
-Hogyan látja utólag a kislányt, aki volt, a hírnév előtt ?
- Nem voltam mindig magabiztos, de a kis
világban, amelyben fejlődtem, viszonylag ki tudtam teljesedni. Nem volt minden
olyan egyszerű, egy apró lakásban éltünk, mindentől távol, voltak családi
gondjaink, de kívülről nézve már a szabadság és gyengédség jut eszembe erről az
időszakról. Mindig is megvolt a
képességem, hogy ne ragaszkodjam a problémákhoz. Nem tagadom le őket,
ellenkezőleg, mélyen átérzem őket, de mindig volt erőm talpra állni és
folytatni… Nagyon korán, 11-12 évesen kedvet kaptam szembenézni az élettel, a
munkával, a külvilággal. Az iskolát nem nekem találták ki, konkrétabban
szerettem volna élni, a világban.
- Ebben az elhatározásban a szülei
befolyásolták ?
- A szüleim
nagylelkűek, valószínűleg ennek köszönhetjük, az öcsém és én, az életerőnket. A szüleim nagyon franciák. « Higyj magadban ! »,
« Legyél pozitív », ezeket a mondatokat ritkán mondják nálunk. Inkább
ezt halljuk : « Minden rosszul megy ! », «Nem fog
sikerülni ! ». Ez a francia kultúra nagyon « elnehezítő ».
Nem csak a szüleimről beszélek, hanem globálisan ; az iskolában, az utcán,
a médiában, mindenütt azt halljuk először, hogy « lehetetlen ».
Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, irígységre, komplexusokra... Bár, ha
megkaparjuk a felszínt, találunk fényt és energiát, de ehhez kaparni
kell !
- Hogyan
látja a Házibuli időszakát, majdnem harminchárom év távlatából ?
- Szörnyen ! Olyan voltam, mint egy
flipperlabda, teljesen összezavart. Senki sem tudta megtalálni a helyét a történetemben,
sem a családom, aminek megvolt a maga baja, sem a barátaim, akik lassan
szétoszlottak... pszichológiailag veszélyes dolog volt. Hirtelen mindenhová
felkértek, hatalmas párizsi lakásokban találtam magam, olyan emberekkel
körülvéve, akiket nem ismertem és akik mindent csodálatosnak találtak és
folyton nevettek : furcsamód sokkal otthonosabban éreztem magam, amikor
japán riporterekkel beszélgettem, ilyenkor jobban tudtam összpontosítani.
Szomorú, de ez lett volna az utolsó lehetőség ártatlannak lenni, nekem viszont
felnőttnek kellett lennem és felállítani a korlátaimat.
-Hogyan tud talpra állni a nehéz
pillanatokban ?
- Nagyon mélyre kell
süllyednem, átélnem a szomorúságot. Hagyom, hogy kifejezze magát, amíg meg nem
értem, mit akar mondani. Olyan, mint egy kisbaba, ha sír, azt jelenti, valami
baj van. Mi, felnőttek még mindig ilyenek vagyunk egy kicsit. Szóval hallgatok,
megpróbálom meglátni, mi nincs a helyén, aztán újrakezdem.
- Christophe Fauré pszichoanalitikus egy
könyvében az élet középső részét érintő átmenetről ír és úgy határozza meg ezt
az időszakot, amely 45-50 éves kor között van, mint a pszichológiai fejlődés
idejét, ami során a spirituális igények dominálnak és a lényeget keresik az
emberek. Ön már ismeri ezt a « válságot » ?
- Jól ismerem... De azt hiszem, ez a befelé
fordulás nálam nagyon hamar megkezdődött. Az életem első szakaszában is a
lényeget kerestem. Ez elengedhetetlen volt : nem lehet teljes embernek
maradni a publikus életben, ha nem határoljuk be, kik vagyunk, mit akarunk
igazán, mi az, ami számít. Nagyon hamar rá voltam kényszerülve, hogy magamra
találjak.
- Miben
nyilvánul meg ön számára a lényg?
- Mindig az egyszerűbb
felé igyekszem. Például mindig is szerettem utazni, ez
kitágítja a valóságot a számomra. De nemrég rájöttem, hogy a világ legszebb
helye otthon van, a családom körében, amikor nem vagyon magányos. Egyszerű ezt
mondani, de igaz : ha ez megvan, másra nincs is igazán szükségem.
Forrás :
http://www.psychologies.com/Culture/Divan-de-Stars/Interviews/Sophie-Marceau-fait-son-bilan-de-vie
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése