Mikor volt, mikor nem, elég az, hogy volt egyszer egy ifjú legény, aki kora ellenére igen okos volt.
Vagy inkább úgy mondom, hogy matuzsálem lelkű, s a teste valahogy megtréfálta, mert nem illett a szíve bölcsességéhez.
Ezt a fiút, Mindentudó Hágárnak hívták.
A világ legmagasabbik hegyén lakott a három közül, és abból élt, hogy történeket adott tovább.
Hozzá jártak az emberek mindenféle tanácsot kérni, panaszkodtak is cifrákat, de Hágár türelmes volt mint egy mezőnyi birkanyáj, és minden szóvéget megvárt. Cserébe kapott ételt;kenyeret, finom lekvárt, mézet, húst, tejet, ami épp akadt.
Becsben tartották az emberek, csodálták az eszét, mert sokszor igen jó tanácsokkal szolgált.
Ez a Mindentudó Hágár, egy rafinált legény volt, mert igazából amit tudott, azt félig magától tudta, félig pedig az emberek amit összehordtak neki, ő csak tovább mesélte. Megtoldotta a saját eszével, két gondolatot még hozzáfoltozott, igazított rajta hogy formája legyen a tanácsnak, a szavak megfelelően kövessék egymást, azután egy másiknak aki hozzájött, így adta tovább, hogy tanuljon belőle. De hát minden történetmesélő már csak ilyen rafinált szerzet.
Ő maga alig járt le a hegyről, és igen csak lusta volt.
Egy nap érte küldettek a királlyal. Megjárta a híre egészen az udvarig, és harmadnap, már a palotában volt.
- No, te Mindentudó Hágár - szólt a király -, van nekem egy nagy gondom. Azt mondják, te mindenkin tudsz segíteni egy történettel.
Van nekem egy leányom. Nem akar beszélni. Ahogy cseperedett, később se jött ki egy szó sem a torkán, de még a száját se mozdította beszédre. Olyan szomorúság van a szemébe, hogy már én halok bele a bánatba, hogy semmivel nem lehet felvidítani, mert azt se tudom igazán, mi ül a szívén születése óta.
Ha kitudsz csikarni egyetlen szót is a lányomból, neked adom a kezét, és a királyságom.
Hágár nagyon megijedt ettől a feladattól, és hát a királylányt sem látta, lehet, hogy valami csúfság, gondolta, vagy ki tudja miféle bánat emészti a szívét.
Az ilyen kiszámíthatatlan búbánatos szívek, igen ijesztővé teszik a hordóját, legalábbis távolról.
Meg hát, esze botlásába se volt még feleséget keresni magának, de a királynak nem mert ellent mondani.
A királylány a legfelső torony tetejében lakott. Oda küldték fel hozzá Mindentudó Hágárt, mert, hogy a királylány, nem volt hajlandó kijönni a szobájából.
Naphosszat bámult ki az ablakán, és sóhajtozott.
Mikor Hágár először megpillantotta a királykisasszonyt, elámult a szépségén. Hófehér bőre és méz szőke aranyos haja volt, tündöklőbb volt a hercegkisasszony, mint a tiszta égen ragyogó Nap.
Na de, hogy okos is! Azt majd meglátjuk, gondolta Mindentudó Hágár.
- Azért jöttem hercegnő, hogy szóra bírjam, és engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet. Ismeri Néma Jácint történetét?
A királylány rázta a fejét, nem, nem ismeri. Tágra nyílt szemekkel hallgatta Hágárt, aki buzgón el is mesélte neki a tanulságos mesét.
A mese befejeztével, a hercegnő kirohant a szobájából, egyenes apja elé, és ezt mondta.
- Azonnal vigyék innen ezt a csalót!
- Hóhó! - ölelte meg lányát örömében a király - de hisz te beszélsz! Hozassák a legjobb szakácsot az országból, három napig üljük a lakodalmat!
- Miféle lakodalmat - fújtatott a hercegnő - Nem halottad mit mondtam? Ez egy csaló! És te ehhez még hozzá akarsz adni?!
- De hisz ő bírt téged szóra! És különben is okos legény, nem is hagyhatnám jobb emberre a birodalmam!
- Én márpedig nem megyek hozzá! - toppantott a királylány a márványpadlón.
- No hát... - gyömöszölte a szakállát az öreg király - Mért nem megyen hozzá? Nem szereted?
A leány sírva fakadt, és a sok éven át őrzött szomorúsága, most öltött könnyet.
- Mi bánt lányom? - faggatta a király.
- Édesapám, én szeretem. De ő nem szeret engem! - hüppögött a királylány - olyanhoz pedig nem megyek hozzá, aki nem szeret engem!
- Miféle beszéd ez, hogy nem szeret téged? És honnan szeded ezt? Talán ő mondta?
- Nem! - szipogott tovább - Hét esztendővel ezelőtt volt egy különös álmom, sötét volt az ég, egy boszorkány látogatott meg, és azt mondta nekem, mikor már nagyobbacska leszek, apám uram ide fog hívatni egy legényt, aki majd megpróbál szóra bírni, és megtörni a némaságom, amit rám szórt a gonosz boszorka.
De amint elmondja az utolsó szót a legény a meséből, az átok átszáll reá, és nem tud szerelmes lenni. Eladja a lelkét a Tudás lányának. És egész hátra lévő életében őt fogja szeretni.
- Még ilyet se halottam! - gyömöszölte a szakállát még mindig a király - Hozassátok ide azt a Mindentudó Hágárt!
Mindentudó Hágár, még mindig döbbenten ült a legfelső torony szobájában. A király elé kísérték.
- Fiam - mondta búsan a király - Igaz-e, hogy te nem szereted a lányomat?
- A szívem nem érez szerelmet. Ezer indokom van rá, hogy ne essek csak úgy bele királylányokba. Már csak megfontolásból se. Hisz alig ismerem.
- No de hát, egy csodaszép hercegnő! Kedves, okos is, bájos is! Neked ígértem a kezét!
- Fenséges királyom, akkor sem kell a lánya keze, mert úgy gondolom elhamarkodott döntés lenne ez az esküvő. Ki tudja, még lehet más lány is utamba kerül, és aztán foghatom a buta fejemet, hogy már elköteleztem a szívemet. Nem akarok elhamarkodottan dönteni. Meg hát, bocsásson meg, de sok hercegnő él még a földön, aki még ugyanolyan bájos, és kedves, talán nem olyan, ha nem okosabb mint király uramé.
A trónteremben ezekre a szavakra hűlt csend lett, de Hágár folytatta.
- És különben is, az én szolgálatom, hogy történeteket mesélek, és az emberek gyógyulását segítem vele. Ha ide kéne költöznöm a palotába, fel kéne adnom a régi életemet, márpedig én szeretnék még sok mindent megtudni az emberekről.
A királynak tátva maradt a szája, és a hercegkisasszony sírva rohant ki a trónteremből.
Királykisasszony így még nem volt szomorú.
Mindentudó Hágár végül visszatért másnap a házába, és ugyanúgy megcsinálta kis vacsoráját, mint minden nap. Ugyanúgy ellátott jó tanáccsal pár embert, elolvasott pár könyvet, és nyugovóra tért.
Úgy gondolta megfontolt szívességet tett a királynál, és nála okosabban nem is lehetett volna jó döntést hozni.
Azonban ahogy teltek a napok, Mindentudó Hágár furcsa ürességet kezdett érezni a mellkasában, mintha egy vasmarok szorította volna a szívét, így, hogy elterelje erről figyelmét, még több embert fogadott a házába, és sok történetet igyekezett gyűjteni. Így telt el egy esztendő.
De minél okosabb lett, annál nagyobbodott az üresség érzése.
Egy reggel, lement sétálni a partra, apró szellő fújdogált a tavaszi időben, mikor Hágár egyszer csak suttogást halott.
- El kell menned.
- Ki beszél? - kérdezte.
- A Tudás küldött, el kell menned hozzá. Átok ül rajtad.
Mindentudó Hágár, pucolgatni próbálta a fülét, hátha rosszul hall, de a hang nem hagyta békén.
- Menj el a Tudáshoz, az erdő szélén találod, a legmagasabb Tölgyfa hetvenhetedik ágán ül.
Hágár másnap útra kelt, becsomagolt cipót, tejet, és elsietett a Tudáshoz.
Elérkezett az erdő széléhez, és meglátta a hatalmas tölgyfát. Na ez csak ugyan, jó magas, gondolta.
Hat óra múlva, fel is ért a hetvenhetedik ághoz, ahol egy bagoly csücsült. Hófehér, selymes tollazata volt, és mélyfekete szeme.
- Már vártalak. - szólalt meg.
- Mért kellett ide jönnöm? - értetlenkedett Hágár.
- Azt hittem elég okos vagy, hogy tudjad mért akarok veled beszélni. Van egy ajánlatom.
- Miféle ajánlat?
- Eladtad a szíved a legkisebb lányomnak aki a huszonegyedik ágon lakik.
- A legkisebb lányodnak. Azt se tudom ki ő.
- Én vagyok a Tudás, és te a lányomba vagy szerelmes, olyan okos, mint én, a neve, Idélia. Azonban ő láthatatlan, és azért tudtál beleszeretni, mert félsz.
- De hát mitől félnék?
A bagoly kedvesen nevetett.
- Oly mélyre ástad a félelmed, hogy már magad se szeretnéd elővenni. Megértelek. De az én lányomba, aki szerelmes, az bármennyire okosnak hiszi magát, nem árt pár dolgot tudnia.
- Mifélét?
- Soha nem csókolhatod meg. Nem érintheted, és nem hálhatsz vele.
- Ez könnyű. - nevetett Mindentudó Hágár. - Hisz nem is vagyok a lányodba se szerelmes!
- Na és emberbe utoljára mikor szerettél bele?
Hágár komor lett, és ahogy kutakodott az esztendők emlékében, nem tudott olyan nevet mondani, ami szívébe égett volna bármikor is.
- Hágár, téged megátkozott a boszorkány, a lányom pedig azóta ül a szíveden, hogy nem is tudsz róla, mióta a hercegkisasszonyt feloldottad a némaságából. Akkor szállt rád az átok.
- A királykisasszony! - kapott fejéhez Hágár.
- Mint mondtam, van egy ajánlatom, én nem vagyok se jó, se rossz, olyan vagyok ahogyan bánnak velem. Ha a lányomat választod, úgy élheted az életed ahogy eddig, segíthetsz az embereken, és még több tudást adok neked. Szolgálhatsz engem, és tiéd a lányom keze.
- De nem csókolhatom meg...nem érinthetem meg...és nem is hálhatok vele. Mégis hogyan élhetnék olyannal akit nem érinthetek? Inkább azt mond meg, hogyan oldhatnám fel ezt az átkot!
- Gondold meg, cserébe tiéd a világ összes tudása! Nem lesz ember akinek ne tudnál valami okosat mondani. Állj a szolgálatomba.
Mindentudó Hágár, életében először olyan felismerést tett, ami kivételesen a maga lelkének való volt, és némiképp ijesztőnek is találta.
- Tehát amíg a lányodat szeretem, nem szerethetek mást.
- A szíved a lányomé.
- De hogyan szövetkezhettél a boszorkánnyal! Te vagy a Tudás!
- Mint mondtam, nem vagyok se jó, se rossz, olyan vagyok, ahogyan bánnak velem. Én nem választok senkit, engem szoktak választani. Én ugyan nem repdesek senki után.
- De mi lesz a szívemmel?
- Meghasad.
- A szerelemtől?
- Nem. A sok tudás ránehezül majd egy nap a szívedre, és agyonnyomja.
- Ez szörnyű! Mégis mivel tudnám megakadályozni ezt?
- Szerelmes akarsz lenni?
- Igen!
- Akkor menj el a testvéremhez, én hogyanokra nem tudom a választ. Csak azt tudom ami van.
Mindentudó Hágár elment a bagoly testvéréhez, aki az erdő másik szélén lakott, a legmagasabb Bükkfa tetején.
- Ide küldött a testvéred.
- Igen hallottam, mi járatban vagy itt nálam, nagy gondban vagy. De jó korban vagy, és időben.
Csak van egy elátkozott szíved, ha jól tudom.
- Igen. Nem tudok szerelmes lenni.
- Hm. És most azt szeretnéd, hogy feloldjam az átkot.
- Nem élhetek ilyen szívvel! Mit tegyek?
- Megmondom mivel oldhatod fel az átkot. El kell menned a palotába és a királylány három csepp könnyét egy pohár vízbe rakni, majd meginnod.
- És ettől szerelmes tudok majd lenni?
A barna bagoly elmosolyodott.
- Majd meglátod.
Mindentudó Hágár úgy tett, ahogy a barna bagoly mondta, és újra elment a királyhoz, meglátogatni a királylányt, aki azóta újra némaságba temetkezett.
De Mindentudó Hágár, beöltözött, mielőtt elindult volna, mert tudta, a palotából azon nyomban kidobnák, ha tudnák ki ő.
Kiadta magát udvari bolondnak, aki munkát keres magának.
A király örült neki, mert volt már kincstárnoka, főtanácsosa, és mindenféle személyzet ami kellett egy udvarba, de bolondja még nem volt!
- Na te bolond, felveszlek én nagyon szívesen, de azért had lássam, megtudod-e nevettetni a leányomat!
- Rendben, de előbb kérnék egy pohár vizet, még kiszárad a szám a sok alja beszédtől!
A királylány most már lejárkált a szobájából, és nagy komor arccal, amin egy rezzenés se mutatkozott, leült a király mellé, hogy megnézze a műsort.
- Mondanék inkább egy történetet. - szólt Hágár.
- Hallgatunk fiam. - intett felé a király.
- Volt egyszer egy ifjú legény, aki eladta a lelkét a Tudás legkisebb lányának, Idéliának, s nem tudott szerelmes lenni emiatt.
Annyira nyomta a szívét a sok okosság, hogy az megfulladt alatta, és összeroskadt.
Senkit nem tudott a közelébe engedni, így elment hát a Tudáshoz, hogy megtudja mitévő legyen, aki azt mondotta neki, hogy egy boszorkány átkot szórt rá. Elküldte hát a testvéréhez, hogy ő majd megmondja mit csináljon. S a testvére azt mondta, hogy egy hercegkisasszony három csepp könnye kell, de az is a búbánatosból való könny legyen, hogy újra szerelmes tudjon lenni, és megtörje a varázslatot.
- Ez nem szép mese - szipogott a királylány. - De legalább a sajátod.
Mindentudó Hágár levette a kalapját, s már mindenki látta, hogy kicsoda.
Odalépett a királylányhoz, és a három csepp könnyet belekeverte a poharába, aztán megitta.
A király döbbenten nézte az eseményeket, szólalni se tudott, az őrség is meredten tartotta a fegyverén a kezét, parancsra várva.
- Ne haragudj, kedvesem - mondta a hercegnőnek Hágár, és megfogta a kezét -, hogy annyit okoskodtam. De csak a félelem miatt volt. Nem is tudtam, hogy így érzel, hogy ilyen bánatot okoztam neked.
- Mitől féltél? - kérdezte a hercegnő.
- A szerelemtől...de most már inkább attól félek, hogy téged veszítelek el, mert úgy elokoskodtam magamtól az érzéseket. Elutasítottam egy Hercegnőt! Ilyet mesében nem szabad!
Mondta Hágár, és így adta vissza a nevét a Tudásnak, és adta el a Bolondságnak.
Mert hát aki szerelmes, az józan ne akarjon maradni.
.jpg)
