aztán fény villan, megérkezem.
Leszállok,
a pályaudvart elhagyom,
aztán megint sínek, robogok,
fény villan, és leszállok újra.
Keresném, de minek, ott áll előttem
csendesen.
Talán meglepődött, nem tudom.
Szegény - gondoltam, ahogy rám nézett -,
tán gogo táncost várt és tapsi füleket.
"Most hallgassak még egy zenét
vagy menjek inkább haza.";
majd azt mondja -
elrakom, várj egy kicsit.
Utat mutat,
én meg fagyottan motyogok,
nem érti szavam. Battyogunk a lépcsőn,
hangtalan, csodára várva, vagy
a korai Nyuszira? Eszembe jut:
szaloncukrot is vadászhatnánk,
de sehol egy fenyő, meg mit is írok,
a Húsvéttal keverem,
micsoda meseveszedelem.
Aztán hirtelen csend következik.
Vajon neki kínos,
mert nekem nem - gondolom.
Kérdőre von engem -
na most aztán beszélj te,
mert unatkozom,
menten haza megyek, vagy
fenyegetésül előveszem a telefonom!
S megmondlak anyámnak!
Megakadtak gondolataim, most mit csinál,
nem értem.
Időt bambul, telefonál máris?
Íly untató lennék - vagy csak a füle fázik,
de az is meg lehet, a képem az
ami nem tetszik igazán.
Fura sziget ez, annyi szent,
kóbor lelkek tája,
ő is megijed, jaj mi ez -
lehet tüntető mókusok hada
rezegteti a bokrokat vadul.
Rohanó ebek szaladgálnak,
lóiramban megtámadnak,
kórháznak munkát adva,
bokákat gáncsolnak.
A Zsuzsi is megjelent,
a fenekével terelő,
beépített emberem.
Férfi szeme észre is veszi,
ahogy iramlik mellettünk
"lám micsoda fenék, láttad-e azt?!" -intézi hozzám szavát
s én természetesen válaszolok,
randevún ahogy ilyen kérdésre ildomos
"persze láttam" , s hozzá mosolyt kenek arcomra,
majd magamban így tovább "és te látod-e
micsoda türelem, mit neked adok,
ahelyett,
hogy mosnék be egyet,
hogy a Duna adná a másik felet?"
Zsuzsit tegnap kértem meg,
azért fusson arra egy kört, nézze meg
élek-e még,
vagy egy fa tövében imádkozom,
a rohadó levelekhez intézem
utolsó mondatom.
Mivel ő figyelmesebb, én meg vaksi,
legfőképp akkor, mikor töröm magam,
hogy legalább kicsit figyeljen rám,
és értelmesnek tüntessem magam,
elhúz,
nehogy egy könyök öljön bordán,
mivel egy futó sem visel bányászlámpát
az M3-s a futóplacchoz képest,
gyerekbarát szabvány.
Aztán határt érünk, ő ezt méterre,
pontosan tudja -
A lámpaoszlopig! - mondja,
én addig akarok menni!
Tán kincs van ott a lámpa tövibe',
de nem,
nem történik semmi se.
Talán csak kerek számú
léptéket akart,
titkolt számolási betegségben szenved,
de megbocsátom, ennyi baja legyen.
Csak engem próbálgat, kettővel több lépést
fáradt vagyok-e tenni,
akaratát rajtam keresztül vigye,
vagy beletörök a hisztibe.
Egye fene - gondolom,
előbb halok bele másba
mint ebbe a két léptékbe.
A csillagok még a helyükön vannak,
a fények is centire
ugyanúgy lebegnek a vizen.
Jól éreztem magam -
ilyen furcsaságot közöl
nekem pedig csak az jár a fejembe;
ez most mégis, mi fene volt?
Kattog a váltó,
a sínen robogok,
fény villan,
kinyitom a szemem
- jaj, de jót aludtam! Feljebb húzom a sálat, és
összébb a kapucnit,
már majdnem otthon vagyok.
A kalauz se zavargált bérletért,
egy nő halandzsált mögöttem
németül, külföldiül.
Egy cetlit szorongatok,
valami sok sor van rajta,
firka,
amit talán én írtam volna...
Aztán fogom és
kidobom a kukába,
az ember annyi bolondat álmodik;
a kattogó vonat aztán újra elálmosít.
S reggelre,
jaj,
hát ki emlékszik erre?!
Az utcapadka, vagy a pad mellett a kuka,
ami cetliért kiáltván,
hogy e történetet magáénak tudja -
figyelt minket sunyiba.
S, aki nem hiszi, az guberálja ki,
vagy az én mesémnél jobbat találjon ki.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése