George kilépett az ajtón. Felgyűrte az ingujját, hátrasimította a szemébe lógó tincseket és lélegzett. Próbált mélyeket szippantani, valahogy kitisztítani a fejét. Nem sikerült. Még mindig kótyagos volt, mint amikor tizenhárom éves korában egy barátjával körömlakkot szagoltak. Olcsó fajtát vettek és azt hazudták, a barátnőjüknek lesz, hogy az üzletben ne nézzék őket teljesen bolondnak. Persze akkor még nem tudtak lányokkal beszélni, oda pillantani se gyakran mertek. Csak lopva nézték a tévét éjszaka, lenémítva, kerekre táguló szemekkel.
Bent a házban most egy nő feküdt. A haja fekete csipkét rajzolt meztelen hátára, a takaró a dereka köré csavarodott. Négy napja volt itt, nála csiszolták a padlót. Kis táskával jött, először nem tűnt vészesnek. De aztán a lakás tele lett szemceruzával, szemöldökcsipesszel, körkefével és olyan nőies holmikkal, amelyek nem csak hogy zavarták George férfiasan rendetlen világát, de szinte megfojtották.
Ezért jött ki. A hajnali utcán néha elhaladt egy-egy taxi, vagy a kukásautó és azok a fáradt, kócos hajú, szégyenteljes nők. George lakásából megannyi ilyen lány lépett már ki hajnaltájt, fejfájással és leküzdhetetlen lelkiismeret furdalással a túl sok éjszakai koktél miatt. Szerette az ilyen nőket, elégedettnek és erősnek érezte magát tőlük.
Most viszont a kócos hajú nő az ágyában feküdt, elöl hagyta a samponját és esze ágában se volt elmenni. A férfi egy furcsa, kifordított életben érezte magát.
Azt gondolta, ha egyszer egy nő beköltözik a házába, majd főzni fog, meg vasalni, rendet rak. Ehelyett Clara - mert így hívták a potyalakost - nemhogy rendet rakott volna, de a saját holmijait is szétszórta a maradék helyen, és porból meg forralt vízből készítette a kávét.
Gyakran mondta, hogy félre ne értse a helyzetet, egyáltalán nem akar ideköltözni. De George túl sok sorozatot látott, ahol a nők ugyanezt mondták, aztán azt hazudták, hogy terhesek.
Kihúzott a zsebéből egy cigarettát. A füst, a hajnal és hogy egyedül ácsorog a járdán kicsit megnyugtatta.
A kislány, aki az újságot hordta, majdnem megdobta a New York Times egy összecsavart példányával, de még időben elhajolt előle. A lány felnevetett és csengetett a biciklijével. George elhúzta a száját, eldobta a csikket és visszament a házba.
Clara már a zuhany alatt volt, bekapcsolva hagyta a tévét. Valami reggeli műsor ment, ahol egy erősen kifestett nő visítozott egy ijesztően öreg és ráncos vénemberrel. Alatta ment egy jazzre hajazzó zene, amitől George-nak libabőrös lett a háta.
Kiáltott a nőnek, hogy elmegy, felhúzott egy nadrágot, és már itt sem volt. Egész nap eszébe se jutott Clara és a kiömlött rózsaszín körömlakkja. A lehető legtovább maradt a bárban, hogy már a sötét lakásra és az üres kínais dobozokra érjen haza. Clara többször is hívta, a neve és a mosolya ott virított a kijelzőn. George még az üzeneteket sem hallgatta le.
Ahogy hazaért, egy darabig nem vette észre a változást, csak a tarkója fájt nagyon, mint amikor kisfiúként meghalt a nagymamája, és az üres házba kellett elmenniük csomagolni. Aztán meglátta a hiányt. Eltűntek a körömlakkok, a sampon, a hajszárító és a fotelre dobált pólók. Az asztalon egy cetli hevert. Nem kellett elolvasnia, hogy tudja, mi áll benne. Innen is látta a szívecskét és a C betűt. Clara mindent így írt alá. Bármi is volt a mondanivalója.
Három napig bírta, hogy ne hívja fel. Később azt hazudta, hogy életveszélyes a nő lakásában a falon futó repedés. Mosolygott, amikor meglátta a sporttáskát az ajtó mellett. Ennek ellenére továbbra is kijárt szorongani és cigizni az ajtó elé. Nézte a hazakullogó, kócos lányokat. És örült, hogy Clarának nem kell így elmennie. Talán ezen a gondolaton lepődött meg a leginkább. Egy ideig azt hitte, csak a megszokás vezérli. De Clara nem volt az a fajta nő, akit a férfiak szellemként érzékelnek a lakásban. Rendetlen volt, makacs és hangos. Mindig bekapcsolva hagyta a tévét, kiabált a postással és kilóra vette az instant kávét. Egyáltalán nem tette George életét kényelmesebbé.
Csak boldoggá.
