Klasszikusok kezdőknek avagy lehet a kötelezőket másképp is

2013. november 19., kedd

| | |
Mindenki, aki legalább egy percet eltöltött irodalom órán ismeri azt a két szót, ami szinte az összes diák lelkébe belemar: kötelező olvasmány. Én szeretek olvasni, sőt merem állítani, hogy nem is lépek ki a lakásból könyv nélkül, de két dolog idegesít a fent említett „házi feladatban”. Az egyik hogy kötelező, a másik, hogy klasszikus, méghozzá olyan, amit jó régen írt valami rég elporladt, szobrokon megmaradt író, költő vagy hadvezér – ha már Zrínyinél tartunk. Az irodalomtörténészeknek pedig rengeteg idejük volt belemagyarázni ezekbe az alapvetően szép történetekbe a lehető legunalmasabb, érdektelenebb és illúzióromboló dolgokat.
Én most mégis arra vetemedtem, hogy összegyűjtsek öt olyan könyvet, amely klasszikus, előfordulhat a kötelezők sötét listáján, és nem mellesleg fantasztikus. A sorrend, ahogy leemelem a őket a polcról szándékos, szóval ha még sosem olvastál klasszikust a Pál utcai fiúkon kívül, viszont úgy érzed, eljött az idő a cselekvésre – azt ajánlom, tartsd be a sorrendet.
Az első vékony kis kötet, szinte csak a borító néhány darab cetlivel. Ez lenne az állítólagos klasszikusan magyar költőtől, Petőfi Sándortól, a Helység kalapácsa. Eposzparódia, ettől a kifejezéstől senki ne ijedjen meg, hisz ott a lényeg: paródia. Olvasod és nevetsz, pereg előtted a sztori – ami egyáltalán nem bonyolult, és az olyan ijesztő hangzásúnak tűnő eposzi kellékek kiparodizálásával ez a mű több, mint mulatságos. Most komolyan, kinek nem szalad fülig a szája, ha egy nő – Szemérmetes Erzsók – bájait az ötvenöt éves lábain keresztül mutatják be?
Második klasszikusunk – ha az elsőt elolvastad, most vállveregetés jár – (dobpergést kérek szépen) Csokonai Vitéz Mihálytól Dorottya. Ha a Helység kalapácsán nevettél, ez a történet egyszerűen le fog dönteni a lábadról – esetleg a székről, s a nevetés könnyei miatt nem árt egy csomag zsebkendőt mellékelni a könyvhöz. Csokonai mélabús ódái után senki nem vár egy ilyen hi-he-tet-le-nül vicces darabot, ahol nem csak a vénkisasszonyok és szexuális vágyaik vannak felerősítve, ezáltal pedig rettenetesen kiparodizálva, hanem a fiatalok viselkedése is. Persze a lehetetlen problémát csak egy istennő kézlegyintésével lehet megoldani – na de, nézzük csak meg az elejét? Érisz bebújik egy fánkba, Dorottya megeszi, s elszabadul a hadjárat selyemruhák és az etikett szabályai között. Most megfordul a fejemben, tényleg klasszikusról beszélünk?
A harmadikat szintén aranyozott keretbe foglalnám, ha nem tartanám túl giccsesnek. Puskinról van szó, na meg Jevgenyij Anyeginről, akinek figurájából nem csak a Puskint követő nagy orosz írók merítettek, hanem karakterét megtalálhatjuk akár a francia filmek kavalkádjában (az Egyedül nem megy férfi főszereplője egy az egyben Anyegin). A verses regény egyik alapmotívuma, hogy a szerző, mint narrátor nem csak a szereplőiről beszél, hanem önmagáról is, mindezt rímben. Tudom, tudom, nem szeretjük a rímeket. De mindenki higgye most el: Puskin egy zseni. Akkor is az volt, amikor élt, és a huszonharmadik században is az lesz. Őt mindig el fogják olvasni. S ha valakinek van szépérzéke: tetszeni is fog neki.
De most már hagyjuk a rímeket, az énekeket, a versszakokat és az időmértékes verselést. Következzen egy regény, amiről biztos, hogy mindenki hallott, de csak kevesen olvasták el ténylegesen: Voltaire, mint szerző – igen, az a francia – és Candide, mint főszereplő és egyben a regény címe. Számomra érdekes, hogy régen sokszor a főszereplő nevét adták címnek – lásd Anyegin, Dorottya, még jó hogy a Helység kalapácsának nem Fejenagy a címe... A Candide egy fontos filozófiai kérdést ír körbe, amit már az első percben felvázol előttünk Voltaire: A világ úgy tökéletes, ahogy van. Candide pedig a mű során ennek az igazát keresi. Találunk az oldalakon kalandot, szerelmet, bánatot és mindenféle klisét, elég ha csak Eldorádót említem, igaz? Mégis, a Candide jó, olvasható és élvezetes. Még ha az utolsó sorok után nem is érzi úgy az olvasó, hogy most valahol fenn úszkál a boldogság rózsaszín felhői között.
Kedves Olvasó, ha már végighaladtál ezen a négy könyvön, és még mindig úgy érzed, hogy a kanapéra ledőlve, félszemet kinyitva, egy gőzölgő kakaóval szívesen vetnéd bele magad egy klasszikus betűtengerébe, ahelyett, hogy ezredszerre is elolvasod az Éhezők Viadalát, akkor tartogatok számodra valami nehezet. Ez itt már a kezdő szint utolsó állomása, ha ezt a könyvet elolvasod, – méghozzá saját akaratból – akkor bátran állíthatod, hogy igen, Te nem félsz a klasszikusok hatalmától és nem csak, hogy olvastál klasszikus, de urambocsá’ még élvezted is. Nem húzom az időt, az utolsó kötet terjedelemben felér az előző néggyel és már valódi kitartást igényel. Ez a mű pedig nem más, mint a Párizsi Notre-Dame, a méltán híres Victor Hugotól.
Ez a könyv nehéz falat és vigyázat, a szereplők nevén kívül az ég világon semmi köze a rajzfilmhez – ami persze szintén jó, de talán egy cseppet más kategória.
Victor Hugoról érdemes tudni néhány dolgot. Nagyon-nagyon sokat beszél teljesen érdektelen dolgokról, ebben a könyvben például húsz oldalon keresztül írja le a Notre-Dame-ot kívülről, majd újabb húsz oldalon belülről. Ezenkívül ideálfigurákat használ, szeret a számokkal bűvészkedni – ha kinyitod a könyvet és elkezdesz olvasni az évszámoknál azonnal megérted, mire gondolok. Továbbá annyira belemerül a részletekbe, hogy néha csak a füle látszik ki a sok mellékszereplő és háttértörténet közül.

Ezen tények ellenére Victor Hugo nagy klasszikus. Olyan időtálló meséket alkotott, s olyan szép skálát rajzolt emberi tulajdonságokból, amilyet rajta kívül kevesen. Bár a Nyomorultakat még mindig nem tudtam elolvasni – de a hiba csakis bennem keresendő. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése