Holdvigyor

A tiszta tavaszi estén a lámpák fényköréből kiérve tisztán látszanak a csillagok. Az idő simogatóan langyos volt, és a külvárosi környék még annak ellenére sem félelmetes, hogy egyetlen lélek járta csak az utcákat. Virágillat lengte körbe a lányt.

A tornacipős lábak gazdája nem lehetett több tizenötnél, farmernadrágot és csak egy vastag pulóvert viselt. Sporttáskája térdét verdeste, akadályozva minden egyes lépésnél. Hosszú hajába enyhe fuvallatok kaptak, amik a jácintok, ibolyák és cseresznyék illatát hordozták. A csillagokat tanulmányozta, nyakát az ég felé nyújtva, elmélázva, végtelen nyugalommal. Jól eső fáradtság töltötte el, az a fajta, amikor egy sikeres edzést tud maga mögött az ember. A csillagok varázsköpenyt vontak az álmodó föld fölé. Az apró, fénylő pontok közül villant ki a Hold széles, görbe mosolya: szabályos vonalát elnézve nem kellett sok fantázia, hogy belelássa azt a kissé gunyoros, önelégült arcot, amin a Hold széles vigyora terpeszkedett.

 Hirtelen halk neszre lett figyelmes. A fekete macska puha léptekkel szökkent elő a sötétből, de belegabalyodott egy ágba. Villámgyorsan kiszabadult, és a lány úgy látta, mintha hátra pillantott volna, hogy nem látta-e senki, majd ismét eltűnt a sötétben. De hát ez lehetetlen volt, a macskák ennyire nem intelligens lények. Amikor újra feltűnt, a következő lámpa alatt leült, és a holdat nézte. A lány is megállt a sötétben – hátha így nem veszi észre az állat – és figyelte.

- Pont tökéletes arra, hogy megtartson! – mondta a macska, és felszökkent a levegőbe.

A lány biztos volt benne, hogy álmodik. Az az édes kis cica, aki az előbb ott ült a szaltót hányt és egy emberi lénnyé változott. Hosszú haja copfba fogva követte mozdulatait, fekete szoknyát és blúzt viselt. S felült a Holdra, mintha csak egy díszlet lenne egy színdarab egén. Jobban megnézve egészen furcsa, szinte önmagának tükörképeként festett a boszorkány. Mert csak boszorkány lehetett. Ugyanaz az orr, kicsit ferde, de egyenes, ugyanott volt anyajegye a bal szemöldöke felett. Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét, és amikor újra felnézett, a lány ismét macskává változott. Ott ült a Holdon, szemlélve az alatta levő tájat. Különösen jó látása lévén az állat tisztán látott minden egyes fát, lámpát, oszlopot és házat.

Volt valaki más is a környéken, egy fiú. Hanyagul vállára vetett táskával, lendületes léptekkel haladt hazafelé. Magában mosolygott valamin. A macska kíváncsian figyelte. Kedves arca volt, még szinte ártatlan, gyermeki, alig 15 éves.

 „Ebből elég!” - rázta meg a fejét a lány, mert a fejében kavargó gondolatok, mintha a macska-boszorkányéi lettek volna. Sietős léptekkel indult hazafelé, tekintetét a földre szegezve. Micsoda ostobaság ez, egy alakváltó, aki felül a Holdra, ami nyilvánvalóan milliónyi fényévre található, és még az arcát is felveszi. Na és a fiú, akit látott?

A macska megrezzent, amikor a lány előtűnt a sötétből. Hát tényleg igaz balsejtelme, figyelték. Villám gyorsan szökkent le a Holdról és eltűnt a sötétben. Telefon csörgése zavarta meg a lányt gondolkodásába.

- Szia, kislányom! Hol vagy? Már itthon kéne lenned. – szólt a készülékben az aggódó szülői hang.

- Mindjárt otthon vagyok, csak késett a busz. – felelte, majd letette. Tekintetével újra a macskát kereste, de nem találta.  Csalódottan fordult be az utcasarkon, mégis csak képzelődött. Lassú léptekkel közeledett otthona felé, ahol az ablakok hívogatóan világítottak. Már alig várta, hogy az ágyába dőlhessen és álomra hajtsa a fejét.

- Pszt! – hallotta a halk sziszegést. Mikor megfordult a macska ült ott, a sarkon, elegánsan, figyelő tekintettel méregetve a lányt.

- Hát itt vagy! – kiáltotta, szavai visszhangzottak a csendben. Erre az állat riadtan elszaladt.

Otthon még sokáig ült az ablakban, egyre csak nézve a Holdat, várva hogy újra feltűnjön a macska.