Szellemfalu

A díszes falióra fél kilencet ütött. Ezzel egyidőben megszólalt a harang, melynek hangja kellemesen áradt szét a falu utcáin, ahogy a szívdobogás lüktet az ereken át. Bamm. Bamm. Bamm. János bácsi letette a kapát, még az utolsó pár gyomot az égetnivalók halmára dobta, majd visszament a házba.

Odabent kellemes hűvös fogadta. Ezek a parasztházak remekül fogják a hőt, s hiába próbál az alattomos nyári forróság bekúszni az ajtó alatt, a falak újra és újra kitessékelik.

János bácsi levette átizzadt ingét, megmosta az arcát, nyakát, hátát, majd bement a hálószobájába. Öltönye már szépen ki volt készítve, nyakkendő, patyolatfehér ing, lakkozott cipő. Régen a szomszéd Juliska néni segített neki, miután a felesége meghalt. De most Juliska is öreg, fáradt, alig sétálgat, csak a boltig tud elcsoszogni egy kis tojásért meg kenyérért. János bácsi már egy ideje maga mossa a ruháit.

Amolyan szertartásosan öltötte fel azt az öltönyt, mintha meg kellene adni a tiszteletet a ruhának. Komótos lassúsággal gombolkozott, s kötötte meg a nyakkendőt. Miután elkészült, kifésülte a haját. Valaha mogyoróbarna volt, amolyan igazi, amire ha rásüt a nap, ragyogni kezd. Mára minden szál kifehéredett, s elvesztette színét.

Háromnegyed kilenc volt, mikor kilépett a kapun. Kihúzta magát, s büszkén, ahogy az alkalom kívánja, elindult a templom felé.

A szomszédház ablakánál elhúzódott a függöny. A csipkés, rózsaszín vászontól élesen elütött a fakó, ráncokba gyűrődött arc. A kék szemekből kihunyt a fény, s a szürke haj száraznak tűnt, akár a halott fa gallya. Juliska egész lényére valami méla szomorúság telepedett, s ez csak egyre inkább beleette magát a zsigereibe, ahogy nézte elsétálni Jánost. Még egy éve vele tartott vasárnaponként. Már csak az ablakból lesi.

A bácsi is látta szétterülni a bánatot a megfáradt arcon. Barátságosan intett, mire a függöny visszahullt a helyére. János még emlékezett majd’ hetven nyár távlatából, amikor Juliska az esküvőjére készült. Aznap ugyanígy leskelődött a rózsaszín függöny mellől, bár akkor az arca izgatott volt, s a szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Nézte, ahogy odakinn a falu népe sürgölődik, volt, aki virágot, szalagot hozott, s a főszakácsnő, Marika néni is a szép, kékablakos ház előtt sétált el a fehér csoda tortájával. Aznap Juliska alig várta, hogy megszólaljanak a harangok, amikor végre az édesanyja esküvői ruhájában elindulhat a templomba. Akkoriban János bácsit még Jancsikának hívták és utálta a szép öltönyét a piros nyakkendővel. Az esküvőn amúgy is leette fánkkal.

Az öregember megcsóválta a fejét, mire szétoszlott az emlékkép. Helyét átvették a szépen sorakozó házak, a Józsiéké, a Péteréké, az özvegy Kláráé. Mindegyik mellett elsétált és szomorúan nézte a bedeszkázott ablakokat. Senki nem él már.

Józsiéknak a kertjében állt egy hinta. Ez Jancsinak annyira tetszett, hogy egy hétig rágta az apja fülét, ők is csináljanak egyet. Ráment a szombat estéjük és a vasárnap reggel is, holott olyankor az apja mindig újságot olvasott. Csak ez egyszer nem.

A Józsiék hintája azóta leszakadt, a gaz körbeölelte és magába süllyesztette. Jánosé még megvolt. Bár már nem használta senki.

Ez a főutca, ahol valaha annyi élet és ember volt, most kihalt. Csak a szél szaladgál az árokban, s egy-egy, a falun áthajtó autó rúgja arrébb a köveket. Pedig régen milyen jókat játszottak idekint.

S mennyire más volt templomba menni. A találkozások fő színtere a vasárnapi istentisztelet, ahová a lányok ringó szoknyában, karöltve vonultak. A fiúk csak úgy itták a formás bokák, szálló fonatok látványát.

János bácsi most egyedül volt. Akik még itt vannak, ezekben a megroggyant parasztházakban már nem tudnak templomba járni. Az ablakok elsötétülnek, s a temető bővül.

Egy pillanatra eszébe jutottak a fiai. Hasonlítanak rá. Magasak, szikárak, eltökéltek és bírják a kemény munkát. Az egyik Amerikában él, a másik Franciaországban. Nem szeretik ezt a csendes falut, a zümmögő méhekkel, daloló csorgókkal, s a házakkal, amelyek szépen lassan belesüllyednek az elhagyatottság tengerébe.

Régen minden más volt, de most minden ilyen. Ezt el kell fogadni. Egy ilyen vénember, mint ő, változtatni már úgyse tud. Még a családi földet se tudta megtartani. Az állam elkobozta valami régi papírt lobogtatva. Hát ezt érdemli a magyar ember?

A templom kicsiny alakja szinte világított az utca végén. Apró tornyával kiemelkedett a búzamezők sokaságából, csúcsán a reggeli napfényben csak úgy ragyogott a csillag.

János bácsi kinyitotta a vaskaput, s átvágott a kerten. Talpa alatt csikorogtak a színes kavicsok, árnyékától megrémülve egy pillangó reppent a felhők felé.

Odabent hűvös volt és csend. János szerette ezt a templomot, érezni a békét, elfeledni az egyszerű emberélet kicsinységeit, s átadni tudatát az isteni gondviselésnek.

Leereszkedett a padra, előhúzta kopott énekkönyvét – még a nagyanyjától kapta ajándékba, amikor először sétált el egyedül, két lábon a templomba. Szerette az énekeskönyvet is, és azokat a megfakult dalokat, amelyek a vékony oldalakon sorakoztak.

Szerette a faluját. Itt született, itt élt és itt is fog majd meghalni. Megnyugtatónak találta ezt a gondolatot.

Rajta kívül még két öregember foglalt helyet, régi és örök barátok. János bácsi elmosolyodott, bár az arcára kiült valami megmagyarázhatatlan szomorúság.

Hát ennyien maradtunk.