Nemes Nagy Ágnes: A tárgyak

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szívemben boldogok a tárgyak.

Mindenki egy Bridget Jones

 „Új év, vadiúj napló” – mondja Bridget Jones.

A Szilveszter mindenkinek másként telik, vad bulival, csendes tévézéssel, társasjátékozással és gyerekpezsgővel. De a lényeg mindenhol ugyanaz. Hogy elkezdődik valami új.

Január elseje hasonlít ahhoz az érzéshez, amikor az ember új frizurát vágat, munkát vált, vagy elkezdi az egyetemet. Arra gondol, hogy na majd most! Most változtatok magamon, tiszta lappal kezdek és kiradírozom a szépséghibáimat.

Majd ebben az évben minden más lesz.

Ha nem is vallja be, de a legutolsó neccharisnyás, füstös szemű szőke is ugyanarra gondol, amikor robban a pezsgős dugó, tűzijáték pattog, s régi kedvencek zúgnak a rádióban.

Éjfélkor mindenkinek ugyanaz a gondolat jár a fejében. A fogadalom. Lehet, hogy nem írja le, azt hazudja, hogy nem gondolja komolyan vagy egyszerűen csak megpróbálja elfelejteni... Akkor is megfogalmazódik a fejében, hogy most másképp lesz.

„Így hát fontos elhatározásra jutottam. Annak érdekében, hogy jövőre ne végezzem ilyen trágya képpel, az önsajnáló rádió harmincon túliaknak szóló slágereit hallgatva, úgy döntöttem, kezembe veszem az életem, naplóba kezdek és elmondom az igazat Bridget Jones-ról. A teljes igazságot.”

És ki ne kiáltana vele? Hisz valahol mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk, akik magától értetődően leadnak tíz kilót. Mind szeretnénk kikorrektorozni a hibáinkat – amiből remélhetőleg nem adatott annyi, mint szegény Bridgetnek – végre kezünkbe vesszük az életünket, a sorsunkat, megváltozunk és pontosan olyanok leszünk, amilyennek nyolc éves fejjel, narancslét szürcsölgetve a nagyi asztalánál elképzeltük.

De miért várunk ehhez ennyit? Miért kötjük a változást egy időponthoz? Miért van szükségünk arra, hogy rajtunk kívül valami más is új legyen?

Mert igen, ez az újdonság lehet egy új lakás, város, ruha vagy pasi... De a legnagyobb erő, a legnagyobb pillanat, amikor mindenki akarata egy kissé megnő, amikor végre, ha csak egy percre is, ki tudjuk rángatni magunkat az önsajnálat süppedő mocsarából, az a Szilveszter. Az Új Év.

Most is eljött, és szinte látom, ahogy mindenki számot vet és eldönti, hogy változtatni fog. De ez a változás keveseknek jön be. Lehet azért, mert nem vagyunk gyakorlott szakemberek által megírt forgatókönyv alapján rángatott bábuk.

Az élet más, mint a filmek.

Én nem vagyok forgatókönyvíró, se regényíró, sőt valljuk be, még csak hivatalos író sem. Csak egy lány, aki vagy ezerszer látta Bridget Jones naplóját, olyan szinten, hogy fejből tud belőle idézni, s ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy sugározza az IQt.

És igen, én is egy vagyok azon töprengő emberek százaiból, akiknek egy új év, egy új frizura és egy új napló képes erőt adni ahhoz, hogyha csak egy kicsit is, de kirángassa magát a mocsárból, belebámuljon a tükörbe és felfedezze a hibáit. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenkinek szembesülnie kell önmagával. Mert valljuk be őszintén, ez az egész kezdjük-újra-s-vegyük-a-kezünkbe-az-irányítást szöveg nem másról szól, minthogy látjuk a hibáinkat és változtatni akarunk rajta.

Hogy jövőre talán eggyel kevesebb legyen.

Most ugyan Szilveszter van, a pezsgődurrogtatás, tűzijátékozás és az újrakezdés ideje. De ne csak most legyünk bátrak. Saját magunkat nem kell egy naptárhoz és néhány számhoz kötni.

Mi bármikor a kezünkbe vehetjük a sorsunkat, felkelhetünk a kanapéról, kiléphetünk az utcára, s olyanokká válhatunk, amilyennek kiskorunkban, a hímzett asztalterítőnél megálmodtuk.

Mert mindannyian Bridget Jones-ok vagyunk. Hibásak és kissé félresikerültek, de határozottak és olyanok, akik felismerhetik, hogy most is van és mindig lesz választási lehetőségünk.

Változni sosem késő.

Tudom, kedves Olvasó, hogy mindaz, amit itt elolvastál most leginkább egy önsegítő könyv utolsó fejezetébe való. Nem gyakran írok ilyesmit, mert semmi sem áll távolabb tőlem, mint a Hogyanlegyünk-könyvek. De néha nem árt okoskodni, hátha, most az egyszer, igazam lesz.

A Minerva újságíróinak nevében Boldog Új Évet kívánok, minden kedves Olvasónknak!

Vonat

„ A következő megálló: Végállomás. Kérjük kedves utasainkat, mindenki szálljon le.” A gépies férfihang alig jutott el a lány tudatáig. A busz zsúfolt volt nagykabátokba, sálakba és sapkákba bugyolált utasoktól, akik belehelték az ablakokat. Sötét volt odakint, pedig még csak fél hétre járt, de december lévén már órák óta égtek a lámpák. Megannyi sárga, fényes folt, a közvilágítás borította fényárba az utakat. Mint csillagok, úgy ragyogtak vezetve az elveszetteket és békét varázsolva a nyughatatlan lelkeknek. Így karácsony idején még ez a betondzsungel is gyönyörűnek hatott. Az ablakokban – ahol nem volt lehúzva a redőny – színes égősorok villództak, családok villantak fel, meghitten, együtt a szeretet ünnepén, a várakozás időszakában. Lily már nagyon haza vágyott. Vidéken nőtt fel, ahol a karácsony egyet jelentett a szikrázó, fehér hóval – amit az autók nem mostak szürke latyakká – a bejgli illatával, a fenyőfákkal és az ünnepléssel szeretteik körében. „Odakint” az ünnep szentsége sokkal inkább megmaradt, mint a városban. Mivel Lily ott nőtt fel, rendelkezett a szívvel látás képességével. A busz ablakán kipillantva egy nő ragadta meg a tekintetét. Arca fáradt volt, karján ólom nehézségű bevásárló szatyrok. Ha hazaért, nem pihen majd. Vacsorát kell főznie éhes férjének és két fiának. Lily legszívesebben felpattant volna, hogy megölelje az ismeretlen nőt, de válasza furcsa tekintetek és elutasítás lett volna. „Otthon annyival egyszerűbb, ott mindenki segít.” Lassan leszállít a buszról, és előre engedett egy idős nénit, sőt, még a gót srácot is, aki szemmel láthatólag fellökte volna, ha nem áll el az útjából.

- Sietek, húzz innen! – szólt rá.

Leszállva a vasútállomás magasodott föléje. Az ódon épület gyönyörűen ki volt világítva, s néhány méterrel a be/kijárat felett aranyló betűk lógtak a levegőben: Boldog ünnepeket! A lány elmosolyodott. Mindig megmelengette a szívét, ha egy morzsányi törődést látott a nagyváros eldugott csücskeiben. Belépve kellemes meleg és nyüzsgés fogadta. A csarnok oldalán apró butikok húzódtak: újságos, virágárus, pékség, vegyesbolt. Az eladók sürgölődtek, az utasok keresztülszáguldottak a termen csomagjaikkal és a megfelelő vágányt keresték. Az egyik padon egy hajléktalan húzta meg magát. Lily odament és megkínálta a nem rég vásárolt zsemléből. A férfi ránézett. Nevető zöld szemei voltak, arca szélcserzett, de intelligencia sugárzott róla. Megköszönte és kellemes ünnepeket kívánt. A lány szíve elmosolyodott. Hamarosan újra otthon lehet. A jegypénztárnál hosszú sor fogadta, de nem bánta a várakozást, ha a kezében tudhatta a jegyet hamarosan. Holnap reggel tízkor indul a szerelvény, délre már otthon is lehet, és magához ölelheti a családját. Lily szeretett a városban élni, különösen vonzotta az állandóan lüketető, soha sem nyugvó város, a szépségeivel, hibáival, nehézségeivel, eldugott kincseivel, de ilyenkor mindennél jobban vágyódott otthon lenni, mert számára csak ott volt igazi az ünnep. A pénztáros hölgy harmincas évei közepén járt, különösen csinos arca volt, amin már megjelentek az első gondterhelt ráncok. Rúzsa makulátlan volt, de a szemhéjtus karikákat rajzolt a szeme alá. Alighanem reggel óta dolgozott. Ebédszünetét is az utolsó ajándékok vásárlásával töltötte, közben összeveszett a férjével, a kisfia belázasodott. Alig várta már, hogy otthon legyen és magához ölelje, de a rendrakás is ott ólálkodott a családi idill felett. Mogorva volt, meg is feddte Lilyt a sok apró esetlen válogatása miatt. Más talán megsértődött volna, de ő csak mosolyogva kellemes ünnepeket kívánt és haza indult. Megszokta már, hogy látja ezeket, vagy legalábbis érzi őket. Történeteket olvas ki a tekintetekből.

Otthon a lakás üresen várta. A radiátorok kihűltek, nem volt vacsora az asztalon, csak egy kis csomag Annabelltől. Lily lakótársa már reggel hazautazott, mert korábban végzett a vizsgáival, és a következő csak januárban volt. A papírban egy gyönyörű karkötő volt, az, amit még a múlt hétvégi közös vásárláson pillantott meg. Egy meleg mosoly szalad szét az arcán: ilyen figyelmes lakótársat nem is kívánhat magának. Annabellel még középiskolában ismerkedtek meg és együtt jöttek nagy álmokkal a nagyvárosba, hogy egymás oldalán megvalósítsák őket. Szerencsére az közös lakás nem vált barátságuk rovására, mint oly sok más esetben. Megvacsorázott a megmaradt zsemlékből és az utolsó simításokat is elvégezte a lakásban. A hűtő kiürítve, bőröndök összecsomagolva álltak az előszobában. Januárig senki nem lesz a lakásban. Elhagyatott érzés volt, magányosan karácsony előestéjén. A csend félelmetes volt, szinte mardosó. Az érzés elűzésére a nappali összes villanyát felkapcsolta és lázasan kutakodni kezdett a DVD gyűjteményben. Igazából szerelem. Az egyik kedvenc karácsonyi filmje volt, mindig olyan érzést keltett benne, hogy az év ezen időszakában történhetnek csodák, és valójában nincs senki sem egyedül. Végül a félhomályban gyapjú takarója melegében és egy bögre forrócsokoládé társaságában befészkelte magát az éjszakára. Úgy szeretett volna otthon lenni. A karácsonyfa alatt, ajándékokat bontogatva, nevetve, ölelkezve, a finom süteményeket fogyasztva. Az öccse biztos elsüt majd néhány ízléstelen térfát, amin valaki majd megsértődik, de kibékülnek, a szaloncukrot rögtön elkezdik lecsenni a fáról, ami miatt a mama mérges lesz, de nem igazán. Átjönnek majd a szomszédok és közösen megbeszélik az év nagy eseményeit és hajnalba nyúló kártya partikat játszanak.

Hát, ha Hugh Grant bekopogna hozzá boldog karácsonyt kívánni nem lenne ellenére, de leginkább Colin Firth házvezetőnője lenne szívesen. Olyan egyszerű, mégis oly kedves film, és talán a legjobb mégis a Heathrow reptér jelenete, pedig abban nem sok a színészi teljesítmény, nem gondosan megtervezett, egyszerűen csak hétköznapi emberek. Nincsen bennünk semmi óriási, mint Rowling Harry Potterében, vagy Tolkien Zsákos Frodójában, csak annyit tudnak, mint bárki más, de szeretni legalább annyira, mint bármely nagy irodalmi hős.

Lilyt a nappaliban lelete az álom. A filmnek még nem volt vége, de a kimerítő nap megtette hatását. Nem csoda hát, hogy elfelejtett ébresztőt beállítani, és mikor felkelt hosszas nyújtózkodás után jutott csak eszébe, hogy neki ma haza kellene mennie. De mennyi az idő? 09:47, világosította fel a telefon kijelzője. Lily pillanatok alatt pattant fel és kapta fel magára kedvenc gyapjúpulóverét. Nagy szerencséjére már csak fel kellett kapnia a bőröndöt és elfordítani a kulcsot a zárba. Már kint is volt az utcán, a hosszú sál lobogott utána, a bőrönd csak úgy táncolt. A hóban iszonyú nehéz volt a vágta, de szerencsére ember nem nagyon járt az utakon. Két utcával odébb álltak a taxik sorra. A sorfőr meglepve tapasztalt a kisebb méretű hurrikánt, ami beszállt.

-          A vasútállomásra legyen szíves! – lihegte, remélve, hogy még elérheti a járatot.

Miután bekapcsolta a biztonsági övét lázas keresésbe fogott. Csak remélni merte, hogy a vonatjegy valahol a kabátzsebében lapul. Hol lehet? Koszos papír zsebkendők, aprópénz, elhasznált buszjegyek kerültek elő a zsebéből. Hol van? Hova tettem? – motyogta. A táskájában millió mütyür között, rúzsok, kulcscsomó, papír zsepik és tollak szemétdombja között ült kényelmesen a jegy. Végre, sóhajtott megkönnyebbülten, de mire megéreztek és búsás borravaló után kiszállt a járműből, az állomás nagy órája 10:03-at mutatott. Szaladt még, reménybe kapaszkodva a tizes vágányhoz, ahol a kalauz törte össze:

-          Sajnálom kisasszony, a vonat már elment!

Egy sapka hullott a földre kezéből, de oly csattanással, amit egy üvegváza is megirigyelt volna. A szíve tört ripityára. Az ünnep elromlott. Mint egy kakukkos óra, vagy egy megakadt lemezlejátszó, egyre csak a kalauz szavai köröztek a gondolataiban. A vonat elment. Kimerülve roskadt le a padra, és csaknem húsz percébe telt annyira összeszednie magát, hogy rájöjjön, változtatnia kell a tervén. A lába fázott, mert a bakancsába csak belebújt, a cipzárt se húzta fel rajta. Kabátja idétlenül lógott róla. Úgy nézhetett ki, mint egy csapzott kiskutya. Végül összeszedve lelkiereje utolsó morzsáit a sínek merev bámulásában felállt, és a mosdóba lépdelt. Valóban katasztrofálisan festett. Megigazította ruháit, haját laza copfba fogta és egy kis rúzst kent fel, hogy ne tűnjön teljesen szétesettnek. Végül győzedelmesen a tükörbe mosolygott a művön, és a jegypénztárhoz sietett.

Jó napot! Lekéstem a vonatomat, megtudná mondani mikor indul a következő járat? Kell új jegyet vennem? – szólt a lehető legkedvesebb hangján. Szerencsére minden simán ment, már ha a két óra üres várakozást annak mondhatjuk. Emberek mentek és jöttek nagy mosollyal és még hatalmasabb csomagokkal. Apák és fiúk, anyák és lányok, öregek és fiatalok ölelték át újra egymást és kívántak kellemes ünnepeket. Mindenki tartott valahova, mindenkinek volt kit szeretnie – legalábbis itt, a vasútállomás óriássá nőtt várójában. A mutató vánszorgott. Már a harmadik karamellás latte macchiato szürcsölgetésébe fogott bele Lily, amikor begördült a szerelvény az állomásra. Szempillantás alatt pattant fel és rohant a kocsik felé. Elhelyezkedett egy kényelemes ablak melletti üléshez, és újra vidáman tudott nézni a világra. Hamarosan otthon lehet, még ha két óra késéssel is.

- Leülhetek? – szólalt meg váratlanul egy hang.

- Persze. – felelte elmélázva. Felpillantva látta, hogy egy fiatal férfi foglalta el a szembe levő helyet. Nagyszerű, nem valami nagyi, akivel egész úton beszélgetni kell! Ott a laptop nála.

Jobban szemügyre véve egy igen helyes, mélybarna szemű férfi tűnt fel Lilynek a milliónyi réteg alól. Arcáról fáradtság tükröződött, de a tekintete élénk volt, és kedvesség sugárzott belőle, talán nem csak a karácsony miatt. Vidéki srác ő is, de imádja a várost. Informatikusnak tanul, de néha néa felüti a fejét a honvágy az ő otthonában is. Odahaza három kis testvér és a nagycsalád várja kedvencüket. Újabb jellemrajz röpke pillanatok alatt.

Végül csak megszólaltak. Valószínűleg furcsa is lenne, ha egy hosszú útitárssal egy szót sem váltanánk. Már csak azért is, mert karácsony van. Matt – mert Lily megtudta, így hívják az igéző szempár tulajdonosát – valóban az volt, akinek látta, bár egyes vonások rejtve maradtak előle. Egy kisidőre úgy érezhette nem sajnálja, hogy lekéste a vonatot.

9 +1 karácsonyi ajánló

A mesékből nem lehet igazán kinőni, főleg ha apróságok is vannak otthon. Jól esik Karácsony estéin egyet-egyet megnézni, akár évről évre, újra és újra. A mai meseFILMEK, amiket főleg a Pixar és a Dreamworks gyárt, humoruk miatt, és párbeszédüket tekintve inkább a felnőtteknek kedvez és gyártódik. Vannak régebbi klasszikusok, amik szarkazmus és akció mentesebbek, az altesti poénokat is mellőzik, rajzosabbak a karakterek, és valóban gyerekeknek készültek. Úgyhogy aki inkább erre vágyik, az is megtalálja amit keres, csak korábbra kell visszanyúlnia.



A Hóember (1982) A Hóember című rajzfilm premierje 1982-ben volt Angliában. A film akkora népszerűségnek örvend és olyan legendás hírnévre tett szert, hogy azóta minden karácsony este levetítik a szigetországban. A rajzfilm minden korosztály karácsonyi kedvencévé vált. A rajzfilm egy magányos kisfiú kalandos történetét meséli el. Karácsony estéjén a kisfiú épít magának egy hóembert, aki az éj leple alatt bámulatos módon életre kel. A kisfiú és a hóember elválaszthatatlan barátok lesznek. Miután a hóember kipihente magát a fagyasztó jótékony hidegében, a két jóbarát elindul az Északi-sarkra, hogy találkozzanak a Télapóval.

A filmet jelölték Oscar-díjra, és öt kategóriában elnyerte a British Television's Academy Award díjait.

Diótörő (1990) A kis Clara a karácsonyfa alatt talál egy ember formájú fa diótörőt. A bácsikája elmeséli neki, hogy ez a diótörő valamikor egy fiatal fiú volt, akit Hans-nak hívtak, de a gonosz egérkirálynő elátkozta. Hogy az átok megtörjön, Hans-nak el kell nyernie egy fiatal lány szerelmét. Clara nem hiszi el a történetet, de amikor éjszaka felébred látja, hogy a diótörő életre kelt és az egerekkel harcol. Clarának döntenie kell: a segítségére siessen, sikítson, vagy rohanjon ki a szobából?

A Szépség és a Szörnyeteg - Varázslatos Karácsony (1997) Eljött a karácsony, és Belle elhatározza, hogy ünnepi hangulatot teremt a Szörnyeteg rideg kastélyában. A riasztó külsejű háziúr azonban ki nem állhatja a karácsonyt, és mielőtt még kezdetét vehetné az ünnepség, a kastély varázslatos lakói, Tik-tak úr, Lumiere, Kanna mama, Csészike és Angelique, a gyönyörű karácsonyfadísz, arra is rájönnek, hogy Forte, a gonosz orgona ördögi tervet forral ellenük. Egyedül Belle határtalanul jó lelke mentheti meg az estét, de ehhez még meg kell értetnie a Szörnyeteggel, miről is szól a karácsony valójában.

Polar Express (2004) Főhősünk még csak tíz éves, de már majdnem biztos benne, hogy a Mikulás nem létezik és a karácsony csak a szülők trükkje, amikor az éjszaka közepén, hatalmas robajjal csillogó fekete vonat áll meg közvetlenül a házuk előtt. A kalauz azt mondja, egyenest érte jöttek. Miután hitetlen hősünk habozva felszáll, a Polar Expressz pöfögve megindul: apró, pizsamás utasaival az Északi-sarkra, hogy részesei lehessenek annak az ünnepi pillanatnak, amikor a Mikulás a manók jelenlétében átadja az általa választott gyermeknek az első karácsonyi ajándékot.

Shrekből az angyal (2007) Azt hiszem, ezt senkinek nem kell bemutatni... 

Karácsonyi Ének (2009) Az 1800-as évek Londonja, karácsony idején. Az ünnep iránt semmilyen kötődést sem érez Ebenezer Scrooge, a kapzsi és szívtelen öregember. Egész életében csak a pénz érdekelte, az érzelmekre, az emberi kapcsolatokra nem pazarolt időt. Ám ez a karácsony más, mint a többi. Scrooge-ot meglátogatja a múlt, a jelen és a jövő karácsony szelleme, akik magukkal viszik egy időutazásra. Szembesítik addigi kiábrándító életével, érzéketlenségével és hamarosan bekövetkező halálával. A fösvény és mogorva vénember kap egy utolsó lehetőséget, hogy átértékelje az életét, és nemcsak a saját, hanem környezete sorsát is megváltoztassa.

Karácsony Artúr (2011) Sok mindent tudunk már a világról, de a tudomány még mindig adós néhány nagy kérdés megválaszolásával. Ezek közül is a legtitokzatosabb: hogyan tud a télapó egyetlen éjszaka alatt annyi gyerekszobába bejutni? Most végre itt a válasz: tökéletes, katonás szervezéssel, melynek sikerében több millió, a terepen dolgozó manóra, egy óriási, szuperszónikus szánra és egy tökéletesen működő parancsnoki bázisra van szükség. De hiába segít a fejlett technológia, néha mindenütt becsúszik egy kis hiba.   Kétmilliárd gyerek rendben megkapja az ajándékot, egyetlen kislány viszont semmit nem talál a csizmájában. A Télapó és parancsnokhelyettese (mellesleg elsőszülött fia), Steve ezt elfogadhatóan kis hibának találja, ám Steve öccse, Karácsony Artúr nem tud belenyugodni. És a saját szakállára beindít egy hibakijavító-akciót: amivel számtalan bajt, félreértés, és balesetet okoz.
(Személyes kedvencem, Artúr karaktere miatt, a film modernsége ellenére. Már háromszor megnéztem.)

Az öt legenda (2012) Tetkós Télapó, karatézó nyúl, és a többi. A legenda szerint a Holdbéli Ember azért választotta ki a Húsvéti Nyuszit, a Mikulást, a Fogtündért és a Homokembert (az Álommanó találóbb névválasztás lett volna), hogy vigyázzák a gyerekek álmait, gondoskodjanak arról, hogy biztonságban nőjenek fel. A gonosz Szuroknak, azaz a Mumusnak már elege van ebből, és abból, hogy a szülők állandóan vele riogatják a kicsiket. Ezért az álmokból rémálmokat csinál, az örömből félelmet, a fényből sötétséget. Így az őrzők veszélybe kerülnek. Ám akad segítség, a száműzetésből visszatérő Dér Jankó, az ötödik legenda.

Jégvarázs (2013) Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel. 

Az illuzionista

Még egy személyes kedvencet ajánlanék zárójelben. Ez egy 2010-s angol-francia mesefilm. De megint ki kell hangsúlyozni, hogy inkább film, felnőtteknek. Érdekessége, hogy szinte nem is beszélnek benne, a történet mégis mindent képes elmondani, hangulatokat ébreszt és a kidolgozottsága gyönyörű.

http://kinetograf.blog.hu/2012/05/25/az_illuzionista_villamkritika
Sylvain Chomet francia forgatókönyvíró és rendező további munkái:
Belleville randevú (2003) - többszörös Oscar díj jelölést vívott ki magának
Az öreg hölgy és a galambok (1998)

Egy hópehely emlékiratai

kép innen

Egy hópehely nem is tud írni - gondolod -, és egyáltalán emlékezni.
Hiába van hat kristály kezem jégkarmokkal, amit azokban a haragos, széllel bélelt téli felhőkben növesztek, azért emlékeim nekem is vannak. Az összes karácsonyi történet úgy kel útra, hogy azt minden évben az arra kiválasztott hópihék lehozzák a földre, és belesuttogják a fülekbe.
Az első hóval volt szerencsém érkezni idén, de sajnos a célszemélyem mellé estem.
Túl sokáig tartott míg odafenn megfagytam, így pár centivel arrébb pihegtem alá egy barna padon, amin már fehér párnát alkottak a testvéreim,  csillogóan viháncoltak rajta. Nem vagyok tökéletesen szimmetrikus, ettől függetlenül az emberek évről évre képesek megcsodálni sokunkat.
Így történt ez, azon a furcsa, pontosan karácsony előtt egy nappal - december huszonharmadikai estén, mikor
- Nézd! Nézd meg közelebbről! - felkapott a kesztyűjére, a kevés fénytől kitágult szembogaraival rám meredt. Kis pösze orra volt, és vöröses hajába pár sorstársam akadt, onnan integettek. Havas volt már a sapkája is, koronát rajzolt a hó a homloka fölé. Piros volt alattam a pamut, kényelmes, de sajnos túl meleg, beleakadtam a kiálló bolyhokba.
Ez az anyag nem tesz jót nekem, gondoltam. Legjobban akkor lettem volna, ha egy másik rokonomra esem, aki hidegít engem.
- Mért pont hat szög? - álmélkodott a lány - Tudod hányféle csillag alakzat létezik? - Még mindig nem láttam kihez beszél. Ekkor már olvadni kezdtem, éreztem ahogy az ujjaim a karjaimon kezdenek melegedni, zsibbadni, szétmálló érzés fogott el. Ismerős volt.
Éreztem már így magam azelőtt, pont így születtem! Gyerekként víz voltam, aztán párává cseperedtem, felhőben kergetőztem, amerre lökött a szél. Megjártam a sebes  folyókat, a tengereket, zubogó patakokat.
Beivódtam a kesztyűbe. De tovább hallottam a beszélgetést.
- Több ezer! - még mindig rajongással beszélt rólunk.
Most láttam egy másik arcot, egészen közel hajolt a lányhoz, barna haja elől kikandikált a fekete pamut sapkából, és a csillogó szemei csak egy irányba néztek. A lányra szegeződtek, aki szomorúan a kesztyűjére pillantott
- Ó, elolvadt...olyan gyönyörűek, és olyan keveset lehet csodálni. Szívesen lefagyasztanék egyet örökre, és beraknám vitrinbe - mondta a lány.
- Én is elolvadok tőled... - hajolt a lány füléhez a borostás arc, és egy puszit nyomott a kipirult arcra.
Könnyűség lett rajtam úrrá, lebegtem, egybe olvadtak előttem a fények, megmozdult a kesztyű, és vele én is. Ketté szakadtam.
Két csepp lett belőlem, egy másik kesztyűn volt az egyik felem, könnyűnek éreztem magam, mintha elakarnék szállni, akár egy lufi. Egyáltalán nem volt ijesztő, csupán kábulatos. Homályosan láttam már az eseményeket. Két arcot pillantottam meg egyszerre ahogy egymáshoz közelítenek, a szájuk összetapad. Aztán a két kéz összefonódott, a kesztyű anyag összenyomódott, és nagyon melegem lett. Kigyúltak a karácsonyi fények,  gyerekkacaj hangja halkult el mellettem. Énekeltek.
- Várj, látom fázik a kezed, ad ide egy kicsit, had melegítsem! - mondta a fiú. Nagy forróság, perzselő meleg jött valahonnan.
Nem kívánhattam volna teljesebb életet, elértem legszebb, s legidősebb korom, amit csak egy parányi vízcsepp vágyhat magának: hókristály lettem. Láttam gonoszat és pusztítót a világban, voltam Északon és Délen, s a két másik szegletben is, ami mentén a Nap nyugszik és kel. Láttam tűnődő arcokat,  bánatot, örömöt, könnyeket, erdőt, madárrajt, kis várost, és nagy falut, várakat, és szegénységet, gazdagságot, boldogságot, öregséget, bicikli versenyt. Utoljára a felettem levő csillagokat pillantottam meg, s a szitáló havat, testvéreimet a felettem meredő fenyőágak között, amin hiú üveggömbök ringatóztak, és fürödtek meg az esti fényekben, megbámulva magukat egymás tükrében. S én egyszer csak - végleg eltűntem egy piros pamut kesztyű hüvelykujj szegletében.

Láthatatlan Kiállítás

„Egy óra kalandozás teljes sötétségben, vak vezető kíséretében.

Képzeld el, hogy kialszik minden fény…

A Láthatatlan Kiállítás egy különleges interaktív utazás egy láthatatlan világba, ahol teljes sötétségben próbálhatsz meg eligazodni csupán a tapintás, a hangok, és az illatok nyomán. Ezen a kiállításon vakok és látássérültek kísérnek el egy olyan útra, ami megváltoztatja az életed.”

Sokszor el akartam jutni, „megnézni”, milyen is ez a kiállítás, és a szerencse úgy hozta, hogy most szombaton a budapesti Millenáris parkban lehetőségem nyílt erre.

A B épület emeletén alakították ki a helyszínt. Egyszerre, csak nyolc, tíz fő juthatott be –mivel nagyobb csoporttal mentünk-, addig a többiek az előtérben várakoztak, ahol a fehérbottal való közlekedést lehetett kipróbálni alacsony rámpák, és szemtakaró segítségével, illetve különböző látásbetegségekről olvashattunk.

Odabent, kellemes, meleg, barátságos légkör fogadott bennünket. Kabátokat, táskákat, értéktárgyakat kulcsos szekrénybe lehetett bezárni, illetve aki akart, némi érmével tölthette fel a zsebeit.

A teljes sötétség előtt a látássérültek segédeszközeivel ismerkedtünk meg, mint például a beszélő mérleg, vagy számítógép, illetve néhány Braille-írógéppel örökíthettük meg a nevünket. Amikor pedig elérkezett az idő, egymás után felsorakoztunk a fehérajtó előtt. Libasorban léptünk be a fekete folyosóra, az ajtó pedig bezárult. Kisebb hangzavar közepette lépdeltünk tovább –szerény személyemmel az élen -, mígnem a lábfejem, és a tenyerem falba, pontosabban ajtóba, nem ütközött. Elöntött az izgalom, vajon mi lehet mögötte, hogyan fogom felfedezni a világot anélkül, hogy láthatnám. 

Amikor azt írom, teljesen körbe vett a sötétség, és az orrom hegyéig sem láttam, szó szerint értem. Hiába lóbáltam a kezem az arcom előtt pár centivel, semmit sem érzékeltem. Hogy nyitva, vagy csukva volt-e a szemem, nem számított, mert nem létezett különbség.

Ekkor egy hangszólalt meg, csendet kért, és köszöntött minket. Kedves vezetőnket, kinek hangja végig biztos támpont volt, Eszternek hívták, és minden kérdésünkre szívesen válaszolt. 

Az első terem egy nappali-fürdö-konyha kombináció volt. Emlékszem mekkora öröm ért minket, mikor egy-egy tárgyat felismertünk, és mennyit mérgelődtünk, amikor belerúgtunk valamibe. De sose felejtem el, mennyire félve tapogatóztam a konyhapulton, nehogy késbe nyúljak, annak ellenére, hogy elmondták, és logikus is volt, hogy éles tárgyakat nem helyeznek ki.

Amikor véletlenül egymáshoz értünk, felhangzott a „Ki vagy?” kérdés, mire automatikusan érkezett az „Én” válasz. „Na jó, de ki az az Én?”. A másik kedvencem az volt, amikor a „Merre menjek?” kérdésre válaszolták: „Arra.”. „Merre arra?” „Hát arra!”- és jobb esetben nem ütöttük szájon egymást.

A ház után az utca következett, forgalmi zajokkal. A feladat szerint egy darabon egyenesen kellett mennünk, megpróbálva nem letérni az útról. Rémisztő helyzet volt. Egy pár pillanatig éreztük a járólap érdességét a talpunk alatt, de utána… semmi. Csak a motorok berregése, és a dudálás. Mondanom se kell, az egyenest nem sikerült megtartani, de az utca másik oldalán lévő zöldséges krumplijaiba azért sikerült beletenyerelni.

Nem véletlen, hogy az utca az egyik legveszélyesebb helyszín a gyengén látók számára. Gondoljunk csak bele! A terep mindig változik. Lehet tegnap még nem volt ott az, ami ma már ott van. Az emberek sem ugyanúgy mozognak. Szerencsére van néhány segítőtámpont, pl. a fehérbottal kilehet tapintani az út egyenlőtlenségét, illetve ki lehet kerülni a kisebb-nagyobb tárgyakat, mielőtt beleszaladnánk. De néha a túlzott segítség káros is lehet. Képzeljük el, hogy látunk valakit egy kereszteződésnél. A bot ott virít a kezében, a szemét sötét napszemüveg mögé rejti. Mikor zöld a lámpa megfogjuk –jobb esetben a könyökénél, rosszabb esetben a hátizsákjánál, esetleg a pulcsi madzagjánál (!) –és átvezetjük. Szerencsétlen idegen a végén talán lehetőséget kap, hogy elmagyarázza, valójában nem is akart átkelni, és most törheti azon a fejét, vajon hogy jut vissza. Ennek elkerülése végett mondta Eszter, mindig kérdezzük meg segíthetünk-e. És ha igen, lehetőleg ne az ujjánál fogva ráncigáljuk át.

Az utcáról egy erdészházon, majd magán az erdőn való átkelés után, egy szoborparkba jutottunk. A hangszóróból klasszikus zene szólt, mi pedig különböző alakokba ütköztünk. Találtunk Anubiszt, falon lógó napot, és Hófehérkét törpével. De az egyik –egyetlen a mi tízesünkben–srác magát Dávidot találta meg.

Ezen a ponton egy kicsit, a színek és formák felé terelődött a beszélgetés. Hogyan álmodik valaki, aki már eleve vakon született, és hogy, aki látott valamennyit a minket körülvevő Világból? Érdekes választ kaptunk. Mint kiderült, azok, akik később vesztették el a látásukat –mint vezetőnk Eszter –emlékeznek a színekre, vagyis, ha azt mondom, hogy ez az alma piros, akkor megjelenik előtte a szín, mert emlékszik rá, és ezek az emlékek, az álmaiban is megjelennek. Azonban aki sosem látott színeket, annak a kék, a fehér, a zöld, csak üres szó. Ő nem színekkel álmodik, ellentétben tapinthat formákat, és érezhet illatokat, miközben az álomvilágban jár.

Érdekes volt ezt hallani. Személy szerint, én nem tudnám elképzelni a világomat színek nélkül. Ha nem ismerhetném a fű zöldjét, a tenger kékjét, a nap sárgáját… még belegondolni is rossz. Bár aki meg nem ismeri, az nem is hiányolja őket, nem?

Végül utolsó megállónkhoz érkeztünk, a Láthatatlan Büféhez, ahol dobozos innivalót, vagy csokit lehetett vásárolni. Természetesen csakis fémérmével. 

Miközben felfrissültünk, további kérdéseket tettünk fel Eszternek. Hogy megy bevásárolni, hogy főz, hogy mos, vasal, hogy néz ki a lakása, meg ilyenek. Legtöbben azt hihetnénk, hogy az otthon, amiben él üres, kopár, minden, mindig elrendezve, hogy még véletlenül se essenek el a párjával, de ennek pont ellenkezője igaz. Ugyanúgy vannak képek a falon, sötétítő az ablakon, és ugyanúgy használják a villanyt is –mint később kiderült a párja nem teljesen vak.

Egyszer csak Eszter átvágott a szobán. Feltűnt, milyen ruganyosak, gyorsak a léptei, és elámultam. Elképzeltem, én hogy mennék végig ugyanazon az úton. Mindig csak kicsiket léptem volna, a kezemmel lóbálva magam előtt. És annak ellenére, hogy lehet már betéve tudta az utat, vagy legalábbis sejtette, hogy nem fog úgysem orra bukni, csodálattal töltött el, hogy mennyire… magabiztos. Valószínűnek tartom, hogy nem csak a kiállításon, de odakint is így jár-kell. Nem foglalkozik azzal, hogy nem lát, legyőzi az akadályt, felemeli a fejét, és így éli tovább életét.

A kirándulás végére észrevettem, hogy fáj a szemem a sok erőltetéstől, és bár szívesen maradtam volna még, alig vártam, hogy újra a fényre jussak. Éreztem, bennem nem lenne meg ugyanaz az erő, ami Esztert is mozgatja. Alig vártam, hogy kiérve újra láthassak…