Interjú Sophie Marceau-val

2013. november 22., péntek

| | |


-Hogyan látja utólag a kislányt, aki volt, a hírnév előtt ?
- Nem voltam mindig magabiztos, de a kis világban, amelyben fejlődtem, viszonylag ki tudtam teljesedni. Nem volt minden olyan egyszerű, egy apró lakásban éltünk, mindentől távol, voltak családi gondjaink, de kívülről nézve már a szabadság és gyengédség jut eszembe erről az időszakról. Mindig is megvolt a képességem, hogy ne ragaszkodjam a problémákhoz. Nem tagadom le őket, ellenkezőleg, mélyen átérzem őket, de mindig volt erőm talpra állni és folytatni… Nagyon korán, 11-12 évesen kedvet kaptam szembenézni az élettel, a munkával, a külvilággal. Az iskolát nem nekem találták ki, konkrétabban szerettem volna élni, a világban.
- Ebben az elhatározásban a szülei befolyásolták ?
- A szüleim nagylelkűek, valószínűleg ennek köszönhetjük, az öcsém és én, az életerőnket. A szüleim nagyon franciák. « Higyj magadban ! », « Legyél pozitív », ezeket a mondatokat ritkán mondják nálunk. Inkább ezt halljuk : « Minden rosszul megy ! », «Nem fog sikerülni ! ». Ez a francia kultúra nagyon « elnehezítő ». Nem csak a szüleimről beszélek, hanem globálisan ; az iskolában, az utcán, a médiában, mindenütt azt halljuk először, hogy « lehetetlen ». Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, irígységre, komplexusokra... Bár, ha megkaparjuk a felszínt, találunk fényt és energiát, de ehhez kaparni kell !
- Hogyan látja a Házibuli időszakát, majdnem harminchárom év távlatából ?
- Szörnyen ! Olyan voltam, mint egy flipperlabda, teljesen összezavart. Senki sem tudta megtalálni a helyét a történetemben, sem a családom, aminek megvolt a maga baja, sem a barátaim, akik lassan szétoszlottak... pszichológiailag veszélyes dolog volt. Hirtelen mindenhová felkértek, hatalmas párizsi lakásokban találtam magam, olyan emberekkel körülvéve, akiket nem ismertem és akik mindent csodálatosnak találtak és folyton nevettek : furcsamód sokkal otthonosabban éreztem magam, amikor japán riporterekkel beszélgettem, ilyenkor jobban tudtam összpontosítani. Szomorú, de ez lett volna az utolsó lehetőség ártatlannak lenni, nekem viszont felnőttnek kellett lennem és felállítani a korlátaimat.
-Hogyan tud talpra állni a nehéz pillanatokban ?
- Nagyon mélyre kell süllyednem, átélnem a szomorúságot. Hagyom, hogy kifejezze magát, amíg meg nem értem, mit akar mondani. Olyan, mint egy kisbaba, ha sír, azt jelenti, valami baj van. Mi, felnőttek még mindig ilyenek vagyunk egy kicsit. Szóval hallgatok, megpróbálom meglátni, mi nincs a helyén, aztán újrakezdem.
- Christophe Fauré pszichoanalitikus egy könyvében az élet középső részét érintő átmenetről ír és úgy határozza meg ezt az időszakot, amely 45-50 éves kor között van, mint a pszichológiai fejlődés idejét, ami során a spirituális igények dominálnak és a lényeget keresik az emberek. Ön már ismeri ezt a « válságot » ?
- Jól ismerem... De azt hiszem, ez a befelé fordulás nálam nagyon hamar megkezdődött. Az életem első szakaszában is a lényeget kerestem. Ez elengedhetetlen volt : nem lehet teljes embernek maradni a publikus életben, ha nem határoljuk be, kik vagyunk, mit akarunk igazán, mi az, ami számít. Nagyon hamar rá voltam kényszerülve, hogy magamra találjak. 
- Miben nyilvánul meg ön számára a lényg?
- Mindig az egyszerűbb felé igyekszem. Például mindig is szerettem utazni, ez kitágítja a valóságot a számomra. De nemrég rájöttem, hogy a világ legszebb helye otthon van, a családom körében, amikor nem vagyon magányos. Egyszerű ezt mondani, de igaz : ha ez megvan, másra nincs is igazán szükségem.
Forrás : http://www.psychologies.com/Culture/Divan-de-Stars/Interviews/Sophie-Marceau-fait-son-bilan-de-vie

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése