A legkellemesebb kora nyári délutánok egyike volt a folyóparton.
Selymes, zöld fű, kristálytiszta, kék víz, ami csak a hegyi patakok jellemzője,
és szikrázó napsütés. Pontosan úgy, mint a képeslapokon. Idilli táj, aminek a
hátlapjára jellegtelen sablonszövegeket írnak a rokonok és barátok számára,
hogy megmeneküljenek a részletes élménybeszámoló kötelezettsége alól.
Ninát sokszor hozták ide a szülei, szinte minden szabad idejüket ennek
a folyónak a partján töltötték. Sok szép emlékük kötődött a helyhez: itt
találkoztak először a szülei, mikor annyi idősek voltak, mint most Nina, itt
csókolták meg először egymást, titokban, és itt tanult meg járni is a kislány.
Távol mindentől, a városi zajtól és falusi pletykáktól egyaránt, azt hitték ez
egy olyan elrejtett varázslat, amit csak ők ismernek. Soha nem találkoztak
senkivel itt, a kóborló állatokon kívül. Hozták magukkal a kosarat, hátizsákot,
amiből szendvicsek kerültek elő, és egy szúrós pokróc, amire letelepedtek a
piknikhez. Evés után a szülők leheveredtek, Nina pedig felfedező útra indult.
Kék kis fürdőruhájában és fehér szandáljában baktatott a parton, amerre
remélte, hogy a folyó forrását találja. Végül is a sodrással ellentétesen
haladt, csak erről ered, okoskodott. Sekély patak volt, a kavicsok és sziklák
látszottak az alján, a víz alig ért a kislány térdéig. Közvetlenül a parton
ment, mert bokrok és fák nem igen nőttek a parton. A fű is inkább amolyan
csomókban, itt-ott felbukkanó jelenség volt a szikes talajon. Néha egy-egy
gyíkot felzavart a léptével, de ez nem érdekelte, hiszen otthon is sokat látott
belőlük. A kis hal azonban, amit a folyóban pillantott meg már sokkal inkább
felkeltette érdeklődését. Színtelen szürke volt, nem hasonlított az
unokatestvéreinél látott aranyhalakra karácsony délutánjáról. Az árral szemben
úszott, mintegy kísérve Ninát, egy idő után azonban feltűnt neki, hogy
valójában nem is úszik, csak lebeg, de mozgatta uszonyát, hogy el ne sodorja a
víz. Nina leguggolt és figyelte a jószágot. Apró volt, akkora, hogy még a kislány
csöppnyi tenyerében is elfért volna, csillogós pikkelyei visszatükrözték a
napsugarakat, ezért volt csak látható. Puha szájával pedig az alatta levő
kavicsot szopogatta – a halaknak ugyanis nincsenek fogai, ezt már tudta Nina is
– evett! Eszébe jutott, hogy az aranyhalak milyen nagy érdeklődéssel
zsúfolódtak az akvárium falához, amikor odament hozzájuk, hogy közelről is
megcsodálhassa őket, hát megpróbálta megsimogatni a halat, de az elillant,
mielőtt a megérinthette volna. A lendülettől azonban hangos loccsanással a
vízbe pottyant. Kezét és térdét erősen megütötte, lehorzsolt tenyeréből ki is
buggyant pár cseppnyi vér, ahogy ott csücsült a folyó kellős közepén.
Könnycseppjeivel áztatta a harci sérülést, de hamar belátta, hogy ezzel nem
sokra megy, hiszen egyedül van, nincs senki, aki a segítségére sietne. Már a
magányos fűzfát se látta, aminek az árnyékába letelepedtek szüleivel, és
ahonnan útnak indult, ki tudja, talán már fél órája is. Mikor elállt a vérzés
és enyhült a fájdalom Nina felállt, hogy folytassa útját. Óvatosabb léptekkel
közlekedett, és nem is annyira közel a vízhez, a köveken szökdécselt, hanem a
fűben bóklászott, inkább a gyíkokat nézegetve.
Kisvártatva gyermekzsivajra és hangos nevetésre lett figyelmes.
Furcsállta, hiszen még sose találkozott senkivel a környéken, és nem hitte,
hogy már visszatért volna a legutolsó faluba, amit elhagyva az útról
lekanyarodva találták meg a folyópartot az autóval. Talán már megtalálta a
forrást? Csalódnia kellett, ugyanis egy duzzasztó gáttal mesterségesen
létrehozott tavacska tárult elé, ahol rengetegen fürödtek. Lelassította
lépteit, mert nem kívánt az emberekkel szóba elegyedni. Amikor szüleivel
kijöttek ide mindig azt játszotta beszéli az állatok nyelvét, és megbeszélte
élete történetét minden kismadárral és gyíkkal. Most pedig kalandor volt, egy
pusztaságban, az emberek pedig nem illettek bele a kalandba, megzavarták
játékát. Vajon mi lesz a patakkal? Folytatódik a tó után? Még messze van a
forrás? Már-már feladta, amikor egy halrajra lett figyelmes, akik elúsztak
mellette.
- Nahát, ezek a félénk állatok is a tó felé úsznak? – ámult, az után
eszébe jutott, hogy hiszen ő tud beszélni velük, ha akart, hát udvariasan
megszólította őket – Kedves halak, megmondanátok, merre folyik tovább a patak?
Elkerüli talán a tavat?
Nina úgy képzelte a halak bólintanak apró fejükkel és azt mondják,
csak kövesse őket, így hát futásnak iramodott. Valóban, kettéágazott a folyó
mielőtt egészen a tóba torkollott volna, és a keskenyebb ágon folytatták
útjukat a halak, ahogy Nina is. Nem is nézett a lába elé, csak szaladt, már-már
úgy érezte a halak azt is súgják, már nincs messze a cél.
Észre sem vette az útjába kerülő követ, lelki szemei előtt már az
erdőben megbúvó, magas sziklafalról lezúduló forrás képe jelent meg, az sem
tűnt fel neki, hogy egy szál fa nem sok, annyi se volt közel s távol a
látóhatáron. A kőben megbotolva arccal a
vízbe zuhant, karjait kitartva maga elé védekezésül. Rémülten felkiáltott,
mielőtt elmerült volna. A víz hideg volt és mély, de még mindig kristály
tiszta. Nina nem tudott úszni, ficánkolásával pedig csak annyit ért el, hogy
beverte a fejét a fenéken levő éles kövek egyikébe. A játék megszűnt létezni,
hirtelen zúdult a hideg valóság érzése a kislány keskeny vállára. Fulladozott,
és a halkirály nem jön érte. Utolsó erejéből szóra nyitotta a száját és anyáért
és apáért kiáltott, ahogy a tüdejébe áramlott a víz.
A kórházban azt mondták, nagy szerencséje, hogy a fürdőzők
meghallották a kiáltást és megmentették. Mire szülei odaértek volna, alighanem
csak a holttestét tudták volna felhozni a mélyből. Nina még így is, a halállal
táncolva is fantáziált és annyit mondott a szüleinek:
- Szuper kaland volt, nem? Mikor megyünk újra?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése