Interjú Hélène Grimaud-val

Hélène Grimaud nemzetközileg elismert francia zongorista. Életében a zene mellet jelentős helyet foglalnak el a farkasok, akik számára rezervátumot is alapított az Egyesült Államokban. Az alábbi interjúban, amely a Paris Match-ban jelent meg 2000-ben, a farkasokról és a zenéről egyaránt szó esett.

- Léteznek olyan viselkedési formák, amiket az emberek esetében megvet, és az állatoknál nem léteznek – többek között a farkasoknál, akiket jobban ismer?

 - Azt hiszem, az aljasság. Ez nem jelenti azt, hogy az állatok ne lennének képesek számítóak lenni, bár ez kérdéses marad: az állatok tudják-e, amit tudnak? A főemlősöknél már végeztek ilyen kísérleteket. A farkasoknál nehezebb lenne tesztelni, nem azért, mert náluk nem létezik ilyesmi, hanem mert kevesebb kommunikációs eszközünk van az esetükben. Már előfordult velem, hogy úgy láttam, egy farkas megpróbálja becsapni a másikat. De az aljasság egész más dolog, nem egyenlő a csalással, ez inkább egyfajta viselkedésbeli alantasság.

 - Megfigyelhetőek-e az állatoknál olyan tombolóan agresszív ösztönök, mint az embernél?

 - Véleményem szerint ez a kontextustól függ. A farkasok képesek megölni fajtársaikat.

 - Elfogadható okokból?

 - Biológiailag elfogadható okokból. Úgy tűnik, hogy az erőszak, ha létezik is, nem éri el azt a kóros fokot, mint az embernél. Valószínűleg ugyan olyan intenzitású vagy természetű, mint a csimpánzoknál. Végül is, az embereket és állatokat elválasztó határvonal sokkal vékonyabb, mint gondolnánk.

 - Tudna beszélni arról, miben különbözik az a kötődés, amit ön érez a farkasok iránt, és amit ők éreznek ön iránt?

 - Nehéz kérdés. Nem tudom, éreznek-e hozzám való kötődést. Talán abban az értelemben kötődnek hozzám, amennyiben a falkájuk részidős tagja vagyok. Ezek az állatok nagyon erős szociális kapcsolatra képesek. Többek között ez teszi őket érdekessé. A falkában élés egyfajta köteléket feltételez. Nehezebb azonban megmondani, hogy ez a kapcsolat mennyire nyilvánul meg az érzelem kimutatásában. Én abban az értelemben kötődöm a farkasaimhoz, hogy a legjobbat akarom nekik. Próbálom összehasonlítani az irántuk érzett kötődésemet azzal, amit a kutyám iránt érzek, ami más természetű. Nehéz megmagyarázni, de talán a fogság ellenére a farkasok kevésbé érzik úgy, hogy függnek tőlem. Ez a kapcsolat sokkal inkább „választott”, mint egy háziállat esetében.

  - A tény, hogy a farkasokkal, épp úgy, mint egy koncerten, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, serkentően hat önre, vagy félelmet kelt? A félelem lehet serkentő?

 - A félelem abszolút serkentő. A félelem egyfajta adrenalin, ami segít kézben tartani a készségeinket, segít a túlélésben. De a farkasokkal való kapcsolatomban a félelem nincs jelen, és ezt jó dolognak tartom.

 - Mégis vannak olyan szabályok, amiket figyelembe kell vennie, hogy ne sodorja magát veszélybe?

 - Igen. Ezt próbáljuk a látogatóknak elmagyarázni: milyen egy farkas, hogyan működik, mi a környezetre gyakorolt hatása, milyen az emberrel szembeni konfliktuskészsége. Egyáltalán nem akarjuk veszélytelen állatként bemutatni. Minden ragadozó potenciálisan veszélyes az emberre, ironikus módon viszont a farkasok kevésbé azok, mint más olyan fajok, amik nem keltenek olyan irracionális és irányíthatatlan félelmet az emberekben, mint a farkasok.

 - Tervezi-e, hogy a zene és farkasok miatt sűrű életében helyet szorítson egy saját gyereknek?

 - Egy gyereknek mindenképpen, de nem biztos, hogy egy saját gyereknek. Talán ez változik majd és egyszer úgy fogom érezni, hogy szeretnék gyereket a férfitól, akit szeretek, de pillanatnyilag úgy érzem, hogy ha egy gyereknek helye lesz az életemben – rendezzem én így, vagy alakuljon ki magától -, jobban szeretnék örökbe fogadni, hiszen annyi gyerek él úgy, hogy nélkülöznie kell. 

 - Hallottam önt arról a lélekről beszélni, ami minden lényben benne van, a nem emberiben is. Hogyan alakult ki önben ez a „spirituális” látásmód a világgal és az élettel kapcsolatban?

 - Nem ismerem az utat, ami idáig vezetett, de a gyerekkoromig nyúlik vissza. Emlékszem, hogy iskolába menet, vagy azokon a helyeken, ahová a szüleim hétvégenként vittek, átöleltem bizonyos fákat, mert tudtam, hogy a fa, mint olyan, létezik, és saját története van. Ez az érzés mindig jelen volt bennem, de csak később vált tudatossá, talán annak a munkának köszönhetően, amit itt a farkasokkal végzünk.

- Olyas valaki benyomását kelti, aki magasra teszi a mércét és a lényegeset helyezi előtérbe. Ez a hozzáállás sok kétségbevonást, magányt és lemondást von maga után? 

- Sok kétségbevonást. Nehéz úgy élni, hogy folyton azt kérdezzük magunktól, eleget teszünk-e és elég jól csináljuk-e, amit csinálunk. De azt hiszem, a legfontosabb az, hogy a jelen pillanatban éljünk és rájöjjünk, egy nap apró dolgokból áll, és meg kell próbálnunk örömet szerezni a környezetünkben élőknek és úgy viselkedni, mintha nem lenne következő pillanat. Ez néha nyugtalanító annak, aki így él és a környezetében élőknek is, akiknek ez az intenzitás stresszt okozhat.

 - Az imént kérdeztem magamtól, vajon hogy tud lazítani, ha ez sikerül egyáltalán?

 - Talán ebből a szempontból üdvös számomra az utazás, ugyanis ez az egyetlen alkalom, amikor egyedül vagyok anélkül, hogy bármit tehetnék ez ellen. Jobban szeretnék otthon maradni, mint repülőbe szállni, de amikor már ott vagyok, úgy érzem, ez az egyetlen pillanat, amikor semmi más nem történhet.

 - Nem ismeri a haszontalanságot?

 - Remélem, hogy nem ismerem túl bensőségesen. Néha már azáltal a haszontalanságba ütközünk, hogy egyszerűen el szeretnénk végezni valamit, mert elveszünk a részletekben ahelyett, hogy a feladat vezérfonalára koncentrálnánk, holott pont ez tenné lehetővé, hogy oda jussunk, ahová szeretnénk.

 - Amikor olyan zseniális és megtört zeneszerzők műveit adja elő valaki, mint Brahms, Beethoven, Schumann vagy Rachmaninov, nem kell-e ugyan olyan érzékenynek és ugyan olyan nagy szenvedésre képesnek lennie, mint ők?

 - Hajlamos lennék azt mondani, hogy de igen. Ez az örök kérdés: kell-e a művészeknek szenvedniük ahhoz, hogy elérjék a művészetük tetőpontját? Nem tudom. Kétféleképp láthatjuk a dolgokat. De azt hiszem, tudatában kell lennünk a szenvedés lehetőségének, és egy érzékenységnek, ami elég „átjárható” ahhoz, hogy a zeneszerző szenvedése, bár rajtunk kívül áll, elérjen minket egy olyan szinten, ahol a sajátunkká válhat.

 - Minden ember egyfajta harctér a között, ami felemeli, és ami lehúzza. De ön akkora fényt és ragyogást sugároz, hogy nehéz elképzelnünk, mi tudhatja önt a mélybe rántani. Érez néha olyan erőket, amik le akarják húzni, olyannyira, hogy küzdenie kell ellenük?

 - Igen, de senki nem tud olyan erővel lefelé húzni engem, mint saját magam.

 - Csak belső erőkre utaltam. Ön, aki látszólag túljutott a hétköznapi emberi kondíciókon, talán beszélhetne arról, ami lefelé húzza. Ez emberiesebbé tenné önt.

 - Az elbátortalanodás érzései ezek, az érzés, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Ez gyakran fordul elő velem, hiszen nagyon ritka, hogy elégedetten hagyjak el egy koncerttermet.

 - Ez a fajta elégedetlenség felfelé húzza önt, mert olyan kétségbevonásokra kényszeríti, amelyek talán gyötrelmesek, de segítik a fejlődésben.

 - Valóban. Egyszer előfordult velem, hogy olyan sokáig maradtam a mélyben, hogy teljesen elgyengültem. De ami ezután jött, az arányosan a fordítottja volt ennek. Ami segít, az az, hogy megpróbálok a tudatában maradni annak, ami a környezetemben történik és ehhez mérten fejlődni, ha van lehetőségem kijjebb tolni a határaimat. Próbálom nem hagyni, hogy elsodródjam – kivéve persze, amikor színpadon vagyok -, és szembenézni a dolgokkal. Azt hiszem, ez a közös pont a művészet és az állatvilág között: mindkettő lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek.

Forrás:

http://helenegrimaud.free.fr/francais/FrancoiseHardy.php?language=FR