Chris Columbus- Édesek és mostohák

Számomra ez volt az eddigi legmegindítóbb film, amit valaha láttam. Teljesen szubjektíven imádom, mert egy rendkívül fontos témát boncolgat. Ez az alkotás arról a legmélyebb szeretetről szól, amit csak egy édesanya érezhet a gyermekei iránt.

1998-ban készült és Chris Columbus rendezte, az anya szerepében Susan Sarandon és a mostohaanyát Julia Roberts alakítja.

A történet szerint az elvált házaspár életébe belép, egy új fiatal nő, aki átveszi az édesanya helyét a férj

oldalán. Ez persze rengeteg konfliktust szül, hiszen a gyerekek és az anya (Jackie) utálják őt. S míg a fotóművészként dolgozó Isabel erején felül dolgozik, hogy megkedveltesse magát a gyerekekkel, addig Jackie-ről kiderül, hogy rákos megbetegedése van, amit kemoterápiával kezdenek el gyógyítani. Persze senkinek nem szól erről; és egyedül próbál meg túljutni a válságon. Titkolózás titkolózást követ, míg egy nap Isabel kérdőre vonja Jackie-t az érthetetlen viselkedéséért. Miután minden kiderült a továbbiakban a teljes család támogatását élvezi Jacki, de a rák leküzdéséhez ez nem elég. Számtalan kezelés után úgy dönt, hogy lemond a további gyógyterápiákról és inkább otthon várja meg, a családja körében az utolsó napokat.

Borzasztó dolog szembenézni a halállal, de még szörnyűbb, ha az ember kisgyerekeket hagy maga mögött. Az a szörnyű fájdalom, hogy a sajátja, akit a legjobban szeret nélküle fog felnőni és talán nem is fog rá úgy emlékezni. Közben pedig emészti a féltékenység, hogy a gyerekek életébe új anya lépett. Egy olyan, aki sokkal fiatalabb és divatosabb, aki olyan számukra, mint egy jó fej nagy testvér. Fél attól, hogy mikor már Ő nem lesz, átveszi a helyét, ez az idegen nő, aki elveszi tőle a saját gyerekei szeretetét. Így úgy érzi jogosan gyűlölheti és annak minden hibáját a szemére vetheti. De ahogy telik az idő rájön, hogy minden személyes érzése ellenére, a gyerekekhez tartozik ő is és megérti, habár őt elvesztik, örökre ott marad a szívükben. Hiszen ővé a szeretettek múltja és a mostohaanyáé a jövő.

Az utolsó jelenetben a teljes család ünnepel a karácsonyfánál. Ekkor Isabel készít egy fotót róluk és ekkor Jackie olyat tesz, ami könnyeket csal a szemembe. Megkéri Isabelt, hogy a következő fotón ő is legyen rajta, a kanapén Jackie mellett ülve, mint a család része. Nem tűnhet nagy dolognak, de számomra nagyon fontos, hiszen ennek a lényege az elfogadás. Bizony talán ez megy a legnehezebben, mert könnyebb utálni, mint szeretni és könnyebb elítélni, mint elfogadni.

Nagyon nagyon szeretem és imádom ezt a filmet. Ez a mű rávett a szépségével arra, hogy sírjak. Mit sírjak, zokogjak! Tekintetbe véve, hogy ez velem szinte sose történik meg, hatalmas elismeréssel kell adózzak a filmkészítőknek.

Danny Boyle- Trainspotting

Az 1996-ban bemutatott alkotás Danny Boyle második rendezése. A filmet Irvine Welsh azonos című regénye alapján készítették el, a forgatókönyvet John Hodge írta.

A film a főszereplő narrációjával kezdődik, ahol kifejti mit jelent az élet egy földi számára. Ez nem más, mint a házasság, a munka, jelzáloghitel, hálátlan gyerekek, rohadt nagy tévé, vasárnapi kvízműsor stb. Ezzel 2 kg heroint, ami sikerül is nekik. 16 000 fontra tesznek szert, amit a 4 jóbarát 4 fele oszt. A pszichopata Begbie őrzi a megszerzett zsákmányt, és agresszív módon védelmezi. Renton felveti az épp akkor szabadult Spudnak, hogy lépjenek le a pénzzel, de ő sosem tenne ilyet. Viszont a Betegfiú nyíltan kijelenti, hogy ő már réges rég megtette volna, ha esélye van rá. Az éjszaka folyamán Renton egymaga lopja el barátaitól a pénzt, bár a jólelkű Spudnak hátrahagy néhány fontot. Ezután Renton új életet kezd, egy olyat, ami talán unalmasnak tűnik, de megvannak a maga előnyei. Tehát új munkát talál, megveszi az első lakását, felveszi a jelzálogkölcsönt…

Ezzel szemben ő (Mark Renton) nem az életet választja, hanem a heroint. Ezt különösebben nem is indokolja meg, mert ahogy mondja, a heroin mellett nincsen szükség okokra. Persze ő is, mint a legtöbb drogos mepróbál leszokni, de átütő sikert nem ér el vele. Mikor épp tiszta, a szintén függő barátaival múlatja az idejét, de hamar rájönnek a való világ unalmára, ezért amint tehetik visszaszoknak. Később egyszer annyira kiüti magát, hogy kórházba kerül és végül a szülei hatására sikerül megszabadulnia a szertől. Ekkor úgy dönt, hogy elköltözik Londonba és tisztes polgárok életét fogja élni. Azonban ez az állapot nem sokáig áll fönn,

ugyanis az úgynevezett barátai hamar megtalálják és belerángatják egy piszkos ügybe. Megpróbálnak Londonban eladni

Számomra ez a film nagyon fontos, mert egy olyan oldalát mutatja be a drognak, amiről sosem beszélnek. Minden drogról szóló előadáson azt hallhatjuk, hogy ez milyen rossz, ha ilyen szerekkel élsz, meghalsz. De bennem sokszor felvetődött a kérdés, akkor miért is szoknak rá egyesek? Mark meg is magyarázza, hogy az élményen túl, egy nagyon kemény döntés, hiszen le kell mondania az életről. Ezt csak úgy tudja megtenni, hogy elhiszi, számára ez az élet értéktelen. Hiszen nem törődünk mással, csak az élet folyamán sorra fellépő gondokkal. Aggódhatunk a számlákon, a munkánkon, mérgelődhetünk az időjáráson; addig egy heroinista számára az élet sokkal nyugodtabb, hiszen nem kell csak az élvezetre koncentrálnia. Viszont később Renton rájön, hogy ez sem mentesít a mindennapi küzdelem alól. Ahhoz, hogy anyagot szerezzen lopnia, hazudnia és csalnia kell. És ez így mehet egy ideig, de semmi nem tart örökké. Ahogy a pillanatnyi boldogságot adó heroin is elmúlik, úgy ér véget a boldog semmibe süppedés ideje is, mert ahhoz, hogy ezt fenntartsuk, bizony be kell mocskolni a kezünket. És mikor már azt hisszük, nem süllyedhetünk mélyebbre, rájöhetünk, hogy nem maradt semmink.

Nagy kérdés

1972-ben lezuhant egy gép az Andokban. Egy rögbicsapat és a kísérete utazott rajta. Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik a sérüléseik miatt pusztultak el. Egyesekkel a repülőgép roncsaira lezúduló hótömeg végzett. 70 napig fagyoskodtak. Ez idő alatt emberhúson éltek. Lenni vagy nem lenni? Avagy holtakat enni vagy meghalni? Ez itt a kérdés.

A legtöbb ember rögtön beleborzong, ha arra gondol, hogy emberhúst egyen. Ez természetes, hiszen egyik oroszlán sem eszi meg a másikat, ahogy az amőbák sem rivalizálnak. De ők is megennék egymás tetemét, ha egy kietlen sivatagban más táplálékot nem találnának. Ahogy kedvenc házi állatunk is kikezdené holttestünket, ha napokig nem jutna táplálékhoz a bezárt házban (kivéve, ha az illető állat egy aranyhal). Nekünk megadatott az a szerencse, hogy gondolkodó lények vagyunk. Bízunk és erkölcsünk van. Mélyen vallásosak vagyunk, tehát semmiképp sem szerencsés emberhúsból táplálkozni, mert utána a közutálat tárgyaivá válhatunk. Pedig a hósivatagban, ahol semmilyen más táplálékhoz nem juthatunk hozzá, muszáj valamit (t)ennünk. Végső soron, mi is állatok vagyunk; és állati ösztöneink vannak. Mindenen felülkerekedik az élni akarás. Viszont, ha ezek ismert tények, miért támadták szegény szerencsétleneket, akik túlélték a lehetetlent? Mire jó az értelmünk, ha azt rosszra használjuk? Mindenki így tett volna, ha az elveszettek helyzetébe kerül. Természetesen borzasztó arra gondolni, hogy mások teste mivé lett, egy tisztességes temetés helyett, de gondoljunk csak arra, hogy a temetkezés milyen tisztességtelenné vált. Százezrekbe kerül egy temetés, de ha elfelejtjük befizetni a sírhelypénzt, gond nélkül fogják és kipenderítik a csontokat onnan, hogy mások kerüljenek helyükbe. Viszont a tehetetlen testünket felajánlani, mások életéért igazán romantikus gondolat.

Micsoda dolog elítélni, olyan embereket, akik az életükért küzdöttek és közben erkölcstelennek vélt, állatias cselekedetet hajtottak végre; miközben ma is háborúk folynak. A nagyhatalmak minden lelkiismeret furdalás nélkül embereket öletnek a demokrácia jegyében, pedig ott is csak pénzről és hatalomról van szó. Közben pedig a túlélők életük végéig ezen gondolkozhatnak: Istenem, mit tettem? Fájdalom éghet szívükben, de megtanulják a legnagyobb dolgot, amit mi nem tudhatunk: azt, hogy milyen csoda élni. Milyen fantasztikus dolog az, hogy szeretni tudunk és alkotni, nevetni és a pörkölt után egy kis borral öblögetni. Nekünk is meg kell tanulni élni, hogy élvezhessük az apró örömöket. Ehhez nem kell más, csak mi és a szemünk, melyet kinyitunk, s mint Csipkerózsika ki felébredt álmából, megtekintjük a világot. Meghallgatjuk a csöndet és hanyatt fekszünk a mezőn, hogy megfigyeljük a felhők páratlan, változatos alakját. S mint az eszetlen gyerekek, kik teljesen belevadultak a fociba, vitatkozunk, vajon ki nem csukta le megint a vécé tetőt. Majd megcsókoljuk azokat, kiket legjobban szeretünk és bánatosan tekintünk a másnapi munkanapra. S elalszunk, amiképp a ház is alszik, mint a számítógép és a televízió, de álmunkban a fellegekben járhatunk.

Bármi történjék is, az emberiség mindig ítélkezni fog. Ezen csak úgy változtathatunk, ha magunk döntjük el, mi a helyes és mi nem fér meg (a)morális lelki világunkban. A kannibalizmust kultúránkban természetellenesnek tartom, ahogy a gyilkosságot bűnnek, de ebben az esetben szerintem egyik sem történt. Nem végezték ki az erősebbek a gyengébbeket és nem éltek az önigazolás eszközével. Csupán annyi történt, hogy az éhség győzött, de a kitartás és az élni akarás diadalmaskodott.

Danny Boyle - Trance

Nagyon vártam, hogy megnézzem ezt a filmet, hiszen a rendező neve garancia a jó minőségre. Legalábbis így hallottam. Igaz is lenne, ha a filmművészet iparág lenne, azonban ez a rendező nem ott tevékenykedik, hanem a művészetben. Különbséget kell tennünk az előre legyártott, mindenféle magvas gondolatot nélkülöző és a valódi szenvedélyből és alkotni akarásból született filmek között. Nem azért élünk a világban, hogy pénzt keressünk és hajszoljuk a tárgyakat, mert egy használati tárgy sem adja vissza annak az érzését, mikor valakit igazán szeretünk és ez visszatükröződik az utunk során. Mikor pedig fájdalmat érzünk, áthathat minden egyes szép pillanatot, amit látunk és azt gondolhatjuk: ha másért nem is, de ezért érdemes élni. Ennek nem feltétlenül kell egy filmnek lennie, lehet ez vers, egy dal, egy szép mondat vagy egy segítő kéz. Végre azt szeretném látni, hogy mindenki azért készít filmeket, mert az hajtja, hogy valami olyat alkosson, ami más számára szép lehet és örömöt adhat.

A 2013- ban megjelent film főszereplője a skót James McAvoy Simont játssza, aki segít ellopni profi

bűnözőknek egy rendkívül értékes festményt. Minden remekül halad, a képet sikerül meglovasítani. Csak egy bökkenő van: a fejét beütő Simon elfelejtette, hogy hova is rakta. A banda, akikkel szövetkezett nem adják fel a keresést és elküldik Simont egy hipnotizálással foglalkozó pszichológushoz, hogy az segítsen a bajukon. Simon a fiatal nőnek azt mondja, hogy csak a kulcsát vesztette el, de az átlát rajta és kiszagolja a benne rejlő lehetőséget. A segítségért cserébe részesedést kér a zsákmányból. Hipnózis hipnózist követ, de a képre még nem bukkantak rá Simon tudatalattijában. A múltból viszont annál több zavaró és kétes emlék tör fel, mely a

valósággal keverve teljes káoszt ad, míg ki nem derül az igazság.

Tetszett a film, mert teljesen meglepett. Hihetetlenül fordulatos és mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas filmet akar látni. Habár másodjára talán már nem olyan izgalmas, de a színészi játék miatt és a történet bonyolultsága miatt érdemes többször is megnézni.

Szereplők:

Simon     James McAvoy

Elizbeth  Rosario Dawson

Franck    Vincent Cassel

Clint Eastwood- Gran Torino

A napokban láttam ezt a rendkívül jó filmet, ami nagyon megfogott. A jelenetek, a színészek és a párbeszédek is csodásak voltak. A rendező Clint Eastwood, aki a főszerepet is játszotta. Korábbi (fiatalkori) filmjeiben sokszor játszott western antihősöket, akik a maguk udvariatlan módján megmentik a világot és igazságot szolgáltatnak. Itt is ez történik csak sokkal kifinomultabb módon, egy hétköznapi történetnek induló filmben.

A főszereplő egy mogorva öregember (Walt Kowalskinak hívják), aki épp elvesztette a feleségét, rossz viszonyban van a családja megmaradt részével és ráadásul a szomszédba egy koreai család költözött. Főhősünk természetesen őket is utálja, hiszen a koreai háborúban még kitüntetést is kapott és nem tetszik neki a család elhanyagoltnak hitt háza, kertje. Egy nap a szomszédban verekedés tört ki, ami átterjedt az ő birtokára is. A verekedés a miatt tört ki, mert Thao, a szomszéd fiú nem akart csatlakozni a környékbeli bandához. Ekkor Walt, aki megelégelte az ordítozást, fegyverrel elkergette az erőszakoskodókat, amiért a család szemében egy hős lett. Így lassan-lassan a család részévé válik és rájöhetünk, hogy a mogorva és elutasító külső mögött érző lelket találhatunk; aki talán végre megtalálja a helyét a világban. Segít a ház körüli teendőkben és tanítja Thao-t, aki apa hiányában még nem igazán tudja, hogyan kell férfiként viselkedni. Azonban a banda nem adja föl és tovább zaklatják a családot, ami ellen maga Walt próbál tenni. Ez a lépése rosszul sül el. Súlyosan bántalmazzák a Thao nővérét, Sue-t. Walt végül rájön, hogy csak ő mentheti meg a családot, ha feláldozza magát. Halála után Thao-nak adja nagy becsben tartott autóját, a ’72-es Gran Torinót.

Manapság egyre többen felszínes kapcsolatokban élünk, ahol már nem számít az igazi szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. Csak az, hogy kinek milyen a külseje és milyen társadalmi státuszban áll. Megéri vele barátkozni vagy nem? Ezt bizony megsínyli Walt, mert a saját vére is önzőségből foglalkozik vele. Pályáznak a házára, a kocsijára, a bútorára; csak a szeretetére nem. De megismerkedik egy olyan családdal, akik sokkal fontosabb értékeket képviselnek. Náluk a becsület, a hagyomány, a mély szeretetteljes kapcsolatok dominálnak. Segítenek és elfogadják egymást. Náluk minden fontos, ami kiveszni látszik a társadalmunkból.

Mikor úgy tűnik, hogy a banda győz, Walt az élete árán biztosít szebb jövőt fogadott családjának. Felkészül a halálra; elmegy hajat vágatni, öltönyt szabat, elkészíti a végrendeletét és elmegy meggyónni bűneit. Végül megmenti az arra érdemes emberek életét és lelki üdvét.

Nekem nagyon tetszik a film, mert szeretetre méltó emberek sorsáról szól, vicces és halálosan komoly. Igazi értéket képvisel. 

Nemzeti Galéria, festménykiállítás

Impresszionista festmények

Vasárnap a Nemzeti Galériában voltam, hogy megnézzek egy ideiglenes kiállítást, ami október közepéig még látható. A reklámokon csak négy név volt látható: Rippl-Rónai, Szinyei, Monet és Gauguin, de ennél sokkal több művész képét láthattam; olyan magyar festőkét is, akikről, bevallom, még sohasem hallottam. Hihetetlenül sok kép volt és rengeteg tetszett, de mint tudjuk, ez teljesen szubjektív és nem áll jogomban olyan képeket elítélni, amik kevésbé ragadták meg a figyelmemet, hiszen nem is értek igazán hozzá. Így most azokat a képeket szeretném bemutatni, amik a legjobban tetszettek.

Az impresszionista, illetve a posztimpresszionista képek a pillanatnyi helyzeteket, benyomásokat örökítették meg. A 19. század második felében jelent meg; egy olyan művészeti mozgalom, mely nem volt jellemző a korábbi  korstílusokra. A képek témája általában valamilyen hétköznapi jelenség: egy dolgozó ember, egy tájkép. Ilyen módon a mi életünkről is szól, a szomszéd patakról; egy párizsi kertről, a napfényről, ami reggel besüt az ablakon. Közel érezzük magunkhoz végre a festészetet, mert nem forradalmárokat ábrázol, hanem a valóságot, amit mi is láthatunk, ha kitekintünk az ablakon. Személy szerint nagyon szeretem ezt a stílust, mert fantasztikus színeket használ és hihetetlen, hogy a sok apró pöttyből hogyan áll össze egésszé a kép.

Ezek közül választottam ki párat, ami remélem kedvet ad a kiállítás megtekintéséhez.

Hollósy Simon (1857- 1918) Parasztudvar szekérrel

Van Gogh (1853-1890) Az ansières-i park bejárata

Szinyei Merse Pál (1845-1920) Majális

Mednyánszky László (1852-1919) Dunajec látképe

Ferenczy Károly (1862-1917) Napos délelőtt

Szinyei Merse Pál (1845- 1920) Pipacsos mező

Perlmutter Izsák (1866- 1932) A teraszon

Maximilien Luce (1858- 1941) Notre-Dame de Paris

Alfred Hitchcock

1899-ben született Londonban, ő volt a család legifjabb tagja. Édesapja, William Hitchcock gyümölcs és baromfiárus; édesanyja Emma Jane Hitchcock volt. Katolikus neveltetésben részesült, így a Salesian College-ban, valamint a jezsuita St Ignatius’ College-ban tanult. Tizenöt éves korában, abban az évben mikor apja meghalt, átiratkozott a St Ignatiusból egy londoni mérnöki iskolába; és miután végzett, műszaki rajzolóként kezdett dolgozni. Az Első Világháborúban is szolgált volna katonaként, de visszautasították, mert elhízott, ami ellen már gyerekkora óta küzdött.

 1920-tól némafilmek feliratait rajzolta, később fordította és írta is őket.Valószínűleg ez indította el filmes karrierjén. Ezután előléptették rendezőasszisztenssé is, ami akkoriban többet jelentett, mint ma: részt kellett vennie a forgatókönyvírástól a vágással bezárólag gyakorlatilag mindenben.1922-ben rendezte meg első filmjét, amit azonban sosem fejezett be, anyagi gondok miatt. 1929-ben rendezte a Zsarolás című filmet, amit eredetileg némafilmnek szántak, de később utószinkronizáltatta, így ez lett az első brit hangosfilm.  A siker az 1926-ban megrendezett A titokzatos lakó című filmmel találta meg. Ebben a filmben vezette be storyboardot, amit a mai napig alkalmaznak a rendezők. Ezt a technikát a film előkészítése során használják; a film egyes jeleneteit lerajzolják és gyakran a szöveget is melléírják, így el tudják készíteni a forgatókönyvet vizuális formában is. A 30’-as években egy amerikai producer javaslatára Amerikába települt át. Ez a filmjeire is hatott, például míg az Angliában készült filmjeiben sötét hajú színésznőket alkalmazott, addig az amerikai filmjeiben inkább szőkéket. Ragaszkodott színészeihez, köztük Grace Kellyhez (Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak), aki több híres filmjében is szerepet kapott.

Munkái során Hitchcock rengeteget újított és kísérletezett. Egyik filmjénél például üvegpadlót használt, és alulról is vette a jeleneteket. Rendkívüli módon kezelte a színészeit is, de értette a nyelvüket és sikeressé váltak együtt. Egyénisége és zsenialitása volt, nem félt újat alkotni és borzolni a kedélyeket. Jellegzetes

vonása, hogy majdnem minden filmjében feltűnik, de csak egy-egy pillanatra; ezt később számos másik rendező is átvette. Rengeteg hatáskeltő trükköt bevetett, amik azonban nem technikai jellegűek voltak, inkább beépítették őket a történetbe; valamint hanghatásokkal is fokozták a film izgalmi tetőpontját.

Nem művészfilmeket alkotott, talán ezért nem ítélték neki oda, csak a tiszteletbeli Oscar-díjat, de a kedvenceim közé tartozik; mert jelentős szerepe van a filmtörténetben. Mai szemmel, a mai számítógépes technikákkal már nem érezzük jelentőségét, hiszen akkor még nem animáltak zombikat a filmvászonra. De minden benne van a filmjeiben, az a feszültség és izgalom, ami jó filmmé tesz egy művet, viszont ehhez el kell vonatkoztatnunk más alkotásoktól, amelyek csupán utánzatai az igazi nagy Hitchcock-filmeknek, mert belőlük alakultak ki az évente megjelenő thrillerek, horrorok és krimik.

1980 április 29-én halt meg Los Angelesben.

Forrás:Wikipédia

Nancy Meyers - Holiday

Egy szürke délutánon fáradságtól elgyengülve, nincs is igazán kedvünk semmihez, mert még gondolkodni is túl fárasztó. Az ilyen alkalmakhoz találták ki a limonádéfilmeket, amik: viccesek, romantikusak, happy-end a végük és nem igazán kell megerőltetni magunkat, hogy figyeljünk. A film megtekintéséért cserébe kapunk is valamit: jóleső érzés fut végig a mindennapi fáradalmaktól elnyúzott testünkön olyannyira, hogy akár utána tehetünk is valami hasznosat. Ilyen alkalmakkor én a Holiday című filmet nézem meg, leginkább hideg estéken.

Egész sor híres sztár szerepel benne: Cameron Diaz, akinek jó a humora; Kate Winslet, akit senki sem felejt el a Titanic miatt; Jude Law is feltűnik a színen és hozza a formáját; valamint Jack Black (Rocksuli), Rufus Sewell és legnagyobb meglepetésemre Eli Wallach, aki a legendás A jó, a rossz és a csúf című filmben játszott.

A történet két fiatal nőről szól a világ két különböző pontján és mindkettőjüknek összetörték a szívét, ezért úgy döntenek, hogy házat cserélnek karácsonyra. Az angliai Iris már évek óta viszonzatlan szerelemmel küszködik és a los angeles-i munkamániás Amanda pedig rájön, hogy a barátja megcsalja. Így egymás otthonában próbálják meg kipihenni magukat. Azonban a vakáció nem alakul teljesen bonyodalommentesen. 

Talán nem ér Oscar-díjat ez a film, és nincsenek mélyenszántó filozófiai gondolatok benne, de én ennek ellenére nagyon kedvelem, mert eltölt pozitív gondolatokkal és a történet sem a szokásos amerikai story. Persze vannak vicces és megható jelenetek is, de már csak a színészekért is megéri megnézni egy magányos decemberi délutánon egy forró kakaó kíséretében.

Fábri Zoltán - Körhinta

1956-ban mutatták be először a filmet, mely külföldön is sikereket ért el. A cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma díjra is jelölték.

Két fiatal szerelméről szól, akik a társadalmi elvárásokat eldobva felmerték vállalni az egymáshoz tartozásukat. Ki akartak és ki is léptek a parasztság nehéz sorsából, ami illett is az akkori korhoz. A szocializmusban hirdették mindenki egyenlőségét, így sok tehetséges szegény származású fiatalt karoltak fel a propaganda érdekében. Közéjük tartozott Soós Imre is, aki Bíró Mátét játszotta Pataki Mari (Törőcsik Mari) szerelmét. A két fiatal között kibontakozott a szerelem, mely nem teljesülhetett be, mert Marit egy másik férfihoz ígérték. Az apának a házasság pusztán pénzügyi érdeke, hiszen a birtokaikat egyesíteni akarták, így nagyobb jövedelemre tehetnek szert. Marinak nincs mersze szembe nézni a ténnyel, hogy egy olyan férfihoz kell hozzámennie, akitől idegenkedik, de azt sem tudja elviselni, hogy a szokásos női szerepbe erőszakolják bele, a szerelem nélküli házasságba. Máté persze megpróbálja meggyőzni és megszerezni magának a lányt, de nem csak ez a célja. Ki akar lépni a paraszti élet nehézségeiből és valami magasabb rendűt akar tenni a kapálás helyett. Egy esküvőn történik meg, hogy együtt táncolnak, aminek következményei lesznek. Mari rájön, hogy nem élhet a másik férfival, aki örökre a paraszti élet mellé rendeltetett, így ellentmond apjával a házassággal kapcsolatban és elmenekül otthonról. Találkozik Mátéval, aki hazavezeti és megkéri az édesapától Mari kezét. Így végre szembe tudtak szállni azzal a szokással, mely évszázadok óta ült társadalmunkon. „A föld földhöz házasodik.”

Szeretem ezt a filmet, mert a zene (Ránki György) és a jól beállított képek által egyedi hangulatvilágot kapunk, amihez igazi érték is társul. Nem egy olyan filmről van szó, aminek a végét már az első percben sejtjük. Emellett ízig-vérig magyar, magyar népzenével és tánccal, valamint tájszólással. És egy igazán megható szóval, az élettel, ami nem más a magyar nyelvben, mint a búza. Fontos lenne, hogy felismerjük mennyire fontos az életünkben az, hogy magyarok vagyunk. Annyira sokszínű és értékes a kultúránk, hogy minden filmünkből annak kellene sugároznia. A nyelvünk árnyaltsága és a saját értékeink: az hogy merünk, és tudunk tenni valamit a jövőért, hogy ki tudunk állni magunkért és a céljainkért.