Gomb

Lehullott,
Szétszóródott,
Halott galambbokként
Feküdnek idelenn a csillagok.
Arany morzsák,
Mik hevernek,
Mint parányi papírszívek,
A valentin-napi giccsben.

Szeretnék nem gondolkodni
Csak egy kicsit,
De rég megmondta már
Ted Mosby,
hogy kikapcsológomb
egyszerűen
és végtelenül nagyszerűen
nem létezik.

Anne Frank naplója - A kritika

Kedvelem a naplóregényeket. Mondhatni a műfaj rajongója vagyok, az utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy különösen érdekelnek a provokáló témák. Bármi, amiről lehet vitatkozni érdekes, de az egyik legkényesebb téma a harmadik birodalom és vezérük által elkövetett genocídium (ami nem is a legnagyobb emberirtás a történelemben). A híres neves naplóban egy zsidó bujkáló kislány mindennapja enged betekintést, hogy közelebb hozza a történelmünk egyik legmeghatározóbb mozdulatát az olvasóhoz.

Nem is megfelelő kifejezés a naplóregény erre az írásra, hiszen a klasszikus regény egyetlen vonását sem hordja magán. Nem történik előre haladás a cselekményben, nem lesz megoldás a végén, ami megbocsátható lenne, ha tudhatnánk, hogy vár ránk egy folytatás, de mivel a történet elméletileg valós, ilyesmi nem fordulhat elő. Egyszerűen csak egy kislány feljegyzései, aki megpróbál hű képet festeni koráról és helyzetéről az utókor számára.

A naplóregények sajátossága, hogy a naplóíró szemszögéből nézünk a világra, belelátunk a fejébe, olvashatjuk érzéseit, gondolatait, kommentárjait a történésekre, embertársaira. Ez is az oka, hogy teljesen más, mint „fajtársai”, mert az egyes szám első személy olyan szabadságot ad az írónak, ami más regényben kivitelezhetetlen. Könnyebben azonosulunk a főszereplővel, naplóíróval, tudomásunkra tud hozni az elbeszélő kulcsfontosságú információkat a cselekmény szempontjából. Ugyanakkor befolyásolhat a nézőpont, pontosan azért, amiért jó: egy torzító szemüvegen keresztül nézzük a világot. Önmagában kedvelem ezt a művezetést, hiszen a Neveletlen Hercegnő naplója sorozatot is faltam, és a most oly népszerű Éhezők Viadala trilógiában is megkedveltem a makacs Katniss-t, és hiányoltam is a mozifilmben a személyes hangot. Anne Frank azonban idegesít.

Egyszerűen ennyi a problémám a könyvvel, az író személye. Anne egy 15 éves kislány, és úgy viselkedik, ahogy az ilyen korú gyerekek többsége. Lázadó kiskamasz, természetesen neki van igaza, őt aztán nem értik meg, a szülei pedig bár nagyon kedvesek – illetve inkább édesapja – még sem jön ki velük igazán. Azonban még ezt is elnézném, mondván hogy életkori sajátosságok, ha nem társulna mellé egy magas fokú önbizalom, vagy inkább önteltség. A bejegyzések többsége a huszadik századi írók számára bizonyára igazi gyöngyszem lenne, hiszen Anne folyamatosan a meg nem érettség érzésével küszködik, és csak a szerelem körül forognak a gondolatai. Bár igazán nem is kedveli lakótársát, mégis szükséges a lelkének a legyezgetés, hogyha megerőlteti magát csak megkedveli őt a fiú. Anne-nak mindenről megvan a véleménye – csakúgy, mint nekem – és ezt rögzíti a naplójába, de felülemelkedik a többieken, és lenéző gondolatait inkább csak papíron rögzíti.

A legjobban mégis az dühít, ahogy édesanyját kezeli. Bíráló hangvételű bejegyzéseinek nagy része őt érinti, pedig alighanem egy anya az, aki mindent megtesz, hogy egy családot az ilyen ínséges időkben összetartsa. Egyszer csúnyán össze is vesznek, és ugyan csak Anne szemszögét látjuk, mégsem tudtam teljes mértékben igazat adni neki.

A regény másik felében szerencsére érdekes információkat kapunk a bujkálásról, milyen volt, amikor még nővérének, Margotnak megtiltották, hogy köhögjön éjszaka, milyen szigorú rendszert vezettek be a fürdésre és a mosdó használatára, napfényt csak a sötétített ablakon keresztül szívtak magukba, de a születésnapot még így is megünnepelték, csak amúgy „hátsó traktusosan”.

Nekem kicsit hiányzik egy befejezés is, a lefülelés pillanatáról, de az eziránti áhítozásom sem találhat táptalaja, megint csak emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem fikció. El is érkeztünk a központi problémámhoz. A fikcióhoz edződött olvasóként nehezményeztem a cselekmény hiányát, a váratlan fordulatokat. Mégis, valamiért megkedveltem, hiszem napok alatt elolvastam, mert ha félretesszük a lázadó 15 évest, akkor egy ambiciózus írópalántát rejt az álca, aki a lehető legpontosabb történelmi hűséggel rögzíti a Hátsó traktus életét. Néha még szórakoztató is lehet egy lázadó kislány szárnypróbálgatása. Furcsa érzés, de azt hiszem ezt már kinőttem, vagy az is lehet, hogy sose voltam eléggé lázadó, hogy megértsem Annét, mindenesetre akit nem zavar a lapokba bújt kiskirálynő személyisége, annak mindenképpen élvezetes olvasmány. 15 éveseknek egyenesen kötelező.

Utálok tanulni

A tanulás nem megy ám mindig magától.

Mindenki ismeri az érzést, mikor egy halom hegyet képező könyvel néz szembe: 'És ennek most hogy álljak neki?' Azután halogatjuk, halogatjuk, vagy neki állunk, de sehogy se megy, papírhegyek, kudarcba fulladt rendszerezés, az idő meg csak megy, és megy...'Hogy leszek ezzel kész?'.

Szerencsére több könyv lehet segítségünkre, hogyan másszuk meg a tornyosuló betűhegyeket.

Én most egyet a sok közül vesézek ki, ez inkább olyan jegyzetféle lesz.

Horányi Katalin - Tanuljunk tanulni

Az író eredetileg jogász és pszichoterapeuta, ami érződik a hangvételen. Ami kivételesen nem tett rosszat neki, mert nem puffogja tele szakszavakkal.
Ez egy apró piros könyv, kis lélegzetű, végtelenül egyszerű fogalmazású, tiszta és világos. Két részre oszlik: az elsőben kapunk mindenfélét, tanácsokat, útmutatót, egy kis eligazítást, bevezetést. A másodikban már a gyakorlati rész következik, amiben körülbelül két hónapos felkészítést találunk felépítve. Semmi mást nem kell tenni, csak követni ami le van írva.

Azt megjegyzi a szerző, hogy ne közvetlenül a vizsgák előtt próbáljuk ki a módszerét, mert egy tompa agynak idő kell a belerázódáshoz. Ami a könyvben szerepel, nem kell 'szentírásnak' venni, inkább egy alapnak, ami mentén mindenki kidolgozhatja akár a saját ütemtervét és stílusát.

1. Az első hat fejezetet (kb. 16.o.), amit véleményem szerint nyugodtan átlapozhatunk, ha már határozott elképzelésekkel vettük kezünkbe a könyvet és nem óhajtjuk bemelegíteni a motivációnkat.

Ha a szellemi ráhangolódáson túl vagyunk, megfogalmaztuk a motivációnkat tisztán és pontosan, akkor  asszondja' keressünk egy szövetségest. Hát egy szövetségessel minden könnyebb, mert (vigyáz addig a gyerekre, ha anyukáról van szó) ha megtorpanunk, oldalba bök minket, hogy mért is indultunk el. Azért jó elmondani valakinek a terveinket, mert akkor az ember kénytelen tartani magát hozzá az ellehetetlenedésig, vagy míg értelmét nem veszti. (Türelem,vagy kitartás, mindegy minek hívjuk. Bírni mikor már unjuk a banánt a könyv felett.)

Cél+életmód

Szemügyre venni, mi is a célunk, és hogy milyen életmódra van igényünk. Ismerni magunkat, a karakterünket, ennek megfelelően a vágyainkat párhuzamba állítani a kultúránk által meghatározott lehetőségekkel.

Fontolóra venni, a társadalmi igényt, mi az amire szükség van (vagy lesz), amiből hiány van.

A tudatosságot és önismeretet a könyv végéig hangsúlyozza, mintegy alapot képezve az egész tanulási mizzériának.

2. Egy kis családfakutatás

„Minden családnak meg van a maga története, és ezt a történetet érdemes felgöngyölíteni, mert ebben benne vagy te is.”- Sok mindent hordozhat, és örökíthet egy család lelki hozományként generációkon keresztül, és ebben akár a foglalkoztatottsági státusz is szerepel: „(...) dédapád örök életében beosztott volt, netán nagyanyád járt egyetemre, és ellenszegült az anyjának, mert márpedig ő tanulni akar? Voltak vezetők a felmenőid között, vagy örökké másokhoz igazodtak?” Hm. Hm.

"Vajon ismertél-e a családban olyan rokont, aki mert független lenni?"

És itt már a példáknál vagyunk.

Itt kezd átváltani inkább pszichológiai, elméleti dolgokra.

„Honnan jövünk, és kik vagyunk? (...)
S a családi kutakodások útján: saját sikertelenségeid okát találhatod meg a családi elhallgatásokban. Lustának, élhetetlennek bélyegeznek, és magad se érted, miért nem mersz, amikor mások mernek. Nézz kissé körül a családokban, milyen mintákat láthattál magad előtt. Családi szállóigék, berögzült mondatok évtizedeken át, ami bevésődik a szívbe, az agyba, a zsigerekbe.”

Lehet kérdezősködni a szülőktől, nagyszülőktől, őket mi sodorta erre arra munka területén, mi hajtotta őket, mik voltak az álmaik, hogyan kötöttek ott ki ahol vannak.

3. Szellemi visszarázódás - eltunyulás

Lemorzsolódás-önbecsülés károsodás-sikertelenség. Ezek a lépcsőfokok vezetnek a teljes elbizonytalanodásig. S végül az ember elhúzódik, ne is kérdezzék hol tartok, hova járok, és észre se vesszük, hogy egyre csak lefele megyünk. Sikertelenséget, kudarcot látni a családban magunk előtt, gyengítheti a mi önbizalmunkat is. Hat az önértékelésre, letéríthet az útról.

4. Az önértékelésről pár szóban, és mi az az önbizalom? - az író szerint

„Az ember belső világa, karaktere nem gondolható el, mint egy állandó statikus képződmény. (...)
Azt nem mondhatjuk, hogy minden azon múlik, mivé nevelnek bennünket, hiszen erősek a genetikai adottságok, de ezeket a velünk született adottságokat átalakítja, átneveli a felnőtt világ, amelybe beleszülettünk. Később is változik a karakter, felnőttkorban is érthetnek olyan pozitív hatások, negatív traumák, amelyek módosítják a jellemet.” Bármilyen fájdalom, nem lehet mindentől megvédeni a gyereket, és bármennyire szeretnénk, nem lesz egy az egyben a klónunk, lehet, szögegyenes értékeket sajátít el. Nem rosszabbakat - csak mást. És vigasz ez azoknak, akik előtt negatív példa volt és attól félnek, ők is olyanok lesznek...

Rossz tanuló-jó tanuló lelkiállapot, itt is különböző típusokba sorolhatja be magát mindenki...

Összefoglalás

- Belső akadályozó tényezők? (az ember saját karaktere, hiedelmei)

- Külső akadályozó tényezők?( meghatározó kultúra, kor, család, jelenlegi egzisztenciális források)

5. Találd ki magad

Na ez egy jó rész. Itt mindenki felírogathatja, milyen szokásokat kell felvennie a cél érdekében. Vagy akár a szakma érdekében milyen belső jellemvonásokon érdemes dolgoznia.

Példa lista

- Gyorsaság (időre kész lenni a munkával)

- Kreativitás frissítése, mozgósítása

- Rendszeresség a tanulásban

- Az eddig tanultak csoportosítása (jegyzetek, régi füzetek helyre rakása)

- Tudatosság

- Önmotiválás

- Rend az íróasztalon, mikor tanulunk

- Fegyelem

- Bátorság

- Kitartás

- Leleményesség

- Nyitottság

- Mérlegelőképesség, realitásérzékelés

6. Példaképek

Itt összeszedhetjük azokat az embereket, akikre valamiért felnézünk, lendületet adnak számunkra. De fontos, hogy ne hírességek, sztárok, sportolók legyenek, hanem hétköznapi, a környezetünkben jelenlévő emberek. Aztán kifaggatni őket hogyan sikerült. Hisz a legjobban azoktól lehet tanulni, akik már végig mentek az úton, és eljutottak oda ahova akartak. Ezt semmiféle tankönyv nem pótolja.

Egy példakép minél közelebb van, annál jobban hat és húzhat minket felfelé, mert azt gondoljuk, akkor nekünk miért ne sikerülne? A sikeres példák energiát adhatnak.

(Gyerekek esetében, okozhatja az ellenkezőjét, 'túl nagy falat' a mama, vagy papa, és elérhetetlen magasságokban van, amit szinte lehetetlen utolérni)

Gyerekkorban hogyan tanultam?

Ez is érdekes. Itt arra kér az író, hogy mindenki próbálja meg felidézni, akár első osztálytól kezdve, hogyan tanult.

7. Foglalkozások társadalmi presztízse - lista

"A tevékenységi körre, amivel el lehet indulni, mindenkinek magának kell rátalálni." - híres milliomosok könyve, mind lent kezdte.

-

-

-

....

Itt van egy lista, amin szakmák vannak. Nem fizetési megbecsültség szerint, hanem társadalmi megbecsültség szerint. Nem árulom el mik vannak az első helyen, és azt kell mondjam, ha a fizetési sorrendet néznénk, akkor fenntről lefelé haladva, kezdhetjük a legkevésbé megbecsültel...

8. A társadalom rétegeződése

Minden létrafoknak megvan a maga tásadalmi rétege. És minden társadalmi rétegnek megvannak a maga szokásai, a különböző élethelyzetekre a megoldási stratégiái.

Ez az, amiről nem beszélünk. Általában degradálónak találjuk ezt a fajta gondolkodásmódot, és bőszen hangoztatjuk, hogy mindenki egyenlőnek születik. Ez egy másik morális kérdés, itt nem erről van szó, ez egy valóban létező dolog, hiszen aki két házzal odébb nevelkedik, már az is gyökeresen meghatározó lehet, ha letagadjuk ha nem, jobban megfigyelve észreveheti a különbségeket. De ebben semmi minősítés nincs felfelé, vagy lefelé.

Tehát egyenlőnek születünk, emberileg valóban. Körülményeket és lehetőségeket tekintve: nem. Nem véletlenül nem lehet mindenki a barátunk, és nem véletlenül nem szimpatizálunk mindenkivel.

Minden réteget jellemez egy bizonyos szociális környezet, akik közt mozognak, műveltségi fok, konfliktus kezelés, beszédstílus, tevékenységi kör, öltözködés, szókincs stb. De ha nagyobb léptékben gondolkodunk, akkor példának ott vannak a kulturális gyökerek. Itt azonban szűkebb környezetben kell ezt tennünk, arra kér az író, hogy valahova helyezzük el magunkat.

Mi jellemzi ezt a réteget?
Kikkel barátkozom?
A családban mennyire volt fontos a barátkozás, társaságba járás?
Mennyire volt fontos, hogy odafigyelnek a gyerek tanulmányaira, mennyire fontos érték a magas iskolázottság?
Mennyire természetes, hogy olvastak?
Színházba, moziba járás?
Kiszolgáltatott személyekkel, hogyan bántak?
Mire büszkék a környezetükben?

(A düh kifejezése, mutatása, például társadalmanként változó. A poroszos nevelés, hogy a gyereket kevéssé dicsérik, vagy egyáltalán nem,  inkább a középrétegre jellemző, a nevelés inkább a félelemre, a szégyenkeltésre, büntetésre épít.)

9. 'Milyen jó lenne úgy élni mint ők '- ez a fejezet is nagyon tetszett. Ismerem én is ezt az érzést, de sose tudtam normálisan megfogalmazni, vagy nevet adni neki, most először láttam leírva, és találkoztam a fogalommal.

Amikor elkezdünk vágyakozni egy másik rétegbe, ezáltal új motivációink születnek, ami hajtóerőt, ambíciót ad, hogy megszerezzük amit láttunk, oda akarunk tartozni.

Példaképeink rétege egy vonatkozási csoport, közéjük szeretnénk bejutni, és ezért életformánkat, szokásainkat, életstílusunkat, hozzájuk igazítjuk.

10. Mobilizációnak nevezzük azt a folyamatot, küzdelmet, amely során valaki áttöri magát egyik társadalmi rétegből a másikba. A rétegről az előző fejezetekben bővebben kitér.

„Az egészséges önbizalom majd elnyomja benned a bátortalanságot, ha a "nagy ugrást" valóban megakarod tenni. Nem riaszthat vissza az elveszettség gyötrő érzése sem, néha majd magad sem tudod, hol vagy. Már nem vagy ott, ahonnét elindultál, de még nem érkeztél meg oda, ahova iparkodsz.”

Ez sosem könnyű. Lehet, hogy új attitűdöt kell elsajátítani, jellemvonásainkon csiszolni, hogy oda jussunk ahova akarunk. (Tudatos hozzáállás, karaktervonások felvétele a cél érdekében.)

De nem kell úgy neki esni a tanulásnak, hogy rögtön két órát gubbasztunk a könyv felett. Lehet eleinte nagyobb, akár fél órás szüneteket is tartani.

Általában 10-15 perc szükséges a 'bemelegedéshez', míg az agy ráhangolódik az anyagra és a tanulásra. Bármilyen sportot végzünk, fizikailag is ennyi a minimum idő, míg mindent átmozgatva, az izmok, az ízületek bemelegszenek, felkészülnek a nagyobb megterhelésre. Nem kell rögtön magunknak, az anyagnak esni, és megerőszakolni a figyelmünket, mert hamar el fog veszni az is, amivel neki lendülünk.

még pár könyvet a témában, akit érdekel:

Christian Grüning - Az eredményes tanulás titka
Werner Metzig - Tanuljunk meg tanulni

Nagy kérdés

1972-ben lezuhant egy gép az Andokban. Egy rögbicsapat és a kísérete utazott rajta. Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik a sérüléseik miatt pusztultak el. Egyesekkel a repülőgép roncsaira lezúduló hótömeg végzett. 70 napig fagyoskodtak. Ez idő alatt emberhúson éltek. Lenni vagy nem lenni? Avagy holtakat enni vagy meghalni? Ez itt a kérdés.

A legtöbb ember rögtön beleborzong, ha arra gondol, hogy emberhúst egyen. Ez természetes, hiszen egyik oroszlán sem eszi meg a másikat, ahogy az amőbák sem rivalizálnak. De ők is megennék egymás tetemét, ha egy kietlen sivatagban más táplálékot nem találnának. Ahogy kedvenc házi állatunk is kikezdené holttestünket, ha napokig nem jutna táplálékhoz a bezárt házban (kivéve, ha az illető állat egy aranyhal). Nekünk megadatott az a szerencse, hogy gondolkodó lények vagyunk. Bízunk és erkölcsünk van. Mélyen vallásosak vagyunk, tehát semmiképp sem szerencsés emberhúsból táplálkozni, mert utána a közutálat tárgyaivá válhatunk. Pedig a hósivatagban, ahol semmilyen más táplálékhoz nem juthatunk hozzá, muszáj valamit (t)ennünk. Végső soron, mi is állatok vagyunk; és állati ösztöneink vannak. Mindenen felülkerekedik az élni akarás. Viszont, ha ezek ismert tények, miért támadták szegény szerencsétleneket, akik túlélték a lehetetlent? Mire jó az értelmünk, ha azt rosszra használjuk? Mindenki így tett volna, ha az elveszettek helyzetébe kerül. Természetesen borzasztó arra gondolni, hogy mások teste mivé lett, egy tisztességes temetés helyett, de gondoljunk csak arra, hogy a temetkezés milyen tisztességtelenné vált. Százezrekbe kerül egy temetés, de ha elfelejtjük befizetni a sírhelypénzt, gond nélkül fogják és kipenderítik a csontokat onnan, hogy mások kerüljenek helyükbe. Viszont a tehetetlen testünket felajánlani, mások életéért igazán romantikus gondolat.

Micsoda dolog elítélni, olyan embereket, akik az életükért küzdöttek és közben erkölcstelennek vélt, állatias cselekedetet hajtottak végre; miközben ma is háborúk folynak. A nagyhatalmak minden lelkiismeret furdalás nélkül embereket öletnek a demokrácia jegyében, pedig ott is csak pénzről és hatalomról van szó. Közben pedig a túlélők életük végéig ezen gondolkozhatnak: Istenem, mit tettem? Fájdalom éghet szívükben, de megtanulják a legnagyobb dolgot, amit mi nem tudhatunk: azt, hogy milyen csoda élni. Milyen fantasztikus dolog az, hogy szeretni tudunk és alkotni, nevetni és a pörkölt után egy kis borral öblögetni. Nekünk is meg kell tanulni élni, hogy élvezhessük az apró örömöket. Ehhez nem kell más, csak mi és a szemünk, melyet kinyitunk, s mint Csipkerózsika ki felébredt álmából, megtekintjük a világot. Meghallgatjuk a csöndet és hanyatt fekszünk a mezőn, hogy megfigyeljük a felhők páratlan, változatos alakját. S mint az eszetlen gyerekek, kik teljesen belevadultak a fociba, vitatkozunk, vajon ki nem csukta le megint a vécé tetőt. Majd megcsókoljuk azokat, kiket legjobban szeretünk és bánatosan tekintünk a másnapi munkanapra. S elalszunk, amiképp a ház is alszik, mint a számítógép és a televízió, de álmunkban a fellegekben járhatunk.

Bármi történjék is, az emberiség mindig ítélkezni fog. Ezen csak úgy változtathatunk, ha magunk döntjük el, mi a helyes és mi nem fér meg (a)morális lelki világunkban. A kannibalizmust kultúránkban természetellenesnek tartom, ahogy a gyilkosságot bűnnek, de ebben az esetben szerintem egyik sem történt. Nem végezték ki az erősebbek a gyengébbeket és nem éltek az önigazolás eszközével. Csupán annyi történt, hogy az éhség győzött, de a kitartás és az élni akarás diadalmaskodott.

Interjú ZAZ-zal

A „Je Veux”-ben egy olyan listát állítottál össze, ami rengeteg olyan dolgot tartalmaz, melyet szeretnél megkapni. Megszerezted már ezeket a dolgokat? Azóta is ugyanazok állnak rajta, vagy az idő haladásával változtak a listán szereplő tételek?

A listám mindig változik, a képzelet határtalan, és annyi kitalált terv áll rajta. Rengeteg olyan dolog van, amit még nem csináltam meg.

Mi a következő amit tervbe vettél?

Szeretnék eljutni Tibetbe, vagy megmászni a Himaláját. Nagyon jó lenne.

A „Recto Verso’ című albumod borítóján, téged látunk, az arcodon különböző színfoltokkal, és az „On Ira”-ban azt énekled „ezer szín, hogy ember légy”. Mit jelentenek neked ezek a színek?

Manapság mindenki ugyanazt csinálja, és ezt szomorúnak találom, mert rengeteg különböző dologgal gyarapíthatjuk azt, amink van. Ha neked, van valamid, amim nekem nincs, én majd megpróbálom megszerezni azt. De sajnos egyesek ezt úgy érik el, hogy rengeteg embernek elveszik a vagyonát, földjét, azt, amit örökölt, és ez gond. 

Ezek a színek, a hagyományok, azok a dolgok, amelyek gazdagabbá teszik az életet, és ezek a színek azok a képességek is, amelyekkel mind ezt felismerhetjük. Rengeteg érzelmünk, hatalmas érzelmi színpalettánk van. Gazdagok vagyunk!

Tehát ezek a színek olyanok egy kicsit, mint a kultúrák?

A kultúrák, az érzelmek, a döntéshozások, melyekre képesek vagyunk, igen, ez mind az.

Az első albumod után, egy elég szomorú, árnyékos része következett az életednek, de úgy döntöttél, boldog leszel. Sok ember táplálkozik ebből, de konkrétan, mit tegyünk? 

Nincsenek kis felhők, szürke foltok, melyek mindig megmaradnak?

 Húszéves korom óta tudom, hogy színésznő leszek, annak ellenére, hogy ezzel sebezhetőbbé is válok. De igaz, hogy mára már jobban elfogadom magam. Jobban elfogadom a különböző részeim, mind a színeseket, mind a szürkéket egyaránt. És az elfogadással nyugodtabbá váltam, békésebb vagyok. Megpróbálom nem megváltoztatni a szürke részem, ez is ugyanúgy hozzám tartozik. Mióta ezt megértettem, ez a nappalom és az éjjelem.

A francia-német barátság, egy nagyon különleges dolog, ami összeköti az országainkat, mégis sokkal több francia művész van, aki sikereket ér el Németországban, mint fordítva. Véleményed szerint, miért?

De hát ott a Tokyo Hotel! (nevet) Ti sokkal szabadabbak vagytok, mint mi, kevésbé ítélkeztek, és sokkal lazábban álltok a dolgokhoz. Van valami, ami sokkal kellemesebb nekünk nálatok, mint nálunk

.

Neked is rengeteg sikered van más országokban, tehát sokat utaztál. Melyik a kedvenc helyed, különösen hol érezted azt, hogy a zenédet a legjobban megértették?

Minden beszélgetés alkalmával úgy érezem, megértenek. Most épp Latin-Amerikába és a keleti országokba tervezünk egy utat. Ez hihetetlen, csak franciául éneklek, és tudom, hogy ez ritka, és hogy óriási szerencsém van! Csak hab a tortán, hogy imádok utazni. Ráadásul lefordítják a szövegeim, mert a zeném megérinti őket, ez nagyon ez pedig hihetetlen érzés, legyen ez Lengyelországban, Törökországban, Csehországban, Japánban, Szerbiában, Horvátországban, Bulgáriában, vagy Szlovéniában.

Világ, vagy francia polgárnak érzed inkább magad?

Világpolgár vagyok. A Föld polgára. Ilyen szempontból nem tartozok Franciaországhoz. Igen, tudom, ez az országom, ahol születtem, az anyanyelvem, amit imádok. Nagyon szépnek találom a franciát, hogy rengeteg dolgot ki tudunk fejezni, a kultúránk pedig hihetetlenül gazdag. Imádom ezt az országot, de az összes többit is a Földön. Minden egyes országnak van egy energiája, egy kultúrája, egy csak rá jellemző dolog…arcok, kódok, és gyönyörű dolog mind ezt látni, átélni. Természetesen, vannak dolgok, melyek nem tetszenek, de örülök, hogy van lehetőségem mindezt megtapasztalni.

Forrás: http://news.spotify.com/fr/2013/05/10/zaz/

Interjú Sophie Marceau-val

-Hogyan látja utólag a kislányt, aki volt, a hírnév előtt ?

- Nem voltam mindig magabiztos, de a kis világban, amelyben fejlődtem, viszonylag ki tudtam teljesedni. Nem volt minden olyan egyszerű, egy apró lakásban éltünk, mindentől távol, voltak családi gondjaink, de kívülről nézve már a szabadság és gyengédség jut eszembe erről az időszakról. Mindig is megvolt a képességem, hogy ne ragaszkodjam a problémákhoz. Nem tagadom le őket, ellenkezőleg, mélyen átérzem őket, de mindig volt erőm talpra állni és folytatni… Nagyon korán, 11-12 évesen kedvet kaptam szembenézni az élettel, a munkával, a külvilággal. Az iskolát nem nekem találták ki, konkrétabban szerettem volna élni, a világban.

- Ebben az elhatározásban a szülei befolyásolták ?

- A szüleim nagylelkűek, valószínűleg ennek köszönhetjük, az öcsém és én, az életerőnket. A szüleim nagyon franciák. « Higyj magadban ! », « Legyél pozitív », ezeket a mondatokat ritkán mondják nálunk. Inkább ezt halljuk : « Minden rosszul megy ! », «Nem fog sikerülni ! ». Ez a francia kultúra nagyon « elnehezítő ». Nem csak a szüleimről beszélek, hanem globálisan ; az iskolában, az utcán, a médiában, mindenütt azt halljuk először, hogy « lehetetlen ». Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, irígységre, komplexusokra... Bár, ha megkaparjuk a felszínt, találunk fényt és energiát, de ehhez kaparni kell !

- Hogyan látja a Házibuli időszakát, majdnem harminchárom év távlatából ?

- Szörnyen ! Olyan voltam, mint egy flipperlabda, teljesen összezavart. Senki sem tudta megtalálni a helyét a történetemben, sem a családom, aminek megvolt a maga baja, sem a barátaim, akik lassan szétoszlottak... pszichológiailag veszélyes dolog volt. Hirtelen mindenhová felkértek, hatalmas párizsi lakásokban találtam magam, olyan emberekkel körülvéve, akiket nem ismertem és akik mindent csodálatosnak találtak és folyton nevettek : furcsamód sokkal otthonosabban éreztem magam, amikor japán riporterekkel beszélgettem, ilyenkor jobban tudtam összpontosítani. Szomorú, de ez lett volna az utolsó lehetőség ártatlannak lenni, nekem viszont felnőttnek kellett lennem és felállítani a korlátaimat.

-Hogyan tud talpra állni a nehéz pillanatokban ?

- Nagyon mélyre kell süllyednem, átélnem a szomorúságot. Hagyom, hogy kifejezze magát, amíg meg nem értem, mit akar mondani. Olyan, mint egy kisbaba, ha sír, azt jelenti, valami baj van. Mi, felnőttek még mindig ilyenek vagyunk egy kicsit. Szóval hallgatok, megpróbálom meglátni, mi nincs a helyén, aztán újrakezdem.

- Christophe Fauré pszichoanalitikus egy könyvében az élet középső részét érintő átmenetről ír és úgy határozza meg ezt az időszakot, amely 45-50 éves kor között van, mint a pszichológiai fejlődés idejét, ami során a spirituális igények dominálnak és a lényeget keresik az emberek. Ön már ismeri ezt a « válságot » ?

- Jól ismerem... De azt hiszem, ez a befelé fordulás nálam nagyon hamar megkezdődött. Az életem első szakaszában is a lényeget kerestem. Ez elengedhetetlen volt : nem lehet teljes embernek maradni a publikus életben, ha nem határoljuk be, kik vagyunk, mit akarunk igazán, mi az, ami számít. Nagyon hamar rá voltam kényszerülve, hogy magamra találjak. 

- Miben nyilvánul meg ön számára a lényg?

- Mindig az egyszerűbb felé igyekszem. Például mindig is szerettem utazni, ez kitágítja a valóságot a számomra. De nemrég rájöttem, hogy a világ legszebb helye otthon van, a családom körében, amikor nem vagyon magányos. Egyszerű ezt mondani, de igaz : ha ez megvan, másra nincs is igazán szükségem.

Forrás : http://www.psychologies.com/Culture/Divan-de-Stars/Interviews/Sophie-Marceau-fait-son-bilan-de-vie