Miattad

kép innen

gyomrom szorul,
láthatatlan kéz torkomon.
Szívem helytelen dobog,
meglátlak, alakod feltűnik,
utállak, megvetlek,
megütnélek,
csak tűnj már előlem.
Szándékom félre ne értsd,

csak gyűlöllek.
Haragom nem neked szól,
az égre vagyok dühödt,
hogy folyton elém tol,
lök, von, mellém gáncsol,
hogy tűnődő csodává tesz,
éjt s nappal veled álmodom,
aztán megvon.

Radnóti Miklós: Mivégre

Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
“Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

Kétség sem fér hozzá, hogy a Harry Potter generációhoz tartozom. Együtt nőttem fel Harryvel, Hermioneval és Ronnal, sőt eközben úgy éreztem én is Roxfortban koptattam a padot. Emlékszem, az utolsó mozifilmet a barátaimmal néztem meg, jó másfél héttel a premiert követően, mert akkor táborozni voltunk. Amikor 130 perc elteltével kisétáltam a teremből ürességet éreztem. Egy korszak ért véget, és nem tudtam a módját, hogyan lépjek tovább. Az életem része megszűnt létezni és egy tátongó lyukat hagyott maga után. Az olvasóközönség azóta felnőtt, és az írónő is megjelentetett egy nekik szóló regényt.

Későn érkezőként már csak a második kiadásra sikerült szert tennem, de ez semmit nem von le számomra a mű értékéből. Rowling ezúttal a valóság egy tökéletesen hétköznapi szegletébe, az édes kis angol városba, Pagfordba kalauzol el minket. Itt minden tökéletesnek látszik: macskaköves főtér, a régi apátság romjai a közelben, jó szomszédok, csupa boldog ember. A rend azonban felborul, amikor mindenki szeretett Barry Fairbrotherje holtan rogyik össze a huszadik házassági évfordulójának estéjén az ünnepi vacsora előtt. Hirtelen eltávozása mindenkit megérint, hiszen alig volt negyven egynéhány éves, Pagford szíve-lelke, az iskolai evezős csapat edzője és a legkritikusabb politikai kérdés egyik szószólója. A legfontosabb támpillért húzták ki, így összedőlt a gyönyörű, törékeny kártyavár. Barry a helyi tanács tagjaként átmeneti üresedést hagy maga után, aminek betöltésére választásokat írnak ki.

 „Pagford színleg maga az angol idill, macskaköves piactérrel, ódon apátsággal, ám az elbájoló homlokzat mögött háború tombol: gazdagok háborúja a szegényekkel, kamaszoké a szülőkkel, feleségeké a férjekkel, tanároké a tanítványokkal…” – írja a fülszöveg, és valóban, szép lassan igazi háború robban ki. Halottról jót vagy semmit, de kiderül Barryről is, hogy életében mégsem volt olyan tökéletes, mint amit a kirakatba rakott. A pakisztáni házaspár lánya Sukhvinder szobája magányában borotvapengével tompítja szíve fájdalmát, miközben anyja folyamatosan ostorozza az iskolában rendszeresen piszkált, diszlexiás lányt. Simon Price válogatott szitokszavakkal terrorizálja fiait, Colin és Tessa Wall képtelenek szót érteni örökbe fogadott fiukkal, Stuarttal, annak ellenére, hogy a Winterdown iskola példaértékű pedagógusai. Samantha Mollison már rég ráunt férjére, Miles szüleit pedig képtelen elviselni, főleg édesanyját, Shirleyt. Kay Bawdennek az sem elég, hogy Pagfordba költözött, Gavin Hughes nem mutatja be nyilvánosan, mint kedvesét.

„Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.”

„Az ember nem viszolyoghat a saját gyerekeitől, elvileg szeretnie kell őket, legyenek akármilyenek, akkor is, ha mások, mint amilyennek az ember kívánná őket.”

„Ha a feje tetejére állítjuk az összes készen kapott bölcsességet, akkor leljük meg az igazságot.”

Barry halála indítja el azt a lavinát is, ami a választásba torkollik. A központi kérdés a Parlag, egy lecsúszott lakótelep hovatartozása, ami félúton van a kisváros, és a közeli Yarvil között. Míg Howard Mollison egyszerűen csak undorodik a Parlag drogos lakosaitól és a városra gyakorolt hatásáról, addig a Parlagon élő Weedon család számára a túlélést jelentené, ha nem zárnák be a Bellchapel drogaddiktológiai klinikát, hogy Terri le tudjon szokni, Krystalnak pedig lehetőség a Pagfordhoz való tartozáshoz, hogy egyszer jobb életet teremthessen magának. Colin Wall barátjának, Barry emlékének akar tisztelegni azzal, hogy kiáll a Parlag megtartása mellett, amiért hajdan annyit fáradozott.

Eleinte óriási problémát okozott a szereplők mennyisége, csak a könyv felénél sikerült végre mindenkit elhelyeznem a képzeletbeli térképemen. Az Átmeneti üresedésben ugyanis nincsen egyértelmű főszereplő, talán ezzel is hangsúlyozva a történet mindennapiságát. A szereplők, csak úgy, mint valódi emberek, saját történetük főszereplői: Andrew Price számára a történet Gaia Bawdenről szól, akihez fogható lányt még soha életébe nem látott, Kay Bawden számára a Gavinhez való ragaszkodásról, az elkeseredett élettárskeresésről, hogy újra apát adjon lányának. Howard Mollisonnak a Parlagtól, a lepukkant lakóteleptől való megszabadulástól, aminek minden eddiginél nagyobb esélyét látja Barry eltávozásával. Krystal Weedonnak pedig a túlélésről és szeretetről, amiből oly kevés jutott neki rövid élete során.

Mostanra már tisztán látható, Rowling nem írt fantasztikus felnőtt-mesét, hanem teljesen reális családregényt. A varázsa az apró dolgokban rejlik. Abban, hogy képes ennyi, jól kidolgozott karaktert bemutatni, akiknek egytől-egyik van múltja, félelmei, vágyai, jelleme és céljai, akiket nem esik nehezünkre elképzelni, mert nem nagyszerű hősök, hanem hús-vér emberek, akikkel nap, mint nap találkozunk. Erős társadalomkritikát fogalmaz meg, amivel néha talán elveti a sulykot, például a lázadó és dühös tinédzserek Barry Fairbrother Szelleme nevében írt, szüleiket leleplező üzenetekkel, illetve a mű végén bekövetkező, tragikus fordulattal.  Az Átmeneti üresedés lélegzik, van, és akár a szomszédos faluban is megtörténhetne. A realisztikus emberábrázolás valódi mintapéldánya a regény, az írónő rendkívüli emberismeretről tesz tanúbizonyságot.

Mindenképp essék szó a stílusról, hiszen Rowling fantasztikusan tud mesélni, nem véletlenül emlegetik egy lapon C.S. Lewissal vagy J.R.R. Tolkiennel. Stílusa egyszerre ötvözi a hétköznapit a könnyed, ámde annál elegánsabb művészi szépséggel. Szavai könnyű folyásúak, amik csak úgy sodorják az olvasót, aki anélkül élvezheti a mesét, hogy egy pillanatra is kizökkenne. Az írónő külön odafigyel a Parlag lakóinak slampos, hanyag nyelvhasználatára, a tinédzserek szájába szleng szavakat ad, csak a káromkodás és a vulgáris kifejezés számának égbeszökése zavaró.

Sokan mást vártak, és kételkedtek, hogy mi sülhet ki az Átmeneti üresedésből, de az eladások száma és a kritikusok pozitív véleménye alapján aligha mondhatjuk, hogy sikerét csak a Harry Potter fémjelzésnek köszönheti. Jól felépített, izgalmas, fordulatos műről van szó, felnőtteknek. Egy szó mint száz, (szinte) csak dicsérni tudom.

Nathaniel Hawthorne - A hétormú ház

Az első kiadás címlapja

Amikor eldöntöttem, hogy amerikai kötelező olvasmányokat is beépítek a sűrű könyvekből tákolt napirendbe, Hawthorne neve első volt a listán. Kivettem a könyvtárból A skarlát betűt, de csak egy példányban volt meg. A könyv pedig még egy regényt tartalmazott. A hétormú házat.

Nem tudtam ellenállni neki, tetszett a címe. És valami nagyobbat kaptam, mint, amire számítottam. A hátormú ház felülmúlja az összes romantikus történetet, amit eddig olvastam. Egy titokzatos, omladozó családi kúria, aminek a tetején különleges virág nő. Odabent pedig egy magányos vénasszony. Hawthorne zseniálisan fogja meg Hepzibah Pyncheon alakját. Egy dámaságba fagyott öreg nő, aki súlyos láncként viseli családja múltját. Benn él a poros, elsötétült házban, ahol már minden deszka nedves, a tükrök megfeketedtek, a napfény nem mer bebújni a kifakult függönyök ráncai között.

És aztán, ahogy minden kiöregedett nemesi családnál egyszer szabályszerűen megtörténik, elfogyott a pénz. Ilyenkor a csontvázzá aszott dáma csak egy dolgot tehet. Ki kell nyitnia a rég elfeledett boltot a ház oldalán, amit eddig családja szégyenfoltjának tartott. Egy úri hölgy mégis hogyan foghatna kereskedésbe?

De Hepzibah lassú, ropogós járásával, madárszerű alkatával és egyáltalán lényének ijesztő fásultságával elüldözi a vevőket. Már épp kétségbeesne, amikor egy fiatal kislány áll a ház kapuja elé, azzal a hírrel, hogy ő maga is Pyncheon. Phoebe napfényt hoz a hétormú házba, fellendíti a boltot és süteményillattal tölti meg a falakat.

Nathaniel Hawthorne

De Hawthorne zseniális meséje még csak itt kezdődik el. Ugyanis a hétormú ház hamarosan újabb lakót fogad be, akinek a múltja sötétebb, mint a lelke. S odakint settenkedik az, amit csak így hívnak maguk között az arra járók: a Pyncheon átok.

Mert minden valamire való nemesi háznak szüksége van egy átokra.

Hawthorne olyan jól mesél, és olyan élénk szereplőkkel mondatja el saját szavait, hogy szinte úgy éreztem, benne vagyok a könyvben. Igaz, hogy sokszor túlbecsülöm az olvasmányaimat, amikor még a hatásuk alatt vagyok, de ez a regény valóban mély benyomást tett rám. Ha rajtam múlna, nem A skarlát betűt emelném ki, amikor Nathaniel Hawthorne neve felmerül.

„Ha valakinek a sorsa kétségbeejtő holtpontra jut, rendszerint annál fennköltebb és csodásabb álmokkal tartja magát felszínen, minél kevesebb kézzelfogható anyag áll rendelkezésére, amiből szerény és ésszerű képét formálhatná a jobb sorsnak.”

Mindenkinek ajánlom, aki a mai túl sokat vitatott tinirománcok között vissza szeretne nyúlni a klasszikusok közé és el szeretne merülni Új Anglia világában. Nem fog csalódni. 

A hegedűművész

Kellemes szeptemberi idő volt: kristálytiszta ég, langyos, kora reggeli levegő. Ébredező főutca. A neobarokk épületek árnyékot vetettek a laposra csiszolt, gránit járólapokra, így Emily fázott. Selyemblúza épp csak takarta a vállát, fodros szoknyájával a szél játszadozott. A lába libabőrös lett a kövekből kiáramló, hideg, éjszakai levegő miatt. Könnyed léptekkel haladt, és elnézte, ahogy az álmos üzletek pilláikat lassan kinyitják gyöngéd cirógatásukkal a tulajdonosok. Emily már jól ismerte a kínálatukat. A 15-ös szám alatt árulták a legjobb kávét (kevés tejjel, két cukorral), a cipőboltos mindig tovább tartotta az ebédszünetét, a pékségben zárás előtt fél áron lehetett kapni a süteményeket. Honnan tudta ezt? Mert Emily idegen volt.

Öt éve nem járt otthon, mert Belgiumba járt egyetemre, és amikor hazajött, a fővárosból egyből délre küldték. Bár mindenki anyanyelvén szólt hozzá, ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint amikor Belgiumba érkezett. Magányában Emily pedig megfigyelt mindent.

Már fél éve dolgozott a belvárosi építész irodában. A modern üzlethelység utcára néző falai üvegből voltak, így könnyedén be lehetett látni. Emily asztala közvetlenül emellett a hatalmas ablak mellett volt. Másokat talán zavart volna, hogy minden arra járó megbámulhatja, de Emily maga is szeretett bámészkodni, perceket lopni a munkaidejéből. Legjobban az utcai hegedűst szerette, aki az irodával szemben tanyázott. A férfi már túl lehetett az ötvenen, barna haját arany szálak tarkították. Őzbarna dzsekit hordott, amikor reggel megérkezett, de napközben rendszerint levette, amíg engedte az idő. Alatta egyszerű pamut pólót viselt farmernadrággal. Emily arra jutott, nem lehet hajléktalan, mert mindig ápolt külsővel jelent meg, szakállát sose engedte túlzottan megnőni, inkább durva borostát engedélyezett magának. Ma reggel is, amikor elsétált mellette és rámosolygott olcsó kölni szagát érezte rajta.

- Jó reggelt, Emily! – köszöntötték munkatársai, amikor belépett az irodába.

- Kávét? – kérdezte Nickolas, a fiatal srác, aki nem sokkal Emily előtt kezdett itt dolgozni. Mindig csupa mosoly, de rendkívüli precizitással intézte feladatait.

- Köszönöm, de már megvan a napi koffein adagom! – felelte Emily, a magasba emelve a papírpoharat, amit a kezében tartott, azzal elfoglalta asztalát az ablak mellett. Letisztult, fekete faasztal, rajta rendezett kupacban tervrajzok, az ügyfelek névjegyei, építész magazinok, és az ezüstszínű Mac. A számítógép volt Emily büszkesége, évekig gyűjtött rá, és végre-valahára egy hónapja megvehette.

Megnyitotta a tervező programot és vetett egy pillantást az e-mailjeire is. Ma csak egy találkozója lesz, nyugtázta a naptárra pillantva, és az ügyfél csak délután érkezik. Még pár utolsó simítást kell elvégeznie a koncertterem tervrajzain, és máris továbbküldheti a főnökének. Emily szorgalmas, sokszor kapott ugyan olyan munkákat, amiket egyszerűen rásóztak, mint a legfiatalabbra, de mindig lelkiismeretesen megcsinálja. Soha egy panasz nem érkezett rá. Ennek a gyümölcse a koncertterem, amin már két hete dolgozik. Mindig ilyesmiről álmodott és végre megkapta. Majd kiugrott a bőréből, amikor kinyitotta a mappát, ami a megbízást tartalmazta. Ma reggel is megnyitotta, eldolgozgatva rajta, közben dudorászva. Még otthon is ezen töpreng és egy hete már, hogy böngészi az akusztikával kapcsolatos cikkeket. Az asztalán levő újságokból neon sárga jelző cetlik lógnak ki, jelezve, ahol inspirációt talált munkájához. Titokban tervezgette, hogy megmutatja a hegedűsnek a rajzait, ma ebédszünetben. Amikor végre egyet üt a városháza tornyán az óra megragadta a mappát a terveivel és kiviharzott az irodából. A többiek csak értetlenül néztek utána, Nickolas pedig csalódottan ült le a helyére, és gyűri össze a papírt, amit Emilynek írt.

A lány szinte futva érkezett meg a látványpékségbe és idegesen dobolt a karján sorban állás közben, pedig csak ketten voltak előtte. Mégis örökkévalóságnak tűnik, ahogy a pénztáros aprót keres, és nem akarja elhinni, hogy tényleg most kell megszólalnia az üzlet telefonjának is. Mikor végre a kasszához ért hirtelen ötlettől vezérelve két sonkás-paradicsomos szendvicset vett. Izgatott léptekkel hagyta el az üzletet, sétál fel az utcán a hegedűs posztja felé. A férfi még mindig ott van, bár most nincs közönsége. A járókelők egy-egy pillanatra megtorpannak ugyan, de nem áll meg senki. Gyönyörű, lassú melódiát húz. A vonó táncol a húrokon, a férfi finom, művészi kezei kecsesen, de biztosan irányítják a dallamot. Behunyt szemeinek fekete pillái csillognak a napfényben. Talán könnyek? Emily megvárta, amíg a férfi befejezi a dallamot és letelepedik a padra. Ekkor veszi a bátorságot, hogy mellé üljön.

- Nagyon szépen játszott! Elbűvölő dallam! – dicsérte meg bizonytalanul.

- Köszönöm, kisasszony! – mosolygott rá barátságosan, majd amikor a szendvicset is felé nyújtotta a lány még inkább felcsillant a tekintete. Hálálkodva vette el és éhesen harapott bele. Emily is megkezdi szendvicsét, ezért jó darabig hallgattak. Mikor befejezték, a férfi szólalt meg először.

- Játszok cserébe valamit Önnek! Mit szeretne hallani, kisasszony?

- Különös, hirtelen semmi sem jut az eszembe – felelte kisvártatva – pedig máskor millió dal kavarog a fejemben. Eltehetném egy másik alkalomra…ööö… hiszen még a nevét sem tudom!

- Claude. Ön pedig… ?

- Emily. – válaszolt szórakozottan. A hegedűt nézi, ahogy fekszik a tok bársonyán, kecsesen, mint egy úrhölgy. Megmunkáltsága mesteri, igazi remekmű, de hát annak is kell lennie, mi ilyen gyönyörű, tiszta hangon szól. A lány egyre csak a dalokon töri a fejét, hogy mit kérjen, amikor tekintete egy apró logóra siklik. Összetéveszthetetlen.

- De hiszen ez egy Stradivari hegedű! – kiáltott fel meglepetten, a férfi arcára emelve tekintetét. Ő mosolyra húzta a száját, apró görbület, mintegy elégedettségében, hogy végre felfedezte, ami ott volt az orra előtt. – Kicsoda Ön, Claude? – kérdezte.

- Csak egy kiöregedett hegedűművész Valaha a művészvilág ismerte a nevem és olyan színpadokon játszottam, ahova nézők ezrei hónapokig gyűjtöttek. – felelte, miközben tekintete elhomályosodott, mintha lélekben ismét azokon a koncerteken zenélne.

- Mi történt? – kérdezte áhítattal Emily, aki már a tervrajzait is elfelejtette.

- Az élet kegyetlensége. Megnősültem és Vele akartam lenni. Született egy gyönyörű kislányunk is, és én elutasítottam a messzi utakat, hogy család lehessünk. Az emberek eleinte hiányoltak, de idővel elfeledtek, csak úgy, mint másokat. Nem volt állásom, a hegedűmet nem akartam eladni, a feleségem kidobott. Hosszú évek múltán sikerült csak biztos bevételhez jutnom, zenetanárként. Szerencsére a nagybátyám megszánt és megörököltem tőle egy kis lakást itt, a belvárosban.

- Ó! – sóhajtott fel Emily – Nem is próbálta meg felkeresni őket? A feleségét és a lányát? Nem jó apa nélkül felnőni, magam is tudom.

- Cecilia kérlelhetetlen volt. Írtam neki, hogy hadd lássam a lányom, de azt mondta jobb neki egy léha semmirekellő nélkül. Annyi idős lehet, mint most Ön, és éppen így hívták, Emily! Úgy szerettem, ha néha eljöttek a koncertemre és az első sorban ült a kicsi, az anyja ölében. Alig lehetett két éves, de sírás nélkül ülte végig a műsort, a szeme csak úgy csillogott.

- Várjunk csak! Ő felesége? Ő Cecilia? – kérdezte Emily a telefonját Claude orra alá dugva. A fénykép édesanyjával készült, tavaly a diplomaosztóján.

- Igen! Honnan ismeri? Csak nem…? – kerekedett el a zenész szeme.

- Ő az anyám, Claude. – mosolygott, majd átölelte a férfit. – Apa!

A főtéren a toronyóra kettőt ütött.

- Te jó ég, rohannom kell! Az ügyfelem bármelyik pillanatban megérkezhet! – kiáltott fel Emily és mappáját megragadva felpattant. – Találkozunk itt négykor? Annyi mindent kell megbeszélnünk!

A férfi csak bólintott. Emily ebben a pillanatban biztos volt, hogy szemében könnyek ülnek.

A hosszú éveket hetek alatt nem lehetett bepótolni, de Emily boldog volt. Nem haragudott az apjára, ami dühe volt fiatalabb korában, már az is elszállt, még akkor is, ha azt mondta, a zene az egyetlen szerelme. Az elkészült koncertteremben az első koncertet ő adta. Emily most is az első sorban ült, de ezúttal potyogtak a könnyei.