Halloween

Véleményem szerint, bárki, aki ezt a szót látja, rögtön egy faragott, néha gonoszan vigyorgó töklámpásra gondol. Sokan valószínűleg az eredetét nem, csak a színes jelmezeket, töklámpásokat, és az amerikai szokást ismerik, miszerint maskarába bújt gyermekek rohangálnak október harmincegyedikén, az utcákon „Trick or Treat! – Csokit vagy csínyt!” –felkiáltásokkal, és mindenhova bekopogtatnak.

Kevesen tudják azonban, hogy ez egy ősi kelta ünnep volt. A kifejezés a mindenszentek előestéjét jelenti, az angol „All Hallows Even” (’Hallow’e’en) rövidítése. A kelták november elsején ünnepelték az újévet, és úgy tartották, hogy az ezt megelőző éjszakán az elmúlt év halottjai próbálnak visszatérni otthonaikba. Jellemzővé vált, hogy ezen a napon az emberek rémisztő álarcokat, ruhákat vettek fel, és külsejükkel, zenével, tánccal próbálták távol tartani a szellemeket.

A Halloween legfőbb jelképének a töklámpás tekinthető. Ennek története szintén kelta eredetű, és Jack találkozását meséli el az ördöggel:

Különböző történetek léteznek, egyben azonban megegyeznek: a monda „főhőse” nem vetette meg az italt, és furfangos ember lévén többször is átverte az ördögöt.

Ezután eltérnek a regék. Az egyik azt mondja, Jack megunta, hogy a sátán állandóan a nyakára jár, így kihívta egy versenyre, miszerint melyikük tud magasabbra mászni a fán. Miután az ördög elég magasra mászott, egy keresztet rajzolt a fa törzsébe, és csak akkor engedte le, mikor az megígérte, hogy nem zavarja többé.

Egy másik szerint ivászat közben Jack meggyőzte a sátánt –aki a férfi életéért jött -, hogy változzon pénzé, amivel ki lehet fizetni az italt. Azonban a férfi, ahelyett, hogy fizetett volna, zsebre vágta az érmét, ahol történetesen egy ezüst kereszt is lapult. De egy idő után az ördög itt is kiszabadult.

Akárhogy is, Jack miután meghalt, nem léphetett be sem a Mennybe –bűnös élete miatt-, sem a Pokolba –nos vagy azért, mert az ördög tartotta a szavát, vagy pedig félt, hogy Jack megint túljár az eszén-.

A férfi végül arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy izzó parázsdarabot adjon neki, amivel világíthat. Ezt a parazsat egy kivájt takarmányrépába tette, így jutott lámpáshoz. Később a takarmányrépát cserélték le a könnyebben faragható tökre.

Ez a hagyomány a skót, ír és walesi közösségekben maradt fenn, és a kivándorlók honosították meg az Új Világban.

Manapság ennek már csak díszítő, és szórakoztató jellege maradt fenn, és inkább gyermekün-neppé vált. A fiatalok harmincegyedikére feldíszítik a házukat, az ablakba töklámpást tesznek, majd estefelé jelmezbe bújnak, és házról házra járnak, hogy édességet szerezzenek. Régen a csoki valószínűleg a szelleműzés díja volt, most inkább csak szórakozásból látogatják a szom-szédokat. De ez a hagyomány is eltűnőben van, mivel az utóbbi időben ezen a napon megnőtt a gyermekeltűnések száma, így egyre kevesebb szülő engedi el gyerekét hazulról.

Ennek ellenére New Yorkban minden évben megrendezik a New York’s Village Halloween Felvonulást. Az 1,6 km hosszan haladó ötvenezres résztvevőjű karnevált általában két millió néző követi a helyszínen, és több mint százmillió ember a képernyőkön keresztül.

Mostanság Európában, így Magyarországon is egyre elterjedtebb ez az ünnep. Ugyan mi még –szerencsére – nem vonulunk jelmezekben az utcára, de egyre több töklámpás jelenik meg az ablakokban, és egyre több az ilyen témájú házibuli és iskolai beöltözős – néha felelésmentes –nap is.

Egyesek idegenkednek ettől, szerintem jó lehetőség, hogy barátok, osztálytársak jól szórakozzanak egymással, kicsit kiengedjék az iskola által felgyülemlett gőzt, és kiélhessék kreativitásukat.

Tom Hiddleston a Hollow Crownról, a Comic Conról és a Shakespeare iránti szenvedélyéről

A Collider magazinnak nemrég lehetősége adódott leülni egy kis beszélgetésre Tom Hiddlestonnal Shakespeare-ről, és engem teljesen lenyűgözött, hogy mennyire szenvedélyesen beszélt a témáról, ésidézett monológokat játszi könnyedséggel. A beszélgetés alatt elmondta, hogy kapott szerepet a nagyszabású projektben (a Hollow Crownban), mit élvezett a legjobban, milyen érzés volt ilyen csodálatos színészgárdával dolgozni. Mesélt a színház iránti szeretetéről, és arról, hogy miért hasonlít zenére a shakespeare-i beszéd. Azt is elárulta milyen párhuzamokat fedezett fel Loki (a Thor és a Bosszúállók-béli karaktere) és Shakespeare között, milyen szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen sikert ért el, sőt azt is, hogy mennyire örül, hogy visszatérhet a színházba, hogy címszerepet játsszon Shakespeare politikai manipulációktól és bosszúvágytól túlfűtött drámájában a Coriolanusban, ami December 6-tól 2014. február 8-áig fut a londoni Donmar Warehouse-ban.

Collider: Hogyan kaptad meg Henrik herceg szerepét?

Tom Hiddleston: Londonban voltam - és ez pontosan így történt, ahogy mondom – nem sokára indultam repülővel Los Angelesbe, hogy részt vegyek a Thor premierjén 2011 májusában. Én csomagoltam, Harry herceg pedig akkor esküdött örök hűséget Kate Middletonnak, és emelkedtek Cambridge hercege és hercegnője rangra. Akkor, a ceremónia közben Sir Richard Eyre odaszólt: Szeretnéd Henrik herceget (a későbbi V. Henry, angol uralkodó, Shakespeare IV. Henrik drámájában) játszani a IV. Henrikben, amit én rendezek a BBC-nek? Henrik herceg szerepéről mindig is álmodoztam. A karaktere az egyik legcsodálatosabb fiatalember az irodalomban. Egy hatalmas, mondhatni klasszikus fejlődésen megy keresztül, a vad lázadóból, aki a határait feszegeti, válik a felelősségteljes férfivé, aki később Anglia leghatalmasabb királyai közé emelkedik. A történet íve tökéletes. Mindig is álmodtam róla, hogy egyszer eljátszhatom. Akkor pedig elmondta, hogy Jeremy Irons játssza IV. Henriket és Simon Russel Beale lesz Falstaff, és Richard Eyre amúgy is olyasvalaki volt, akire mindig is felnéztem.

Amikor tini voltam ő vezette a Nemzeti Színházat. A Nemzeti Színház a kreativitás és a bátorság egy csodálatos intézménye, egy varázslatos közösség Londonban. Rengeteg színészt köt össze a maga különleges módján. Láttam Judi Denchet itt játszani, Ian McKellant Ibsenben,  Vanessa Redgravet Paul Scofieldel, egy darabban, amit John Gabriel Borkmannak hívtak. Láttam, amikor Michael Falstaffot játszotta, Simon Russel Beale pedig Hamlet és Iago is volt. Ez az a hely, ahol megtudtam mi is az a dráma. A színészet iránti rajongásom is innen ered. Természetesen a filmekért is rajongok. Merítettem Indiana Jonesból, Supermanből, A Keresztapából, Ryan közlegény megmentéséből és a Taxi filmekből is. Egyszóval imádtam a filmeket, de a filmek Amerikában készültek, legalábbis akkoriban így gondoltuk. Szóval, a színészet iránti szenvedélyem főleg a színháznak köszönhető, tinédzser koromban Richard Eyre csillaga alatt. Ezért az, hogy megkérdezte „Szeretnél csatlakozni a társulatomhoz és egy nagyszerű fiatalember szerepét eljátszani?” elképesztő érzés volt. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e, de volt valami különleges szimbolika abban, ahogy a herceg házasodik, és leendő királlyá avanzsálódik, ő pedig azt mondja: Menjünk. Szóval, valahogy így történt.

Collider: Mi volt vonzó ebben a feladatban számodra a karriered azon pontján?

Tom Hiddleston: Tudtam, hogy akkor nyáron a Bosszúállókat fogom forgatni, és hogy amikor visszajövök még ez három film vár rám a télen. Ez egy olyan dolog volt, amit brit színészként fogtam fel. Kiváltságosnak éreztem magam. Sam Mendes azt mondta a BBCnek: „Szeretnék annyi Shakespeare művet filmre vinni, amennyit csak megengednek!” Akkor a BBC azt választolta, szó sem lehet róla. Aztán később azt ajánlották fel neki, hogy mivel idén Londonban lesz az Olimpia, miért nem választ ki négyet, és akkor kulturális szempontból kapcsolják a játékokhoz. Mint a nemzet ünnepe, vagy hasonló. Shakespeare az egyik legnagyobb, legkifinomultabb stílusú, legnevesebb művészünk. Sam végül ezeket választotta (II. Richárd, IV. Henrik 1 és 2 rész, V. Henrik), mert ezek Angliáról szólnak. Az angol nyelvről, az angol királyokról, a vidékről, a királyainkról. Ezért nem mondott rá senki nemet, és ezért annyira lenyűgöző a színészgárda: Patrick Steward, John Hurt, David Suchet, Ben Whishaw, Rory Kinnear, David Morrissey, Julie Walters, Jeremy Irons, és akkor még csak párat említettem. Már az is, hogy ilyen emberekkel dolgozhattam, hatalmas megtiszteltetés.

Collider: Hogyan került az V. Henrikbe is?

Tom Hiddleston: Miközben a Bosszúállókon dolgoztam, addig a rendezőknek az jutott eszükbe, hogy a második kettő film színészei lehetnének ugyanazok. A II. Richárdot is ez alatt a nyár alatt vették fel, és Thea Sharrocknak és Richard Eyrenek az jutott eszébe, hogy játszhatnám én V. Henriket is, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Így történt. Nem volt túlgondolva. Én pedig örültem, hogy megcsinálhattam.

Collider: Bizonyára nagyszerű érzés lehetett, hogy a helyszínen minden adott volt, nem kellett a színházi színpad korlátait betartani.

Tom Hiddleston: Ó, igen. Tényleg lovagoltam, csatába lovagoltam. Nincsenek zenészek és hangulatvilágítások. Valóban csatában érzed magad.

Collider: Könnyen megy a shakespeare-i „nyelv”? Vagy sok időt kell töltened a tanulásával?

Tom Hiddleston: Nagyon nagyon nagyon jól kell tudnom, hogy jól menjen. De én szenvedélyesen hiszem, hogy Shakespeare lehet kortárs, és könnyen értelmezhető író. Az a gond Shakespeare-rel, hogy papíron valóban furcsának tűnhet, sőt mesterkéltnek, nehéznek, túldíszítettnek.  De a színésznek az a munkája, hogy ezt a szöveget értelmezze, és úgy adja elő, mintha csak most találná ki. Akkor jössz rá, hogy valójában milyen egyszerű is. Amikor már hozzá szoktál, akkor gyönyörű. Olyasmi, mint amikor csodálatos zenét hallgatsz. Azt gondolod „Hűha, ez lenyűgöző!” Szerintem a mondanivalója igen egyszerű. Tulajdonképpen, Shakespeare valódi ellensége szerintem az, hogy sokan túljátsszák, így egy félelmetes dolognak tűnhet, amit különleges módon kell kezelni.

Sokszor, ahogy beszélnek a szereplői, az könnyed és egyszerű. Imádom, amikor Henrik herceg Poinst bosszantja a kocsmában. Már részeg, és akkor az mondja: Hogy e kölyök kevesebb szót tud, mint egy papagály, s mégis asszony szülötte? Foglalkozása: lépcsőn fel, lépcsőn le; ékes szólása: egy kis számolás. Csakhogy én nem oly természetű vagyok, mint Percy, éjszak Hővére, ki reggelire hat-hét falka skótot gyilkol le, megmossa kezét s így szól nejének: „Pi há! mily tétlen élet! nekem munka kell!” (Shakespeare IV. Henrik I. rész IV. szín) Csak bosszantja a sótlan, szúrós harcost. Számomra ez nagyon is kortársnak tűnik. Harry Percy, Poins híres harcos, és a herceg csak húzza, szinte tisztelettel, ahogy azt monda csak felkel és lekaszabol pár skótot reggelire, mintha ez olyan mindennapos volna. Ez engem megnevettet.

Az V. Henrikben például a nagy beszédek a narrációból születnek. Az angol hadsereg, éppen egy francia várat ostromol és sikerül áttörniük a falat. Fognak egy faltörő kost, lukat ütnek a falba, és ahogy válaszul kiözönlik a francia sereg az angolok fejvesztve menekülnek. Henrik erre csak annyit mond:„Rohamra még egyszer, barátim, egyszer! Vagy angol holtakkal töltsük meg a rést.” (Shakespeare: V. Henrik III. felvonás I. szín) Ez olyan, mintha azt mondaná „Vagy bevesszük azt a várat, vagy meghalunk a próbálkozásban!” Aztán pedig igazán inspiráló beszédet mond: „Békében férfihoz mi sem valóbb, Mint a szerény csend és alázat; ám De ha fülünkbe zúg a harczvihar, Kövessük akkor a tigris szokását:” (Shakespeare: V. Henrik III. felvonás I. szín) Ez igazán lenyűgöző. Azt mondja: Békében legyetek gyengédek, nyugodtak, jószívűek. De amikor háború van eresszétek ki  a belső fenevadat! Nem hiszem, hogy lehetne ennél jobbat írni. Tudom, nagyon szenvedélyesen beszélek róla, mert számomra annyira modernnek tűnik. Pontosan úgy hangzik, mint az edző az öltözőben, amikor a csapata látszólag esélytelen, leküzdhetetlennek látszó ellenféllel kerül szembe. Egyszerűen feltüzel!

Collider: A Comic Conos (San Diego Comic Con, minden évben megrendzésre kerülő képregényes találkozó) fellépésed lenyűgöző volt. Amikor elkezdted, gondoltad volna, hogy ilyen reakciót vált ki? Hogy az emberek petíciót írnak, hogy Loki megkapja a saját filmjét?

Tom Hiddleston: Őszintén, sejtelmem sem volt. Már akkor tudtam, hogy igazi ajándékszerep, amikor igent mondtam, hogy Lokit játsszam Kenneth Branagh filmjében. Nagyon sokban hasonlít Henrik hercegre. De az is lehet, hogy Thor és Loki Henrik herceg két oldala. Mindketten hercegek, akiknek egy akaratos, irányítani vágyó apával kell szembeszállniuk, és mindketten megtalálják a módját, hogy lázadjanak ellene. Nem véletlenül játszotta Kenneth Branagh Henrik herceget az V. Henrikben. Benne van a vérében. Kennel egymásnak adogatjuk a Shakespeare-i trófeákat, mint például Cassius szerepét a Julius Caesarban. És ott van még Iago, aki képes a mindent az előnyére fordítani villámgyors észjárásával. Iago kétségtelenül egy nagy shakespeare-i taktikus, Loki sokat merít belőle.

De hogy a szeretetről beszéljek, minden a közönségnek és a rajongóknak köszönhető. Nagyon meglepő és megtisztelő érzés. Annyira büszke vagyok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha megtestesíthetek egy olyan karaktert, akit ennyire nagy rajongás övez, mint Lokit. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretik, de az embereket lenyűgözi. Úgy tűnik, élvezik, hogy van. A Comic Con király volt, elképesztő élmény. Szinte megmásíthatatlannak tűnik, de amikor ott álltam beöltözve, fogalmam sem volt hogyan fog reagálni a közönség. Gondoltam, hogy fogok valami reakciót kapni, de nem gondoltam volna, hogy a nevemet fogják kántálni, mielőtt utasítottam volna őket rá. Nagyon szórakoztató volt. Sőt, nem is illene ennyire jónak lennie.

Collider: A Coriolanus decemberben startol a színházban. Örülsz, hogy újra egy Shakespeare darabban állhatsz színpadra?

Tom Hiddleston: Igazából akkor jöttem rá mennyire szeretem Shakespeare-t, amikor ezeket a filmeket forgattuk. Tudtam, hogy minél előbb szeretnék visszatérni a színpadra Shakespeare-rel. A szöveg olyan gazdag, és az érzelmek óriásiak. Olyan érzés, mintha feltárnád az emberi lelket, végtelen és örök. Az emberek nem változtak az idők folyamán. Shakespeare tulajdonképpen a lehető legnagyobb alakokat formázza meg, mint író, és a valaha létezett legszebb megfogalmazásban. Filmszínészként olyan rövid időt tudtam foglalkozni vele. Leforgattunk egy filmet 4 és fél hét alatt, és utána kész, nincs mit tenni. Nem lehet újra játszani. A szépség Shakespeare-ben, hogy annyira gazdag, hogy azon kapod magad, hogy az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy azon gondolkozol: „Ma este ki fogom próbálni az ötletemet. Megpróbálom kibővíteni ezt a metaforát erre a karakterre, nagyobban fogom játszani.”  Aztán lehet, hogy másnap inkább kisebbként játszom.

Alakíthatod, kedvedre formázhatod a szöveget, de ezt csak akkor csinálhatod újra és újra és újra, ha színházban adod elő. Ahogy a Comic-Con is bebizonyította, van egy megismételhetetlen és különleges kémia az élő közönség és a színész között. Az a pillanat a Comic Con-on nem jöhetett volna létre a közönség nélkül. Legalább nekik is annyi szerepük volt benne, mint nekem. Oly sokszor a közönség nem tudja, hogy ő is részese-e az eseményeknek. Ahogy hallgatnak, ahogy bevonják magukat az meghatározza az előadást, mert mi is érezzük. Ezt imádom. A Corilanust is meg fogom csinálni százszor, és soha sem lesz ugyanaz, mert nincs kétszer ugyanolyan közöngség. Semmi sem hasonlítható az élőshowhoz.

Forrás:

http://collider.com/tom-hiddleston-the-hollow-crown-interview/

Rendetlen randevú

Kattogó váltó, a síneken robogok,
aztán fény villan, megérkezem.
Leszállok,
          a pályaudvart elhagyom,
aztán megint sínek, robogok,
fény villan, és leszállok újra.
Keresném, de minek, ott áll előttem
          csendesen.
Talán meglepődött, nem tudom.
Szegény - gondoltam, ahogy rám nézett -,
tán gogo táncost várt és tapsi füleket.
"Most hallgassak még egy zenét
vagy menjek inkább haza.";
        majd azt mondja -
elrakom, várj egy kicsit.
Utat mutat,
        én meg fagyottan motyogok,
nem érti szavam. Battyogunk a lépcsőn,
hangtalan, csodára várva, vagy
a  korai Nyuszira? Eszembe jut:
szaloncukrot is vadászhatnánk,
de sehol egy fenyő, meg mit is írok,
a Húsvéttal keverem,
      micsoda meseveszedelem.
Aztán hirtelen csend következik.
Vajon neki kínos,
mert nekem nem - gondolom.
Kérdőre von engem -
        na most aztán beszélj te,
mert unatkozom,
menten haza megyek, vagy
fenyegetésül előveszem a telefonom!
        S megmondlak anyámnak!
Megakadtak gondolataim, most mit csinál,
nem értem.
Időt bambul, telefonál máris?
Íly untató lennék - vagy csak a füle fázik,
de az is meg lehet, a képem az
        ami nem tetszik igazán.
Fura sziget ez, annyi szent,
kóbor lelkek tája,
ő is megijed, jaj mi ez -
lehet tüntető mókusok hada
rezegteti a bokrokat vadul.
Rohanó ebek szaladgálnak,
lóiramban megtámadnak,
      kórháznak munkát adva,
bokákat gáncsolnak.
A Zsuzsi is megjelent,
       a fenekével terelő,
beépített emberem.
Férfi szeme észre is veszi,
       ahogy iramlik mellettünk
"lám micsoda fenék, láttad-e azt?!" -intézi hozzám szavát
       s én természetesen válaszolok,
randevún ahogy ilyen kérdésre ildomos
"persze láttam" , s hozzá mosolyt kenek arcomra,
majd magamban így tovább "és te látod-e
       micsoda türelem, mit neked adok,
ahelyett,
       hogy mosnék be egyet,
hogy a Duna adná a másik felet?"
         Zsuzsit tegnap kértem meg,
azért fusson arra egy kört, nézze meg
élek-e még,
       vagy egy fa tövében imádkozom,
a rohadó levelekhez intézem
       utolsó mondatom.
Mivel ő figyelmesebb, én meg vaksi,
legfőképp akkor, mikor töröm magam,
hogy legalább kicsit figyeljen rám,
és értelmesnek tüntessem magam,
elhúz,
     nehogy egy könyök öljön bordán,
mivel egy futó sem visel bányászlámpát
az M3-s a futóplacchoz képest,
     gyerekbarát szabvány.
Aztán határt érünk, ő ezt méterre,
pontosan tudja -
A lámpaoszlopig! - mondja,
      én addig akarok menni!
Tán kincs van ott a lámpa tövibe',
de nem,
      nem történik semmi se.
Talán csak kerek számú
léptéket akart,
titkolt számolási betegségben szenved,
de megbocsátom, ennyi baja legyen.
Csak engem próbálgat, kettővel több lépést
fáradt vagyok-e tenni,
       akaratát rajtam keresztül vigye,
vagy beletörök a hisztibe.
Egye fene - gondolom,
        előbb halok bele másba
mint ebbe a két léptékbe.
A csillagok még a helyükön vannak,
a fények is centire
        ugyanúgy lebegnek a vizen.
Jól éreztem magam -
       ilyen furcsaságot közöl
nekem pedig csak az jár a fejembe;
       ez most mégis, mi fene volt?
Kattog a váltó,
       a sínen robogok,
                 fény villan,
       kinyitom a szemem
- jaj, de jót aludtam! Feljebb húzom a sálat, és
összébb a kapucnit,
       már majdnem otthon vagyok.
A kalauz se zavargált bérletért,
        egy nő halandzsált mögöttem
                  németül, külföldiül.
Egy cetlit szorongatok,
         valami sok sor van rajta,
firka,
        amit talán én írtam volna...
Aztán fogom és
        kidobom a kukába,
az ember annyi bolondat álmodik;
a kattogó vonat aztán újra elálmosít.
S reggelre,
                jaj,
                  hát ki emlékszik erre?!
Az utcapadka, vagy a pad mellett a kuka,
ami cetliért kiáltván,
             hogy e történetet magáénak tudja -
figyelt minket sunyiba.
S, aki nem hiszi, az guberálja ki,
vagy az én mesémnél jobbat találjon ki.

Clint Eastwood- Gran Torino

A napokban láttam ezt a rendkívül jó filmet, ami nagyon megfogott. A jelenetek, a színészek és a párbeszédek is csodásak voltak. A rendező Clint Eastwood, aki a főszerepet is játszotta. Korábbi (fiatalkori) filmjeiben sokszor játszott western antihősöket, akik a maguk udvariatlan módján megmentik a világot és igazságot szolgáltatnak. Itt is ez történik csak sokkal kifinomultabb módon, egy hétköznapi történetnek induló filmben.

A főszereplő egy mogorva öregember (Walt Kowalskinak hívják), aki épp elvesztette a feleségét, rossz viszonyban van a családja megmaradt részével és ráadásul a szomszédba egy koreai család költözött. Főhősünk természetesen őket is utálja, hiszen a koreai háborúban még kitüntetést is kapott és nem tetszik neki a család elhanyagoltnak hitt háza, kertje. Egy nap a szomszédban verekedés tört ki, ami átterjedt az ő birtokára is. A verekedés a miatt tört ki, mert Thao, a szomszéd fiú nem akart csatlakozni a környékbeli bandához. Ekkor Walt, aki megelégelte az ordítozást, fegyverrel elkergette az erőszakoskodókat, amiért a család szemében egy hős lett. Így lassan-lassan a család részévé válik és rájöhetünk, hogy a mogorva és elutasító külső mögött érző lelket találhatunk; aki talán végre megtalálja a helyét a világban. Segít a ház körüli teendőkben és tanítja Thao-t, aki apa hiányában még nem igazán tudja, hogyan kell férfiként viselkedni. Azonban a banda nem adja föl és tovább zaklatják a családot, ami ellen maga Walt próbál tenni. Ez a lépése rosszul sül el. Súlyosan bántalmazzák a Thao nővérét, Sue-t. Walt végül rájön, hogy csak ő mentheti meg a családot, ha feláldozza magát. Halála után Thao-nak adja nagy becsben tartott autóját, a ’72-es Gran Torinót.

Manapság egyre többen felszínes kapcsolatokban élünk, ahol már nem számít az igazi szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. Csak az, hogy kinek milyen a külseje és milyen társadalmi státuszban áll. Megéri vele barátkozni vagy nem? Ezt bizony megsínyli Walt, mert a saját vére is önzőségből foglalkozik vele. Pályáznak a házára, a kocsijára, a bútorára; csak a szeretetére nem. De megismerkedik egy olyan családdal, akik sokkal fontosabb értékeket képviselnek. Náluk a becsület, a hagyomány, a mély szeretetteljes kapcsolatok dominálnak. Segítenek és elfogadják egymást. Náluk minden fontos, ami kiveszni látszik a társadalmunkból.

Mikor úgy tűnik, hogy a banda győz, Walt az élete árán biztosít szebb jövőt fogadott családjának. Felkészül a halálra; elmegy hajat vágatni, öltönyt szabat, elkészíti a végrendeletét és elmegy meggyónni bűneit. Végül megmenti az arra érdemes emberek életét és lelki üdvét.

Nekem nagyon tetszik a film, mert szeretetre méltó emberek sorsáról szól, vicces és halálosan komoly. Igazi értéket képvisel. 

Naplóink élete

A legtöbb kislány elkezd naplót írni. Copfba fogja a kis liszi haját, előveszi csillogó ceruzáját, aminek a tetején billeg egy apró, műanyag tündérke és leltárba veszi a napját.

Én, amikor kicsi voltam, copfban hordtam a hajam, imádtam a giccses tollakat és szintén naplót írtam, egy nagy, régi naptárba, aminek az elejét citromsárga

csomagolópapírral vontam be, majd pedig telefirkáltam mindenféle csöpögős idézettel. Egy darabig minden nap írtam a magam kis semmiségeit. Aztán meguntam. Ahogy minden kislány.

Most már – azt hazudva, hogy felnőttem – szintén naplót írok. Mondhatnám, hogy „gyakorolok”, hiszen az írónak néha a legunalmasabb dolgokról is érdekesen kell beszámolnia – az újságírókról nem is beszélve. De ez hazugság, amit szívesen terjesztek, amikor valaki rájön, hogy mit rejtegetek a táskám mélyén. Kicsit talán félek, hogy mások butaságnak tartják. Hiszen „a jó kislányok naplót írnak, a rosszak megőrzik a titkaikat”. De valóban így van?

A cikk kedvéért magam köré gyűjtöttem néhány olyan regényt, ami abban a gyönyörű műfajban íródott, melynek neve: naplóregény. Itt van Szilvási Lajos a lassan égő cigarettájával, hóna alatt szorongatva a kék kötetet: Egymás szemében. Mellette ücsörög Wilkie Collins, kerek szemüvegében tükröződik a cím: A fehér ruhás nő. Aztán itt van már a kortársak közül Fábián Janka, aki ártatlan mosollyal öleli a legalább annyira megnyugtató könyvét, mint amennyire lilát: Emma szerelmét. Balogh P. Hédi szelíden áll a hátuk mögött, azt gondolva, hogy nem tartozik közéjük. De a Napló light igenis odavaló, most hivatalosan is megengedem, hogy közvetlenül melléjük üljön a polcon.

Az Egymás szemében két naplót foglal magába. Ott van Attila, az okos, de menő fiú, aki minden különlegesebb szó után odaírja, hol tanulta. Őt váltja Tamara, a szexbomba, akiről össze-vissza fecsegnek mindenfélét, csak mert kicsit több barátja volt az etikusnál. És minden nap naplót írnak, ami szerintem fizikai képtelenség, az emberrel nem történik – nem történhet ennyi minden. De mivel nem az a célom, hogy a könyvről írjak ajánlót, esetleg kritikát, ezért a témamegjelölést itt be is fejezném, s áttérnék Tamara naplójára:

“Így veszi tudomásul az ember, hogy egyedül van. Aztán kitalálja az ember, hogy naplót fog írni.

Attila is naplót ír. Mert ugyanolyan totál egyedül van, mint én. Nem mondta, de én tudom. Magamról tudom. [...] Neki is csak a napló maradt. Mert ő is érzékenyebb, mint a népesség többsége. Ha nem volna érzékenyebb, még énnálam is érzékenyebb, akkor nem írna naplót, hanem úgy kísérletezne, ahogyan én kísérleteztem eddig, és a saját kárán tanulná meg, amit én a saját káromon tanultam meg, hogy a nyilvánosság előtt vagy a nyilvánosság kizárásával folytatott smárolások és más szexi játékok közben eldugulhat az ember füle a külső zajok elől, de amikor belül az emberben szünet nélkül ismétlődik egy láthatatlan magnóról a kérdés, hogy ki ez a közömbös idegen, aki dagadtra szívja-marja a számat, az ellen nincs füldugó.”

Szilvási Lajos könyvéből levonhatjuk, hogy a napló lehet egyfajta menekülési útvonal. Az érzékenyebb embereknek – ahogy Tamara bőven kifejtette – szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa azt a töméntelen gondolatot, amelyek odabent dobolnak valahol a két agyfélteke között. És ha senki sincs, aki meghallgatná, mint ahogy ennek a két szereplőnek sincs – a magánéletük valami tragédia – fogják magukat, egy füzetet és kiöntik a lapra mindazt a fájdalmat, boldogságot és egyáltalán bármit, ami az eszükbe jut.

Evezzünk csak vissza úgy száz évet Szilvásitól, egészen Wilkie Collinsig. A fehér ruhás nő furcsa egy regény, nem naplóregény, inkább valamiféle bűnügyi dokumentáció. Amikor olvastam, nem is igazán az fogott meg, ami történt, hanem ahogy az író magára öltötte a különböző szemtanúk hihetetlen színes egyéniségét. Ezen szereplők közül emelném ki Marian Halcombe kisasszonyt, aki legalább olyan szorgosan írogatja a kis naplóját, mint Tamara és Attila.

“Mindenre tisztán emlékszem: eddig nem zavarodtak össze a gondolataim. Milyen világosan érzékelem mindezt: ahogy idevonszoltam magam a hálóból még a napkelte előtt; tollat-tintát ragadtam... majd letelepedtem a szélesre tárt ablak elé, hogy lehűtsön valamennyire a reggel hűvöse... Aztán csak írtam és írtam egyre forróbb testtel és mind éberebb érzékekkel, végig ebben a borzasztó csöndben, amíg ébredezni kezdett a ház... Milyen tisztán is emlékszem minderre, attól fogva, hogy gyertyát gyújtottam, egészen mostanáig, hogy teleróttam ezt az oldalt az új nap fényözönében!

Miért ülök itt még mindig? Miért fárasztom tovább égő szemem és tűzforró tagjaim a további körmöléssel? Miért nem fekszem le és pihenek, hogy az álom leapassza ezt az emésztő lázat? Azért, mert nem merek [...]”

Nos, ebből a részletből kitűnően látszik, hogy Marian Halcombe kényszeres naplóíró. Nem azért, mert egyedül lenne, – bár a XIX. század hölgyei rendkívül sokat unatkoztak – hanem mert ellenállhatatlan vágyat érez, hogy életének minden egyes apró, pirinyó, icike-picike részletét is megörökítse. Mint valami hatalmas életrajz, a saját életéé, amely percre pontosan követi a napok cselekvéseit. Számomra megdöbbentő és egy kicsit hihetetlen is. Van, akit ez valóban szórakoztat?

És zsupsz, újra előreszáguldunk röpke két évszázadot egészen két kortársunkig, Fábián Jankáig és Balogh P. Hédiig.

Lássuk csak, Hédi karaktere rendkívül idegesítő egy lány, ezt már első olvasáskor is érzékeltem. Az állandó szöszmötölése, a listái és az az örökös mentsük-meg-a-földet kényszere... Ennek ellenére a könyv, habár kicsit olyan érzése van az embernek, hogy nem szól semmiről, meghozza a kedvet. És a legérdekesebb az, hogy ahányszor olvasol belőle, mindig máshoz.

“Sajnálom ezeket a gusztusos fehér lapokat összecsúfítani a macskakaparásommal. Különösen, ha belegondolok, mennyi fának kellett emiatt a kis könyvecske miatt elpusztulnia, és mennyi ivóvizet pazaroltak el az előállítása során. Viszont van valami jó is abban, hogy ilyen rondán írok. Legalább nem kell aggódnom azon, ha az öcsém megkaparintja a naplómat, megismeri féltve őrzött titkaimat. Mivel egyáltalán nem fogja tudni elolvasni. Lehet, még én sem.”

És bumm, találkozunk a tipikus naplóíróval, aki a titkait jegyzetelgeti. Mert másnak nem meri elmondani, ezért csak gyűlnek és gyűlnek benne a titkok, a szégyenfoltok, az örömök, amiket inkább elhallgat mindenki elől. És ilyenkor leírja magának. Mert a papírnak van egy olyan csodálatos tulajdonsága, amit azok a földhözragadt tudományok, mint a kémia és a fizika képtelenek megmagyarázni és ezért elfogadni. A papír leveszi a gondok egy részét az ember válláról, megkönnyíti a szívét és néha sokkal jobbat tesz, mint egy kiadós sírás. Legalábbis a fejem nem fáj tőle annyira.

Utolsó példának Fábián Jankát és Emma szerelmét állítom bekötött szemmel a fal elé. Itt nem beszélhetünk naplóregényről, ahogy Wilkie Collins esetében sem. Viszont van néhány részlet Emma naplójából, ami képet adhat nekünk az őt mozgató rugókról.

“1907. július 7. hajnal

A naplóm első bejegyzése rendkívül fontos. Ezért elhatároztam, hogy valami nagy jelentőségű eseménynek kell bekövetkeznie, hogy tollat ragadjak. 1907. július 7-e van, ami önmagában is egy varázslatos dátum (három hetes egymás mellett – mágikus szám!). Ráadásul Budapest felé robogunk az Orient expresszen Papával [...]”

És íme a copfos, csinos, lelkes kislánynapló, amiről már korábban említést tettem. Aki szerint a dátum számmisztikája még nagy jelentőségű esemény.

Az előbbi négy példán végigzongorázva látjuk, hogy teljesen különböző indokok miatt foghatunk naplót a kezünkbe. És sajnos egyiknek sincs semmi köze az annyira elterjedt jó kislány-rossz kislány elmélethez.

Kicsit szégyellem magam, mert míg ezek a fiktív (fontos ezt hozzá tenni?) személyek mögött ott az indok, hogy miért is írnak naplót, én nem tudom, engem mi mozgat. Nem vagyok magányos, és nincs erőszakos kényszerem, hogy nyolcezer oldalas önéletrajzot írjak az ebédemről. Nem félek elmondani a titkaimat és rég kinőttem a copfos, csillogós kislánykorból.

“Új naplót kezdeni mindig különös érzés. Befejezni is az, de elkezdeni még inkább. Olyan, mintha új fejezetet nyitnék, holott erről szó sincs. Egyszerűen az előzőben elfogytak a lapok. Mégis... Nincsenek előttem régebbi, gyűrött oldalak, amelyek korábbi percek gondolatait őrzik. Csak az új, tiszta papír. Egy hónap múlva azt a jövőt őrzik majd, ami akkorra múlttá silányul. De most még csak üres lapok.”

Májusban írtam ezeket a sorokat, amikor a jelenlegi naplómat megnyitottam. Azóta tiszta lapok sora színeződött és hullámosodott be a tollamtól és a kezemtől. Most a felénél tartok. Mögöttem pecsétes papír, előttem csak a fehérség.