta Eszter, mindig kérdezzük meg segíthetünk-e. És ha igen, lehetőleg ne az ujjánál fogva ráncigáljuk át.

Az utcáról egy erdészházon, majd magán az erdőn való átkelés után, egy szoborparkba jutottunk. A hangszóróból klasszikus zene szólt, mi pedig különböző alakokba ütköztünk. Találtunk Anubiszt, falon lógó napot, és Hófehérkét törpével. De az egyik –egyetlen a mi tízesünkben–srác magát Dávidot találta meg.

Ezen a ponton egy kicsit, a színek és formák felé terelődött a beszélgetés. Hogyan álmodik valaki, aki már eleve vakon született, és hogy, aki látott valamennyit a minket körülvevő Világból? Érdekes választ kaptunk. Mint kiderült, azok, akik később vesztették el a látásukat –mint vezetőnk Eszter –emlékeznek a színekre, vagyis, ha azt mondom, hogy ez az alma piros, akkor megjelenik előtte a szín, mert emlékszik rá, és ezek az emlékek, az álmaiban is megjelennek. Azonban aki sosem látott színeket, annak a kék, a fehér, a zöld, csak üres szó. Ő nem színekkel álmodik, ellentétben tapinthat formákat, és érezhet illatokat, miközben az álomvilágban jár.

Érdekes volt ezt hallani. Személy szerint, én nem tudnám elképzelni a világomat színek nélkül. Ha nem ismerhetném a fű zöldjét, a tenger kékjét, a nap sárgáját… még belegondolni is rossz. Bár aki meg nem ismeri, az nem is hiányolja őket, nem?

Végül utolsó megállónkhoz érkeztünk, a Láthatatlan Büféhez, ahol dobozos innivalót, vagy csokit lehetett vásárolni. Természetesen csakis fémérmével. 

Miközben felfrissültünk, további kérdéseket tettünk fel Eszternek. Hogy megy bevásárolni, hogy főz, hogy mos, vasal, hogy néz ki a lakása, meg ilyenek. Legtöbben azt hihetnénk, hogy az otthon, amiben él üres, kopár, minden, mindig elrendezve, hogy még véletlenül se essenek el a párjával, de ennek pont ellenkezője igaz. Ugyanúgy vannak képek a falon, sötétítő az ablakon, és ugyanúgy használják a villanyt is –mint később kiderült a párja nem teljesen vak.

Egyszer csak Eszter átvágott a szobán. Feltűnt, milyen ruganyosak, gyorsak a léptei, és elámultam. Elképzeltem, én hogy mennék végig ugyanazon az úton. Mindig csak kicsiket léptem volna, a kezemmel lóbálva magam előtt. És annak ellenére, hogy lehet már betéve tudta az utat, vagy legalábbis sejtette, hogy nem fog úgysem orra bukni, csodálattal töltött el, hogy mennyire… magabiztos. Valószínűnek tartom, hogy nem csak a kiállításon, de odakint is így jár-kell. Nem foglalkozik azzal, hogy nem lát, legyőzi az akadályt, felemeli a fejét, és így éli tovább életét.

A kirándulás végére észrevettem, hogy fáj a szemem a sok erőltetéstől, és bár szívesen maradtam volna még, alig vártam, hogy újra a fényre jussak. Éreztem, bennem nem lenne meg ugyanaz az erő, ami Esztert is mozgatja. Alig vártam, hogy kiérve újra láthassak… 

Utálok tanulni

A tanulás nem megy ám mindig magától.

Mindenki ismeri az érzést, mikor egy halom hegyet képező könyvel néz szembe: 'És ennek most hogy álljak neki?' Azután halogatjuk, halogatjuk, vagy neki állunk, de sehogy se megy, papírhegyek, kudarcba fulladt rendszerezés, az idő meg csak megy, és megy...'Hogy leszek ezzel kész?'.

Szerencsére több könyv lehet segítségünkre, hogyan másszuk meg a tornyosuló betűhegyeket.

Én most egyet a sok közül vesézek ki, ez inkább olyan jegyzetféle lesz.

Horányi Katalin - Tanuljunk tanulni

Az író eredetileg jogász és pszichoterapeuta, ami érződik a hangvételen. Ami kivételesen nem tett rosszat neki, mert nem puffogja tele szakszavakkal.
Ez egy apró piros könyv, kis lélegzetű, végtelenül egyszerű fogalmazású, tiszta és világos. Két részre oszlik: az elsőben kapunk mindenfélét, tanácsokat, útmutatót, egy kis eligazítást, bevezetést. A másodikban már a gyakorlati rész következik, amiben körülbelül két hónapos felkészítést találunk felépítve. Semmi mást nem kell tenni, csak követni ami le van írva.

Azt megjegyzi a szerző, hogy ne közvetlenül a vizsgák előtt próbáljuk ki a módszerét, mert egy tompa agynak idő kell a belerázódáshoz. Ami a könyvben szerepel, nem kell 'szentírásnak' venni, inkább egy alapnak, ami mentén mindenki kidolgozhatja akár a saját ütemtervét és stílusát.

1. Az első hat fejezetet (kb. 16.o.), amit véleményem szerint nyugodtan átlapozhatunk, ha már határozott elképzelésekkel vettük kezünkbe a könyvet és nem óhajtjuk bemelegíteni a motivációnkat.

Ha a szellemi ráhangolódáson túl vagyunk, megfogalmaztuk a motivációnkat tisztán és pontosan, akkor  asszondja' keressünk egy szövetségest. Hát egy szövetségessel minden könnyebb, mert (vigyáz addig a gyerekre, ha anyukáról van szó) ha megtorpanunk, oldalba bök minket, hogy mért is indultunk el. Azért jó elmondani valakinek a terveinket, mert akkor az ember kénytelen tartani magát hozzá az ellehetetlenedésig, vagy míg értelmét nem veszti. (Türelem,vagy kitartás, mindegy minek hívjuk. Bírni mikor már unjuk a banánt a könyv felett.)

Cél+életmód

Szemügyre venni, mi is a célunk, és hogy milyen életmódra van igényünk. Ismerni magunkat, a karakterünket, ennek megfelelően a vágyainkat párhuzamba állítani a kultúránk által meghatározott lehetőségekkel.

Fontolóra venni, a társadalmi igényt, mi az amire szükség van (vagy lesz), amiből hiány van.

A tudatosságot és önismeretet a könyv végéig hangsúlyozza, mintegy alapot képezve az egész tanulási mizzériának.

2. Egy kis családfakutatás

„Minden családnak meg van a maga története, és ezt a történetet érdemes felgöngyölíteni, mert ebben benne vagy te is.”- Sok mindent hordozhat, és örökíthet egy család lelki hozományként generációkon keresztül, és ebben akár a foglalkoztatottsági státusz is szerepel: „(...) dédapád örök életében beosztott volt, netán nagyanyád járt egyetemre, és ellenszegült az anyjának, mert márpedig ő tanulni akar? Voltak vezetők a felmenőid között, vagy örökké másokhoz igazodtak?” Hm. Hm.

"Vajon ismertél-e a családban olyan rokont, aki mert független lenni?"

És itt már a példáknál vagyunk.

Itt kezd átváltani inkább pszichológiai, elméleti dolgokra.

„Honnan jövünk, és kik vagyunk? (...)
S a családi kutakodások útján: saját sikertelenségeid okát találhatod meg a családi elhallgatásokban. Lustának, élhetetlennek bélyegeznek, és magad se érted, miért nem mersz, amikor mások mernek. Nézz kissé körül a családokban, milyen mintákat láthattál magad előtt. Családi szállóigék, berögzült mondatok évtizedeken át, ami bevésődik a szívbe, az agyba, a zsigerekbe.”

Lehet kérdezősködni a szülőktől, nagyszülőktől, őket mi sodorta erre arra munka területén, mi hajtotta őket, mik voltak az álmaik, hogyan kötöttek ott ki ahol vannak.

3. Szellemi visszarázódás - eltunyulás

Lemorzsolódás-önbecsülés károsodás-sikertelenség. Ezek a lépcsőfokok vezetnek a teljes elbizonytalanodásig. S végül az ember elhúzódik, ne is kérdezzék hol tartok, hova járok, és észre se vesszük, hogy egyre csak lefele megyünk. Sikertelenséget, kudarcot látni a családban magunk előtt, gyengítheti a mi önbizalmunkat is. Hat az önértékelésre, letéríthet az útról.

4. Az önértékelésről pár szóban, és mi az az önbizalom? - az író szerint

„Az ember belső világa, karaktere nem gondolható el, mint egy állandó statikus képződmény. (...)
Azt nem mondhatjuk, hogy minden azon múlik, mivé nevelnek bennünket, hiszen erősek a genetikai adottságok, de ezeket a velünk született adottságokat átalakítja, átneveli a felnőtt világ, amelybe beleszülettünk. Később is változik a karakter, felnőttkorban is érthetnek olyan pozitív hatások, negatív traumák, amelyek módosítják a jellemet.” Bármilyen fájdalom, nem lehet mindentől megvédeni a gyereket, és bármennyire szeretnénk, nem lesz egy az egyben a klónunk, lehet, szögegyenes értékeket sajátít el. Nem rosszabbakat - csak mást. És vigasz ez azoknak, akik előtt negatív példa volt és attól félnek, ők is olyanok lesznek...

Rossz tanuló-jó tanuló lelkiállapot, itt is különböző típusokba sorolhatja be magát mindenki...

Összefoglalás

- Belső akadályozó tényezők? (az ember saját karaktere, hiedelmei)

- Külső akadályozó tényezők?( meghatározó kultúra, kor, család, jelenlegi egzisztenciális források)

5. Találd ki magad

Na ez egy jó rész. Itt mindenki felírogathatja, milyen szokásokat kell felvennie a cél érdekében. Vagy akár a szakma érdekében milyen belső jellemvonásokon érdemes dolgoznia.

Példa lista

- Gyorsaság (időre kész lenni a munkával)

- Kreativitás frissítése, mozgósítása

- Rendszeresség a tanulásban

- Az eddig tanultak csoportosítása (jegyzetek, régi füzetek helyre rakása)

- Tudatosság

- Önmotiválás

- Rend az íróasztalon, mikor tanulunk

- Fegyelem

- Bátorság

- Kitartás

- Leleményesség

- Nyitottság

- Mérlegelőképesség, realitásérzékelés

6. Példaképek

Itt összeszedhetjük azokat az embereket, akikre valamiért felnézünk, lendületet adnak számunkra. De fontos, hogy ne hírességek, sztárok, sportolók legyenek, hanem hétköznapi, a környezetünkben jelenlévő emberek. Aztán kifaggatni őket hogyan sikerült. Hisz a legjobban azoktól lehet tanulni, akik már végig mentek az úton, és eljutottak oda ahova akartak. Ezt semmiféle tankönyv nem pótolja.

Egy példakép minél közelebb van, annál jobban hat és húzhat minket felfelé, mert azt gondoljuk, akkor nekünk miért ne sikerülne? A sikeres példák energiát adhatnak.

(Gyerekek esetében, okozhatja az ellenkezőjét, 'túl nagy falat' a mama, vagy papa, és elérhetetlen magasságokban van, amit szinte lehetetlen utolérni)

Gyerekkorban hogyan tanultam?

Ez is érdekes. Itt arra kér az író, hogy mindenki próbálja meg felidézni, akár első osztálytól kezdve, hogyan tanult.

7. Foglalkozások társadalmi presztízse - lista

"A tevékenységi körre, amivel el lehet indulni, mindenkinek magának kell rátalálni." - híres milliomosok könyve, mind lent kezdte.

-

-

-

....

Itt van egy lista, amin szakmák vannak. Nem fizetési megbecsültség szerint, hanem társadalmi megbecsültség szerint. Nem árulom el mik vannak az első helyen, és azt kell mondjam, ha a fizetési sorrendet néznénk, akkor fenntről lefelé haladva, kezdhetjük a legkevésbé megbecsültel...

8. A társadalom rétegeződése

Minden létrafoknak megvan a maga tásadalmi rétege. És minden társadalmi rétegnek megvannak a maga szokásai, a különböző élethelyzetekre a megoldási stratégiái.

Ez az, amiről nem beszélünk. Általában degradálónak találjuk ezt a fajta gondolkodásmódot, és bőszen hangoztatjuk, hogy mindenki egyenlőnek születik. Ez egy másik morális kérdés, itt nem erről van szó, ez egy valóban létező dolog, hiszen aki két házzal odébb nevelkedik, már az is gyökeresen meghatározó lehet, ha letagadjuk ha nem, jobban megfigyelve észreveheti a különbségeket. De ebben semmi minősítés nincs felfelé, vagy lefelé.

Tehát egyenlőnek születünk, emberileg valóban. Körülményeket és lehetőségeket tekintve: nem. Nem véletlenül nem lehet mindenki a barátunk, és nem véletlenül nem szimpatizálunk mindenkivel.

Minden réteget jellemez egy bizonyos szociális környezet, akik közt mozognak, műveltségi fok, konfliktus kezelés, beszédstílus, tevékenységi kör, öltözködés, szókincs stb. De ha nagyobb léptékben gondolkodunk, akkor példának ott vannak a kulturális gyökerek. Itt azonban szűkebb környezetben kell ezt tennünk, arra kér az író, hogy valahova helyezzük el magunkat.

Mi jellemzi ezt a réteget?
Kikkel barátkozom?
A családban mennyire volt fontos a barátkozás, társaságba járás?
Mennyire volt fontos, hogy odafigyelnek a gyerek tanulmányaira, mennyire fontos érték a magas iskolázottság?
Mennyire természetes, hogy olvastak?
Színházba, moziba járás?
Kiszolgáltatott személyekkel, hogyan bántak?
Mire büszkék a környezetükben?

(A düh kifejezése, mutatása, például társadalmanként változó. A poroszos nevelés, hogy a gyereket kevéssé dicsérik, vagy egyáltalán nem,  inkább a középrétegre jellemző, a nevelés inkább a félelemre, a szégyenkeltésre, büntetésre épít.)

9. 'Milyen jó lenne úgy élni mint ők '- ez a fejezet is nagyon tetszett. Ismerem én is ezt az érzést, de sose tudtam normálisan megfogalmazni, vagy nevet adni neki, most először láttam leírva, és találkoztam a fogalommal.

Amikor elkezdünk vágyakozni egy másik rétegbe, ezáltal új motivációink születnek, ami hajtóerőt, ambíciót ad, hogy megszerezzük amit láttunk, oda akarunk tartozni.

Példaképeink rétege egy vonatkozási csoport, közéjük szeretnénk bejutni, és ezért életformánkat, szokásainkat, életstílusunkat, hozzájuk igazítjuk.

10. Mobilizációnak nevezzük azt a folyamatot, küzdelmet, amely során valaki áttöri magát egyik társadalmi rétegből a másikba. A rétegről az előző fejezetekben bővebben kitér.

„Az egészséges önbizalom majd elnyomja benned a bátortalanságot, ha a "nagy ugrást" valóban megakarod tenni. Nem riaszthat vissza az elveszettség gyötrő érzése sem, néha majd magad sem tudod, hol vagy. Már nem vagy ott, ahonnét elindultál, de még nem érkeztél meg oda, ahova iparkodsz.”

Ez sosem könnyű. Lehet, hogy új attitűdöt kell elsajátítani, jellemvonásainkon csiszolni, hogy oda jussunk ahova akarunk. (Tudatos hozzáállás, karaktervonások felvétele a cél érdekében.)

De nem kell úgy neki esni a tanulásnak, hogy rögtön két órát gubbasztunk a könyv felett. Lehet eleinte nagyobb, akár fél órás szüneteket is tartani.

Általában 10-15 perc szükséges a 'bemelegedéshez', míg az agy ráhangolódik az anyagra és a tanulásra. Bármilyen sportot végzünk, fizikailag is ennyi a minimum idő, míg mindent átmozgatva, az izmok, az ízületek bemelegszenek, felkészülnek a nagyobb megterhelésre. Nem kell rögtön magunknak, az anyagnak esni, és megerőszakolni a figyelmünket, mert hamar el fog veszni az is, amivel neki lendülünk.

még pár könyvet a témában, akit érdekel:

Christian Grüning - Az eredményes tanulás titka
Werner Metzig - Tanuljunk meg tanulni

Nagy kérdés

1972-ben lezuhant egy gép az Andokban. Egy rögbicsapat és a kísérete utazott rajta. Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik a sérüléseik miatt pusztultak el. Egyesekkel a repülőgép roncsaira lezúduló hótömeg végzett. 70 napig fagyoskodtak. Ez idő alatt emberhúson éltek. Lenni vagy nem lenni? Avagy holtakat enni vagy meghalni? Ez itt a kérdés.

A legtöbb ember rögtön beleborzong, ha arra gondol, hogy emberhúst egyen. Ez természetes, hiszen egyik oroszlán sem eszi meg a másikat, ahogy az amőbák sem rivalizálnak. De ők is megennék egymás tetemét, ha egy kietlen sivatagban más táplálékot nem találnának. Ahogy kedvenc házi állatunk is kikezdené holttestünket, ha napokig nem jutna táplálékhoz a bezárt házban (kivéve, ha az illető állat egy aranyhal). Nekünk megadatott az a szerencse, hogy gondolkodó lények vagyunk. Bízunk és erkölcsünk van. Mélyen vallásosak vagyunk, tehát semmiképp sem szerencsés emberhúsból táplálkozni, mert utána a közutálat tárgyaivá válhatunk. Pedig a hósivatagban, ahol semmilyen más táplálékhoz nem juthatunk hozzá, muszáj valamit (t)ennünk. Végső soron, mi is állatok vagyunk; és állati ösztöneink vannak. Mindenen felülkerekedik az élni akarás. Viszont, ha ezek ismert tények, miért támadták szegény szerencsétleneket, akik túlélték a lehetetlent? Mire jó az értelmünk, ha azt rosszra használjuk? Mindenki így tett volna, ha az elveszettek helyzetébe kerül. Természetesen borzasztó arra gondolni, hogy mások teste mivé lett, egy tisztességes temetés helyett, de gondoljunk csak arra, hogy a temetkezés milyen tisztességtelenné vált. Százezrekbe kerül egy temetés, de ha elfelejtjük befizetni a sírhelypénzt, gond nélkül fogják és kipenderítik a csontokat onnan, hogy mások kerüljenek helyükbe. Viszont a tehetetlen testünket felajánlani, mások életéért igazán romantikus gondolat.

Micsoda dolog elítélni, olyan embereket, akik az életükért küzdöttek és közben erkölcstelennek vélt, állatias cselekedetet hajtottak végre; miközben ma is háborúk folynak. A nagyhatalmak minden lelkiismeret furdalás nélkül embereket öletnek a demokrácia jegyében, pedig ott is csak pénzről és hatalomról van szó. Közben pedig a túlélők életük végéig ezen gondolkozhatnak: Istenem, mit tettem? Fájdalom éghet szívükben, de megtanulják a legnagyobb dolgot, amit mi nem tudhatunk: azt, hogy milyen csoda élni. Milyen fantasztikus dolog az, hogy szeretni tudunk és alkotni, nevetni és a pörkölt után egy kis borral öblögetni. Nekünk is meg kell tanulni élni, hogy élvezhessük az apró örömöket. Ehhez nem kell más, csak mi és a szemünk, melyet kinyitunk, s mint Csipkerózsika ki felébredt álmából, megtekintjük a világot. Meghallgatjuk a csöndet és hanyatt fekszünk a mezőn, hogy megfigyeljük a felhők páratlan, változatos alakját. S mint az eszetlen gyerekek, kik teljesen belevadultak a fociba, vitatkozunk, vajon ki nem csukta le megint a vécé tetőt. Majd megcsókoljuk azokat, kiket legjobban szeretünk és bánatosan tekintünk a másnapi munkanapra. S elalszunk, amiképp a ház is alszik, mint a számítógép és a televízió, de álmunkban a fellegekben járhatunk.

Bármi történjék is, az emberiség mindig ítélkezni fog. Ezen csak úgy változtathatunk, ha magunk döntjük el, mi a helyes és mi nem fér meg (a)morális lelki világunkban. A kannibalizmust kultúránkban természetellenesnek tartom, ahogy a gyilkosságot bűnnek, de ebben az esetben szerintem egyik sem történt. Nem végezték ki az erősebbek a gyengébbeket és nem éltek az önigazolás eszközével. Csupán annyi történt, hogy az éhség győzött, de a kitartás és az élni akarás diadalmaskodott.

Klasszikusok kezdőknek avagy lehet a kötelezőket másképp is

Mindenki, aki legalább egy percet eltöltött irodalom órán ismeri azt a két szót, ami szinte az összes diák lelkébe belemar: kötelező olvasmány. Én szeretek olvasni, sőt merem állítani, hogy nem is lépek ki a lakásból könyv nélkül, de két dolog idegesít a fent említett „házi feladatban”. Az egyik hogy kötelező, a másik, hogy klasszikus, méghozzá olyan, amit jó régen írt valami rég elporladt, szobrokon megmaradt író, költő vagy hadvezér – ha már Zrínyinél tartunk. Az irodalomtörténészeknek pedig rengeteg idejük volt belemagyarázni ezekbe az alapvetően szép történetekbe a lehető legunalmasabb, érdektelenebb és illúzióromboló dolgokat.

Én most mégis arra vetemedtem, hogy összegyűjtsek öt olyan könyvet, amely klasszikus, előfordulhat a kötelezők sötét listáján, és nem mellesleg fantasztikus. A sorrend, ahogy leemelem a őket a polcról szándékos, szóval ha még sosem olvastál klasszikust a Pál utcai fiúkon kívül, viszont úgy érzed, eljött az idő a cselekvésre – azt ajánlom, tartsd be a sorrendet.

Az első vékony kis kötet, szinte csak a borító néhány darab cetlivel. Ez lenne az állítólagos klasszikusan magyar költőtől, Petőfi Sándortól, a Helység kalapácsa. Eposzparódia, ettől a kifejezéstől senki ne ijedjen meg, hisz ott a lényeg: paródia. Olvasod és nevetsz, pereg előtted a sztori – ami egyáltalán nem bonyolult, és az olyan ijesztő hangzásúnak tűnő eposzi kellékek kiparodizálásával ez a mű több, mint mulatságos. Most komolyan, kinek nem szalad fülig a szája, ha egy nő – Szemérmetes Erzsók – bájait az ötvenöt éves lábain keresztül mutatják be?

Második klasszikusunk – ha az elsőt elolvastad, most vállveregetés jár – (dobpergést kérek szépen) Csokonai Vitéz Mihálytól Dorottya. Ha a Helység kalapácsán nevettél, ez a történet egyszerűen le fog dönteni a lábadról – esetleg a székről, s a nevetés könnyei miatt nem árt egy csomag zsebkendőt mellékelni a könyvhöz. Csokonai mélabús ódái után senki nem vár egy ilyen hi-he-tet-le-nül vicces darabot, ahol nem csak a vénkisasszonyok és szexuális vágyaik vannak felerősítve, ezáltal pedig rettenetesen kiparodizálva, hanem a fiatalok viselkedése is. Persze a lehetetlen problémát csak egy istennő kézlegyintésével lehet megoldani – na de, nézzük csak meg az elejét? Érisz bebújik egy fánkba, Dorottya megeszi, s elszabadul a hadjárat selyemruhák és az etikett szabályai között. Most megfordul a fejemben, tényleg klasszikusról beszélünk?

A harmadikat szintén aranyozott keretbe foglalnám, ha nem tartanám túl giccsesnek. Puskinról van szó, na meg Jevgenyij Anyeginről, akinek figurájából nem csak a Puskint követő nagy orosz írók merítettek, hanem karakterét megtalálhatjuk akár a francia filmek kavalkádjában (az Egyedül nem megy férfi főszereplője egy az egyben Anyegin). A verses regény egyik alapmotívuma, hogy a szerző, mint narrátor nem csak a szereplőiről beszél, hanem önmagáról is, mindezt rímben. Tudom, tudom, nem szeretjük a rímeket. De mindenki higgye most el: Puskin egy zseni. Akkor is az volt, amikor élt, és a huszonharmadik században is az lesz. Őt mindig el fogják olvasni. S ha valakinek van szépérzéke: tetszeni is fog neki.

De most már hagyjuk a rímeket, az énekeket, a versszakokat és az időmértékes verselést. Következzen egy regény, amiről biztos, hogy mindenki hallott, de csak kevesen olvasták el ténylegesen: Voltaire, mint szerző – igen, az a francia – és Candide, mint főszereplő és egyben a regény címe. Számomra érdekes, hogy régen sokszor a főszereplő nevét adták címnek – lásd Anyegin, Dorottya, még jó hogy a Helység kalapácsának nem Fejenagy a címe... A Candide egy fontos filozófiai kérdést ír körbe, amit már az első percben felvázol előttünk Voltaire: A világ úgy tökéletes, ahogy van. Candide pedig a mű során ennek az igazát keresi. Találunk az oldalakon kalandot, szerelmet, bánatot és mindenféle klisét, elég ha csak Eldorádót említem, igaz? Mégis, a Candide jó, olvasható és élvezetes. Még ha az utolsó sorok után nem is érzi úgy az olvasó, hogy most valahol fenn úszkál a boldogság rózsaszín felhői között.

Kedves Olvasó, ha már végighaladtál ezen a négy könyvön, és még mindig úgy érzed, hogy a kanapéra ledőlve, félszemet kinyitva, egy gőzölgő kakaóval szívesen vetnéd bele magad egy klasszikus betűtengerébe, ahelyett, hogy ezredszerre is elolvasod az Éhezők Viadalát, akkor tartogatok számodra valami nehezet. Ez itt már a kezdő szint utolsó állomása, ha ezt a könyvet elolvasod, – méghozzá saját akaratból – akkor bátran állíthatod, hogy igen, Te nem félsz a klasszikusok hatalmától és nem csak, hogy olvastál klasszikus, de urambocsá’ még élvezted is. Nem húzom az időt, az utolsó kötet terjedelemben felér az előző néggyel és már valódi kitartást igényel. Ez a mű pedig nem más, mint a Párizsi Notre-Dame, a méltán híres Victor Hugotól.

Ez a könyv nehéz falat és vigyázat, a szereplők nevén kívül az ég világon semmi köze a rajzfilmhez – ami persze szintén jó, de talán egy cseppet más kategória.

Victor Hugoról érdemes tudni néhány dolgot. Nagyon-nagyon sokat beszél teljesen érdektelen dolgokról, ebben a könyvben például húsz oldalon keresztül írja le a Notre-Dame-ot kívülről, majd újabb húsz oldalon belülről. Ezenkívül ideálfigurákat használ, szeret a számokkal bűvészkedni – ha kinyitod a könyvet és elkezdesz olvasni az évszámoknál azonnal megérted, mire gondolok. Továbbá annyira belemerül a részletekbe, hogy néha csak a füle látszik ki a sok mellékszereplő és háttértörténet közül.

Ezen tények ellenére Victor Hugo nagy klasszikus. Olyan időtálló meséket alkotott, s olyan szép skálát rajzolt emberi tulajdonságokból, amilyet rajta kívül kevesen. Bár a Nyomorultakat még mindig nem tudtam elolvasni – de a hiba csakis bennem keresendő. 

Halloween

Véleményem szerint, bárki, aki ezt a szót látja, rögtön egy faragott, néha gonoszan vigyorgó töklámpásra gondol. Sokan valószínűleg az eredetét nem, csak a színes jelmezeket, töklámpásokat, és az amerikai szokást ismerik, miszerint maskarába bújt gyermekek rohangálnak október harmincegyedikén, az utcákon „Trick or Treat! – Csokit vagy csínyt!” –felkiáltásokkal, és mindenhova bekopogtatnak.

Kevesen tudják azonban, hogy ez egy ősi kelta ünnep volt. A kifejezés a mindenszentek előestéjét jelenti, az angol „All Hallows Even” (’Hallow’e’en) rövidítése. A kelták november elsején ünnepelték az újévet, és úgy tartották, hogy az ezt megelőző éjszakán az elmúlt év halottjai próbálnak visszatérni otthonaikba. Jellemzővé vált, hogy ezen a napon az emberek rémisztő álarcokat, ruhákat vettek fel, és külsejükkel, zenével, tánccal próbálták távol tartani a szellemeket.

A Halloween legfőbb jelképének a töklámpás tekinthető. Ennek története szintén kelta eredetű, és Jack találkozását meséli el az ördöggel:

Különböző történetek léteznek, egyben azonban megegyeznek: a monda „főhőse” nem vetette meg az italt, és furfangos ember lévén többször is átverte az ördögöt.

Ezután eltérnek a regék. Az egyik azt mondja, Jack megunta, hogy a sátán állandóan a nyakára jár, így kihívta egy versenyre, miszerint melyikük tud magasabbra mászni a fán. Miután az ördög elég magasra mászott, egy keresztet rajzolt a fa törzsébe, és csak akkor engedte le, mikor az megígérte, hogy nem zavarja többé.

Egy másik szerint ivászat közben Jack meggyőzte a sátánt –aki a férfi életéért jött -, hogy változzon pénzé, amivel ki lehet fizetni az italt. Azonban a férfi, ahelyett, hogy fizetett volna, zsebre vágta az érmét, ahol történetesen egy ezüst kereszt is lapult. De egy idő után az ördög itt is kiszabadult.

Akárhogy is, Jack miután meghalt, nem léphetett be sem a Mennybe –bűnös élete miatt-, sem a Pokolba –nos vagy azért, mert az ördög tartotta a szavát, vagy pedig félt, hogy Jack megint túljár az eszén-.

A férfi végül arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy izzó parázsdarabot adjon neki, amivel világíthat. Ezt a parazsat egy kivájt takarmányrépába tette, így jutott lámpáshoz. Később a takarmányrépát cserélték le a könnyebben faragható tökre.

Ez a hagyomány a skót, ír és walesi közösségekben maradt fenn, és a kivándorlók honosították meg az Új Világban.

Manapság ennek már csak díszítő, és szórakoztató jellege maradt fenn, és inkább gyermekün-neppé vált. A fiatalok harmincegyedikére feldíszítik a házukat, az ablakba töklámpást tesznek, majd estefelé jelmezbe bújnak, és házról házra járnak, hogy édességet szerezzenek. Régen a csoki valószínűleg a szelleműzés díja volt, most inkább csak szórakozásból látogatják a szom-szédokat. De ez a hagyomány is eltűnőben van, mivel az utóbbi időben ezen a napon megnőtt a gyermekeltűnések száma, így egyre kevesebb szülő engedi el gyerekét hazulról.

Ennek ellenére New Yorkban minden évben megrendezik a New York’s Village Halloween Felvonulást. Az 1,6 km hosszan haladó ötvenezres résztvevőjű karnevált általában két millió néző követi a helyszínen, és több mint százmillió ember a képernyőkön keresztül.

Mostanság Európában, így Magyarországon is egyre elterjedtebb ez az ünnep. Ugyan mi még –szerencsére – nem vonulunk jelmezekben az utcára, de egyre több töklámpás jelenik meg az ablakokban, és egyre több az ilyen témájú házibuli és iskolai beöltözős – néha felelésmentes –nap is.

Egyesek idegenkednek ettől, szerintem jó lehetőség, hogy barátok, osztálytársak jól szórakozzanak egymással, kicsit kiengedjék az iskola által felgyülemlett gőzt, és kiélhessék kreativitásukat.

Naplóink élete

A legtöbb kislány elkezd naplót írni. Copfba fogja a kis liszi haját, előveszi csillogó ceruzáját, aminek a tetején billeg egy apró, műanyag tündérke és leltárba veszi a napját.

Én, amikor kicsi voltam, copfban hordtam a hajam, imádtam a giccses tollakat és szintén naplót írtam, egy nagy, régi naptárba, aminek az elejét citromsárga

csomagolópapírral vontam be, majd pedig telefirkáltam mindenféle csöpögős idézettel. Egy darabig minden nap írtam a magam kis semmiségeit. Aztán meguntam. Ahogy minden kislány.

Most már – azt hazudva, hogy felnőttem – szintén naplót írok. Mondhatnám, hogy „gyakorolok”, hiszen az írónak néha a legunalmasabb dolgokról is érdekesen kell beszámolnia – az újságírókról nem is beszélve. De ez hazugság, amit szívesen terjesztek, amikor valaki rájön, hogy mit rejtegetek a táskám mélyén. Kicsit talán félek, hogy mások butaságnak tartják. Hiszen „a jó kislányok naplót írnak, a rosszak megőrzik a titkaikat”. De valóban így van?

A cikk kedvéért magam köré gyűjtöttem néhány olyan regényt, ami abban a gyönyörű műfajban íródott, melynek neve: naplóregény. Itt van Szilvási Lajos a lassan égő cigarettájával, hóna alatt szorongatva a kék kötetet: Egymás szemében. Mellette ücsörög Wilkie Collins, kerek szemüvegében tükröződik a cím: A fehér ruhás nő. Aztán itt van már a kortársak közül Fábián Janka, aki ártatlan mosollyal öleli a legalább annyira megnyugtató könyvét, mint amennyire lilát: Emma szerelmét. Balogh P. Hédi szelíden áll a hátuk mögött, azt gondolva, hogy nem tartozik közéjük. De a Napló light igenis odavaló, most hivatalosan is megengedem, hogy közvetlenül melléjük üljön a polcon.

Az Egymás szemében két naplót foglal magába. Ott van Attila, az okos, de menő fiú, aki minden különlegesebb szó után odaírja, hol tanulta. Őt váltja Tamara, a szexbomba, akiről össze-vissza fecsegnek mindenfélét, csak mert kicsit több barátja volt az etikusnál. És minden nap naplót írnak, ami szerintem fizikai képtelenség, az emberrel nem történik – nem történhet ennyi minden. De mivel nem az a célom, hogy a könyvről írjak ajánlót, esetleg kritikát, ezért a témamegjelölést itt be is fejezném, s áttérnék Tamara naplójára:

“Így veszi tudomásul az ember, hogy egyedül van. Aztán kitalálja az ember, hogy naplót fog írni.

Attila is naplót ír. Mert ugyanolyan totál egyedül van, mint én. Nem mondta, de én tudom. Magamról tudom. [...] Neki is csak a napló maradt. Mert ő is érzékenyebb, mint a népesség többsége. Ha nem volna érzékenyebb, még énnálam is érzékenyebb, akkor nem írna naplót, hanem úgy kísérletezne, ahogyan én kísérleteztem eddig, és a saját kárán tanulná meg, amit én a saját káromon tanultam meg, hogy a nyilvánosság előtt vagy a nyilvánosság kizárásával folytatott smárolások és más szexi játékok közben eldugulhat az ember füle a külső zajok elől, de amikor belül az emberben szünet nélkül ismétlődik egy láthatatlan magnóról a kérdés, hogy ki ez a közömbös idegen, aki dagadtra szívja-marja a számat, az ellen nincs füldugó.”

Szilvási Lajos könyvéből levonhatjuk, hogy a napló lehet egyfajta menekülési útvonal. Az érzékenyebb embereknek – ahogy Tamara bőven kifejtette – szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa azt a töméntelen gondolatot, amelyek odabent dobolnak valahol a két agyfélteke között. És ha senki sincs, aki meghallgatná, mint ahogy ennek a két szereplőnek sincs – a magánéletük valami tragédia – fogják magukat, egy füzetet és kiöntik a lapra mindazt a fájdalmat, boldogságot és egyáltalán bármit, ami az eszükbe jut.

Evezzünk csak vissza úgy száz évet Szilvásitól, egészen Wilkie Collinsig. A fehér ruhás nő furcsa egy regény, nem naplóregény, inkább valamiféle bűnügyi dokumentáció. Amikor olvastam, nem is igazán az fogott meg, ami történt, hanem ahogy az író magára öltötte a különböző szemtanúk hihetetlen színes egyéniségét. Ezen szereplők közül emelném ki Marian Halcombe kisasszonyt, aki legalább olyan szorgosan írogatja a kis naplóját, mint Tamara és Attila.

“Mindenre tisztán emlékszem: eddig nem zavarodtak össze a gondolataim. Milyen világosan érzékelem mindezt: ahogy idevonszoltam magam a hálóból még a napkelte előtt; tollat-tintát ragadtam... majd letelepedtem a szélesre tárt ablak elé, hogy lehűtsön valamennyire a reggel hűvöse... Aztán csak írtam és írtam egyre forróbb testtel és mind éberebb érzékekkel, végig ebben a borzasztó csöndben, amíg ébredezni kezdett a ház... Milyen tisztán is emlékszem minderre, attól fogva, hogy gyertyát gyújtottam, egészen mostanáig, hogy teleróttam ezt az oldalt az új nap fényözönében!

Miért ülök itt még mindig? Miért fárasztom tovább égő szemem és tűzforró tagjaim a további körmöléssel? Miért nem fekszem le és pihenek, hogy az álom leapassza ezt az emésztő lázat? Azért, mert nem merek [...]”

Nos, ebből a részletből kitűnően látszik, hogy Marian Halcombe kényszeres naplóíró. Nem azért, mert egyedül lenne, – bár a XIX. század hölgyei rendkívül sokat unatkoztak – hanem mert ellenállhatatlan vágyat érez, hogy életének minden egyes apró, pirinyó, icike-picike részletét is megörökítse. Mint valami hatalmas életrajz, a saját életéé, amely percre pontosan követi a napok cselekvéseit. Számomra megdöbbentő és egy kicsit hihetetlen is. Van, akit ez valóban szórakoztat?

És zsupsz, újra előreszáguldunk röpke két évszázadot egészen két kortársunkig, Fábián Jankáig és Balogh P. Hédiig.

Lássuk csak, Hédi karaktere rendkívül idegesítő egy lány, ezt már első olvasáskor is érzékeltem. Az állandó szöszmötölése, a listái és az az örökös mentsük-meg-a-földet kényszere... Ennek ellenére a könyv, habár kicsit olyan érzése van az embernek, hogy nem szól semmiről, meghozza a kedvet. És a legérdekesebb az, hogy ahányszor olvasol belőle, mindig máshoz.

“Sajnálom ezeket a gusztusos fehér lapokat összecsúfítani a macskakaparásommal. Különösen, ha belegondolok, mennyi fának kellett emiatt a kis könyvecske miatt elpusztulnia, és mennyi ivóvizet pazaroltak el az előállítása során. Viszont van valami jó is abban, hogy ilyen rondán írok. Legalább nem kell aggódnom azon, ha az öcsém megkaparintja a naplómat, megismeri féltve őrzött titkaimat. Mivel egyáltalán nem fogja tudni elolvasni. Lehet, még én sem.”

És bumm, találkozunk a tipikus naplóíróval, aki a titkait jegyzetelgeti. Mert másnak nem meri elmondani, ezért csak gyűlnek és gyűlnek benne a titkok, a szégyenfoltok, az örömök, amiket inkább elhallgat mindenki elől. És ilyenkor leírja magának. Mert a papírnak van egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit azok a földhözragadt tudományok, mint a kémia és a fizika képtelenek megmagyarázni és ezért elfogadni. A papír leveszi a gondok egy részét az ember válláról, megkönnyíti a szívét és néha sokkal jobbat tesz, mint egy kiadós sírás. Legalábbis a fejem nem fáj tőle annyira.

Utolsó példának Fábián Jankát és Emma szerelmét állítom bekötött szemmel a fal elé. Itt nem beszélhetünk naplóregényről, ahogy Wilkie Collins esetében sem. Viszont van néhány részlet Emma naplójából, ami képet adhat nekünk az őt mozgató rugókról.

“1907. július 7. hajnal

A naplóm első bejegyzése rendkívül fontos. Ezért elhatároztam, hogy valami nagy jelentőségű eseménynek kell bekövetkeznie, hogy tollat ragadjak. 1907. július 7-e van, ami önmagában is egy varázslatos dátum (három hetes egymás mellett – mágikus szám!). Ráadásul Budapest felé robogunk az Orient expresszen Papával [...]”

És íme a copfos, csinos, lelkes kislánynapló, amiről már korábban említést tettem. Aki szerint a dátum számmisztikája még nagy jelentőségű esemény.

Az előbbi négy példán végigzongorázva látjuk, hogy teljesen különböző indokok miatt foghatunk naplót a kezünkbe. És sajnos egyiknek sincs semmi köze az annyira elterjedt jó kislány-rossz kislány elmélethez.

Kicsit szégyellem magam, mert míg ezek a fiktív (fontos ezt hozzá tenni?) személyek mögött ott az indok, hogy miért is írnak naplót, én nem tudom, engem mi mozgat. Nem vagyok magányos, és nincs erőszakos kényszerem, hogy nyolcezer oldalas önéletrajzot írjak az ebédemről. Nem félek elmondani a titkaimat és rég kinőttem a copfos, csillogós kislánykorból.

“Új naplót kezdeni mindig különös érzés. Befejezni is az, de elkezdeni még inkább. Olyan, mintha új fejezetet nyitnék, holott erről szó sincs. Egyszerűen az előzőben elfogytak a lapok. Mégis... Nincsenek előttem régebbi, gyűrött oldalak, amelyek korábbi percek gondolatait őrzik. Csak az új, tiszta papír. Egy hónap múlva azt a jövőt őrzik majd, ami akkorra múlttá silányul. De most még csak üres lapok.”

Májusban írtam ezeket a sorokat, amikor a jelenlegi naplómat megnyitottam. Azóta tiszta lapok sora színeződött és hullámosodott be a tollamtól és a kezemtől. Most a felénél tartok. Mögöttem pecsétes papír, előttem csak a fehérség.