A barna hajú tündér

Magam sem hittem volna, ha nem a saját fülemmel hallom, de bizonyos, hogy így esett. Volt egyszer egy nagyon félős kislány, aki rettegett mindentől; a széltől, a zajoktól, még a szelíd neszekre is nagyot ugrott, akkorát, hogy a szoba másik sarkában kötött ki. Ezt a kislányt, hogy neve is legyen, mert, hogy volt neki, Violának hívták. Viola amellett, hogy nagyon félős volt, talán a legfélősebb kerek a világon, volt egy különös képessége, amiről pontosan öt éves korában szerzett maga is tudomást. Viola szobájában, az ággyal szemben volt egy barnára mázolt beépített szekrény. Az ajtaja kicsit kopott volt, olyan öreg, mint maga a ház. Az ajtó volt az egyetlen a házban, amit még sosem cseréltek ki, mert különösebb ok nem adatott rá, azon kívül, hogy néha olajozni kellett, hogy ne nyikorogjék annyit. Egy nap nagyon furcsa dolog történt. Mint mondtam, ez a Viola nevű kislány, mindentől félt, amire csak okot lehetett alkotni gyerek szívvel. Így volt ez az éjszakai sötétséggel is. Pont az ággyal szemben legyen egy régi szekrényajtó; Még talán felnőtt fejjel, nekem is ijesztő lenne. Egy éjszaka Viola arra ébredt, hogy kaparászás, duruzsolás hallatszik valahonnan. Be is azonosította aztán a zaj forrását, és az ajtóra meredt. Várt. Elnémult a zaj, majd újra duruzsolás, susmorgás hallatszott. Viola már épp kiáltani akart szüleinek ijedtében, mikor kinyílt az ajtó, de csak úgy résnyire. Nyikorgott is kicsit, mert hát mondtam, régi volt mint a ház, és az olaj is kevéssé segített rajta. 
– Beengedsz? - kérdezte egy kedves hang. Viola ekkora már majdnem megette a takaróját ijedtében, és úgy szorította magához, mint valami pajzsot. 
– Menj innen! - válaszolt a hangnak nyöszörgősen. 
– Engedj be kérlek.
– De ki vagy? - kérdezte Viola még mindig ijedten. 
– Azt nem mondhatom meg. Nekem sok nevem van. 
A hang olyan kedves volt, hogy Viola félelme kezdett alább hagyni, és a takarója is már lecsusszant az ölébe. 
– Beljebb mehetek a szobádba? - kérdezte a hang. 
– Hát nem tudom. Ha felkapcsolhatom a villanyt. - mondta Viola, mert azért szerette volna látni a hang tulaját. 
– Ne! Nem érhet fény, nem láthatsz meg!
– De mért nem? 
Kis csend következett, majd a hang válaszolt
– Hát, mert tudod, szégyenlős vagyok. Szerintem nem vagyok szép. Vannak gyerekek, akik nem szeretnek, és ezért néha nagyon rosszul érzem magam.  - Kis szipogást hallatott a hang, majd ezt egy orrfújás követte. 
–Tudod, mindenki csúfolt kiskoromban. Szidtak engem, mindig sírtak miattam. 
– De, mért mi a neved? 
– Mondom, hogy nem árulhatom el. Mert te is félsz tőlem. Biztos sikítva menekülnél. Most inkább megyek vissza a szekrénybe. 
– Ne menj még! - mondta Viola - beszélgessünk, én megvigasztallak, és nem foglak csúfolni, megígérem.

Szipogás hallatszott, majd így szólt a hang.
- Ne haragudj, most megyek vissza, ahonnan jöttem. Kissé érzékeny vagyok.
Viola maga elé meredt az ágyán és szólongatta még egy darabig a lényt, de nem hallott választ. A susmorgás és kaparászás is elhallgatott.
A kislány felkelt, és minden félelmét elfeledve, felkapcsolta a kis villanyát, oda ment a beépített szekrény ajtajához.
- Itt vagy még? - suttogott. 
Kinyitotta az ajtót, de csak kabátokat, a polcokon lévő ruhákat látta, megnézte a cipős polc csücskét is, a fogasok közt lévő ruhákat szét húzta, de sehol nem talált senkit és semmit.
Viola kicsit szomorú volt.
Egy évvel később, amikor öt éves volt már Viola, újra meghallotta a kaparászást, és neszeket. Azonnal kipattant az ágyból, azonban most nem volt annyi bátorságba kinyitni nagy hirtelenséggel az ajtót, és a villanyt se kapcsolta fel. Tétovázott.
Gyorsan visszaszökött így az ágyba, és a takarót az arca elé gyömöszölte.
Hüppögést hallott az ajtó mögül.
– Hát te is félsz tőlem! Úgy tudtam - sírt a hang. 
– Te vagy az? - kérdezte csodálkozva Viola.
Nem hallatszott válasz.
Viola óvatosan felkapcsolta a kis lámpáját, és várt. A kaparászás alább hagyott, és kinyílt az ajtó, de ép csak résnyire.
– Bejöhetek? - suttogott a lény.
– Igen - válaszolt halkan Viola.
Nagyot és hosszút jajdult az ajtó ahogy nyikorgott, és a lény belépett.
Egy arany szőke hajú lány fejecskéje bukkant elő, aztán még egy felette, és még egy, és még egy, egészen hét fejecske!
Kézen fogva álltak heten a szobába, a tündérek, merthogy most már elárulhatom, hogy azok voltak. De volt köztük egy, amelyiknek barna volt a haja, és lesütött szemmel állt Viola előtt. Az összes többi csodálkozva meredt a kislányra, és várta, hogy mit szól hozzájuk.
– Ti testvérek vagytok?
– Igen. - válaszolta a legelső, aki kidugta a fejét.
– És hol laktok?
– A folyókban, a patakokban. - felelte egy másik.
– Tengerekben, óceánokban, a csap vízben, a pocsolyában, tavakban, de még a medence vízben is ott vagyunk. - így egy másik.
Viola látta, hogy a barna hajú kis tündér még mindig lesütött szemmel áll, és nem szól semmit.
– És a hetedik testvéreteknek mért barna a haja?
– Ő viseli minden szomorúságunk. Minél sötétebb a haja, annál több bánatunk cipeli.
– És ha teljesen fekete lesz a haja? - kíváncsiskodott Viola.
– Akkor belehal a bánatunkba. - válaszolta az első tündér.
– Hogyan segíthetnék rajtatok? - kérdezte Viola.
– Csak a nevetés mentheti meg. Leginkább gyerektől való, mert az még tiszta öröm.
– Van piszkos öröm is? - kérdezte a kislány.
– Nem - nevetett a tündér - csak tudod a felnőttek akkor is mosolyognak, ha semmi okuk nincs rá, és hazudnak a szájukkal. Mi rajtunk az ilyesféle mosoly és látszat öröm nem segít. Neki igazi kell, ami innen jön középről - a kicsi tündér Viola mellkasára tette a kezét.
– Áhá... értem! - mondta Viola.
– Na de van még valami. A testvérünk már sok bánatot cipel,  nekünk nagy adag mosoly és öröm kéne, és tudod a legnagyobbak a félelem legyőzőséből fakadnak.
– Ezt nem értem. - mondta Viola összevont szemöldökkel.
– Hát tudod - mondta az apróság -, ha kipukkasztod az egyik félelem buborékod, akkor abból öröm lesz. Egy nagy buborékot kéne választanod.
– Akkor olyat kéne csinálnom, amitől nagyon-nagyon félek? - Viola mutató ujját szájára rakta.
– Igen - válaszolták a tündérek mind. 
Viola elkezdett kutakodni az emlékeiben, mitől fél a legjobban.
A kis fejek várakozva meredtek rá, kivéve a barna hajú tündérkét, aki rá sem mert nézni Violára, egyik lábával toporgott a másikon, és a gyöngyös topánkájára sütötte le a szemét.
– Hát - szólalt meg végre a kislány - nagyon félek a víztől.
– Ezt, hogy érted? - kérdezte az egyik tündér.
– Félek, hogy megfulladok benne.
– Akkor az esőtől is félsz? 

– Csak az úszómedencétől...
– Akkor segíthetnél nekünk azzal, hogy mondjuk megtanulsz úszni.
– De én nagyon félek a víztől, ez azt hiszem nem fog menni...- tördelte kezét Viola.
– Mi majd segítünk. - mondta az egyik.
– Hogyan? - kérdezte Viola csodálkozva.
– Igazából te nem is a víztől félsz, hanem beköltözött egy Mumus a fejedbe. Sokféle Mumus van. Ez olyan vízi Mumus. De mi segíthetünk elzavarni őt, de csak akkor, ha megígéred, hogy legalább megpróbálod berakni a lábadat a vízbe.
– Hát jó. De csak a lábam. Bokáig.
– Combig.
– Térdig. - alkudozott Viola.
– Legyen inkább nyakig - javasolták kórusban a tündérek. - az a biztos a Mumus kiüldözésére!
Másnap Viola elment az édesanyjával egy uszodába, leült a medence szélére, lógatta a lábát. 
Megdermedt és csak bámulta a vizet. Egyszer csak megszólalt valaki.
– Nehogy beljebb menj! Elfogsz süllyedni!
A hang egyre erősödött.
– Mi lesz ha megfulladsz, lemerülsz a víz alá, és nem fogsz levegőt kapni!
Aztán a hang egyre hangosabb lett, és ijesztőbb.
– Elfog nyelni ez a sok víz! Neked nem itt kéne lenned! Mit keresel itt egyáltalán?
Viola elkezdett pityeregni, édesanyja próbálta nyugtatgatni, de mit sem tudott a Mumusról, mert hát ki más mondogatott volna ilyen ijesztgetéseket egy gyereknek.

– Úgyse ér le a lábad! Béna vagy! Kicsi vagy te ehhez! 

 – Gyere be - kérlelte őt édesanyja -, majd megfoglak, nem fogsz elsüllyedni! Mit mondunk este a tündéreknek? - Viola erre felkapta a fejét!  Anyuka honnan tud az ő titkáról?!
Végül egy kicsit beljebb merészkedett, de nem sikerült legyőzni a félelmét egészen.
Este az ágyban lefekvéskor azért mégis csak furdalta a kíváncsiság.
– Anyu, te honnan tudsz a róluk?
– Tudod ki faragta azt az ajtót?
– Nem. - rázta a fejét a kislány szótlanul.
– A nagypapád. És a nagyapa mikor még olyan idős voltam mint te, minden este mesélt nekem egy történetet. Azt mondta, hogy az ajtó mögött tündérek laknak. Pontosan hét, és az egyik közülük, viseli az összes többi bánatát.
– Hát akkor te is tudsz róluk! Találkoztál velük? De mért egy viseli az összes többiét?
– Tudod, néha így van ez az emberekkel is.
– Hogyan?
– Van, hogy átvesszük egymás terheit, gondjait, akkor is ha nem akarjuk.
– Mért? - kérdezte Viola.
– Mert annyira szeretjük. - sóhajtott egyet anyuka. - Előfordul, hogy betegek is lehetünk helyette, és olykor egymás félelmeit féljük. Akár örökölhetjük is őket.
– Nahát. - csodálkozott Viola. - És anya, neked is volt Mumusod? A fejedben? Erről is beszélt nagyapa? Lehet, hogy én is más helyett félek...
Anyuka csak elmosolyodott.
– Akkor ha bemegyek a vízbe, a Mumus az én fejemből is kifog költözni, ugye?
– A Mumusok a bátor szívekkel nem tudnak mit kezdeni. Tovább költöznek. - mondta édesanya, leoltotta a villanyt, és nyomott egy puszit Viola homlokára.

Fél év elteltével a barna hajú tündér kiszőkült, mert Viola olyan szépen megtanult úszni, ettől annyi öröm költözött a szívébe, hogy ebbe mesébe bele se férne.

A Mumusok azóta is félelmeikkel próbálják fertőzni a gyerekeket, de amíg lesznek szekrényben megbújó, történetekben tovább élő tündérek, bátor gyerekek, vagy akár a valóságban is megtalálunk egyet kettőt belőlük, addig nincs miért aggódni.