Egyedül nem megy

A filmet Claude Berri, francia rendező, forgatókönyvíró és producer írta és rendezte. A főszerepeket Audrey Tautou és Guillaume Canet játszotta. A film romantikus dráma, melynek tökéletesen megfelel, sötéten és fájdalmasan indul a magány mocsarának kérlelhetetlen motívumaival, melyből hosszas lábadozás után kerülnek ki szereplőink.

Camille (Audrey Tautou) a beteges, de kedves takarítónő egy párizsi bérház padláslyukában él egyedül. Hűtője a tetőablak, ágya az asztala is, s még arra sem jut elegendő helye, hogy kényelmesen kinyújtsa a lábát. Egy nap ismeretséget köt az alsóbb, gazdag házak egyik lakójával Philibert Marquet-val (Laurent Stocker). Philibert dadogós, gyámolatlan és visszahúzódó, mindemellett melegszívű. Amikor Camille beteg lesz, leviszi a kis padlásszobából, saját, hatalmas lakásába. Camille életében először érzi úgy, hogy gondoskodásra és igaz barátra lelt. Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet) viszont már nem olyan biztos ebben. A férfi tipikus figura, a felesleges ember. Ez az alak először Puskin Anyeginjában jelent meg és most a huszonegyedik század porondján is eltáncolja szomorú darabját. Franck, a mesterszakács kiábrándult az életből, hajhássza a mély örömöket, de minden csak untatja. Egyetlen nőt sem tisztel a nagyanyján kívül. Camille viszont rendkívül bosszantja. Először gyűlöletet szít a kettejük közötti ellentét, ami lassan barátságba, végül szerelembe fordul át.

A filmnek fontos üzenete van. Mindannyian megpróbálhatunk önállóan boldogulni az életben, de eljön a perc, amikor többé már nem akarunk az árnyékba bújva dadogósan és félénken élni, vagy megbetegszünk és egy hideg szobában gunnyasztunk egyedül a paplan alatt. Ilyenkor tudatosul mindenkiben, hogy el lehet evickélni az élet felszínén egy kis papírcsónakban, de csakis akkor lehetünk boldogak, ha nem egyedül fogjuk az evezőt.

Audrey Tautou tökéletes választás Camille szerepére. A színésznő a film elején még esetlen, vékony, mély árkok húzódnak az arcán. Dühből és az anyja iránti lázadásból levágja a haját a tükör előtt. Ettől az arca merev lesz és idegen, elveszti nőies vonásait és elszürkül. A haja ezentúl végig rövid marad, viszont Philibert, majd Franck megismerése után, a magány elvesztését követően megtelik élettel, mosolyogva beszél és kiszínesedik az arca.

Guillaume Canet ugyanúgy el tudja játszani az élvezetekbe belefásult és kiégett fiatalembert, aki ruhástul, égő cigarettával alszik el esténként, mint a boldog szakácsot, aki palacsintát süt és a vállára kapja a barátnőjét, hogy megnevettesse. Drasztikus változás megy végbe az ő alakján is, ez mind a mozgásán, színészi játékán, az arcán látszik.

A film egyetlen Cézár-díját 2008-ban kapta a legígéretesebb színész kategóriában Laurent Stocker, aki Philibertet játszotta. A dadogós, visszahúzódó fiú a szerelem hatására színjátszó körbe kezd járni, ahol megtanul uralkodni a dadogásán, színpadra áll és legyőzi a félelmeit.

A film zenei –és színi világa követi az érzelmi tereket. A film elején sötét van, szürke idő, fakó színek, felejthető zene. Ahogy kezdenek kinyílni az ablakok, úgy ébrednek fel a színek és a vidám, francia zenék, amiket Audrey Tautou más filmjeiben is megszokhattunk már.

A felvétel nem az amerikai stílus, különlegesek a kameraállások, az ember nem egy kitalált eszményvilágban érzi magát, hanem mintha a földön járna, a szereplők neki mesélnék életük különböző pillanatait. A nagymama motívuma, aki visszavágyik az öregek otthonából a cicái közé, Camille, aki takarítónőként dolgozik, holott művészkeze van, Franck, aki nem mer kilépni a biztonságos környezetből és éttermet nyitni, Philibert, aki a saját kis csigaházában tányérok és családi címerek között él.

Együtt ki tudnak lépni.

A francia cím kifejezőbb a magyar fordításnál. Ensemble, c’es tout annyi tesz, mint Együtt, ennyi az egész. Minden akadályon át lehet lépni, minden tragédiát túl lehet élni és minden álmot meg lehet valósítani, ha nem vagyunk egyedül.

A film egyike a személyes kedvenceimnek, a világ hitelessége, a történet kedvessége, a szerelem és a szeretet ereje miatt. Azonosulni tudok Camille alakjával, megtalálom magamban a lázadót Franckből, és ha megijedek, érzem Philibert dadogását az ajkamon. Ez a film nem csak egy film. Sokkal többet tud nyújtani a látványnál és a váratlan fordulatoknál. Elgondolkodtat és reményt ad.