Útravaló

Az Egyesült Államokban hagyomány, hogy minden tanév végén egy híres személyt hívnak meg az egyetemekre, hogy a frissen diplomázott diákok előtt beszédet tartson, tanácsokat adva nekik az immár felnőtt életre.

A dalai láma beszéde az Emory Egyetemen 1998-ban

„A neveltetés önmagában nem elég. Melegszívűnek is kell lenni, jó embernek, elkötelezettséggel, felelősséggel és együttérzéssel. Ha csak a tudás van a birtokotokban az egyik oldalról és semmi más a másikról, jó eséllyel lesztek frusztráltak, nyughatatlanok és boldogtalanok. Ha kombináljátok a kettőt, nemcsak építő jellegű és kiteljesedett lesz az életetek, hanem a társadalomnak és emberiségnek is adhattok valamit. Más valami: az élet néha bonyolult. Fontos határozottnak lenni vele szemben, optimistának és türelmesnek. Ha türelmetlenek vagytok, akkor még egy kis akadállyal szemben is elbátortalanodtok. Használjátok a fejeteket, hogy a helyzetet elemezhessétek. Ne siessetek, gondolkozzatok. Miután eldöntöttétek, hogyan kerüljétek meg az akadályt, jó eséllyel el fogjátok érni a célotokat.”

J. K. Rowling beszéde a Harvardon 2008-ban

„Mindig is szerettem volna regényeket írni. A szüleim, akik nagyon szerény körülmények közt nőttek fel és nem jártak egyetemre, úgy gondolták, hogy a határtalan képzelőerőm egy mókás furcsaság, ami sosem lesz kifizetődő. Amikor annyi idős voltam, mint Ti, jobban féltem a kudarctól, mint a szegénységtől. Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy azt higgyem, csak azért, mert fiatalok vagytok, tehetségesek és jól képzettek, még nem ismeritek a szorongást és a bánatot. A tehetség és az intelligencia nem ellenszer a sors szeszélyei ellen. Én is elbuktam a tanulmányaim befejezése után: a kivételesen rövid ideig tartó házasságom felbomlott, nem volt munkám, egyedülálló anya voltam és olyan szegény, amennyire csak lehetséges a mai Angliában anélkül, hogy az utcára kerülnénk. A szüleim és a saját félelmeim megvalósulni látszottak. Habár a sajtó azóta úgy állította be, mint egy tündérmesét, az életem ezen szakasza elég sötét volt. Fogalmam sem volt róla, mikor látom meg a fényt az alagút végén. A bukás áldásosnak bizonyult: megtanított, hogyan válasszak el magamtól mindent, ami nem lényeges. Már nem állítottam, hogy más vagyok, mint aki voltam, és minden energiámat arra a munkára fordítottam, ami fontos volt számomra. A legnagyobb félelmem vált valóra, én azonban végre szabadnak éreztem magam. Hiszen éltem, volt egy lányom, akit imádtam, egy régi írógépem és egy nagyszabású ötletem. Az a sziklaszilárd mélység, ahová jutottam, biztos alapul szolgált az életem újjáépítéséhez. Talán Ti nem fogtok akkorát zuhanni, mint én, de kudarcok nélkül élni lehetetlen. Hacsak nem akartok olyan óvatosan élni, hogy ennyiből akár nem is kellene élnetek… A kudarcok olyan dolgokat tanítottak meg magammal kapcsolatban, amiket másképp nem tanulhattam volna meg. Rájöttem, hogy jóval több akaraterőm és önfegyelmem volt, mint hittem. Rájöttem, hogy az aranynál többet érő barátaim vannak. Amikor bölcsebbek és erősebbek leszünk egy-egy bukás után, megnyugszunk, hogy képesek vagyunk a túlélésre.”

Barack Obama beszéde a Wesleyenne Egyetemen 2008-ban

„Miután a diploma a zsebetekben van, szerezhettek házat, ruhákat, pénzt… Választhatjátok azt, hogy elfordítjátok a szemeteket, hogy a saját életetekkel törődjetek, anélkül, hogy az országotokéra figyelnétek, ami sokkal nagyobb. De remélem, hogy nem ezt fogjátok tenni. Elég csekély ambícióról árulkodik, ha valaki csak magára gondol és a saját vágyait, szükségleteit akarja kielégíteni. Csak akkor tudjátok növelni a teljesítőképességeteket, ha valami nálatok nagyobba kapaszkodtok. Így fedezhetitek fel a szerepet, amit történelmünk következő fejezetében játszhattok. Nincs semmi naiv abban, ha valaki meg akarja változtatni a világot.”

 

Forrás: Phosphore magazin

Tánc

Magam vagyok

A világok küszöbén,

Szikrázó csillaglepedők fövenyén.

Csak állok itt,

Mint szomorú herceglány,

Kabátomon vérző csillagfoszlány.

Lángok, akár égi kardok

Csatáznak a felhők felett,

Bús pillangók csapkodnak

Sápadt arcom mellett.

Hát itt vagyok,

Magam a peremen,

És mélabús táncot járok a lelkeken.

Ködös kanyar

A hideg őszi hajnalon egy busz tekergett a szerpentinen. A nap még nem kelt fel, mindent homályos szürkeség borított. A szemerkélő eső cseppjei hiába kopogtak az ablakon, nem nyertek bebocsátást. Kevesen ültek a buszon.

Hátul pár elkenődött sminkű lány vihorászott. Arcuk félelmetes árnyalatban tűnt fel, hatalmas fekete karikákkal, elmosódott kontúrokkal: torzképek. Leheletük még az alkohol nyomaitól bűzlött. Előttük egy idős bácsi, aki mellett kapája ült a széken. Szürke sapkát és terepszínű dzsekit viselt. Üres tekintettel meredt ki az ablakon. Közép tájt egy borostás férfi barna kabátban szunyókált, homlokát a hideg üvegnek támasztva. Elől egy fiatal lány, sálba bugyolálva bámult kifelé. A busz lassított, és megállt egy kietlen megállóban. Egy vékony legényke szállt fel, rikító kék dzsekiben.

- Leülhetek? – kérdezte a lányt, aki csak most vette észre, hogy új utasuk van. Kihúzta a fülhallgatót a füléből. Lassan bólintott, és visszadugva a „zenét” folytatta elmélkedését. A nap már felkelt, de reménytelenül szürke volt minden, a fák sűrű ködbe burkolóztak. Rettegett volna a lány, ha nem tudja, a valóságban nem léteznek rémalakok, és a medvék sem merészkednek a folyón túlra. Farkasok ugyan voltak az erdőben, de ezek az állatok számára mindig valami fenséges megnyugvást jelentettek. Újabb megálló mellett suhantak el, de ezúttal nem volt ott senki. A málladozó fehér falon fogott az idő vasfoga. A kis bódé alig állt a „lábán”. Bent egy padhoz hordta a leveleket a szél. A lány hirtelen egy sebzett róka kölyköt ápoló fiút pillantott meg. A gyermek kék szemeiből félelem sugárzott, úgy festett napok óta nem evett semmit. A lány megborzongott. Biztosan képzelődött, nyugtatta magát, bár az öccsére kísértetiesen hasonlító fiú képe beleégett a retinájába. De nem, nem lehet! Nicko elszökött. Széttéphették a farkasok, de akárhogy is, egy hetet senki nem él túl a vadonban.  Hamarosan leértek a hegyről és a látványt mezők és legelők váltották fel. A köd továbbra is ott tekergett, lehetőséget sem adva a napsugaraknak a föld megérintésére. A lány a gyermekkori altatóját kezdte dúdolni, mert az mindig nyugalommal árasztotta el. Nézte a mezőket, és valami olyasmi derengett neki, hogy itt valaha véres csata dúlt. De már vége. Béke van. A Rémkirály és a szörnyei a túloldalon maradtak, remélhetőleg örökre. A lány hitt a mondákban, ami szerint valaha két törzs között óriási háború dúlt. Mitikus szörnyek harcoltak, vér tapad minden ember kezéhez. Otthon ezt mesélték neki. Azt is mondták, hogy valaha az ő felmenői mind az uralkodó jobb kezei voltak, az első emberek az udvarban. Ő mindig erről álmodozott, szeretett volna a nagyapái nyomaiba lépni. Szinte látta, ahogy ott áll a mezőn, kezében kivont karddal. Körös-körül holttestek, véres harcosok, elesett paripák. Már csak ketten állnak. Ellenfele egy robosztus férfi. Királykék zubbonyt visel, haja rövidre nyírt, jobb vállán vágás éktelenkedik. A szívverése robajlott a fülében, mint harci dobok ritmusa.

- Megöltem a testvéreidet, most végzek veled is! – kiáltotta a harcos. A lány ebben a pillanatban vette csak észre, hogy ellenfele lábánál két fiú élettelen teste hever.

- Nicko! Finn! – kiáltotta, és érezte, hogy sós könnyen folynak le az arcán. Nem érzett mást, csak egy éles fájdalmat, majd ürességet. A férfi kihúzta a pengét a gyomrából és gúnyosan felkacagott. A lány felriadt. Már újra a hegyekben jártak. A kanyarok egyre élesebbek lettek, a köd egyre sűrűsödött. Már látta, hogy nem lesz jó vége. Mobiljába kapaszkodott, és lélekben már tárcsázott.

Egy hatalmas csattanás, majd millió szúrást érzett a bőrén, ahogy a busz kicsúszott és oldalra borult. Az ablakok betörtek és ő ott feküdt, vérző sebekkel.  Nyomást érzett a mellkasán. Nagy erőfeszítések árán felemelte a fejét. A fiú feküdt rajta. Felemelte az arcát és rámosolygott. Miért próbálta megvédeni?

- Nicko? – nyögte a lány. Mégis csak az öccsét látta. Hiszen eltűnt, elrabolták!

Milyen rossz lesz még egy gyermeküket elveszíteni anyáéknak! – nevetett, de köhögésbe fulladt. Vér fröcskölt fel a torkán. Megszorította öccse kezét. Mégis csak jó fiú volt, elszökni is csak azért szökött, mert gondoskodni akart a kis rókáról.

Így írnak ők - bővebben a kreativitásról (II.rész)

Gordon Allport és a kreativitás

A kreativitás fogalmát Gordon Allport vezette be. Az Allport-féle kifejezés még meglehetősen homályos volt és bizonyos értelemben pontatlan. Majd  J. P. Guilford (1897-1988), már pontosabban fogalmazott:

'A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amely során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerű értelmezését és új formában történő megjelenését.'

Guilford szerint a kreativitás a divergens (széttartó) gondolkodásban nyilvánul meg. A divergens gondolkodás lehetővé teszi egy probléma több oldalról való megközelítését - perspektíva váltás -, annak megoldása során, illetve olyan elemek összekapcsolását, amelyeket rendszerint egymástól függetlennek, vagy össze nem illőnek tartunk. A divergens gondolkodást segítő feladatoknak egyszerre több helyes megoldása is létezik. Jellemzői, amiben megmutatkozik:

• A problémák iránti érzékenységben
• A gondolkodás könnyedségében (fluencia), amely a szavak, gondolatok közötti kapcsolatok gyors képzésében nyilvánul meg.
• A gondolkodás rugalmasságában (flexibilitás), ez teszi lehetővé a megoldások célszerű variálását.
• A gondolkodás eredetisége (originalitás), a szokatlan megoldások képességében rejlik.

A jelen

'Ami minimum gyanús lehet az embernek – ugyan hogyan lehetne egy ilyen személyes és képlékeny dolgot, mint a kreativitás objektíven vizsgálni? De Csíkszentmihályi nem rázza le ilyen egyszerűen a kérdést. Először is definiálja tisztességesen a kreativitást, aztán pedig számtalan tudóst ÉS művészt meginterjúvol, hogy kiszedje belőlük a kreativitás univerzális titkát. A rendkívüli az, hogy gyakoratilag ez sikerül neki!

A művészeket és a tudósokat kreativitás szempontjából egy kalap alá veszi, amit esetleg sokan kikérnének maguknak, de szerintem ez jó választás, hiszen a művész és a tudós egyaránt kreatív ember (jó esetben), és ami kiderül még, hogy a kreativitás lényegében egyforma mindkettejüknél.'

Nem hókuszpókuszról lesz szó ma kérem. Gondolom egy név már szemet szúrt mindenkinek, akinek nem, annak ideje megismkerkedni ezzel a kiemelkedő pszichológussal, aki egyben pedagógus és kutató, még hozzá boldogság kutató, és az egyik ismert fogalom szorosan kapcsolódik a nevéhez amit úgy hívunk: FLOW. Csíkszentmihályi Mihály úgy vélem - egy pár könyve elolvasása után -, hogy egyáltalán nem tartozik a könnyen emészthető szerzők közé. Kell hozzá bizonyos alapismeret, mert töményen adagolja az infomációt.

Kreativitás című könyve, ami közel 500 oldal, 2009-ben jelent meg az Akadémia kiadó által Magyarországon, amit több nyelvre is lefordítottak világszerte. Igényes és tudományos alapokon nyugvó, összeszedett írásról van szó.

Akkor beszéljünk egy kicsit most tényleg a kreativitásról - Mi fán terem, és hogyan működik?

'A kreativitást könnyebb a környezet szabta feltételek megváltoztatásával elősegíteni, mint megpróbálni rávenni embereket a kreatív gondolkodásra. Egy eredeti kreatív vívmány szinte sohasem hirtelen megvilágosodás eredménye, nincs fejünkben kigyulladó villanykörte, hanem hosszú évek kemény munkájának gyümölcse.'

Tehát a tehetség nem elég, a kreativitás pedig fejleszthető, de erőszakolással senkinek nem lesznek ötletei. Idővel - hosszú évek munkájával, ahogy fentebb idéztük -, meg lehet találni a kapcsolókat magunkhoz, amivel beindítjuk az ötletelő folyamatokat, azonban szükségünk van 'lustálkodásra' is, amikor a sok dolgot az agy beépíti magába, és egy váratlan pillanatban összerakja, ami addig nem jutott volna eszünkbe.

Tehát az agy idővel képes eltompulni, így trenírozni kell, így amellett, hogy valaki kreatív, szorgalomra,  gyakorlásra is szüksége van. Gondoljunk csak arra milyen nehéz, egy tanulatlan időszak után újra visszazökkenni az iskola padba...

Sokan azt hiszik, a művész embereknek, íróknak, költőknek, festőknek, zenészeknek helyből jó a fantáziájuk, az üzletemberek, politikusok viszont realisták. Ez igaz is lehet a napi rutincselekvéseknél, de ha valaki kreatív munkába fog, bármi előfordulhat.

Egyaránt megtaláljuk köztük az aktív életet élő személyt, ahogy a magának való, emberek közé ritkán merészkedőt, mitől mások egy kicsit mégis?

A kérdésre a szerző ezt a választ fogalmazza meg.

'Ha egy szóval kéne kifejeznem, hogy miben különböznek más emberektől, akkor a KOMPLEXITÁS jelző jutna először eszembe. Azt értem ezen, hogy olyan gondolatokat, viselkedést ötvöznek önmagukban, amelyek a többi embernél elkülönülnek egymástól. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó szélsőségeket olvasztanak magukba – „EGYÉNISÉGEK” HELYETT MINDANNYIAN „SOKFÉLESÉGEK”. (…) arról van szó, hogy a helyzetektől függően képesek az egyik szélsőségről a másikra váltani. (…) mindkét végletet jól ismerik, és azonos intenzitással, belső konfliktus nélkül élik meg.'

Érdekes ellentétpárok, melyeket a professzor minden vizsgált személyiség sajátjaként, tehát a kreativitás jellemzőjeként definiált:

1. Jelentős fizikai energiájuk ellenére képesek csendben maradni.

2. Egyszerre okosak és naivak.

3. Játékosság és fegyelem jellemzi őket.

4. A fantázia és a földhözragadtság pólusai közt ingáznak.

5. Hagyománytisztelőek és tekintélyrombolóak egyben.

6. Intenzíven képesek megélni a fájdalmat és az örömöt egyaránt.

7. Egyszerre extrovertált és introvertált dimenziót is hordoznak magukban - általában a pszichológia az egyik legstabilabb személyiségvonásként tartja számon, az extro-introverziót, a kreatív emberek általában mindkét vonást egyszerre képesek kifejezésre juttatni.

8. Szerények és büszkék - aminek okai arra vezethetőek vissza, hogy már a következő dolgon gondolkodnak, így korábbi teljesítményeikre nincs idejük visszatekingetni, és tisztában vannak azzal, hogy a szerencse is közre játszott sikerességükben.

9. Szenvedélyesek, ugyanakkor képesek objektivitásra - a legtöbb kreatív ember szenvedélyesen szereti a munkáját, de ugyanakkor képes azt rendkívül objektíven is látni. Szükség is van erre az önkritikára, és önreflexióra, máskülönben a mű hiteltelen lenne, de a szenvedély-függőség is nagy szerepet játszik, hiszen kötődés nélkül, nem születne meg az alkotás, vagy nem foglalkozna azzal a személy annyit. Képesek figyelmen kívűl hagyni a környezetüket, kizárva a zavaró tényezőket; gondoljunk csak bele hány író írta műveit egy utolsó koszos, lepukkadt albérletben.

10.Kibújnak a nemi szerepek sztereotípiái alól - minden kultúrában arra nevelik a férfiakat, hogy "maszkulinok" legyenek, és amit a társadalom, nőiesnek tart, azt fojtsák el. A nőktől az ellenkezőjét várják.

A kreatív emberek viszont, bizonyos mértékig kibújnak a nemi szerepek e némiképp merev sztereotípiái alól. A kreatív és tehetséges nők/lányok más nőknél/lányoknál dominánsabbak és keményebbek, esetleg rámenősebbek, de mindenképp magabiztosabbak. A kreatív fiúk/férfiak pedig érzékenyebbek és kevésbé agresszívek, mint társaik. Itt térjünk ki kicsit, a félreértések elkerülése véget és tisztázzuk azt a fogalmat, hogy androgínia. Az androgínia sokkal tágabb fogalom, mint csupán azt  szexuális értelemben szokták használni; a személynek arra a képességére utal, hogy a nemétől függetlenül egyszerre tud agresszív és gondoskodó, érzékeny és rideg, domináns és szubmisszív lenni.

Tehát, az androgín személy, a válaszrepertoárját duplázza meg, és a lehetőségek sokkal gazdagabb és szélesebb vonalán képes kapcsolatot teremteni a világgal és a környezetével. Nem meglepő, hogy a kreatív emberek nagy valószínűséggel rendelkeznek saját neműk mellett, a másik nem erősségeivel is.

Mi befolyásolja egy kreatív személy életútját? A család - jó helyen lenni

Három alapvető ok miatt is fontos, hol élünk. Az információ a térben nem egyenletesen oszlik meg, hanem bizonyos földrajzi csomópontokba sűrűsödik. Előfordul, hogy nem az egyén választja meg a helyet tudása bővítéséhez: a hely által kínált tanulási lehetőség kelti fel az egyén érdeklődését amiben aztán elmerül.

Kiemelkedően fontos a jó családi háttér, a gyerekek nagy százalékban öröklik, nem feltétlen a tehetséget, inkább az életmód mintát, a gondolkodást, lelki hozományt, amit szülei kimunkáltak, vagy felépítettek, így a gyerek beleszületvén a "művészetbe", hajlamosabb lehet a kreativitásra.

A szülők szociális háttere is rendkívül nagy befolyással van. A statisztika azt mutatja, hogy egyértelműen hasznos olyan családba születni, ahol gyakorlott az értelmiségi viselkedés, vagy ami nagyra értékeli az oktatást, mint a mobilitáshoz vezető utat.

Sok inspiráló szülő volt, aki nagy hatással volt utódjára, folytatta előde munkásságát oda adó szenvedéllyel, azonban ahogy Jean-Paul Sartre fogalmaz, ott a másik oldal, ami elsőre meredeken hangozhat: 'a legnagyobb ajándék, amit egy apa a fiának adhat, hogy korán meghal.'

Számos olyan példa akad  az interjúkban, ahol művészek, kutatók arról számolnak be, csak akkor tudtak végre szabadon alkotni, mikor szüleik meghaltak. Addig mintha árnyékban éltek volna, nem tudtak szellemileg 'kiengedni'. Volt olyan személy aki azt nyilatkozta, számára apja halála szinte fellélegzés volt, habár szégyellte magát érte, mégis így érzett. Egy szülő önakaratán kívül is lehet akadálya egy feltörekvő zseninek, de vehetünk egy egyszerű embert is. Van olyan eset, mikor a gyerek nem hozza, nem örökli sehonnan, nem kap olyan lelki hozományt, hanem maga munkálja ki azt a belső kíváncsi attitűdöt, szellemi gazdagságot, hozzáállást, amivel felnőttkorára rendelkezik, avagy az élet hozza úgy megpróbáltatások által, hogy bizony túl messze esik az alma a fájától, amit úgy fogalmaznék meg - a gyerek túlnövi a szüleit. A kérdés az, hogy ezt az egyén beismeri, tud-e vele valamit kezdeni, vagy belesüpped a szerepébe, és megvárja a megváltást, amíg az élet lehetőséget ad az árnyékból való kilépésre és kitudja bontakoztatni magát. Erről bővebben a könyvben is szó van.

Azonban egyszerűen túl sok példa akad a szerető, inspiráló családi környezetre ahhoz, hogy levonhassuk azt a következtetést, miszerint az alkotóvágy megjelenéséhez elengedhetetlenek a gondok, a konfliktusok, a nehézségek. Igazából úgy tűnik, hogy a kreatív személyiségek gyerekkorukban vagy kivételesen sok támogatást kaptak, vagy nagyon sokat nélkülöztek, és sok kihívással szembesültek. Ami mindenképpen hiányozni szokott láthatóan, az a középút.

Azok az életrajz írók, akiknek véleménye, hogy a kreatív személyek gyerekkorában lennie kell szenvedésnek, tényleg rábbukkanhatunk a gyász számos olyan bizonyítékára, ami ezt igazolja, ugyanakkor egészen sok bizonyítékot fog találni a boldog gyerekkorra is.

A kérdés nem az, hogy mik voltak a valós tények, ami ennél fontosabb, hogy mit kezd ezzel a személy, és hogyan sikerül integrálnia az élményeit saját életútjába. Milyen jelentőséget tulajdonít neki, mit szűr le belőle, valamint a későbbiekben hogyan értelmezi az emlékeit.

Nemzeti Galéria, festménykiállítás

Impresszionista festmények

Vasárnap a Nemzeti Galériában voltam, hogy megnézzek egy ideiglenes kiállítást, ami október közepéig még látható. A reklámokon csak négy név volt látható: Rippl-Rónai, Szinyei, Monet és Gauguin, de ennél sokkal több művész képét láthattam; olyan magyar festőkét is, akikről, bevallom, még sohasem hallottam. Hihetetlenül sok kép volt és rengeteg tetszett, de mint tudjuk, ez teljesen szubjektív és nem áll jogomban olyan képeket elítélni, amik kevésbé ragadták meg a figyelmemet, hiszen nem is értek igazán hozzá. Így most azokat a képeket szeretném bemutatni, amik a legjobban tetszettek.

Az impresszionista, illetve a posztimpresszionista képek a pillanatnyi helyzeteket, benyomásokat örökítették meg. A 19. század második felében jelent meg; egy olyan művészeti mozgalom, mely nem volt jellemző a korábbi  korstílusokra. A képek témája általában valamilyen hétköznapi jelenség: egy dolgozó ember, egy tájkép. Ilyen módon a mi életünkről is szól, a szomszéd patakról; egy párizsi kertről, a napfényről, ami reggel besüt az ablakon. Közel érezzük magunkhoz végre a festészetet, mert nem forradalmárokat ábrázol, hanem a valóságot, amit mi is láthatunk, ha kitekintünk az ablakon. Személy szerint nagyon szeretem ezt a stílust, mert fantasztikus színeket használ és hihetetlen, hogy a sok apró pöttyből hogyan áll össze egésszé a kép.

Ezek közül választottam ki párat, ami remélem kedvet ad a kiállítás megtekintéséhez.

Hollósy Simon (1857- 1918) Parasztudvar szekérrel

Van Gogh (1853-1890) Az ansières-i park bejárata

Szinyei Merse Pál (1845-1920) Majális

Mednyánszky László (1852-1919) Dunajec látképe

Ferenczy Károly (1862-1917) Napos délelőtt

Szinyei Merse Pál (1845- 1920) Pipacsos mező

Perlmutter Izsák (1866- 1932) A teraszon

Maximilien Luce (1858- 1941) Notre-Dame de Paris

Bienvenu chez les Ch'tis, avagy: Isten hozott az isten háta mögött!

Philippe Abrams egy kedves, dél-franciaországi posta alkalmazottja. Felesége, Julie egy idő óta rosszkedvű és úgy gondolja, hogy egy Riviérán található állomáshely tenne csak jót romló kedélyének. Férje mindent elkövet, hogy teljesítse felesége kérését, de egy ostobaság miatt nem délre, hanem a távoli északra helyezik. Philipe rettenetesen elkeseredik, de hamar bebizonyosodik, hogy az északkal kapcsolatos összes előítélete helytelen, és Bergues, az új állomáshelye egyáltalán nem hasonlít a pokolhoz.

Még Franciaország-beli tartózkodásom alatt sikerült egy kirándulást tennem Berck-ben. Nem, nem Bergues-ben, ahol a film is játszódik, de mindkét hely Észak-Franciaországban, Nord-Pas-de-Calais-ban található. Az itteni fogadócsaládommal néztük meg a filmet egyik este, és mivel szó szerint hasfájásig nevettem magam rajta, azon járt az eszem már egy ideje, hogyan is tudnám magyarul,vagy legalább magyar felirattal megszerezni, mert biztos voltam, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell.

Aztán szerencsére felfedeztem, hogy létezik szinkronizáltan, így úgy gondoltam, hogy megmutatom a Minerva Olvasóinak is, hátha kedvet kapnak ahhoz, hogy Párizson illetve a Cote d’Azur-ön kívül máshova is ellátogassanak Franciaországban.

Északról, a legtöbb délinek az a véleménye, hogy ott állandóan hideg van, az emberek nem annyira nyitottak, nehezen fogadják be azokat akik nem ott élnek, illetve akcentusuk miatt nehezen érthetőek. Így van ezzel Philippe is, aki jól megszokott dél-franciaországi helyéről, északra helyezik át. Neki észak maximum Lyonig tart onnan pedig egy másik világ kezdődik, így el sem tudja képzelni, hogyan is fog kibírni két évet.

Antoine, egy helyi közmondással fogadja: Quand on vient dans le Nord on braie 2 fois : quand on arrive et quand on repart. Azaz: Amikor északra érkezünk, kétszer sírunk: amikor megérkezünk, és amikor elmegyünk*

Mint ahogy a filmben láthatjuk, amint Philippe elhagyja a Nord-Pas-de-Calais táblát, azonnal esni kezd az eső. De rögtön másnap kisüt a nap, és főszereplőnk meglepődötten tapasztalja, hogy nyáron itt is meleg van. Kezdetben nyelvi nehézségei támadnak, rengeteg poén származik ezekből a félreértésekből is, majd mikor belejön a nyelvbe, kezdi otthonosabban érezni magát. Megtanul ch’tis-ül, összebarátkozik a helyiekkel, megtanulja a szokásokat, egyszerűen szólva, saját legnagyobb megdöbbenésére beilleszkedik, sőt, igaz barátra lel. Azonban, délen, a felesége el sem tudja képzelni ezt. Emiatt, folyton füllent. Nem csak saját feleségének, barátainak is, akik szemében igazi mártír, hanem új barátainak is, mit is keres náluk, illetve miért nem látogatja meg a családja.

Másik főszereplőnk Antoine, aki eléggé egy anyám asszony katonája, bevezeti főnökét a helyi életbe, és megmutatja neki a szokásaikat. A film végére hatalmas jellemfejlődésen megy át, hiszen végre elengedi anyja szoknyáját, és megkéri élete szerelmét.

Philippe végül folytonos hazudozás miatt két szék között a pad alá esik.

Lehet, hogy elveszíti a feleségét, legjobb barátját Antoine-t, és végül a bergues-iek is „megutálják”?

És egy kis kedv csinálónak, itt a filmelőzetes:

Ahogy utána olvasgattam az interneten, a bergues-i posta nem engedte, hogy a postahivatalban forgassanak jelenetet, ezért máshol, az eredeti hivatal pontos másában készültek a felvételek. Illetve nem más, mint Will Smith akarta elkészíteni a Bienvenu chez les ch'tis amerikai változatát, de a projektből végül semmi nem lett.

*Szabad fordítás