Volt egyszer egy nagyon szomorú ember. Nem tudom, hogy a világ legszomorúbb embere volt-e, de a maga bánatát tartotta a legrosszabbnak. Egyszer elhatározta, hogy kimegy a közeli erdőbe, és kivágja az összes fát, amit talál, és épít egy létrát.
Ha bárki megkérdezte tőle mit ügyködik otthon, csak ennyit felelt
- Létrát építek a csillagokhoz. - s többet nem is szólt.
Mindenki kinevette, a gyerekek csúfolódtak rajta, nagy meláknak, álmodozó bolondnak tartották. A szomszédjai is csak csóválták a fejüket, hogy mikor komolyodik már meg, még ilyet, hogy létrát akar építeni a csillagokhoz. Létrát építeni az almafához, az már lenne valami! Hasznos és ésszerű.
Harminc napon keresztül járt ki az erdőbe, délután pedig fúrt és faragott, csiszolta a léceket, szögelt, kalapált. Egészen estig kopácsolások hallatszottak a környéken.
Mikor elkészült vele, fogta és kicammogott vele az erdő előtt elterülő mezőre.
Aznap lebegő köd, szürkeség lepte el a végeláthatatlan tájat. Megfájdult a karja, ahogy a hóna alatt cipekedett vele, kicsit kirázta a kezét. Az ég felé állította a létra végét, és két kezével megmarkolta oldalt.
- Hova mész? - szólt egy vékony hang.
Körbe nézett, nem látott senkit. Fellépett az első fokra.
- Mehetek veled? - így megint.
Visszalépett a harmatos fűre, s egy tincset pillantott meg a ködfátyolból kikandikálva. Közeledett az árnyékos, homályos alak, és egy kislány állt előtte meredező szemekkel. Kezében egy fürtös baba lógott.
Az ember rámordult, aztán újra neki indult. A kislány meghúzta a nadrágszárat, amit még felért.
Mellkasára szorította a fürtöset, és rárivallt az emberre.
- Veled akarok menni!
Az ember rázta a fejét, és hüledezett, mit akar tőle ez az apróság? Mit követelődzik?
Ő építette egyedül a létrát, csak ő mászhat fel rajta. Tétlenül toporgott a lány előtt, aztán fújtatva megint neki indult. Már az ötödik lépcsőfoknál tartott, amikor hüppögést hallott.
Megállt egy pillanatra, de nem tekintett vissza. Tovább kapaszkodott felfelé. A hüppögés, sírássá erősödött. A kislány a földre huppant, babáját szorította, és zokogott. Az ember végül elindult lefelé. Mégsem hagyhatja ezt így annyiban.
Megállt a zokogó poronttyal szemben, és kérdően széttárta karját, hogy most aztán mondja meg, mégis mi a baj?
A kislány az égre mutatott.
- Fel akarok menni.
Az ember leeresztett, megbénult karokkal bámult maga elé. Hát nem érti meg? Nem viheti magával! Leült a kislány mellé, és előhúzott egy papírfecnit. Oda nyújtotta a lánynak. Az félve vette el, és mivel már harmadikos volt, értett a betűkhöz valamelyest.
Abbahagyta a zokogást, és felállt. Oda hajította az ember elé a papírfecnit.
- Gyáva vagy! Inkább tanulnál meg sírni...- majd megfordult, és elindult a ködbe. Apró alakja egyre távolodott, csak a lépései verték fel a csendet a száraz fű között.
A papírfecnin a következő sor állt: Már nem Szeretlek.
Az ember szúrást érzett a szemében, mintha kiakarnának ugrani a szemgödréből, sajgott, lüktetett a szeme. A létra tövében ült, a kislány már semerre nem látszott, üresség és csend vette körbe. Egyedül volt.
Hidegséget érzett az arcán, végül sírni kezdett. Miután úgy kisírta magát, hogy legalább tíz évre előre elfogyott a könnye, fogta magát és haza ment.
A létra azóta is ott áll, és aki arra téved, megszökhet a világból, ha mersze van hozzá. De a legtöbben csak leülnek, és ha szerencséjük van, akkor a kislány megint arra jár, és megtanítja az embert sírni.
Ha bárki megkérdezte tőle mit ügyködik otthon, csak ennyit felelt
- Létrát építek a csillagokhoz. - s többet nem is szólt.
Mindenki kinevette, a gyerekek csúfolódtak rajta, nagy meláknak, álmodozó bolondnak tartották. A szomszédjai is csak csóválták a fejüket, hogy mikor komolyodik már meg, még ilyet, hogy létrát akar építeni a csillagokhoz. Létrát építeni az almafához, az már lenne valami! Hasznos és ésszerű.
Harminc napon keresztül járt ki az erdőbe, délután pedig fúrt és faragott, csiszolta a léceket, szögelt, kalapált. Egészen estig kopácsolások hallatszottak a környéken.
Mikor elkészült vele, fogta és kicammogott vele az erdő előtt elterülő mezőre.
Aznap lebegő köd, szürkeség lepte el a végeláthatatlan tájat. Megfájdult a karja, ahogy a hóna alatt cipekedett vele, kicsit kirázta a kezét. Az ég felé állította a létra végét, és két kezével megmarkolta oldalt.
- Hova mész? - szólt egy vékony hang.
Körbe nézett, nem látott senkit. Fellépett az első fokra.
- Mehetek veled? - így megint.
Visszalépett a harmatos fűre, s egy tincset pillantott meg a ködfátyolból kikandikálva. Közeledett az árnyékos, homályos alak, és egy kislány állt előtte meredező szemekkel. Kezében egy fürtös baba lógott.
Az ember rámordult, aztán újra neki indult. A kislány meghúzta a nadrágszárat, amit még felért.
Mellkasára szorította a fürtöset, és rárivallt az emberre.
- Veled akarok menni!
Az ember rázta a fejét, és hüledezett, mit akar tőle ez az apróság? Mit követelődzik?
Ő építette egyedül a létrát, csak ő mászhat fel rajta. Tétlenül toporgott a lány előtt, aztán fújtatva megint neki indult. Már az ötödik lépcsőfoknál tartott, amikor hüppögést hallott.
Megállt egy pillanatra, de nem tekintett vissza. Tovább kapaszkodott felfelé. A hüppögés, sírássá erősödött. A kislány a földre huppant, babáját szorította, és zokogott. Az ember végül elindult lefelé. Mégsem hagyhatja ezt így annyiban.
Megállt a zokogó poronttyal szemben, és kérdően széttárta karját, hogy most aztán mondja meg, mégis mi a baj?
A kislány az égre mutatott.
- Fel akarok menni.
Az ember leeresztett, megbénult karokkal bámult maga elé. Hát nem érti meg? Nem viheti magával! Leült a kislány mellé, és előhúzott egy papírfecnit. Oda nyújtotta a lánynak. Az félve vette el, és mivel már harmadikos volt, értett a betűkhöz valamelyest.
Abbahagyta a zokogást, és felállt. Oda hajította az ember elé a papírfecnit.
- Gyáva vagy! Inkább tanulnál meg sírni...- majd megfordult, és elindult a ködbe. Apró alakja egyre távolodott, csak a lépései verték fel a csendet a száraz fű között.
A papírfecnin a következő sor állt: Már nem Szeretlek.
Az ember szúrást érzett a szemében, mintha kiakarnának ugrani a szemgödréből, sajgott, lüktetett a szeme. A létra tövében ült, a kislány már semerre nem látszott, üresség és csend vette körbe. Egyedül volt.
Hidegséget érzett az arcán, végül sírni kezdett. Miután úgy kisírta magát, hogy legalább tíz évre előre elfogyott a könnye, fogta magát és haza ment.
A létra azóta is ott áll, és aki arra téved, megszökhet a világból, ha mersze van hozzá. De a legtöbben csak leülnek, és ha szerencséjük van, akkor a kislány megint arra jár, és megtanítja az embert sírni.

0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése