Interjú Guillaume Musso-val

Napjainkban Guillaume Musso a legolvasottabb kortárs francia író. Honlapján az új regényéről készült vele interjú.

       

   - Demain, az új regénye egy férfi és nő elektronikus levelezésével kezdődik. Honnan jött az ötlet?

    - Néhány évvel ezelőtt született az ötlet, egy újságcikk elolvasása után, amely egy honlap létrehozását emlegette, ami segítségével olyan üzeneteket küldhetnek az internetezők, amit a címzett egy előre fixált időpontban kap meg. Ez lehet holnap, egy hónap múlva, vagy akár fél évszázaddal később!
Ezt az ötletet nagyon termékenynek találtam és elkezdtem elképzelni egy nő történetét, akit elhagyott a szerelme, és aki egy hosszú levelet ír neki, amit a férfi csak tíz vagy húsz év múlva kap meg.
Miután egy ideig parlagon hevert, a történet váza sokat fejlődött, de a nyersanyag ugyanaz maradt, tudniillik a regényes lehetőségek, amiket az új technológiák visznek az életünkbe. A regényeimben gyakran dolgoztam a térrel és idővel, s a tudat, hogy ma az Internetnek köszönhetően a gondolataink, képeink, egyszóval emlékezetünk a tér és idő felforgatásának játékszerévé válhat, a regényíró számára lehetővé teszi, hogy a lehetőségek végtelen forrásává váljon. 

       - Az ön regénye a mai világban játszódik, ugyanakkor természetfeletti elemeket is tartalmaz. 

       -  Inkább „fantasztikus” elemeket, Tzvetan Todorov definíciója szerint: egy olyan pillanatról van szó, amikor a csak a természet törvényeit ismerő lény tanácstalanságot érez, miközben egy látszólag természetfeletti eseménnyel szembesül.

Ez valószínűleg a kamaszkorom olvasmányainak és sorozatainak hozadéka: Stephen King történeteitől kezdve Richard Matheson és Ken Grimwood regényein át mindent olvastam A negyedik dimenzió epizódjain keresztül, ami hemzseg az ukróniáktól és a párhuzamos univerzumoktól!
De frissebb filmtörténeti utalásokat is találunk, kiváltképp a hétköznapi „hitchcock”-i hőst, aki az események sodrásának csapdájába esik, vagy a kétségébe, ami a párunk vagy egy hozzánk közel álló személy valódi természetét kérdőjelezi meg.

-     - A regénye a szerelemről és annak túlzásairól is szól. 
      - Valóban egy kérdés szeli át a regényt: mi felé sodorhat minket a szerelem? Mekkora túlzásokba eshetünk? A regény egyúttal a látszatokról is szól, amelyek két ember kapcsolatában előfordulnak, és a kétségről, ami a felé irányul, aki része az életünknek.

Emma, a hősnő egy fiatal New York-i borszakértő, aki szerelmes lesz Matthew-ba, a Harvard filozófia tanárába, aki látszólag ideális életet él feleségével; szociális helyzete irigylésre méltó, van egy szép háza Bostonban és egy szeretetreméltó kislánya…

Emma nyomozni kezd az általa idealizált emberek után és olyan titkokra derít fényt, melyeket sosem kellett volna megismernie és veszélybe sodorja az életét…

-  Ettől fogva a regény egy pszichológiailag összetett izgalmi állapotba csap át. Ön egyaránt manipulálja a szereplőket és az olvasót miközben a nézőpontokat és hamis látszatokat variálja. A hazugság és a látszat fontos szerepet játszanak… 
- Valóban úgy akartam felépíteni a cselekményt, mint a szereplők hajszáját az intim belsejébe, akiknek a valódi természetük fejlődik és folyamatosan nyilvánul meg a történet folyamán. A szereplők folyamatosan a jó és rossz részük között sodródnak.
Ha a számomra kedves témák közül megtalálunk benne néhányat, a regény újdonsága abban áll, hogy jobban elmélyülünk a szereplők pszichológiájában, motivációiban és szorongásaiban. Talán ezt a könyvet szerettem a leginkább írni, mert ebben a szereplők azok, akik veszélybe sodorják saját magukat.

      - A feszültég ellenére az izgalomba humor is vegyül… 
   - Igen, elsősorban a mellékszereplőknek köszönhetően, akiket nagy örömmel körvonalaztam, és akik gazdagítják a történetet sokszínűségüknek köszönhetően és fantáziát, humort visznek bele. Találkozunk például egy karizmatikus és titokzatos üzletemberrel, félúton Steve Jobs és Mark Zuckerberg, egy megható és furfangos műgyűjtő és egy fiatal francia hacker között; ez utóbbi egy családszakadás kellős közepén találja magát és a hősnővel egy furcsa amatőr detektívpárost alakítanak.
Szeretek hibrid regényeket írni, több műfajhoz is ragaszkodva, egy izgalmas regényben humor is szükséges, hogy helyet szorítson a lélegzetvételnyi szüneteknek a feszültség szorongást keltő fokozásában.

   - Végül egy másik „szereplő” is fontos szerepet játszik: Boston, ahol a történet háromnegyede játszódik… 
     - Igen, és ez nem véletlen. Boston egyúttal Amerika, a nagy egyetemek és kutatóközpontok bölcsője, és a MIT-é, ami mondhatni, a jövő laboratóriuma minden számára, ami a tudományt és technológiát illeti.
Az, hogy ez a metropolisz egy szimbolikus hidat képez múlt és jövő között, a regény témájára utal és egy szinte természetes keretet biztosít neki.

Forrás:
http://www.guillaumemusso.com/interview-13-14-demain.html

Szellemfalu

A díszes falióra fél kilencet ütött. Ezzel egyidőben megszólalt a harang, melynek hangja kellemesen áradt szét a falu utcáin, ahogy a szívdobogás lüktet az ereken át. Bamm. Bamm. Bamm. János bácsi letette a kapát, még az utolsó pár gyomot az égetnivalók halmára dobta, majd visszament a házba.

Odabent kellemes hűvös fogadta. Ezek a parasztházak remekül fogják a hőt, s hiába próbál az alattomos nyári forróság bekúszni az ajtó alatt, a falak újra és újra kitessékelik.

János bácsi levette átizzadt ingét, megmosta az arcát, nyakát, hátát, majd bement a hálószobájába. Öltönye már szépen ki volt készítve, nyakkendő, patyolatfehér ing, lakkozott cipő. Régen a szomszéd Juliska néni segített neki, miután a felesége meghalt. De most Juliska is öreg, fáradt, alig sétálgat, csak a boltig tud elcsoszogni egy kis tojásért meg kenyérért. János bácsi már egy ideje maga mossa a ruháit.

Amolyan szertartásosan öltötte fel azt az öltönyt, mintha meg kellene adni a tiszteletet a ruhának. Komótos lassúsággal gombolkozott, s kötötte meg a nyakkendőt. Miután elkészült, kifésülte a haját. Valaha mogyoróbarna volt, amolyan igazi, amire ha rásüt a nap, ragyogni kezd. Mára minden szál kifehéredett, s elvesztette színét.

Háromnegyed kilenc volt, mikor kilépett a kapun. Kihúzta magát, s büszkén, ahogy az alkalom kívánja, elindult a templom felé.

A szomszédház ablakánál elhúzódott a függöny. A csipkés, rózsaszín vászontól élesen elütött a fakó, ráncokba gyűrődött arc. A kék szemekből kihunyt a fény, s a szürke haj száraznak tűnt, akár a halott fa gallya. Juliska egész lényére valami méla szomorúság telepedett, s ez csak egyre inkább beleette magát a zsigereibe, ahogy nézte elsétálni Jánost. Még egy éve vele tartott vasárnaponként. Már csak az ablakból lesi.

A bácsi is látta szétterülni a bánatot a megfáradt arcon. Barátságosan intett, mire a függöny visszahullt a helyére. János még emlékezett majd’ hetven nyár távlatából, amikor Juliska az esküvőjére készült. Aznap ugyanígy leskelődött a rózsaszín függöny mellől, bár akkor az arca izgatott volt, s a szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Nézte, ahogy odakinn a falu népe sürgölődik, volt, aki virágot, szalagot hozott, s a főszakácsnő, Marika néni is a szép, kékablakos ház előtt sétált el a fehér csoda tortájával. Aznap Juliska alig várta, hogy megszólaljanak a harangok, amikor végre az édesanyja esküvői ruhájában elindulhat a templomba. Akkoriban János bácsit még Jancsikának hívták és utálta a szép öltönyét a piros nyakkendővel. Az esküvőn amúgy is leette fánkkal.

Az öregember megcsóválta a fejét, mire szétoszlott az emlékkép. Helyét átvették a szépen sorakozó házak, a Józsiéké, a Péteréké, az özvegy Kláráé. Mindegyik mellett elsétált és szomorúan nézte a bedeszkázott ablakokat. Senki nem él már.

Józsiéknak a kertjében állt egy hinta. Ez Jancsinak annyira tetszett, hogy egy hétig rágta az apja fülét, ők is csináljanak egyet. Ráment a szombat estéjük és a vasárnap reggel is, holott olyankor az apja mindig újságot olvasott. Csak ez egyszer nem.

A Józsiék hintája azóta leszakadt, a gaz körbeölelte és magába süllyesztette. Jánosé még megvolt. Bár már nem használta senki.

Ez a főutca, ahol valaha annyi élet és ember volt, most kihalt. Csak a szél szaladgál az árokban, s egy-egy, a falun áthajtó autó rúgja arrébb a köveket. Pedig régen milyen jókat játszottak idekint.

S mennyire más volt templomba menni. A találkozások fő színtere a vasárnapi istentisztelet, ahová a lányok ringó szoknyában, karöltve vonultak. A fiúk csak úgy itták a formás bokák, szálló fonatok látványát.

János bácsi most egyedül volt. Akik még itt vannak, ezekben a megroggyant parasztházakban már nem tudnak templomba járni. Az ablakok elsötétülnek, s a temető bővül.

Egy pillanatra eszébe jutottak a fiai. Hasonlítanak rá. Magasak, szikárak, eltökéltek és bírják a kemény munkát. Az egyik Amerikában él, a másik Franciaországban. Nem szeretik ezt a csendes falut, a zümmögő méhekkel, daloló csorgókkal, s a házakkal, amelyek szépen lassan belesüllyednek az elhagyatottság tengerébe.

Régen minden más volt, de most minden ilyen. Ezt el kell fogadni. Egy ilyen vénember, mint ő, változtatni már úgyse tud. Még a családi földet se tudta megtartani. Az állam elkobozta valami régi papírt lobogtatva. Hát ezt érdemli a magyar ember?

A templom kicsiny alakja szinte világított az utca végén. Apró tornyával kiemelkedett a búzamezők sokaságából, csúcsán a reggeli napfényben csak úgy ragyogott a csillag.

János bácsi kinyitotta a vaskaput, s átvágott a kerten. Talpa alatt csikorogtak a színes kavicsok, árnyékától megrémülve egy pillangó reppent a felhők felé.

Odabent hűvös volt és csend. János szerette ezt a templomot, érezni a békét, elfeledni az egyszerű emberélet kicsinységeit, s átadni tudatát az isteni gondviselésnek.

Leereszkedett a padra, előhúzta kopott énekkönyvét – még a nagyanyjától kapta ajándékba, amikor először sétált el egyedül, két lábon a templomba. Szerette az énekeskönyvet is, és azokat a megfakult dalokat, amelyek a vékony oldalakon sorakoztak.

Szerette a faluját. Itt született, itt élt és itt is fog majd meghalni. Megnyugtatónak találta ezt a gondolatot.

Rajta kívül még két öregember foglalt helyet, régi és örök barátok. János bácsi elmosolyodott, bár az arcára kiült valami megmagyarázhatatlan szomorúság.

Hát ennyien maradtunk.

A fehér királyné

Hölgyeim, figyelem! Van valamim a számukra, ami egészen biztosan elnyeri a tetszésüket, ha szeretik az intrikát, a helyes pasikat egy kis történelemmel fűszerezve. Adjuk hozzá némi kosztümöt, tökéletes brit akcentust, és már lehet is találni A fehér királynét.

Úgy tűnik manapság már a patinás BBC* sem a régi. Vagy új módón kívánja meghódítani a női közönséget sutba vetve a remek Downtown Abbey*-t. Akárhogy is legyen, az eredmény ugyanaz: egy kissé ponyva, romantikus csatározás a brit történelem lapjairól.

A fehér királynéban minden a nőkről szól. Az ő szemszögükből, az ő gondjaikat, az ő működésüket láthatjuk, és legyen bármennyire különböző mindegyik, a cél mégis csak egy és ugyanaz: Anglia trónjára ültetni férjüket/fiukat.

Már az elején egyértelművé teszi Emma Frost (a forgatókönyv író), hogy nem férfiak számára találták ki a sorozatot. De még a női nézők hitét is megingathatja az első epizód, hiszen nem kapunk mást, csak 60 percnyi túlfűtött romantikát. Elizabeth Woodville fiatal kora ellenére korán megözvegyült, két fiával szüleinél él, ám eltökéli, hogy a frissen megkoronázott IV. Edward királytól visszaszerzi megboldogult férje földjeit, hogy legyen hol felnevelni fiait. A Rózsák háborúja még javában folyik, és Edward uralma sem áll még biztos lábakon, de ez nem akadályozza meg abban, hogy idejét Elizabethre „pazarolja”, majd rövid ismeretségüket követően titkon feleségül ne vegye. Azon már meg se lepődünk, hogy ez a frigy rengeteg ellenséget szül az udvarban, hiszen így Edward a francia szövetséget is sutba vágja, és mennyasszonya is éppen Lancester párti. (Edward pedig York)

Bár némi történelmi ismeret nem árt a sorozathoz, semmiképpen sem ajánlanám azoknak, akik történelmi drámát várnak kibontakozni a könnyed kis szerelmi szálacskát követően. Ellenben azok maradjanak bátran, akik kedvelik a jóképű férfiakat, hiszen belőlük akad bőven. Az első epizódot például alighanem Max Irons (Edward) mentette meg, aki nem csak szemtelenül sármos, de nagyon jól áll neki az öntelt kiskirály szerepe. Testvérei, a másik két York fivér is alighanem a nézők kedvencei lesznek, szintúgy az Anthony Rivers-t, Elizabeth bátyját és szövetségesét alakító Ben Lamb.

A három York fivér, George, Edward és Richard (balról jobbra)

Bár gyönyörködhetünk a szebbnél szebb díszletekben és kosztümökben is, valódi izgalmakra csak a sorozat fele (5. epizód) körül lehet számítani, és bár a második fele tényleg tele van cselekménnyel, mégis hiányérzetünk van.

A színészek azonban mindent megtesznek, ami tőlük telik, egészen jó karaktermegformálásokra bukkanhatunk. Egyik személyes kedvencem a legfiatalabb York testvér, Richard (Aneurin Barnard) aki egyszerre tűnik fel szerethető és esendő karakterként – a szerelmi szála Anne Neville-el egészen bájos – majd válik önállóan gondolkodó, erős férfivá. Szintén jól formálja meg Elizabeth Woodville-t Rebecca Ferguson, hiszen voltak pillanatok, amikor teljesen együtt tudtam érezni vele, máskor viszont utáltam a történelem egyik leggyűlöltebb karakterét. Említésre méltó még a Lady Margaret Beaufort-ot alakító Amanda Hale, akinek a karakterével tényleg nem tudtam mit kezdeni nagyon sokáig. A leendő király (Henry Tudor) anyja vallási fanatikusként és folyamatos összeesküvőként tűnik fel a színen, csak hogy biztosítsa fia trónra jutását, és tényleg minden eszközt bevet célja eléréséhez.

A BBC-n most befejeződött sorozat még nem tudni mikor látogat Magyarországra, aki azonban érdeklődik a történet iránt, annak az eredetit tudom ajánlani. A sorozat Philippa Gregory nagy sikerű könyvsorozatának egy kötetéből készült. Akinek azonban nem idegen az angol nyelv könnyen hozzájuthat a sorozathoz is, hiszen a napokban jelent meg DVD-n.

Összességében tehát egy inkább középszerű, kosztümös sorozatról van szó. Akik a minőségre szavaznak, azoknak a többszörös díjnyertes Downtown Abbey lesz a nyerő, de nem kell megvetni A fehér királynét sem.

BBC - British Broadcasting Corporation, a legnagyobb brit televíziós társaság, több csatornával rendelkezik

Downtown Abbey -  kosztümös dráma, amit a BBC sugároz, többszörös BAFTA és Emmy díjas

A barna hajú tündér

Magam sem hittem volna, ha nem a saját fülemmel hallom, de bizonyos, hogy így esett. Volt egyszer egy nagyon félős kislány, aki rettegett mindentől; a széltől, a zajoktól, még a szelíd neszekre is nagyot ugrott, akkorát, hogy a szoba másik sarkában kötött ki. Ezt a kislányt, hogy neve is legyen, mert, hogy volt neki, Violának hívták. Viola amellett, hogy nagyon félős volt, talán a legfélősebb kerek a világon, volt egy különös képessége, amiről pontosan öt éves korában szerzett maga is tudomást. Viola szobájában, az ággyal szemben volt egy barnára mázolt beépített szekrény. Az ajtaja kicsit kopott volt, olyan öreg, mint maga a ház. Az ajtó volt az egyetlen a házban, amit még sosem cseréltek ki, mert különösebb ok nem adatott rá, azon kívül, hogy néha olajozni kellett, hogy ne nyikorogjék annyit. Egy nap nagyon furcsa dolog történt. Mint mondtam, ez a Viola nevű kislány, mindentől félt, amire csak okot lehetett alkotni gyerek szívvel. Így volt ez az éjszakai sötétséggel is. Pont az ággyal szemben legyen egy régi szekrényajtó; Még talán felnőtt fejjel, nekem is ijesztő lenne. Egy éjszaka Viola arra ébredt, hogy kaparászás, duruzsolás hallatszik valahonnan. Be is azonosította aztán a zaj forrását, és az ajtóra meredt. Várt. Elnémult a zaj, majd újra duruzsolás, susmorgás hallatszott. Viola már épp kiáltani akart szüleinek ijedtében, mikor kinyílt az ajtó, de csak úgy résnyire. Nyikorgott is kicsit, mert hát mondtam, régi volt mint a ház, és az olaj is kevéssé segített rajta. 
– Beengedsz? - kérdezte egy kedves hang. Viola ekkora már majdnem megette a takaróját ijedtében, és úgy szorította magához, mint valami pajzsot. 
– Menj innen! - válaszolt a hangnak nyöszörgősen. 
– Engedj be kérlek.
– De ki vagy? - kérdezte Viola még mindig ijedten. 
– Azt nem mondhatom meg. Nekem sok nevem van. 
A hang olyan kedves volt, hogy Viola félelme kezdett alább hagyni, és a takarója is már lecsusszant az ölébe. 
– Beljebb mehetek a szobádba? - kérdezte a hang. 
– Hát nem tudom. Ha felkapcsolhatom a villanyt. - mondta Viola, mert azért szerette volna látni a hang tulaját. 
– Ne! Nem érhet fény, nem láthatsz meg!
– De mért nem? 
Kis csend következett, majd a hang válaszolt
– Hát, mert tudod, szégyenlős vagyok. Szerintem nem vagyok szép. Vannak gyerekek, akik nem szeretnek, és ezért néha nagyon rosszul érzem magam.  - Kis szipogást hallatott a hang, majd ezt egy orrfújás követte. 
–Tudod, mindenki csúfolt kiskoromban. Szidtak engem, mindig sírtak miattam. 
– De, mért mi a neved? 
– Mondom, hogy nem árulhatom el. Mert te is félsz tőlem. Biztos sikítva menekülnél. Most inkább megyek vissza a szekrénybe. 
– Ne menj még! - mondta Viola - beszélgessünk, én megvigasztallak, és nem foglak csúfolni, megígérem.

Szipogás hallatszott, majd így szólt a hang.
- Ne haragudj, most megyek vissza, ahonnan jöttem. Kissé érzékeny vagyok.
Viola maga elé meredt az ágyán és szólongatta még egy darabig a lényt, de nem hallott választ. A susmorgás és kaparászás is elhallgatott.
A kislány felkelt, és minden félelmét elfeledve, felkapcsolta a kis villanyát, oda ment a beépített szekrény ajtajához.
- Itt vagy még? - suttogott. 
Kinyitotta az ajtót, de csak kabátokat, a polcokon lévő ruhákat látta, megnézte a cipős polc csücskét is, a fogasok közt lévő ruhákat szét húzta, de sehol nem talált senkit és semmit.
Viola kicsit szomorú volt.
Egy évvel később, amikor öt éves volt már Viola, újra meghallotta a kaparászást, és neszeket. Azonnal kipattant az ágyból, azonban most nem volt annyi bátorságba kinyitni nagy hirtelenséggel az ajtót, és a villanyt se kapcsolta fel. Tétovázott.
Gyorsan visszaszökött így az ágyba, és a takarót az arca elé gyömöszölte.
Hüppögést hallott az ajtó mögül.
– Hát te is félsz tőlem! Úgy tudtam - sírt a hang. 
– Te vagy az? - kérdezte csodálkozva Viola.
Nem hallatszott válasz.
Viola óvatosan felkapcsolta a kis lámpáját, és várt. A kaparászás alább hagyott, és kinyílt az ajtó, de ép csak résnyire.
– Bejöhetek? - suttogott a lény.
– Igen - válaszolt halkan Viola.
Nagyot és hosszút jajdult az ajtó ahogy nyikorgott, és a lény belépett.
Egy arany szőke hajú lány fejecskéje bukkant elő, aztán még egy felette, és még egy, és még egy, egészen hét fejecske!
Kézen fogva álltak heten a szobába, a tündérek, merthogy most már elárulhatom, hogy azok voltak. De volt köztük egy, amelyiknek barna volt a haja, és lesütött szemmel állt Viola előtt. Az összes többi csodálkozva meredt a kislányra, és várta, hogy mit szól hozzájuk.
– Ti testvérek vagytok?
– Igen. - válaszolta a legelső, aki kidugta a fejét.
– És hol laktok?
– A folyókban, a patakokban. - felelte egy másik.
– Tengerekben, óceánokban, a csap vízben, a pocsolyában, tavakban, de még a medence vízben is ott vagyunk. - így egy másik.
Viola látta, hogy a barna hajú kis tündér még mindig lesütött szemmel áll, és nem szól semmit.
– És a hetedik testvéreteknek mért barna a haja?
– Ő viseli minden szomorúságunk. Minél sötétebb a haja, annál több bánatunk cipeli.
– És ha teljesen fekete lesz a haja? - kíváncsiskodott Viola.
– Akkor belehal a bánatunkba. - válaszolta az első tündér.
– Hogyan segíthetnék rajtatok? - kérdezte Viola.
– Csak a nevetés mentheti meg. Leginkább gyerektől való, mert az még tiszta öröm.
– Van piszkos öröm is? - kérdezte a kislány.
– Nem - nevetett a tündér - csak tudod a felnőttek akkor is mosolyognak, ha semmi okuk nincs rá, és hazudnak a szájukkal. Mi rajtunk az ilyesféle mosoly és látszat öröm nem segít. Neki igazi kell, ami innen jön középről - a kicsi tündér Viola mellkasára tette a kezét.
– Áhá... értem! - mondta Viola.
– Na de van még valami. A testvérünk már sok bánatot cipel,  nekünk nagy adag mosoly és öröm kéne, és tudod a legnagyobbak a félelem legyőzőséből fakadnak.
– Ezt nem értem. - mondta Viola összevont szemöldökkel.
– Hát tudod - mondta az apróság -, ha kipukkasztod az egyik félelem buborékod, akkor abból öröm lesz. Egy nagy buborékot kéne választanod.
– Akkor olyat kéne csinálnom, amitől nagyon-nagyon félek? - Viola mutató ujját szájára rakta.
– Igen - válaszolták a tündérek mind. 
Viola elkezdett kutakodni az emlékeiben, mitől fél a legjobban.
A kis fejek várakozva meredtek rá, kivéve a barna hajú tündérkét, aki rá sem mert nézni Violára, egyik lábával toporgott a másikon, és a gyöngyös topánkájára sütötte le a szemét.
– Hát - szólalt meg végre a kislány - nagyon félek a víztől.
– Ezt, hogy érted? - kérdezte az egyik tündér.
– Félek, hogy megfulladok benne.
– Akkor az esőtől is félsz? 

– Csak az úszómedencétől...
– Akkor segíthetnél nekünk azzal, hogy mondjuk megtanulsz úszni.
– De én nagyon félek a víztől, ez azt hiszem nem fog menni...- tördelte kezét Viola.
– Mi majd segítünk. - mondta az egyik.
– Hogyan? - kérdezte Viola csodálkozva.
– Igazából te nem is a víztől félsz, hanem beköltözött egy Mumus a fejedbe. Sokféle Mumus van. Ez olyan vízi Mumus. De mi segíthetünk elzavarni őt, de csak akkor, ha megígéred, hogy legalább megpróbálod berakni a lábadat a vízbe.
– Hát jó. De csak a lábam. Bokáig.
– Combig.
– Térdig. - alkudozott Viola.
– Legyen inkább nyakig - javasolták kórusban a tündérek. - az a biztos a Mumus kiüldözésére!
Másnap Viola elment az édesanyjával egy uszodába, leült a medence szélére, lógatta a lábát. 
Megdermedt és csak bámulta a vizet. Egyszer csak megszólalt valaki.
– Nehogy beljebb menj! Elfogsz süllyedni!
A hang egyre erősödött.
– Mi lesz ha megfulladsz, lemerülsz a víz alá, és nem fogsz levegőt kapni!
Aztán a hang egyre hangosabb lett, és ijesztőbb.
– Elfog nyelni ez a sok víz! Neked nem itt kéne lenned! Mit keresel itt egyáltalán?
Viola elkezdett pityeregni, édesanyja próbálta nyugtatgatni, de mit sem tudott a Mumusról, mert hát ki más mondogatott volna ilyen ijesztgetéseket egy gyereknek.

– Úgyse ér le a lábad! Béna vagy! Kicsi vagy te ehhez! 

 – Gyere be - kérlelte őt édesanyja -, majd megfoglak, nem fogsz elsüllyedni! Mit mondunk este a tündéreknek? - Viola erre felkapta a fejét!  Anyuka honnan tud az ő titkáról?!
Végül egy kicsit beljebb merészkedett, de nem sikerült legyőzni a félelmét egészen.
Este az ágyban lefekvéskor azért mégis csak furdalta a kíváncsiság.
– Anyu, te honnan tudsz a róluk?
– Tudod ki faragta azt az ajtót?
– Nem. - rázta a fejét a kislány szótlanul.
– A nagypapád. És a nagyapa mikor még olyan idős voltam mint te, minden este mesélt nekem egy történetet. Azt mondta, hogy az ajtó mögött tündérek laknak. Pontosan hét, és az egyik közülük, viseli az összes többi bánatát.
– Hát akkor te is tudsz róluk! Találkoztál velük? De mért egy viseli az összes többiét?
– Tudod, néha így van ez az emberekkel is.
– Hogyan?
– Van, hogy átvesszük egymás terheit, gondjait, akkor is ha nem akarjuk.
– Mért? - kérdezte Viola.
– Mert annyira szeretjük. - sóhajtott egyet anyuka. - Előfordul, hogy betegek is lehetünk helyette, és olykor egymás félelmeit féljük. Akár örökölhetjük is őket.
– Nahát. - csodálkozott Viola. - És anya, neked is volt Mumusod? A fejedben? Erről is beszélt nagyapa? Lehet, hogy én is más helyett félek...
Anyuka csak elmosolyodott.
– Akkor ha bemegyek a vízbe, a Mumus az én fejemből is kifog költözni, ugye?
– A Mumusok a bátor szívekkel nem tudnak mit kezdeni. Tovább költöznek. - mondta édesanya, leoltotta a villanyt, és nyomott egy puszit Viola homlokára.

Fél év elteltével a barna hajú tündér kiszőkült, mert Viola olyan szépen megtanult úszni, ettől annyi öröm költözött a szívébe, hogy ebbe mesébe bele se férne.

A Mumusok azóta is félelmeikkel próbálják fertőzni a gyerekeket, de amíg lesznek szekrényben megbújó, történetekben tovább élő tündérek, bátor gyerekek, vagy akár a valóságban is megtalálunk egyet kettőt belőlük, addig nincs miért aggódni.

Nancy Meyers - Holiday

Egy szürke délutánon fáradságtól elgyengülve, nincs is igazán kedvünk semmihez, mert még gondolkodni is túl fárasztó. Az ilyen alkalmakhoz találták ki a limonádéfilmeket, amik: viccesek, romantikusak, happy-end a végük és nem igazán kell megerőltetni magunkat, hogy figyeljünk. A film megtekintéséért cserébe kapunk is valamit: jóleső érzés fut végig a mindennapi fáradalmaktól elnyúzott testünkön olyannyira, hogy akár utána tehetünk is valami hasznosat. Ilyen alkalmakkor én a Holiday című filmet nézem meg, leginkább hideg estéken.

Egész sor híres sztár szerepel benne: Cameron Diaz, akinek jó a humora; Kate Winslet, akit senki sem felejt el a Titanic miatt; Jude Law is feltűnik a színen és hozza a formáját; valamint Jack Black (Rocksuli), Rufus Sewell és legnagyobb meglepetésemre Eli Wallach, aki a legendás A jó, a rossz és a csúf című filmben játszott.

A történet két fiatal nőről szól a világ két különböző pontján és mindkettőjüknek összetörték a szívét, ezért úgy döntenek, hogy házat cserélnek karácsonyra. Az angliai Iris már évek óta viszonzatlan szerelemmel küszködik és a los angeles-i munkamániás Amanda pedig rájön, hogy a barátja megcsalja. Így egymás otthonában próbálják meg kipihenni magukat. Azonban a vakáció nem alakul teljesen bonyodalommentesen. 

Talán nem ér Oscar-díjat ez a film, és nincsenek mélyenszántó filozófiai gondolatok benne, de én ennek ellenére nagyon kedvelem, mert eltölt pozitív gondolatokkal és a történet sem a szokásos amerikai story. Persze vannak vicces és megható jelenetek is, de már csak a színészekért is megéri megnézni egy magányos decemberi délutánon egy forró kakaó kíséretében.

Erin Morgenstern - Éjszakai Cirkusz

Az Éjszakai Cirkuszban nincs porondmester, aki hangszóróján keresztül bejelentené a következő számot, sem bohóc, aki gúnyt űzne a közönségből. Ezekben a fekete-fehér sátrakban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe!

A varázslat és a szemfényvesztés hátterében ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermekkoruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett.  Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek.

Erejüket ettől kezdve csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben észrevétlenül egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a forróság. Sokáig nem is sejtik, hogy olyan játszmába kényszerítették őket, amelynek a végén csak egyikük maradhat életben.

Mikor mestereik megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, közbelépnek.  Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen megoldás marad számukra, de ahhoz minden tehetségükre szükség lesz…

A CIRKUSZ VÁRATLANUL ÉRKEZIK

JÖVETELÉT NEM HIRDETI SEMMI

EGYSZERŰEN CSAK ITT VAN, HOLOTT TEGNAP MÉG NYOMA SEM VOLT

EZ A VILÁG EGYSZERRE RAGYOGÓ ÉS SÖTÉT, NEM AKARSZ MAJD KILÉPNI BELŐLE

Az Éjszakai Cirkusz lenyűgözött. Játékos és elképesztően ötletgazdag. – Erin Morgenstern megteremtette azt a cirkuszt, amire mindig is vágytam.

Audrey Niffenegger

Az Időutazó felesége szerzője

Erin Morgensternről nem tudunk meg sok mindent, a borító füle, csak ennyit árul el: író és multimédiás művész, aki így jellemzi saját munkáit: „Így, vagy úgy, de mind tündérmese”. A massachusettsi Salemben él férjével, és két selymes szőrű kismacskával.

Érdeklődőknek megsúgom, szerencsére az írónő, honlapja többet is elárul.

Emlékszem a könyv első látásra szerelem volt. Álltam a könyvesboltban, bámultam a könyvet a polcon, és valahogy tudtam, nekem ez kell. Biztos tudjátok, miről beszélek.

Már maga a kötet csodaszámba meg: Az igényes borító alatt, a piros fedélen, egy óralap szerepel, nagy-, és kismutatója a tizenkettesen áll. A lapok élei feketére vannak festve, alul vörös könyvjelző lóg ki. Ha felnyitjuk, láthatjuk, hogy a fedél belső oldala fekete-fehér csíkos, akárcsak a cirkuszi sátor a borítón, és ha belelapoztunk, édes illat szállt fel az oldalak közül. Hát kell ennél több, ha elolvassuk a hátoldalon írtakat, és a fülszöveg tartalmát? Kötve hiszem.

A történet egy Várakozás című fejezettel kezdődik, melynek… Te vagy a főszereplője. Ott állsz, és várod, hogy a cirkusz megnyissa kapuit. Hiszen „Sötétedéskor nyitunk, Hajnalban zárunk”. 

A történet ide-oda ugrál, az időpontok, és a helyszínek között. Ha nem figyel, az olvasó könnyen eltévedhet a történések között… legalábbis az elején. Aztán a történet magába szippant minket, és mi már nem figyelünk semmire se, hagyjuk, hogy a szereplők magukkal sodorjanak, hogy a dolgok szépen a helyükre

kerüljenek, és mi mindent megértsünk.

A két főszereplőt, szinte gyermekkoruktól kísérjük végig az eseményeken, szívünkhöz nőnek, akárcsak a többiek. Több szemszögből ismerjük meg az eseményeket, az írónő végig első szám harmadik személyben mesél, kivéve, amikor a Várakozáshoz hasonlóan, mi magunk válunk a főszereplővé.

Érdekesség még az, hogy a szokásos múlt idő helyet, minden a jelenben történik. Ez egyáltalán nem zavaró, különösen, ha a cirkuszban járunk, hiszen ettől olyan érzésünk támad, mintha mi magunk is ott lennénk, a saját szemünkkel látnánk mindent, nem pedig egy szép emléket idéznénk fel vagy hallgatnánk valaki mást.

A történet nem siet sehová, még sincs olyan érzésünk, hogy tovább lapozzunk, csakhogy meg tudjuk, mi történik. Tipikusan az a könyv, aminek minden szavát élvezünk, és ízlelgetünk, hogy az élmény még tovább tartson. A leírások is hihetetlenek. Erin ugyan mindent leír részletesen, mégsem esik át a ló túloldalára, mindenből pont annyi van, amennyi kell.

Csak egy apró részlet, az egyik leírásból:

„A desszert főként egy óriási emeletes tortából áll, amely cirkuszi sátorra emlékeztet: a cukormázat csíkokban vitték fel rá, és a tölteléke hatalmas mennyiségű, élénkvörös málnakrém. Vannak még miniatűr csokoládépárducok is, és csokoládéba mártott eperszemek, amelyeken a sötét és fehér csokoládé bevonat örvénylő mintázatot alkot.”

Most mondjátok, hogy nem jött meg a kedvetek egy kis kóstolóhoz. Ennek ellenére a könyv nem gasztronómiai termék, hiszen a mágia mélyen átjárja a sorokat, minden szava arra késztet bennünket, hogy tovább, és tovább olvassunk. Szinte döbbenten bámuljuk az utolsó oldalakat, hogy „Te jó ég, pár mondat, és vége!”.

Igen, sajnos az Éjszakai Cirkusz nem sorozat, és az utolsó szó után –én legalábbis -, üres szemekkel bámultam magam elé. Azt gondoltam magamban, lehetetlen. Nem lehet vége! Rég olvastam már olyan könyvet, ami ennyire megérintett volna, ami után azt kívántam, bárcsak valóság lenne!

Szívesen tennék látogatást a Csillagnézőben, ugrálnék a Felhőlabirintusban, vagy bújócskáznék a Jégvirágok kertjében, esetleg könnyítenék a lelkemen a Könnyek Tavánál, hogy csak néhányat említsek a számtalan látogatható sátor közül.

Szívesen viselnék fekete kabátot vörös sállal, állnék be a rȇveurök közé, és járnám velük a Világot a cirkuszt követve, vagy szereznék olyan kártyát, mint Bailey, korlátlan belépési lehetőséggel.

Nehéz arról az élményről írni, amit ez a könyv adott nekem. Ezért, mint előző ajánlómnál, most is a Molyról válogatnék nektek idézeteket, illetve értékeléseket, hogy lássátok, nem csak én lettem elvarázsolva.

IDÉZETEK

- Csodálja a cirkuszt? –kérdezi.

- Igen - feleli Bailey habozás nélkül.

- Jobban, mint bármit mást a világon? –folytatja a faggatózást Elizabeth.

- Igen – mondja Bailey. Önkénytelenül elmosolyodik, pedig a nő roppant komoly arcot vág, ráadásul Bailey szíve még mindig össze-vissza ver az izgalomtól.

- Akkor maga rȇveur – jelenti ki Elizabeth. –Nem számít, hogy milyen ruhát visel.

***

Az éjszaka pár órával ezelőtt még végtelennek tűnt, de most kicsúszik az ujjaid közül, kattogva elhúz melletted a múltba, téged pedig előretol a jövő felé.

***

A sátor csöndje mélabús hangulatot áraszt. 

Emlékek kúsznak elő agyad rejtett zugaiból. Futó csalódások. Elveszett lehetőségek és vesztett ügyek. Szívfájdalom, kín és borzalmas elhagyatottság. 

Régmúlt bánatok, amelyekről azt hitted, már rég elfelejtetted őket, összevegyülnek a friss sebek okozta fájdalommal. 

A követ a kezedben egyre súlyosabbnak érzed. 

Amikor belehajítod a medencébe, a társai közé, egyszerre megkönnyebbülsz. Mintha valami mástól is megszabadultál volna, nemcsak egy simára koptatott, fekete kődarabtól.

***

[Ráadásul finom a humora is]

– Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes! – idézi Celia. 

– Csak semmi Shakespeare, kérlek! 

– Éppen az apám szellemével társalgok. Gondolom, ez feljogosít rá, hogy idézzem a Hamletet, ahányszor csak kedvem tartja.

VÉLEMÉNYEK

Egyszerűen fantasztikus. Az elején még csak barátkoztam vele, nem tudtam, hogy mit is kezdjek a sztorival, de gyorsan magával ragadott, letenni is alig tudtam. Nagyon érdekes, semmihez sem fogható, de így a legjobb! Nem csöpögős, nem nyálas, hiába a szerelemre épít itt a leírás, nem azé a főszerep, bár Célia és Marco vonzalma élteti az egész cirkuszt. 

Én is nagyon szívesen töltenék el éjszakákat a cirkusz sátraiban, hogy fölfedezzem az általuk adott élményeket.

***

Rajongója lettem Celia és Marco cirkuszának!!! Legszívesebben az összes sátorba bekukucskáltam volna. A különböző idősíkokon futó cselekmény összekeveredése még izgalmasabbá és különösebbé formálta a történetet. Egyébként a borító gyönyörű, a történethez tökéletesen illik. A belső fele pedig szó szerint szemet kápráztató. Megpróbáltam hosszabb ideig nézni a csíkozást, de beleszédültem.:)))) 

Kár azokért a fránya elírásokért.:( 

Ettől függetlenül kedvenc lett!

***

Istenem, de szeretnék ellátogatni ebbe a cirkuszba! Az egész olyan meseszerű, de pont annyira, hogy még ennyi idősen is magával ragadjon. Igaz elég sokszor nehezemre esett elképzelni az egyes sátrakat, mégis kicsit olyan volt, mintha én is ott lennék. 

Külön tetszettek azok a kis fejezetek, amik tényleg úgy voltak leírva, mintha a cirkuszba lennék, mintha nekem íródtak volna. 

Ráadásul Celia apján kívül, mindenkinek sikerült legalább egy picit megszerettetnie magát velem. 

Remélem, ha a cirkusz legközelebb Budapesten jár, valaki engem is értesít róla! :) 

Nos, ha tetszett amit itt olvastál, irány a legközelebbi könyvesbolt, könyvtár, vagy egyszerűen kérd kölcsön valakitől. Garantálom, hogy el leszel varázsolva, és nem szeretnél majd kijönni az Éjszakai Cirkusz kapuján, ha egyszer beléptél oda.

Interjú Hélène Grimaud-val

Hélène Grimaud nemzetközileg elismert francia zongorista. Életében a zene mellet jelentős helyet foglalnak el a farkasok, akik számára rezervátumot is alapított az Egyesült Államokban. Az alábbi interjúban, amely a Paris Match-ban jelent meg 2000-ben, a farkasokról és a zenéről egyaránt szó esett.

- Léteznek olyan viselkedési formák, amiket az emberek esetében megvet, és az állatoknál nem léteznek – többek között a farkasoknál, akiket jobban ismer?

 - Azt hiszem, az aljasság. Ez nem jelenti azt, hogy az állatok ne lennének képesek számítóak lenni, bár ez kérdéses marad: az állatok tudják-e, amit tudnak? A főemlősöknél már végeztek ilyen kísérleteket. A farkasoknál nehezebb lenne tesztelni, nem azért, mert náluk nem létezik ilyesmi, hanem mert kevesebb kommunikációs eszközünk van az esetükben. Már előfordult velem, hogy úgy láttam, egy farkas megpróbálja becsapni a másikat. De az aljasság egész más dolog, nem egyenlő a csalással, ez inkább egyfajta viselkedésbeli alantasság.

 - Megfigyelhetőek-e az állatoknál olyan tombolóan agresszív ösztönök, mint az embernél?

 - Véleményem szerint ez a kontextustól függ. A farkasok képesek megölni fajtársaikat.

 - Elfogadható okokból?

 - Biológiailag elfogadható okokból. Úgy tűnik, hogy az erőszak, ha létezik is, nem éri el azt a kóros fokot, mint az embernél. Valószínűleg ugyan olyan intenzitású vagy természetű, mint a csimpánzoknál. Végül is, az embereket és állatokat elválasztó határvonal sokkal vékonyabb, mint gondolnánk.

 - Tudna beszélni arról, miben különbözik az a kötődés, amit ön érez a farkasok iránt, és amit ők éreznek ön iránt?

 - Nehéz kérdés. Nem tudom, éreznek-e hozzám való kötődést. Talán abban az értelemben kötődnek hozzám, amennyiben a falkájuk részidős tagja vagyok. Ezek az állatok nagyon erős szociális kapcsolatra képesek. Többek között ez teszi őket érdekessé. A falkában élés egyfajta köteléket feltételez. Nehezebb azonban megmondani, hogy ez a kapcsolat mennyire nyilvánul meg az érzelem kimutatásában. Én abban az értelemben kötődöm a farkasaimhoz, hogy a legjobbat akarom nekik. Próbálom összehasonlítani az irántuk érzett kötődésemet azzal, amit a kutyám iránt érzek, ami más természetű. Nehéz megmagyarázni, de talán a fogság ellenére a farkasok kevésbé érzik úgy, hogy függnek tőlem. Ez a kapcsolat sokkal inkább „választott”, mint egy háziállat esetében.

  - A tény, hogy a farkasokkal, épp úgy, mint egy koncerten, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, serkentően hat önre, vagy félelmet kelt? A félelem lehet serkentő?

 - A félelem abszolút serkentő. A félelem egyfajta adrenalin, ami segít kézben tartani a készségeinket, segít a túlélésben. De a farkasokkal való kapcsolatomban a félelem nincs jelen, és ezt jó dolognak tartom.

 - Mégis vannak olyan szabályok, amiket figyelembe kell vennie, hogy ne sodorja magát veszélybe?

 - Igen. Ezt próbáljuk a látogatóknak elmagyarázni: milyen egy farkas, hogyan működik, mi a környezetre gyakorolt hatása, milyen az emberrel szembeni konfliktuskészsége. Egyáltalán nem akarjuk veszélytelen állatként bemutatni. Minden ragadozó potenciálisan veszélyes az emberre, ironikus módon viszont a farkasok kevésbé azok, mint más olyan fajok, amik nem keltenek olyan irracionális és irányíthatatlan félelmet az emberekben, mint a farkasok.

 - Tervezi-e, hogy a zene és farkasok miatt sűrű életében helyet szorítson egy saját gyereknek?

 - Egy gyereknek mindenképpen, de nem biztos, hogy egy saját gyereknek. Talán ez változik majd és egyszer úgy fogom érezni, hogy szeretnék gyereket a férfitól, akit szeretek, de pillanatnyilag úgy érzem, hogy ha egy gyereknek helye lesz az életemben – rendezzem én így, vagy alakuljon ki magától -, jobban szeretnék örökbe fogadni, hiszen annyi gyerek él úgy, hogy nélkülöznie kell. 

 - Hallottam önt arról a lélekről beszélni, ami minden lényben benne van, a nem emberiben is. Hogyan alakult ki önben ez a „spirituális” látásmód a világgal és az élettel kapcsolatban?

 - Nem ismerem az utat, ami idáig vezetett, de a gyerekkoromig nyúlik vissza. Emlékszem, hogy iskolába menet, vagy azokon a helyeken, ahová a szüleim hétvégenként vittek, átöleltem bizonyos fákat, mert tudtam, hogy a fa, mint olyan, létezik, és saját története van. Ez az érzés mindig jelen volt bennem, de csak később vált tudatossá, talán annak a munkának köszönhetően, amit itt a farkasokkal végzünk.

- Olyas valaki benyomását kelti, aki magasra teszi a mércét és a lényegeset helyezi előtérbe. Ez a hozzáállás sok kétségbevonást, magányt és lemondást von maga után? 

- Sok kétségbevonást. Nehéz úgy élni, hogy folyton azt kérdezzük magunktól, eleget teszünk-e és elég jól csináljuk-e, amit csinálunk. De azt hiszem, a legfontosabb az, hogy a jelen pillanatban éljünk és rájöjjünk, egy nap apró dolgokból áll, és meg kell próbálnunk örömet szerezni a környezetünkben élőknek és úgy viselkedni, mintha nem lenne következő pillanat. Ez néha nyugtalanító annak, aki így él és a környezetében élőknek is, akiknek ez az intenzitás stresszt okozhat.

 - Az imént kérdeztem magamtól, vajon hogy tud lazítani, ha ez sikerül egyáltalán?

 - Talán ebből a szempontból üdvös számomra az utazás, ugyanis ez az egyetlen alkalom, amikor egyedül vagyok anélkül, hogy bármit tehetnék ez ellen. Jobban szeretnék otthon maradni, mint repülőbe szállni, de amikor már ott vagyok, úgy érzem, ez az egyetlen pillanat, amikor semmi más nem történhet.

 - Nem ismeri a haszontalanságot?

 - Remélem, hogy nem ismerem túl bensőségesen. Néha már azáltal a haszontalanságba ütközünk, hogy egyszerűen el szeretnénk végezni valamit, mert elveszünk a részletekben ahelyett, hogy a feladat vezérfonalára koncentrálnánk, holott pont ez tenné lehetővé, hogy oda jussunk, ahová szeretnénk.

 - Amikor olyan zseniális és megtört zeneszerzők műveit adja elő valaki, mint Brahms, Beethoven, Schumann vagy Rachmaninov, nem kell-e ugyan olyan érzékenynek és ugyan olyan nagy szenvedésre képesnek lennie, mint ők?

 - Hajlamos lennék azt mondani, hogy de igen. Ez az örök kérdés: kell-e a művészeknek szenvedniük ahhoz, hogy elérjék a művészetük tetőpontját? Nem tudom. Kétféleképp láthatjuk a dolgokat. De azt hiszem, tudatában kell lennünk a szenvedés lehetőségének, és egy érzékenységnek, ami elég „átjárható” ahhoz, hogy a zeneszerző szenvedése, bár rajtunk kívül áll, elérjen minket egy olyan szinten, ahol a sajátunkká válhat.

 - Minden ember egyfajta harctér a között, ami felemeli, és ami lehúzza. De ön akkora fényt és ragyogást sugároz, hogy nehéz elképzelnünk, mi tudhatja önt a mélybe rántani. Érez néha olyan erőket, amik le akarják húzni, olyannyira, hogy küzdenie kell ellenük?

 - Igen, de senki nem tud olyan erővel lefelé húzni engem, mint saját magam.

 - Csak belső erőkre utaltam. Ön, aki látszólag túljutott a hétköznapi emberi kondíciókon, talán beszélhetne arról, ami lefelé húzza. Ez emberiesebbé tenné önt.

 - Az elbátortalanodás érzései ezek, az érzés, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Ez gyakran fordul elő velem, hiszen nagyon ritka, hogy elégedetten hagyjak el egy koncerttermet.

 - Ez a fajta elégedetlenség felfelé húzza önt, mert olyan kétségbevonásokra kényszeríti, amelyek talán gyötrelmesek, de segítik a fejlődésben.

 - Valóban. Egyszer előfordult velem, hogy olyan sokáig maradtam a mélyben, hogy teljesen elgyengültem. De ami ezután jött, az arányosan a fordítottja volt ennek. Ami segít, az az, hogy megpróbálok a tudatában maradni annak, ami a környezetemben történik és ehhez mérten fejlődni, ha van lehetőségem kijjebb tolni a határaimat. Próbálom nem hagyni, hogy elsodródjam – kivéve persze, amikor színpadon vagyok -, és szembenézni a dolgokkal. Azt hiszem, ez a közös pont a művészet és az állatvilág között: mindkettő lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek.

Forrás:

http://helenegrimaud.free.fr/francais/FrancoiseHardy.php?language=FR

Ültem egy padon Kassán

Egy árnyékos padon ültem, a fehér festék rózsaalakban pattogott le róla. A park – ahol a pad volt – a főutca egy apró kis szigete, ami már akkor sétálóútnak számított, amikor még Leninovának hívták. Legalábbis ezt állítja az útikönyvem*, amit a könyvtárból szereztem, s annak ellenére, hogy a szerkesztést 1986-ban lezárták, egészen jó állapotban van. Ez két dolgot jelenthet: a városiak nem járnak könyvtárba, vagy soha nem utaznak sehová. Mindenestre én kivettem – büszkén jelentem, hogy huszonhét év alatt én voltam az első – és hiába, hogy elavult, az elején lévő történelmi fejezetet elolvastam. Aztán leültem erre a padra.

Kassán mindig fúj a szél, állítja az útikönyv, amit most megerősítek én is. Ettől nincs az a fullasztó meleg, ami a síksági városokba könnyedén beköltözik és ott fészkel  a betonóriások között. Itt szabad az ember, nem törölgeti folyton a homlokát és nem szökdösik árnyékból árnyékba.

A pad felett diófa terjeszkedik, billegnek a levelei, kedves mintákat rajzolnak a kavicsos útra. Hátam mögött vendéglő húzódik, harsány férfinevetés szalad a macskaköveken, majd egy gyerek elköhögi magát. Pergő szlovák szó mindenütt. Egy párt fotóznak a virágok között, homlokukon még nem száradt meg a festék: Just Married. A napfény pattog és bukfenceket hány a menyasszony ruháján.

Remélem most már mindenki úgy érzi, hogy remek képeslapíró lennék. Felém totyog egy galamb, s ez azon témák egyike, amelyet szívesen kiveséznek az írók. Hogy totyog, merre, milyen színű a tolla, s az milyen kapcsolatban áll a napfénnyel... Rögtön írjuk, akár a gyorstüzelésű gépírónő. Megy ez nekem.

Szeretem Kassát, folytatom egy kis kitérő után a képeslapírást. Ahogy a színes házak egymásnak dőlnek, akár a sutyorgó nénik, ha jó pletykát hallanak, a galambokat, amint kecses ívben áthajóznak a tetők felett. Szeretem ezt az élénk jókedvet, ami körbeöleli ezt a várost, s azt is, ahogy a szél játékosan bele-belekap a vendéglők napernyőibe. Van benne valami megnyugtató.  Persze, ha körbenézünk más helyeken, Vácon, Pesten, ott is vannak lilanyakú galambok, hangosan nevető férfiak, színes házak és vidám napernyők... de valahogy Kassán ezek az apró dolgok összeolvadnak egy nagyobbá, ami, akár egy illatos szappanbuborék, körbeöleli a falakat.

Kassa már a XIV. században a szabad királyi városok közé tartozott, s ott is a legjobbak közé. Közvetlenül Buda mögött állt a ranglistán. A történelmi városrészen ez erőteljesen érződik is.

Ha csak a dómot vagy a temetőkápolnát nézzük is. Hatalmas falak, csúcsíves ablakok, a gótika minden cifrája, vízköpője és díszítése a tornyokon. A temetőkápolna előtt szökőkút, csavart oszlopából csobogva szökik a víz.

A dóm felől kisfiú szalad elő. Kis kezével végigsimítja a falat, ujjai meg-megakadnak a rücskös felületen. Ilyenkor látszik a valódi hatalmassága ezeknek az épületeknek. A kő alatt az ember apróvá és lényegtelenné válik. Tudatlan és vak, nem látott semmit és nem hallott senkit. Az a néhány évtized eltörpül a dóm nyolcszáz éves tudása mellett.

Egyik kedvenc könyvem Ken Follett Katedrálisa. Sokáig azt hittem, Jankó miatt, az ő személyisége, élete lapoztatja velem újra és újra a fejezeteket. De tévedtem. Ahogy a cím is mutatja a regény központja a Katedrális, az, ahogy elpusztul, majd újra felemelkedik, s akár a főnixmadár a tűzhalál poraiból új falakat húz a lelke köré. Ilyen a kassai dóm is. Csodálatos, lenyűgöző és ősöreg.

Egyik kapuja felett három király kőarca mered az ég felé. Az utolsó félkarú, csonka válláról vasláncon függő golyó lóg alá. Legenda fűződik alakjuk köré, meséli az útikönyv. Ez a három király építette a templomot, de – ahogy már csak a királyok szokták - félbehagyták. A szerzetesek végezték be az uralkodók félkész munkáját, majd elkészülvén mégis nekik ajándékozták. Mind eljöttek megnézni, körbejárták, hümmögtek elégedetten, milyen szépen megépítették ezt a katedrálist. Aztán a névadásra került a sor, s a királyok nem tudtak megegyezni, melyikükről nevezzék el a dómot. Ezért – hogy eldöntsék a vitás kérdést – mindannyian egy-egy vasláncon függő vasgolyóbist hajítottak a falra. A harmadiknak sikerült a legmagasabbra dobnia. Ő győzött tehát, de mégsem adott nevet a katedrálisnak, elment a kedve tőle, ugyanis dobás közben kificamodott a karja. Otthagyta az egészet és magában zsörtölődve kolostorba vonult. Így esett, hogy nem valami régvolt király nevét viseli a dóm, hanem Szent Erzsébetét.

A falon körben domborművek húzódnak, vésetek, latin nyelvű szövegek. Ahogy sétáltam mellettük, óvatosan végighúztam a kezem a rücskökön. Kisujjam egy repedést követett, s ekkor, egy másodpercre úgy éreztem, a kő vagyok. Egy pillanatra én is hatalmassá váltam, s tisztán hallottam azt a lassú ütemet, amely kitartóan lüktet évszázadokon át, a kő szívét. Aztán mindez elszállt, kissé bolondnak is éreztem magam, amikor újra hallottam az emberi zsivajt, szemembe sütött a nap, s egy árus elkiáltotta magát: Gyöngy –és faékszerek, tessék!

Egy csillagos kapu áll az egyik sarokban, felette néma kőarc. Árnyék vetül vonásaira, kissé talán el is sötétül tőle a homloka. Úgy néz a katedrálisra, ahogy büszke apa a fiára. Töprengőn, de csodálattal.

Üldögélek a padon, zizeg a diófa, s egy galamb lábai halkan a kavicsok közé süllyed. Figyelem ez előttem elhaladó embereket. Csak egy pillanatra látom őket, mégis azonnal észreveszem, milyen laza, lezser és életteli a lány. Olyan, akár egy fekete-fehér film hősnője. A kamera közelít felé, nevet, a szél belekap a kalapjába, s ő kacagva kapaszkodik a karimájába. A férfi viszont kemény, rugalmatlan, merev tekintetét előreszegzi, s vasmarokkal szorítja a lány karcsú csuklóját. Írói átok talán, hogy többet látok én ebben egy feszült mozdulatnál?

Már többször jártam Kassán, számos alkalommal ellátogattam ebbe a kis parkba, s leültem a padra, ahonnan rózsaalakban válik le a fehér festék. Most valahogy mégis más az egész, máshogy nézek rá. Eddig csak a boltok kirakataira figyeltem, meghúzódtam abban az apró árnyékban, amit a fogyasztói társadalom vet. Most viszont látom a várost. Látom magát, Kassát.

*Firon András: Kassa (Panoráma Kiadó, 1986)

Képeslapok a nagyvilágból: Dubrovnik

„Szeretnék fellógatni a házamban egy térképet a világról, és mindenhova rajzszögeket tenni, ahova elutaztam. De először el kell utaznom a térkép két felső sarkába, hogy ne essen le.”

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, rögtön ez az idézet fogott meg. Egyrészt mert szokásommá vált idézetekkel indítani, ha nem is mindig sajátokkal, másrészt, mert annyira megtaláltam benne magamat. A világtérképemen – amit még én se vettem meg – ezen a nyáron egy újabb rajzszög kap helyet. Dubrovnik az Adria gyöngyeként is emlegetett város, a legdélebbi turistaközpont a horvát riviérán. Több millió látogatót vonz évente, ami az elmúlt években 20-30 %-kal megnövekedett az HBO sikersorozatának, a Trónok harcának köszönhetően. A magyar ember mégis elgondolkodik: vajon érdemes olyan messze elutazni még egy tengerparti horvát városért? Sokan ugyanis úgy tartják, hogy ha láttál egyet ezek közül, akkor láttad az összest.  Számomra mégis különleges, és valódi ékszerdoboznak bizonyult.

Dubrovnik a tenger felől

Bár a délszláv háború erősen megviselte – állítólag még néhány műemléket is lukasra lőttek – ma már nyomait se látni a pusztításnak. Nagy szociális érzékenységről tett tanúságot a városvezetés, hiszen szinte azonnal nekiláttak a munkálatoknak. Ma, kb. 10 év elteltével már meg se mondanánk, hogy valaha bomba landolt a  nyüzsgő Stradun-on, a fallal körülvett óváros főutcáján.

 A különbség már az első pillantáskor szembetűnő. A város falai, számtalan másik várossal ellentétben, remek állapotban vannak a felújításnak köszönhetően. Ezért hasonlítanám - latin nevén - Ragusát egy valódi ékszerdobozhoz. Egyetlen hibája azonban mégis van az ékszerdoboznak. Túlságosan tökéletes, így inkább álomszerű hatást kelt, mintsem valódit. Hiányoltam koszos kis sikátorokat, amik eltűnését az újjáépítésnek köszönhetjük. Ez azonban ne tántorítson el senkit, hiszen lenyűgöző, még ha annyira nem is eredeti, mint lehetne.

 Ha csak egyetlen napot is töltünk a városban mindenképpen érdemes végigsétálni a várfalon, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a városra és a tengerre is. Amit viszont sokan nem tudnak, hogy a fal belépőjegye érvényes a kicsit kijjebb eső Szent Lőrinc erődbe is, amit a Trónok harca rajongók már jól ismerhetnek Vörös Torony néven. Megemlíteném a piszkos anyagiakat is, hiánypótló céllal, hiszen a 90 kuna igazán nem sok, tekintve hogy falon tett utunk során elhaladunk a Minceta-torony előtt is, ami a legmagasabb pontja, és szintén csodás kilátást biztosít az alattunk elterülő óvárosra.

Amint besétálunk a városba a Pile-kapun keresztül, szembe találjuk magunkat az Onofrio-kúttal, ami a turisták kedvelt célpontja, hiszen hideg ivóvízéből fel lehet frissíteni magunkat a mediterrán forróságban. A kút a főutca, a Stradun elején van, ahol butikok, szuvenír shopok, éttermek és fagyizók széles választéka csábítja a járókelőket. 

Az éttermek széles skálája, a Stradun

Szemben a Sponza palota, balra a Szent Balázs tempom, jobbra a Rektori palotával

Háttérben Dubrovnik híres katedrálisa

A város képének szerves részét képezi számos temploma és kolostora, valamint a Rektori és a Sponza palota az Óratoronnyal. Ezeket a Stradun másik végén találjuk, ahol egy kapun áthaladva a városi kikötőbe érkezünk. Nagyon hangulatos, bár manapság már csak a turistákat szállító „látványhajózást” kínáló cégek járművei parkolnak itt.

Séta a Városfalon

Kilátás a falról, balra Szent Lőric erőddel

Dubrovnik látképe a Minceta toronyból

Ha Dubrovnikba látogatunk mindenképpen érdemes eltölteni egy napot a parttól fél kilométerre fekvő Lokrum szigeten. Ne tévesszen meg a zord külseje, valójában csodálatos helyszíneket rejt, kezdve mindjárt a kikötőtől nem messze levő bencés kolostorral, aminek kerengője egészen varázslatos. Minden bizonnyal a Trónok harca rendezői is így gondolták, hiszen a Quarth-i jelenetek közül többet is itt forgattak. Másik jellegzetessége, hogy a látogatók között szabadon sétálnak a pávák. Ha szerencsénk van még egy-két elhullajtott tollat is haza vihetünk. Remek kilátás nyílik a szárazföldre a sziget legmagasabb pontját elhelyezkedő erődből, és fürdőzhetünk a „Holt-tenger” nevet viselő lagúnában, vagy a sziget partjainál.

A "quarth-i" kolostor kerengője

A pávák a látogatók között járkálnak

A távolban Dubrovnik városa

Dubrovnik minden napszakban csodálatos. Reggel a piactéren árusok tömegei pakolják ki portékájukat és csábítják a vevőket. Rengeteg a levendula- és ékszerárus, valamint a mindenféle kézműves termékeket értékesítők is szép számban képviseltetik magukat. Jellegzetes a helyi népi kultúrára a gömb alakú nyaklánc, fülbevaló, amit szinte bárhol megvásárolhatunk. Délután felpezsdül az élet és az utcák megtelnek a helyiekből és turistákból álló vidám kavalkáddal. Az éttermek és kávézók kirakják a napernyőkkel védett asztalaikat az utcára, ahol elfogyaszthatunk egyet a jellegzetes halételekből, vagy éppen a népszerű kis kolbászkából, aćevapčići-ből. Estére elül a forróság és még többen merészkednek ki az utcákra. Rengeteg utcazenésszel találkozhatunk, főleg a Libertas, a dubrovniki nyári fesztivál idején, illetve akadnak mutatványosok is.

Dubrovnik a macskák városa, rengeteg cicával találkozhatunk az utcákon

Utcazenészek. Minden évben július 10-én kezdődik a Libertas

Gyönyörű nyakláncok a piacon

Rengeteg az ehhez hasonló üvegműves termék

Estefelé élénkül csak igazán fel a város

A dubrovniki éjszaka

Ha már a tengerpartra látogatunk, ne hagyjuk ki a fürdőzést se.  Dubrovnik környékén meleg a tenger vize, és kedvünkre válogathatunk a sziklás és homokos strandok között.

Ragusában mindenki megtalálja a kedvére való elfoglaltságot, és még ha nem is ér fel egy óriási kulturális élményt nyújtó, bejárhatatlan Párizzsal, mindenképpen érdemes meglátogatni és eltölteni pár napot, Trónok harca rajongóknak pedig kifejezetten kötelező. Akik nem szeretnek egy helyben maradni, azoknak remek kirándulási lehetőség nyílik a közeli Cavtat városába, Korcula szigetére, illetve nem esik messze a boszniai Mostar városa sem.
Dubrovnik a maga módján mesébe illő mediterrán város, ahol az aktív szabadidő és a történelem kedvelői is egyaránt jól érezhetik magukat, és azt mondhatják a végén: mégis megérte eljönni! 

A fotók saját készítésűek.