Kellemes szeptemberi idő volt: kristálytiszta ég, langyos, kora
reggeli levegő. Ébredező főutca. A neobarokk épületek árnyékot vetettek a
laposra csiszolt, gránit járólapokra, így Emily fázott. Selyemblúza épp csak
takarta a vállát, fodros szoknyájával a szél játszadozott. A lába libabőrös
lett a kövekből kiáramló, hideg, éjszakai levegő miatt. Könnyed léptekkel
haladt, és elnézte, ahogy az álmos üzletek pilláikat lassan kinyitják gyöngéd
cirógatásukkal a tulajdonosok. Emily már jól ismerte a kínálatukat. A 15-ös
szám alatt árulták a legjobb kávét (kevés tejjel, két cukorral), a cipőboltos
mindig tovább tartotta az ebédszünetét, a pékségben zárás előtt fél áron
lehetett kapni a süteményeket. Honnan tudta ezt? Mert Emily idegen volt.

Öt éve nem járt otthon, mert Belgiumba járt egyetemre, és amikor
hazajött, a fővárosból egyből délre küldték. Bár mindenki anyanyelvén szólt
hozzá, ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint amikor Belgiumba érkezett.
Magányában Emily pedig megfigyelt mindent.
Már fél éve dolgozott a belvárosi építész irodában. A modern
üzlethelység utcára néző falai üvegből voltak, így könnyedén be lehetett látni.
Emily asztala közvetlenül emellett a hatalmas ablak mellett volt. Másokat talán
zavart volna, hogy minden arra járó megbámulhatja, de Emily maga is szeretett
bámészkodni, perceket lopni a munkaidejéből. Legjobban az utcai hegedűst
szerette, aki az irodával szemben tanyázott. A férfi már túl lehetett az
ötvenen, barna haját arany szálak tarkították. Őzbarna dzsekit hordott, amikor
reggel megérkezett, de napközben rendszerint levette, amíg engedte az idő.
Alatta egyszerű pamut pólót viselt farmernadrággal. Emily arra jutott, nem
lehet hajléktalan, mert mindig ápolt külsővel jelent meg, szakállát sose
engedte túlzottan megnőni, inkább durva borostát engedélyezett magának. Ma
reggel is, amikor elsétált mellette és rámosolygott olcsó kölni szagát érezte
rajta.
- Jó reggelt, Emily! – köszöntötték munkatársai, amikor belépett az
irodába.
- Kávét? – kérdezte Nickolas, a fiatal srác, aki nem sokkal Emily
előtt kezdett itt dolgozni. Mindig csupa mosoly, de rendkívüli precizitással
intézte feladatait.
- Köszönöm, de már megvan a napi koffein adagom! – felelte Emily, a
magasba emelve a papírpoharat, amit a kezében tartott, azzal elfoglalta
asztalát az ablak mellett. Letisztult, fekete faasztal, rajta rendezett
kupacban tervrajzok, az ügyfelek névjegyei, építész magazinok, és az ezüstszínű
Mac. A számítógép volt Emily büszkesége, évekig gyűjtött rá, és végre-valahára
egy hónapja megvehette.
Megnyitotta a tervező programot és vetett egy pillantást az
e-mailjeire is. Ma csak egy találkozója lesz, nyugtázta a naptárra pillantva,
és az ügyfél csak délután érkezik. Még pár utolsó simítást kell elvégeznie a
koncertterem tervrajzain, és máris továbbküldheti a főnökének. Emily
szorgalmas, sokszor kapott ugyan olyan munkákat, amiket egyszerűen rásóztak,
mint a legfiatalabbra, de mindig lelkiismeretesen megcsinálja. Soha egy panasz
nem érkezett rá. Ennek a gyümölcse a koncertterem, amin már két hete dolgozik.
Mindig ilyesmiről álmodott és végre megkapta. Majd kiugrott a bőréből, amikor
kinyitotta a mappát, ami a megbízást tartalmazta. Ma reggel is megnyitotta,
eldolgozgatva rajta, közben dudorászva. Még otthon is ezen töpreng és egy hete
már, hogy böngészi az akusztikával kapcsolatos cikkeket. Az asztalán levő
újságokból neon sárga jelző cetlik lógnak ki, jelezve, ahol inspirációt talált
munkájához. Titokban tervezgette, hogy megmutatja a hegedűsnek a rajzait, ma
ebédszünetben. Amikor végre egyet üt a városháza tornyán az óra megragadta a
mappát a terveivel és kiviharzott az irodából. A többiek csak értetlenül néztek
utána, Nickolas pedig csalódottan ült le a helyére, és gyűri össze a papírt,
amit Emilynek írt.
A lány szinte futva érkezett meg a látványpékségbe és idegesen dobolt
a karján sorban állás közben, pedig csak ketten voltak előtte. Mégis
örökkévalóságnak tűnik, ahogy a pénztáros aprót keres, és nem akarja elhinni,
hogy tényleg most kell megszólalnia az üzlet telefonjának is. Mikor végre a
kasszához ért hirtelen ötlettől vezérelve két sonkás-paradicsomos szendvicset
vett. Izgatott léptekkel hagyta el az üzletet, sétál fel az utcán a hegedűs
posztja felé. A férfi még mindig ott van, bár most nincs közönsége. A járókelők
egy-egy pillanatra megtorpannak ugyan, de nem áll meg senki. Gyönyörű, lassú
melódiát húz. A vonó táncol a húrokon, a férfi finom, művészi kezei kecsesen,
de biztosan irányítják a dallamot. Behunyt szemeinek fekete pillái csillognak a
napfényben. Talán könnyek? Emily megvárta, amíg a férfi befejezi a dallamot és
letelepedik a padra. Ekkor veszi a bátorságot, hogy mellé üljön.
- Nagyon szépen játszott! Elbűvölő dallam! – dicsérte meg
bizonytalanul.
- Köszönöm, kisasszony! – mosolygott rá barátságosan, majd amikor a
szendvicset is felé nyújtotta a lány még inkább felcsillant a tekintete.
Hálálkodva vette el és éhesen harapott bele. Emily is megkezdi szendvicsét,
ezért jó darabig hallgattak. Mikor befejezték, a férfi szólalt meg először.
- Játszok cserébe valamit Önnek! Mit szeretne hallani, kisasszony?
- Különös, hirtelen semmi sem jut az eszembe – felelte kisvártatva –
pedig máskor millió dal kavarog a fejemben. Eltehetném egy másik alkalomra…ööö…
hiszen még a nevét sem tudom!
- Claude. Ön pedig… ?
- Emily. – válaszolt szórakozottan. A hegedűt nézi, ahogy fekszik a
tok bársonyán, kecsesen, mint egy úrhölgy. Megmunkáltsága mesteri, igazi
remekmű, de hát annak is kell lennie, mi ilyen gyönyörű, tiszta hangon szól. A
lány egyre csak a dalokon töri a fejét, hogy mit kérjen, amikor tekintete egy
apró logóra siklik. Összetéveszthetetlen.
- De hiszen ez egy Stradivari hegedű! – kiáltott fel meglepetten, a
férfi arcára emelve tekintetét. Ő mosolyra húzta a száját, apró görbület,
mintegy elégedettségében, hogy végre felfedezte, ami ott volt az orra előtt. –
Kicsoda Ön, Claude? – kérdezte.
- Csak egy kiöregedett hegedűművész Valaha a művészvilág ismerte a
nevem és olyan színpadokon játszottam, ahova nézők ezrei hónapokig gyűjtöttek.
– felelte, miközben tekintete elhomályosodott, mintha lélekben ismét azokon a
koncerteken zenélne.
- Mi történt? – kérdezte áhítattal Emily, aki már a tervrajzait is
elfelejtette.
- Az élet kegyetlensége. Megnősültem és Vele akartam lenni. Született
egy gyönyörű kislányunk is, és én elutasítottam a messzi utakat, hogy család
lehessünk. Az emberek eleinte hiányoltak, de idővel elfeledtek, csak úgy, mint
másokat. Nem volt állásom, a hegedűmet nem akartam eladni, a feleségem
kidobott. Hosszú évek múltán sikerült csak biztos bevételhez jutnom,
zenetanárként. Szerencsére a nagybátyám megszánt és megörököltem tőle egy kis
lakást itt, a belvárosban.
- Ó! – sóhajtott fel Emily – Nem is próbálta meg felkeresni őket? A
feleségét és a lányát? Nem jó apa nélkül felnőni, magam is tudom.
- Cecilia kérlelhetetlen volt. Írtam neki, hogy hadd lássam a lányom,
de azt mondta jobb neki egy léha semmirekellő nélkül. Annyi idős lehet, mint
most Ön, és éppen így hívták, Emily! Úgy szerettem, ha néha eljöttek a
koncertemre és az első sorban ült a kicsi, az anyja ölében. Alig lehetett két
éves, de sírás nélkül ülte végig a műsort, a szeme csak úgy csillogott.
- Várjunk csak! Ő felesége? Ő Cecilia? – kérdezte Emily a telefonját
Claude orra alá dugva. A fénykép édesanyjával készült, tavaly a
diplomaosztóján.
- Igen! Honnan ismeri? Csak nem…? – kerekedett el a zenész szeme.
- Ő az anyám, Claude. – mosolygott, majd átölelte a férfit. – Apa!
A főtéren a toronyóra kettőt ütött.
- Te jó ég, rohannom kell! Az ügyfelem bármelyik pillanatban
megérkezhet! – kiáltott fel Emily és mappáját megragadva felpattant. – Találkozunk
itt négykor? Annyi mindent kell megbeszélnünk!
A férfi csak bólintott. Emily ebben a pillanatban biztos volt, hogy
szemében könnyek ülnek.
A hosszú éveket hetek alatt nem lehetett bepótolni, de Emily boldog
volt. Nem haragudott az apjára, ami dühe volt fiatalabb korában, már az is
elszállt, még akkor is, ha azt mondta, a zene az egyetlen szerelme. Az
elkészült koncertteremben az első koncertet ő adta. Emily most is az első
sorban ült, de ezúttal potyogtak a könnyei.