Mindenki, aki legalább egy percet eltöltött irodalom órán ismeri azt
a két szót, ami szinte az
összes diák lelkébe belemar: kötelező
olvasmány. Én szeretek olvasni, sőt merem állítani, hogy nem is lépek ki a
lakásból könyv nélkül, de két dolog
idegesít a fent említett „házi feladatban”. Az egyik hogy kötelező, a másik, hogy klasszikus,
méghozzá olyan, amit jó régen írt valami rég elporladt, szobrokon megmaradt
író, költő vagy hadvezér – ha már Zrínyinél tartunk. Az irodalomtörténészeknek
pedig rengeteg idejük volt belemagyarázni ezekbe az alapvetően szép
történetekbe a lehető legunalmasabb, érdektelenebb és illúzióromboló dolgokat.
Én most mégis arra
vetemedtem, hogy összegyűjtsek öt olyan könyvet, amely klasszikus, előfordulhat
a kötelezők sötét listáján, és nem mellesleg fantasztikus. A sorrend, ahogy
leemelem a őket a polcról szándékos, szóval ha még sosem olvastál klasszikust a
Pál utcai fiúkon kívül, viszont úgy érzed, eljött az idő a cselekvésre – azt
ajánlom, tartsd be a sorrendet.
Az első vékony kis
kötet, szinte csak a borító néhány darab cetlivel. Ez lenne az állítólagos
klasszikusan magyar költőtől, Petőfi
Sándortól, a Helység kalapácsa.
Eposzparódia, ettől a kifejezéstől senki ne ijedjen meg, hisz ott a lényeg:
paródia. Olvasod és nevetsz, pereg előtted a sztori – ami egyáltalán nem
bonyolult, és az olyan ijesztő hangzásúnak tűnő eposzi kellékek
kiparodizálásával ez a mű több, mint mulatságos. Most komolyan, kinek nem
szalad fülig a szája, ha egy nő – Szemérmetes Erzsók – bájait az ötvenöt éves
lábain keresztül mutatják be?
Második
klasszikusunk – ha az elsőt elolvastad, most vállveregetés jár – (dobpergést
kérek szépen) Csokonai Vitéz Mihálytól
Dorottya. Ha a Helység kalapácsán
nevettél, ez a történet egyszerűen le fog dönteni a lábadról – esetleg a
székről, s a nevetés könnyei miatt nem árt egy csomag zsebkendőt mellékelni a
könyvhöz. Csokonai mélabús ódái után senki nem vár egy ilyen hi-he-tet-le-nül
vicces darabot, ahol nem csak a vénkisasszonyok és szexuális vágyaik vannak
felerősítve, ezáltal pedig rettenetesen kiparodizálva, hanem a fiatalok
viselkedése is. Persze a lehetetlen problémát csak egy istennő kézlegyintésével
lehet megoldani – na de, nézzük csak meg az elejét? Érisz bebújik egy fánkba,
Dorottya megeszi, s elszabadul a hadjárat selyemruhák és az etikett szabályai között.
Most megfordul a fejemben, tényleg klasszikusról beszélünk?
A harmadikat
szintén aranyozott keretbe foglalnám, ha nem tartanám túl giccsesnek. Puskinról van szó, na meg Jevgenyij Anyeginről, akinek figurájából nem csak
a Puskint követő nagy orosz írók merítettek, hanem karakterét megtalálhatjuk
akár a francia filmek kavalkádjában (az Egyedül
nem megy férfi főszereplője egy az egyben Anyegin). A verses regény egyik
alapmotívuma, hogy a szerző, mint narrátor nem csak a szereplőiről beszél,
hanem önmagáról is, mindezt rímben. Tudom, tudom, nem szeretjük a rímeket. De
mindenki higgye most el: Puskin egy
zseni. Akkor is az volt, amikor élt, és a huszonharmadik században is az
lesz. Őt mindig el fogják olvasni. S ha valakinek van szépérzéke: tetszeni is fog
neki.
De most már hagyjuk
a rímeket, az énekeket, a versszakokat és az időmértékes verselést. Következzen
egy regény, amiről biztos, hogy mindenki hallott, de csak kevesen olvasták el
ténylegesen: Voltaire, mint szerző –
igen, az a francia – és Candide,
mint főszereplő és egyben a regény címe. Számomra érdekes, hogy régen sokszor a
főszereplő nevét adták címnek – lásd Anyegin, Dorottya, még jó hogy a Helység
kalapácsának nem Fejenagy a címe... A Candide egy fontos filozófiai kérdést ír
körbe, amit már az első percben felvázol előttünk Voltaire: A világ úgy tökéletes, ahogy van. Candide
pedig a mű során ennek az igazát keresi. Találunk az oldalakon kalandot,
szerelmet, bánatot és mindenféle klisét, elég ha csak Eldorádót említem, igaz?
Mégis, a Candide jó, olvasható és élvezetes. Még ha az utolsó sorok után nem is
érzi úgy az olvasó, hogy most valahol fenn úszkál a boldogság rózsaszín felhői
között.
Kedves Olvasó, ha
már végighaladtál ezen a négy könyvön, és még mindig úgy érzed, hogy a kanapéra
ledőlve, félszemet kinyitva, egy gőzölgő kakaóval szívesen vetnéd bele magad
egy klasszikus betűtengerébe, ahelyett, hogy ezredszerre is elolvasod az Éhezők
Viadalát, akkor tartogatok számodra valami nehezet. Ez itt már a kezdő szint utolsó
állomása, ha ezt a könyvet elolvasod, – méghozzá saját akaratból – akkor bátran
állíthatod, hogy igen, Te nem félsz a klasszikusok hatalmától és nem csak, hogy
olvastál klasszikus, de urambocsá’ még élvezted is. Nem húzom az időt, az
utolsó kötet terjedelemben felér az előző néggyel és már valódi kitartást
igényel. Ez a mű pedig nem más, mint a Párizsi
Notre-Dame, a méltán híres Victor
Hugotól.
Ez a könyv nehéz
falat és vigyázat, a szereplők nevén kívül az ég világon semmi köze a
rajzfilmhez – ami persze szintén jó, de talán egy cseppet más kategória.
Victor Hugoról
érdemes tudni néhány dolgot. Nagyon-nagyon sokat
beszél teljesen érdektelen dolgokról, ebben a könyvben például húsz oldalon
keresztül írja le a Notre-Dame-ot kívülről, majd újabb húsz oldalon belülről. Ezenkívül
ideálfigurákat használ, szeret a számokkal bűvészkedni – ha kinyitod a
könyvet és elkezdesz olvasni az évszámoknál azonnal megérted, mire gondolok. Továbbá
annyira belemerül a részletekbe, hogy
néha csak a füle látszik ki a sok mellékszereplő és háttértörténet közül.
Ezen tények
ellenére Victor Hugo nagy klasszikus. Olyan időtálló meséket alkotott, s olyan
szép skálát rajzolt emberi tulajdonságokból, amilyet rajta kívül kevesen. Bár a
Nyomorultakat még mindig nem tudtam elolvasni – de a hiba csakis bennem
keresendő.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése