Ábécé

- A b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z! - a kislány teli tüdőből fújta az ábécét, újra meg újra. Nagyra tátotta a száját, kicsiny ujjait összefonta a háta mögött, pocakját kidugta és akár valami szobor a hegytetőn, úgy állt a lépcső tetején. 

Az anyja nagyot fújt és hangosabbra állította a rádiót. De mit sem segített. A kislány hangja olyan hangos volt, hogy átkiabálta a zenét, a csapból folyó víz dübörgését és a robotgépet. Nem lett volna baj, ha nem egy órája ácsorogna ott fenn, üvöltve az ábécét. 

- Sophie! - kiáltott. A kislány tovább kántált, mintha mi sem történt volna - Sophie, fejezd már be! - lecsapta a fakanalat, otthagyta a félig bepanírozott csirkemellet és felrohant a lépcsőn. Leguggolt a kislány elé. 

- Sophie, drágám, tartanál egy kis szünetet? - A kislány határozottan megrázta a fejét, szőke fürtjei ide oda repkedtek kerek arca körül. 

- A b c d e... - a nő ujjai remegni kezdtek. 

- Sophie. Ha nem hagyod abba, bezárlak a fürdőszobába! - fenyegető hangot próbált megütni, éreztetni akarta az erejét. Semmi hatás, a gyerek teli tüdőből fújta a szöveget. 

Az anyja mélyet sóhajtott és vesztesként oldalgott el a konyhába. Visszakapcsolta a rádiót. A bemondó hangja érthetetlen masszává olvadt össze, a csirkemellek kicsúsztak a kezéből. Megszólalt a telefon. A főnöke neve villogott a kijelzőn, mire pánikban eldobott mindent és lisztes, tojásos kézzel a füléhez kapta a telefont. De elkésett, a férfi már letette és ahogy próbálta visszahívni egyfolytában foglaltat jelzett. 

Ekkor már nagyon szeretett volna sírni. 

- A b c d e f ...! - ökölbe szorította a kezét és elindult a lépcső felé. A gyerek megérezhette, hogy baj van, mert az eddig erőteljesen üvöltő hangja most még magasabb tónusba csapott át. A nő megragadta a kislányt a hóna alatt, lecipelte a lépcsőn, berakta a sötét fürdőszobába, becsapta az ajtót és leült. 

Csend lett. Elment az áram, a rádió duruzsolása kikapcsolt. Csak egy légy zümmögött halkan, egyik ablakról a másikra szédelegve. 

Vészes volt ez a csend, nem az, amire annyira vágyott. 

- Sophie? - kérdezte halkan, hátha a gyerek annyira megrémült, hogy szólni sem mer. Csak egy kis hüppögés a válasz. 

Akkor jó, nincs semmi baj. 

Ült még ott egy darabig, bámulta a falat. Lelki szemei elé úszott egy régi kép. Egy másik házban, egy másik időben, talán egy másik életben egy szőke kislány fenn ült hajnali hatkor a lépcső tetején és a Boci boci tarkát énekelte órákon keresztül, amíg a nővére őrjöngve be nem dugta a ház legtávolabbi csücskébe. Hirtelen megbánta, hogy bezárta Sophie-t, nem így kell nevelni a gyereket. És legalább nem hajnalok hajnalán kántál, hanem délelőtt tízkor. Az utca üres, akár a házat is felgyújthatnák, ilyenkor senki nem venné észre. 

Már épp eldöntötte, hogy kinyitja az ajtót, amikor belülről meghallotta az ábécét.

- A b c d e f g ...! 

Az ujjai megérintették a kilincset, aztán inkább visszament a konyhába. Végül is, mit árt neki egy ajtó, ki tudja már nyitni.