Nathaniel Hawthorne - A hétormú ház

Az első kiadás címlapja

Amikor eldöntöttem, hogy amerikai kötelező olvasmányokat is beépítek a sűrű könyvekből tákolt napirendbe, Hawthorne neve első volt a listán. Kivettem a könyvtárból A skarlát betűt, de csak egy példányban volt meg. A könyv pedig még egy regényt tartalmazott. A hétormú házat.

Nem tudtam ellenállni neki, tetszett a címe. És valami nagyobbat kaptam, mint, amire számítottam. A hátormú ház felülmúlja az összes romantikus történetet, amit eddig olvastam. Egy titokzatos, omladozó családi kúria, aminek a tetején különleges virág nő. Odabent pedig egy magányos vénasszony. Hawthorne zseniálisan fogja meg Hepzibah Pyncheon alakját. Egy dámaságba fagyott öreg nő, aki súlyos láncként viseli családja múltját. Benn él a poros, elsötétült házban, ahol már minden deszka nedves, a tükrök megfeketedtek, a napfény nem mer bebújni a kifakult függönyök ráncai között.

És aztán, ahogy minden kiöregedett nemesi családnál egyszer szabályszerűen megtörténik, elfogyott a pénz. Ilyenkor a csontvázzá aszott dáma csak egy dolgot tehet. Ki kell nyitnia a rég elfeledett boltot a ház oldalán, amit eddig családja szégyenfoltjának tartott. Egy úri hölgy mégis hogyan foghatna kereskedésbe?

De Hepzibah lassú, ropogós járásával, madárszerű alkatával és egyáltalán lényének ijesztő fásultságával elüldözi a vevőket. Már épp kétségbeesne, amikor egy fiatal kislány áll a ház kapuja elé, azzal a hírrel, hogy ő maga is Pyncheon. Phoebe napfényt hoz a hétormú házba, fellendíti a boltot és süteményillattal tölti meg a falakat.

Nathaniel Hawthorne

De Hawthorne zseniális meséje még csak itt kezdődik el. Ugyanis a hétormú ház hamarosan újabb lakót fogad be, akinek a múltja sötétebb, mint a lelke. S odakint settenkedik az, amit csak így hívnak maguk között az arra járók: a Pyncheon átok.

Mert minden valamire való nemesi háznak szüksége van egy átokra.

Hawthorne olyan jól mesél, és olyan élénk szereplőkkel mondatja el saját szavait, hogy szinte úgy éreztem, benne vagyok a könyvben. Igaz, hogy sokszor túlbecsülöm az olvasmányaimat, amikor még a hatásuk alatt vagyok, de ez a regény valóban mély benyomást tett rám. Ha rajtam múlna, nem A skarlát betűt emelném ki, amikor Nathaniel Hawthorne neve felmerül.

„Ha valakinek a sorsa kétségbeejtő holtpontra jut, rendszerint annál fennköltebb és csodásabb álmokkal tartja magát felszínen, minél kevesebb kézzelfogható anyag áll rendelkezésére, amiből szerény és ésszerű képét formálhatná a jobb sorsnak.”

Mindenkinek ajánlom, aki a mai túl sokat vitatott tinirománcok között vissza szeretne nyúlni a klasszikusok közé és el szeretne merülni Új Anglia világában. Nem fog csalódni.