A szalvéta

A kávézó sarkában ül egy habos csodával. Piszkálja a villa fogaival a díszítést, mire a tejszínhab megroggyan és önmagába zuhan. Pedig csak egyszer ért hozzá. Fáradtan leteszi a villát, a vége koppan az asztal tükörfelületén. Csend van. A pultos a sarokban ül, görnyedten hajol a telefonja fölé.
Holtidőben nincsen vendég csak néhány szomorú lány, aki tortától várja a felvidulást. Most is ott ül egy, szembenéz a tejszínhabbal, szemére hályog feszül, látszik, hogy az emlékeiben turkál. Régebben megkérdezte volna, hogy mi bántja, de mára már okosabb. Ha kedves volt valamelyikhez, mintha megnyomott volna egy gombot, megállás nélkül dől a szó, a könny és fogy a zsebkendő. Elkezdik bizonygatni, hogy tortát sem szabad enni, mind csípőre megy és akkor mi lesz a bikinivel? Aztán a végén be is tartják és többé nem jönnek ide. Ezzel ellentétben, ha átnéz rajtuk, könnyeiket visszanyeldesve elcsipegetik a süteményt, és másnap is visszajönnek. Hiszen tulajdonképpen senki nem vette észre, hogy megették. 

Megeszi az alját a süteménynek, a vékony piskótarégeteget. Aztán szép lassan halad a krémeken, világos, sötét, világos, sötét. De úgy érzi, porrá omlik a szájában. Most nagyon szeretne beszélni valakivel, elmondani, hogy miért érzi magát ennyire magányosnak. De nem teheti, mert valóban egyedül van. Ha lenne kinek elmesélnie, nem volna az. Ördögi kör, teljes a paradoxon - gondolja - bár ... - folytatja - a paradoxonban benne van a feloldhatóság. Akkor ez legyen egy oximoron. Az egész életem egy oximoron.

Már csak a tejszínhab marad a tortából olyan, mint a fagylaltosdoboz alján maradt nyúlós vanília utolsó maradványa. Nincs kedve megenni. De felkelni sem akar. Úgy érzi, beleragadt ebbe a székbe. A szalvétára rajzolgat. 

Egy lámpát, egy női alakot, apró csillagokat, szálló hópihéket. Tiszta klisé. 

Egyedül maradni egy utcalámpánál habkönnyű hóesésben? A legutolsó amerikai romantikus regény... Bár még hatásosabban egyéniségromboló lenne, ha esne az eső. Úgy a haja is tönkremenne. Mert a szálló pihék megülnek a szőke szálakon és jégkoronát fonnak köré. Az eső pedig pudlivá teszi. Az jobb lenne. 

A kis pöttyökből vonalkákat rajzol, így már teljes a kép. A tányér alá gyűri a szalvétát, nem eszi meg az utolsó falatot. 

Addig marad a kávézóban, amíg a csend az úr. Szereti a némaságot, nem kell mindig aláfestő zene. Gyűlöli az olyan helyeket, ahol jazz vagy blues szól a falakból és álmosítóan vonja körbe amúgy is álmos alakját. Itt nem. A kávézó pici, piros pöttyös falak, régi kosztümös filmek plakátjával teleragasztózva. Mindegyik szék másmilyen, az asztalok üvegből vannak, a padlóra indamintákat festettek. Furcsa hely. Amikor először ide jött, nem tudta eldönteni, hogy rikítóan rossz az összhatás, vagy inkább felzaklatóan igénytelen. Aztán leült és itt maradt. Az egyik plakátot elkérte az unatkozó pultos lánytól. Három kávé áráért odaadta. 

Elmázolja a kanállal a tejszínhabot. Ragadós, mindig összetapad. Formákat rajzol, szívecskét, kismacskát, holdacskát... Már régen rádöbbent, hogy ezek a foltok csak neki állnak képpé. Valaki egyszer azt kérdezte, minek rajzol annyi fekete pacát. Akkor megbántódott. Ma már nem. Nem kell mindenkinek mindent érteni. 

Talán ezért maradt egyedül... nem akarta, hogy megértsék. 

Belesüpped az önsajnálatba, jó érzés. Kicsit olyan, mintha valaki foglalkozna vele. Nézegeti a plakátokat, sokszor látta már őket. Régi magyar filmek. Mikor elkezdett ide járni, megfogadta, hogy mindet megnézi. Kettő még hiányzik. A legtöbb nagyon rossz volt. 

Most kérdőjellé alakul a tejszínhab folt. Majd pontokká, három kicsi ponttá. Nincs válasz a ki nem mondott kérdésre. 

Bejön az első vendég, öreg úr, tejes kávét iszik. A következő, a tanárnő. Csokisat, nagyon csokisat. A diákfiú espressót, mert olcsó. Az anyuka ízesítetett, a kislány cukrosat. 

A lány összepakolja a holmijait, a tányért a szalvétával otthagyja. Közben a pincérnőt leváltja a pultos fiú. Látja a lányt kilépni. Mindig csak az elszaladó alakját éri el. Ahogy fejére húzza a kötött sapkát, összedörzsöli a kezét, körbenéz és elindul balra. A fiú szeretné tudni, mi van balra. 

Odamegy az asztalhoz, felemeli a tányért, a tejszínhab kis tócsa a közepén. Már épp összegyűrné a szalvétát, amikor meglátja rajta a rajzot. Valóban csak néhány vonal, egy egyenes, némi girbegurba a
középen, kis vonalkák mindenfelé. Nézi egy pillanatig. Kibontakozik előtte a kép, egy utcai lámpa, egy lehajtott fejű nő, kopogó eső. A zsebébe hajtogatja. 

Később megmutatja néhány barátjának. Értetlenül rázzák a fejüket, ez csak néhány vonal, mit keres annyira benne? 

Nem értik. 

Nem érthetik.