A lány kilépett a pesti lakás hatalmas faajtaján, amelyről levélként hullt a festék. Kinyitotta csíkos esernyőjét, próbált behúzódni alá. Odakint óriási cseppekben hullt a szürke eső, az a fajta, amelyik felfalja az ablaküveget, megrecsegteti a házakat és formákat vág a füves terekre.
Nem kellett nagy utat megtennie, csak el ezen az utcán, aztán jobbra, végig egyenesen, elhaladni az általános iskola mellett és máris ott a buszmegálló. Máskor észre se veszi ezt a rövidke távot, most viszont úgy érezte magát, mint egy megromlott ember, aki az életét mentve rohan Noé bárkája felé.
Csak a cipőjét bámulta, próbálta kikerülni a járda hullámaiban összegyűlt sáros kis óceánokat, hiába. A tornacipőből ömlött a víz, a nadrágja virágos szára nedves rongyként csavarodott a lábára.
Dühös volt, hogy ki kellett jönnie ebben az időben, hogy találkozzon egy olyan ismerősével, akinek nem akarja meghallgatni a mondanivalóját. De az mindenképpen erőltette, mintha az óra megállna, a világ pedig felfordulna, ha ők ketten nem beszélnek.
Az iskola előtt hatalmas tömeg állt. Sok kis gömbölyű gyerek, sok hatalmas gömbölyű táskával forgolódott és lökdösődött egy zsebkendőnyi járdaszakaszon. Szülők áradata próbált leparkolni a kis utcában, mintha ez fizikailag lehetséges volna. Kiabáltak, dudáltak. Ugyan a hangzavart kicsit tompította a szürke eső dühödt dobolása, mégis csak rendkívül idegesítő volt. Ha egy szülő pedig minden akadály ellenére eljutott a gyerekéhez, ahelyett, hogy azonnal a hóna alá csapva kimenekítette volna ebből az apokaliptikus helyzetből, inkább magához vonta, megpuszilgatta, összetett kérdéseket tett fel zsírkrétákról, tanárnénikről és az ebéd minőségéről.
A lány keze ökölbe szorult. Magasra emelte az esernyőt, de a legtöbb apukába így is beleakadt, akik sértetten bámultak "pimasz tinédzser" alakja után.
Tornacipője minden egyes lépésnél csattant egyet, a tócsából virágszirmokként zúdult fel a szürke víz és fekete foltokként megült a kabátján.
Már legszívesebben kiabált volna.
És akkor meglátta. A buszmegálló mellett volt egy régi telefonfülke. Piros kerettel, összefirkált és szétrepedt üvegekkel, egy nem működő félig leszakadt telefonnal. Eddig még sosem vette észre. Most viszont a telefonfülke valóságossága, védelme tisztán tudatosult benne. És még valami. Hogy ez a csodálatos, négy oldalról és felülről is fedett varázskuckó már foglalt.
Egy fiú ücsörgött benne. Kopott farmernadrágot, egy fekete valamilyen ismeretlen együttes nevével ellátott pólót és bőrkabátot viselt. Kócos, göndör, barna haja volt, ami eltakarta az arcát. És olvasott.
A könyv régi lehetett, szövetkötésű, borítóján kikopott arany betűk. A lapok megbarnultak és a gerincébe piros jelzőszalag volt tűzve. A lány nem igazán tudta, hogy a könyv, a fiú, vagy a fiú a könyvvel tetszik neki annyira. Mindenesetre megtorpant a piros telefonfülke előtt és megbabonázva nézte a benne ülő alakot.
A fiú mintha megérezte volna, hogy nézik, felemelte a fejét és kék szemeit egyenesen a lányéba fúrta. Így maradtak pár szívdobbanásnyi időre. Érezték, hogy akár valami fontos is történhetett most. Ez a néhány pillanat akár egy életre szóló változás kezdete lehet.
Aztán megjött a busz. A lány felszállt. A fiú visszanézett a könyvébe, és elfelejtette, hogy mi történt.
