Vonat

2013. december 27., péntek

| | |


„ A következő megálló: Végállomás. Kérjük kedves utasainkat, mindenki szálljon le.” A gépies férfihang alig jutott el a lány tudatáig. A busz zsúfolt volt nagykabátokba, sálakba és sapkákba bugyolált utasoktól, akik belehelték az ablakokat. Sötét volt odakint, pedig még csak fél hétre járt, de december lévén már órák óta égtek a lámpák. Megannyi sárga, fényes folt, a közvilágítás borította fényárba az utakat. Mint csillagok, úgy ragyogtak vezetve az elveszetteket és békét varázsolva a nyughatatlan lelkeknek. Így karácsony idején még ez a betondzsungel is gyönyörűnek hatott. Az ablakokban – ahol nem volt lehúzva a redőny – színes égősorok villództak, családok villantak fel, meghitten, együtt a szeretet ünnepén, a várakozás időszakában. Lily már nagyon haza vágyott. Vidéken nőtt fel, ahol a karácsony egyet jelentett a szikrázó, fehér hóval – amit az autók nem mostak szürke latyakká – a bejgli illatával, a fenyőfákkal és az ünnepléssel szeretteik körében. „Odakint” az ünnep szentsége sokkal inkább megmaradt, mint a városban. Mivel Lily ott nőtt fel, rendelkezett a szívvel látás képességével. A busz ablakán kipillantva egy nő ragadta meg a tekintetét. Arca fáradt volt, karján ólom nehézségű bevásárló szatyrok. Ha hazaért, nem pihen majd. Vacsorát kell főznie éhes férjének és két fiának. Lily legszívesebben felpattant volna, hogy megölelje az ismeretlen nőt, de válasza furcsa tekintetek és elutasítás lett volna. „Otthon annyival egyszerűbb, ott mindenki segít.” Lassan leszállít a buszról, és előre engedett egy idős nénit, sőt, még a gót srácot is, aki szemmel láthatólag fellökte volna, ha nem áll el az útjából.
- Sietek, húzz innen! – szólt rá.
Leszállva a vasútállomás magasodott föléje. Az ódon épület gyönyörűen ki volt világítva, s néhány méterrel a be/kijárat felett aranyló betűk lógtak a levegőben: Boldog ünnepeket! A lány elmosolyodott. Mindig megmelengette a szívét, ha egy morzsányi törődést látott a nagyváros eldugott csücskeiben. Belépve kellemes meleg és nyüzsgés fogadta. A csarnok oldalán apró butikok húzódtak: újságos, virágárus, pékség, vegyesbolt. Az eladók sürgölődtek, az utasok keresztülszáguldottak a termen csomagjaikkal és a megfelelő vágányt keresték. Az egyik padon egy hajléktalan húzta meg magát. Lily odament és megkínálta a nem rég vásárolt zsemléből. A férfi ránézett. Nevető zöld szemei voltak, arca szélcserzett, de intelligencia sugárzott róla. Megköszönte és kellemes ünnepeket kívánt. A lány szíve elmosolyodott. Hamarosan újra otthon lehet. A jegypénztárnál hosszú sor fogadta, de nem bánta a várakozást, ha a kezében tudhatta a jegyet hamarosan. Holnap reggel tízkor indul a szerelvény, délre már otthon is lehet, és magához ölelheti a családját. Lily szeretett a városban élni, különösen vonzotta az állandóan lüketető, soha sem nyugvó város, a szépségeivel, hibáival, nehézségeivel, eldugott kincseivel, de ilyenkor mindennél jobban vágyódott otthon lenni, mert számára csak ott volt igazi az ünnep. A pénztáros hölgy harmincas évei közepén járt, különösen csinos arca volt, amin már megjelentek az első gondterhelt ráncok. Rúzsa makulátlan volt, de a szemhéjtus karikákat rajzolt a szeme alá. Alighanem reggel óta dolgozott. Ebédszünetét is az utolsó ajándékok vásárlásával töltötte, közben összeveszett a férjével, a kisfia belázasodott. Alig várta már, hogy otthon legyen és magához ölelje, de a rendrakás is ott ólálkodott a családi idill felett. Mogorva volt, meg is feddte Lilyt a sok apró esetlen válogatása miatt. Más talán megsértődött volna, de ő csak mosolyogva kellemes ünnepeket kívánt és haza indult. Megszokta már, hogy látja ezeket, vagy legalábbis érzi őket. Történeteket olvas ki a tekintetekből.
Otthon a lakás üresen várta. A radiátorok kihűltek, nem volt vacsora az asztalon, csak egy kis csomag Annabelltől. Lily lakótársa már reggel hazautazott, mert korábban végzett a vizsgáival, és a következő csak januárban volt. A papírban egy gyönyörű karkötő volt, az, amit még a múlt hétvégi közös vásárláson pillantott meg. Egy meleg mosoly szalad szét az arcán: ilyen figyelmes lakótársat nem is kívánhat magának. Annabellel még középiskolában ismerkedtek meg és együtt jöttek nagy álmokkal a nagyvárosba, hogy egymás oldalán megvalósítsák őket. Szerencsére az közös lakás nem vált barátságuk rovására, mint oly sok más esetben. Megvacsorázott a megmaradt zsemlékből és az utolsó simításokat is elvégezte a lakásban. A hűtő kiürítve, bőröndök összecsomagolva álltak az előszobában. Januárig senki nem lesz a lakásban. Elhagyatott érzés volt, magányosan karácsony előestéjén. A csend félelmetes volt, szinte mardosó. Az érzés elűzésére a nappali összes villanyát felkapcsolta és lázasan kutakodni kezdett a DVD gyűjteményben. Igazából szerelem. Az egyik kedvenc karácsonyi filmje volt, mindig olyan érzést keltett benne, hogy az év ezen időszakában történhetnek csodák, és valójában nincs senki sem egyedül. Végül a félhomályban gyapjú takarója melegében és egy bögre forrócsokoládé társaságában befészkelte magát az éjszakára. Úgy szeretett volna otthon lenni. A karácsonyfa alatt, ajándékokat bontogatva, nevetve, ölelkezve, a finom süteményeket fogyasztva. Az öccse biztos elsüt majd néhány ízléstelen térfát, amin valaki majd megsértődik, de kibékülnek, a szaloncukrot rögtön elkezdik lecsenni a fáról, ami miatt a mama mérges lesz, de nem igazán. Átjönnek majd a szomszédok és közösen megbeszélik az év nagy eseményeit és hajnalba nyúló kártya partikat játszanak.
Hát, ha Hugh Grant bekopogna hozzá boldog karácsonyt kívánni nem lenne ellenére, de leginkább Colin Firth házvezetőnője lenne szívesen. Olyan egyszerű, mégis oly kedves film, és talán a legjobb mégis a Heathrow reptér jelenete, pedig abban nem sok a színészi teljesítmény, nem gondosan megtervezett, egyszerűen csak hétköznapi emberek. Nincsen bennünk semmi óriási, mint Rowling Harry Potterében, vagy Tolkien Zsákos Frodójában, csak annyit tudnak, mint bárki más, de szeretni legalább annyira, mint bármely nagy irodalmi hős.
Lilyt a nappaliban lelete az álom. A filmnek még nem volt vége, de a kimerítő nap megtette hatását. Nem csoda hát, hogy elfelejtett ébresztőt beállítani, és mikor felkelt hosszas nyújtózkodás után jutott csak eszébe, hogy neki ma haza kellene mennie. De mennyi az idő? 09:47, világosította fel a telefon kijelzője. Lily pillanatok alatt pattant fel és kapta fel magára kedvenc gyapjúpulóverét. Nagy szerencséjére már csak fel kellett kapnia a bőröndöt és elfordítani a kulcsot a zárba. Már kint is volt az utcán, a hosszú sál lobogott utána, a bőrönd csak úgy táncolt. A hóban iszonyú nehéz volt a vágta, de szerencsére ember nem nagyon járt az utakon. Két utcával odébb álltak a taxik sorra. A sorfőr meglepve tapasztalt a kisebb méretű hurrikánt, ami beszállt.
-          A vasútállomásra legyen szíves! – lihegte, remélve, hogy még elérheti a járatot.
Miután bekapcsolta a biztonsági övét lázas keresésbe fogott. Csak remélni merte, hogy a vonatjegy valahol a kabátzsebében lapul. Hol lehet? Koszos papír zsebkendők, aprópénz, elhasznált buszjegyek kerültek elő a zsebéből. Hol van? Hova tettem? – motyogta. A táskájában millió mütyür között, rúzsok, kulcscsomó, papír zsepik és tollak szemétdombja között ült kényelmesen a jegy. Végre, sóhajtott megkönnyebbülten, de mire megéreztek és búsás borravaló után kiszállt a járműből, az állomás nagy órája 10:03-at mutatott. Szaladt még, reménybe kapaszkodva a tizes vágányhoz, ahol a kalauz törte össze:
-          Sajnálom kisasszony, a vonat már elment!
Egy sapka hullott a földre kezéből, de oly csattanással, amit egy üvegváza is megirigyelt volna. A szíve tört ripityára. Az ünnep elromlott. Mint egy kakukkos óra, vagy egy megakadt lemezlejátszó, egyre csak a kalauz szavai köröztek a gondolataiban. A vonat elment. Kimerülve roskadt le a padra, és csaknem húsz percébe telt annyira összeszednie magát, hogy rájöjjön, változtatnia kell a tervén. A lába fázott, mert a bakancsába csak belebújt, a cipzárt se húzta fel rajta. Kabátja idétlenül lógott róla. Úgy nézhetett ki, mint egy csapzott kiskutya. Végül összeszedve lelkiereje utolsó morzsáit a sínek merev bámulásában felállt, és a mosdóba lépdelt. Valóban katasztrofálisan festett. Megigazította ruháit, haját laza copfba fogta és egy kis rúzst kent fel, hogy ne tűnjön teljesen szétesettnek. Végül győzedelmesen a tükörbe mosolygott a művön, és a jegypénztárhoz sietett.
Jó napot! Lekéstem a vonatomat, megtudná mondani mikor indul a következő járat? Kell új jegyet vennem? – szólt a lehető legkedvesebb hangján. Szerencsére minden simán ment, már ha a két óra üres várakozást annak mondhatjuk. Emberek mentek és jöttek nagy mosollyal és még hatalmasabb csomagokkal. Apák és fiúk, anyák és lányok, öregek és fiatalok ölelték át újra egymást és kívántak kellemes ünnepeket. Mindenki tartott valahova, mindenkinek volt kit szeretnie – legalábbis itt, a vasútállomás óriássá nőtt várójában. A mutató vánszorgott. Már a harmadik karamellás latte macchiato szürcsölgetésébe fogott bele Lily, amikor begördült a szerelvény az állomásra. Szempillantás alatt pattant fel és rohant a kocsik felé. Elhelyezkedett egy kényelemes ablak melletti üléshez, és újra vidáman tudott nézni a világra. Hamarosan otthon lehet, még ha két óra késéssel is.
- Leülhetek? – szólalt meg váratlanul egy hang.
- Persze. – felelte elmélázva. Felpillantva látta, hogy egy fiatal férfi foglalta el a szembe levő helyet. Nagyszerű, nem valami nagyi, akivel egész úton beszélgetni kell! Ott a laptop nála.
Jobban szemügyre véve egy igen helyes, mélybarna szemű férfi tűnt fel Lilynek a milliónyi réteg alól. Arcáról fáradtság tükröződött, de a tekintete élénk volt, és kedvesség sugárzott belőle, talán nem csak a karácsony miatt. Vidéki srác ő is, de imádja a várost. Informatikusnak tanul, de néha néa felüti a fejét a honvágy az ő otthonában is. Odahaza három kis testvér és a nagycsalád várja kedvencüket. Újabb jellemrajz röpke pillanatok alatt.
Végül csak megszólaltak. Valószínűleg furcsa is lenne, ha egy hosszú útitárssal egy szót sem váltanánk. Már csak azért is, mert karácsony van. Matt – mert Lily megtudta, így hívják az igéző szempár tulajdonosát – valóban az volt, akinek látta, bár egyes vonások rejtve maradtak előle. Egy kisidőre úgy érezhette nem sajnálja, hogy lekéste a vonatot.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése