A filmet Claude
Berri, francia rendező, forgatókönyvíró és producer írta és rendezte. A
főszerepeket Audrey Tautou és Guillaume Canet játszotta. A film romantikus
dráma, melynek tökéletesen megfelel, sötéten és fájdalmasan indul a magány
mocsarának kérlelhetetlen motívumaival, melyből hosszas lábadozás után kerülnek
ki szereplőink.
Camille (Audrey
Tautou) a beteges, de kedves takarítónő egy párizsi bérház padláslyukában él
egyedül. Hűtője a tetőablak, ágya az asztala is, s még arra sem jut elegendő
helye, hogy kényelmesen kinyújtsa a lábát. Egy nap ismeretséget köt az alsóbb,
gazdag házak egyik lakójával Philibert Marquet-val (Laurent Stocker). Philibert
dadogós, gyámolatlan és visszahúzódó, mindemellett melegszívű. Amikor Camille
beteg lesz, leviszi a kis padlásszobából, saját, hatalmas lakásába. Camille
életében először érzi úgy, hogy gondoskodásra és igaz barátra lelt. Philibert
lakótársa, Franck (Guillaume Canet) viszont már nem olyan biztos ebben. A férfi
tipikus figura, a felesleges ember. Ez az alak először Puskin Anyeginjában
jelent meg és most a huszonegyedik század porondján is eltáncolja szomorú
darabját. Franck, a mesterszakács kiábrándult az életből, hajhássza a mély
örömöket, de minden csak untatja. Egyetlen nőt sem tisztel a nagyanyján kívül.
Camille viszont rendkívül bosszantja. Először gyűlöletet szít a kettejük
közötti ellentét, ami lassan barátságba, végül szerelembe fordul át.
A filmnek fontos
üzenete van. Mindannyian megpróbálhatunk önállóan boldogulni az életben, de
eljön a perc, amikor többé már nem akarunk az árnyékba bújva dadogósan és
félénken élni, vagy megbetegszünk és egy hideg szobában gunnyasztunk egyedül a
paplan alatt. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy el lehet evickélni az élet
felszínén egy kis papírcsónakban, de csakis akkor lehetünk boldogak, ha nem egyedül fogjuk az evezőt.
Audrey Tautou
tökéletes választás Camille szerepére. A színésznő a film elején még esetlen,
vékony, mély árkok húzódnak az arcán. Dühből és az anyja iránti lázadásból
levágja a haját a tükör előtt. Ettől az arca merev lesz és idegen, elveszti
nőies vonásait és elszürkül. A haja ezentúl végig rövid marad, viszont
Philibert, majd Franck megismerése után, a magány elvesztését követően megtelik
élettel, mosolyogva beszél és kiszínesedik az arca.
Guillaume Canet
ugyanúgy el tudja játszani az élvezetekbe belefásult és kiégett fiatalembert,
aki ruhástul, égő cigarettával alszik el esténként, mint a boldog szakácsot,
aki palacsintát süt és a vállára kapja a barátnőjét, hogy megnevettesse.
Drasztikus változás megy végbe az ő alakján is, ez mind a mozgásán, színészi
játékán, az arcán látszik.
A film egyetlen
Cézár-díját 2008-ban kapta a legígéretesebb
színész kategóriában Laurent Stocker, aki Philibertet játszotta. A dadogós,
visszahúzódó fiú a szerelem hatására színjátszó körbe kezd járni, ahol megtanul
uralkodni a dadogásán, színpadra áll és legyőzi a félelmeit.
A film zenei –és
színi világa követi az érzelmi tereket. A film elején sötét van, szürke idő,
fakó színek, felejthető zene. Ahogy kezdenek kinyílni az ablakok, úgy ébrednek
fel a színek és a vidám, francia zenék, amiket Audrey Tautou más filmjeiben is
megszokhattunk már.
A felvétel nem az
amerikai stílus, különlegesek a kameraállások, az ember nem egy kitalált eszményvilágban
érzi magát, hanem mintha a földön járna, a szereplők neki mesélnék életük
különböző pillanatait. A nagymama motívuma, aki visszavágyik az öregek
otthonából a cicái közé, Camille, aki takarítónőként dolgozik, holott
művészkeze van, Franck, aki nem mer kilépni a biztonságos környezetből és
éttermet nyitni, Philibert, aki a saját kis csigaházában tányérok és családi
címerek között él.
Együtt ki tudnak
lépni.
A francia cím
kifejezőbb a magyar fordításnál. Ensemble,
c’es tout annyi tesz, mint Együtt, ennyi az egész. Minden akadályon át
lehet lépni, minden tragédiát túl lehet élni és minden álmot meg lehet
valósítani, ha nem vagyunk egyedül.
A film egyike a személyes kedvenceimnek, a világ hitelessége, a
történet kedvessége, a szerelem és a szeretet ereje miatt. Azonosulni tudok
Camille alakjával, megtalálom magamban a lázadót Franckből, és ha megijedek,
érzem Philibert dadogását az ajkamon. Ez a film nem csak egy film. Sokkal
többet tud nyújtani a látványnál és a váratlan fordulatoknál. Elgondolkodtat és
reményt ad.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése