Baudelaire: Az idegen

    

- Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?
- Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.
- Barátaidat?
- A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése.
- Hazádat?
- Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.
- A szépséget?
- Szívesen szeretném, csak lenne istennő és halhatatlan.
- Az aranyat?
- Gyűlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd.
- Mit szeretsz hát, különös idegen?
- Szeretem a felhőket... A vonuló felhőket. . . ott, messze: a csodálatos felhőket.

Kérdés

1
Értesz?
Nem.
Fogsz?
Soha.
Akarsz?
Minek? Könnyebb
megbújni.

2
Öt év múlva mindez semmi lesz.
Régi, buta játék,
Értetlenül állnék
Magam előtt, ki most mindent tud,
És harcolni akar
Tűzzel, vassal,
A saját,
Talán képzelt igazáért.

3
Szétteker a tehetetlenség.
Segítesz nekem?
Vagy csak nézel szomorún,
Bágyadtan és mélabún?
Egyszer úgyis abbahagyom.
Megülök egy széken
Csendesen és szépen,
S akkor majd úgy érzem,
Jobb, hogy nem tettem semmit.

Holdvigyor

A tiszta tavaszi estén a lámpák fényköréből kiérve tisztán látszanak a csillagok. Az idő simogatóan langyos volt, és a külvárosi környék még annak ellenére sem félelmetes, hogy egyetlen lélek járta csak az utcákat. Virágillat lengte körbe a lányt.

A tornacipős lábak gazdája nem lehetett több tizenötnél, farmernadrágot és csak egy vastag pulóvert viselt. Sporttáskája térdét verdeste, akadályozva minden egyes lépésnél. Hosszú hajába enyhe fuvallatok kaptak, amik a jácintok, ibolyák és cseresznyék illatát hordozták. A csillagokat tanulmányozta, nyakát az ég felé nyújtva, elmélázva, végtelen nyugalommal. Jól eső fáradtság töltötte el, az a fajta, amikor egy sikeres edzést tud maga mögött az ember. A csillagok varázsköpenyt vontak az álmodó föld fölé. Az apró, fénylő pontok közül villant ki a Hold széles, görbe mosolya: szabályos vonalát elnézve nem kellett sok fantázia, hogy belelássa azt a kissé gunyoros, önelégült arcot, amin a Hold széles vigyora terpeszkedett.

 Hirtelen halk neszre lett figyelmes. A fekete macska puha léptekkel szökkent elő a sötétből, de belegabalyodott egy ágba. Villámgyorsan kiszabadult, és a lány úgy látta, mintha hátra pillantott volna, hogy nem látta-e senki, majd ismét eltűnt a sötétben. De hát ez lehetetlen volt, a macskák ennyire nem intelligens lények. Amikor újra feltűnt, a következő lámpa alatt leült, és a holdat nézte. A lány is megállt a sötétben – hátha így nem veszi észre az állat – és figyelte.

- Pont tökéletes arra, hogy megtartson! – mondta a macska, és felszökkent a levegőbe.

A lány biztos volt benne, hogy álmodik. Az az édes kis cica, aki az előbb ott ült a szaltót hányt és egy emberi lénnyé változott. Hosszú haja copfba fogva követte mozdulatait, fekete szoknyát és blúzt viselt. S felült a Holdra, mintha csak egy díszlet lenne egy színdarab egén. Jobban megnézve egészen furcsa, szinte önmagának tükörképeként festett a boszorkány. Mert csak boszorkány lehetett. Ugyanaz az orr, kicsit ferde, de egyenes, ugyanott volt anyajegye a bal szemöldöke felett. Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét, és amikor újra felnézett, a lány ismét macskává változott. Ott ült a Holdon, szemlélve az alatta levő tájat. Különösen jó látása lévén az állat tisztán látott minden egyes fát, lámpát, oszlopot és házat.

Volt valaki más is a környéken, egy fiú. Hanyagul vállára vetett táskával, lendületes léptekkel haladt hazafelé. Magában mosolygott valamin. A macska kíváncsian figyelte. Kedves arca volt, még szinte ártatlan, gyermeki, alig 15 éves.

 „Ebből elég!” - rázta meg a fejét a lány, mert a fejében kavargó gondolatok, mintha a macska-boszorkányéi lettek volna. Sietős léptekkel indult hazafelé, tekintetét a földre szegezve. Micsoda ostobaság ez, egy alakváltó, aki felül a Holdra, ami nyilvánvalóan milliónyi fényévre található, és még az arcát is felveszi. Na és a fiú, akit látott?

A macska megrezzent, amikor a lány előtűnt a sötétből. Hát tényleg igaz balsejtelme, figyelték. Villám gyorsan szökkent le a Holdról és eltűnt a sötétben. Telefon csörgése zavarta meg a lányt gondolkodásába.

- Szia, kislányom! Hol vagy? Már itthon kéne lenned. – szólt a készülékben az aggódó szülői hang.

- Mindjárt otthon vagyok, csak késett a busz. – felelte, majd letette. Tekintetével újra a macskát kereste, de nem találta.  Csalódottan fordult be az utcasarkon, mégis csak képzelődött. Lassú léptekkel közeledett otthona felé, ahol az ablakok hívogatóan világítottak. Már alig várta, hogy az ágyába dőlhessen és álomra hajtsa a fejét.

- Pszt! – hallotta a halk sziszegést. Mikor megfordult a macska ült ott, a sarkon, elegánsan, figyelő tekintettel méregetve a lányt.

- Hát itt vagy! – kiáltotta, szavai visszhangzottak a csendben. Erre az állat riadtan elszaladt.

Otthon még sokáig ült az ablakban, egyre csak nézve a Holdat, várva hogy újra feltűnjön a macska.

Pöttöm Fanni és a varázsceruza

kép innen

Volt egyszer egy varázsceruza. Ezt a varázsceruzát csak varázshegyezővel lehetett kihegyezni. A ceruzát egy boszorkány készítette réges régen, mikor még hatalmas grafit hegyek borították a földeket, aztán a világ hirtelen hét fele szakadt, a boszorkány meg Afrikában maradt. De hej, a megvarázsolt grafitceruza Párizsban ragadt. A boszorkány pattogott is a sok néger között, verte a seprűjét a falhoz dühében, hogy mi lesz most, nem tudja átrajzolni a szép dolgokat, gonosz, csúf dolgokká. Mert rajzolt volna az elefántnak egérbajszot, a kutyának meg macskafület, az oroszlánnak nyúllábakat. Mikor kissé leháborodta magát ott a zsiráfok földjén, és kinapozta magát a Szavannán, eszébe jutott, hogy hát van még hegy ott, ahol eddig volt! Készít még egy varázsceruzát! De lássatok szerencsét, a hegyek eltűntek. Elnyelte őket az óceán. Na már most, egy boszorkány a levegőben még tud közlekedni, a földön is, de búvárkodni azt nem tud. A boszorkányok rettegnek a víztől.

Tehát a grafit maradt a vízben, a ceruza Párizsban, a boszorkány pedig nagy mérgében majdnem megpusztult.

A csudálatos fura történések, amikhez nincs hozzászokva a szem, a fül, és a száj, hamar elterjed, ha nem tudja az ész miképp működhet, ami működik. Így lett, hogy híre járta egy lányról, aki olyan rajzokat készített, amilyet ti még nem láttatok. De még talán én sem azelőtt.

Építészek, villamosmérnökök, plakáttervezők akarták megtudni a titkát, már a milliomos emberek is liciteket tettek, hogy megveszik tőle a ceruzát, vagy szerződést ajánlottak, hogy dolgozzon nekik.

Omladozó épületek falait foltozta be, kipukkadt kocsikereket javított meg, kitört ablakot tett töretlenné, kiszínezte a korlátokat, megcsonkolt testű katonának rajzolt új kezet, kisgyerekeknek puncsfagylaltot Párizs utcáin. Aztán folyókat, rá hajót, épületeket, katedrálist.

A banyának nem kellett több, elhatározta, hogy utána megy ennek a dolognak, megtalálja azt a lányt, visszaveszi tőle a ceruzát, még akkor is ha egy új bibircsók nő az orcájára!

Tudta ám a vén banya, hogy a szükség előbb utóbb a kezére játszik, de mivel igen lusta volt a piszkos munkát illetően, kibattyogott a legközelebbi szivárvány csücskébe, és mélyen a zsebébe nyúlt. Elővett három babszemet, és így kezdett verselni az ég alatt

Fityfiritty és kuszkurusz
babszemborsó, álommanó,
kicsi föld ébredezz,
babszemet szökenj nékem,
törpe hadat teremj nekem.

S olyan törpék szökkentek azokból a babszemekből, hogy erre bármelyik virágoskert rózsái pislogtak volna nagyokat. Hárman voltak, a süvegük piros, a ruhájuk kék, kantárral felcsippentve, hogy le ne essék a kerek pocakjukról. Piszmogtak és prüszköltek, aztán tántorogtak párat  maguk körül, és kérdően a banyára néztek, majd így szólt az első

- Hol az arany?

- No és az ezüst? - így a második.

- A kincs? - sandált körbe a harmadik.

- Ebugatta, teremtette! Micsoda kapzsi népség vagytok ti! - forrongott a boszorkány. - Először és utoljára szövetkezem veletek, túl messze van nekem Párizs, lejárnám a lábamat. Hallgassatok ide, hozzátok nekem vissza a ceruzámat!

A törpék körbe álltak, egymás vállát fogva tanakodtak, mintha csak valami fontos kosárlabda mérkőzés mezes tagjai lennének, pusmorogtak, susmorogtak.

- Mit adsz érte? - kérdezte a hosszú szakállas.

- Hogy mit?! Mit adok érte?! Életben maradhattok... - vetette oda a boszorkány.

- Nekünk az nem elég.

- Ha visszahozzátok nekem, rajzolok nektek egy aranypalotát, és egálban maradunk. Varázslatot rá! - azzal kezet ráztak.

No, a törpék elindultak franciába, hamar rá is akadtak Pöttöm Fannira.

Az első törpe koldusnak adta ki magát, és amikor a kislány arra járt, megkérte, rajzoljon neki egy kis ételt, és szeretné megnézni közelebbről azt a csudacsoda ceruzát, ennyi öröme legyen meg az életben. De a kislány nem adta.

A második törpe szomorú kisgyereknek álcázta magát az iskolában, mert senki nem rajzolt neki semmit. Itatta az egereket a parkban, amikor Pöttöm Fanni vigasztalni akarta. Rajzolt is neki egy szép kisautót, de az a törpének nem volt elég. Ő is rajzolni akart a ceruzával, de a lány nem tágított.

Nem adta a ceruzát.

A harmadik törpe bankárrá lett, és oda ígérte a lánynak az összes pénzt a világon, ha neki adja a ceruzát.

Mit gondoltok? Mondanom se kell, egyik törpe sem járt sikerrel.

- Fakutya és vasmasmacska! Ennyit értek ti semmirekellők! - óbégatott a boszorkány. - Majd elintézem én!

A ceruza, hiába volt varázsceruza, igen csak gömbölyű végű kezdett lenni a sok firkálástól. Ki kellett hegyezni! De mit mondtam nektek azt elején? Varázsceruzához, varázshegyező dukál. Így lett, hogy a lány hegyező után kutatott, ami a boszorkánynak kapóra jött. Varázsolt magának egy párizsi papír boltot, ahol lehetett mindenfélét kapni, olyat, ahova az iskolába járó gyerekek betérnek, ha színes papír, olló, ragasztó kell, tolltartó, színes radír, vonalzó, vonalas-kockás füzet. És hegyező.

Pöttöm Fanni már az összes párizsi papír, kreatív és hobby boltot végig járta, de olyan hegyezőre nem akadt, amit eltűrt volna az a ceruzahegy. Hát nem akart kihegyeződni az a fránya! Amikor délutáni búslakodása közben, megpillantott egy hatalmas ollós cégért, és a feliratot, hogy papírbolt, megörült.

- Csókolom! - köszönt a lány, csilingeltek a csellengők az ajtó felett, jelezvén az új vevő jöttét.

A boszorkány egy nagymama bizalomgerjesztő külsejét öltötte magára, és nagy szakértelmet tettető hangsúllyal megkérdezte miben segíthet.

- Hegyezőt keresek a ceruzámhoz. - mondta Fanni.

- Egy lukut, két lukut, fémhegyezőt, műanyagot, tekerőset, zörgőset, kicsit, nagyot? - hadarta az eladó.

- Mindenképpen olyat, ami kitudja hegyezni ezt a ceruzát, ha lehetne, végig próbálnám ami csak van.

- Az összeset? Hát miféle ceruza ez, hogy ilyen válogatós? - kérdezte tetetett értetlenséggel a banya.

- Csak egy hegyezőt szeretnék.

- Hát először is, meg kéne néznem azt a ceruzát, hogy miféle lehet. Hátha azzal többre mennénk, könnyítene a választáson.

A lány habozva kihúzta a zsebéből, egyik markába szorította.

- Jó. De nem adom oda.

- A kezembe kéne fogni pedig, mert a súlya is fontos lehet, meg a grafitot is megvizsgálnám közelebbről. - érvelt a boszorkány.

- Nem - erősködött Fanni.

A boszorkányt nem volt nehéz kihozni a béketűréséből, rögtön paprikás lett az ellenkezésre.

- Adod ide, de rögvest! Elvetted ami az enyém! Az a ceruza az enyém! - ordított.

A lány magához szorította a ceruzát.

- Nem!

S abban a pillanatban eszébe jutott a lánynak, mert hogy okos is volt, mert hát aki ilyen szépen tud rajzolni, az buta nem is lehet, hogy van a ceruza végén egy kis rózsaszín radír.

- Vissza, vagy kiradírozlak! - fenyegette meg a boszorkányt.

De az a dühtől nem is látott már, a lány felé kapott, a ceruzát akarta markolni, kitépni a kezéből, de Pöttöm Fanni minden lélekjelenlétét összerántva, fordított egyet a ceruzán, és gyorsan leradírozta a banya kezét.

- Mit tettél!? - az meg így sápítozott, mire a lány jól szájonradírozta.

Mivel a boszorkány kéz nélkül varázspálcát nem tudott lengetni, száj nélkül pedig átkot szórni, ártalmatlanná vált, és talán a mai napig így mérgeskedik abban a párizsi papírboltban, ha a lánynak meg nem esett rajta a szíve. A hegyező ott csillogott a felső polcon, nem volt nehéz észrevenni a többi közül, fogta a lány, és kihegyezte a ceruzát. Azóta is megjavítja az elromlott dolgokat, és ha Párizsban jársz, talán te is kaphatsz tőle egy rajzolt puncsfagyit.

A "rendőrgyilkos" árnyékában

A nagymamám gyakran elmeséli ezt a történetet. Ha előkerül a nagybátyja fényképe, ha Máriapócsra látogatunk, de különösen, akkor, ha Pócspetriben járunk.

„Kiskorunkban a húgommal azt hittük, Pócspetri a világ közepe. Az emberek dolgoztak, a gyerekek tanultak, mindenki szerette egymást. Zárt közösség voltunk, a hírek lassan, alig jutottak el hozzánk. Akkor még nem volt televízió, rádió, még villany se. Egyetlen hangszóró volt, a községháza előtt.

Tavasz volt, a falu szélén lévő erdő mellett pedig majálist rendeztek, ahová minden gyerek eljött. Egész nap ott voltunk, játszottunk, egyszerűen jól éreztük magunkat. Mikor visszajöttünk, mindenkinek azt mondták, hogy siessen haza… mert nagy baj történt. A szüleim, miután megérkeztünk, nem engedtek ki minket.

Mint később kiderült, államosítani akarták az iskolát, amit a falu az egyházzal közösen épített. Egy igazi csapás volt. A falu apjai nem fogadták ezt el: hisz az iskolát ők építették a saját kezükkel, és most el akarják tőlük venni.

Sosem felejtem el. Mire hazaértünk a majálisról, az emberek már ásóval, kapával felfegyverkezve álltak a főtéren. Rendfenntartókat vezéreltek ki, hogy visszaszorítsák a tömeget és egy fegyver elsült. Az egyik rendőr meghalt.

Baleset volt. 

Igenis, az volt, de kellett valaki, akire ráfoghatták, hogy példát statuáljanak. A nagybátyám pont megfelelt. 

Apukám, de az egész család számára is rettenetes tragédia volt. Még sosem láttam sírni az apámat, akkor viszont zokogott, mert a testvérét elfogták, és bíróság elé állították. A kilenc fiú közül, ő volt az egyetlen, aki tanult: Nagykállóba járt gimnáziumba, később katonatiszt lett. Még csak huszonkilenc éves volt. 

A házakból majdnem egy hétig nem lehetett kijönni. Az állatokat is csak lopva etették és itatták. A falu utcáit tankok lepték el. 

Elmaradott falu voltunk. Nem volt se villany, se gáz, csak egy hangszóró a községházán. Az előtte lévő teret homok borította. Az egész falunak ott kellet hallgatnia a tárgyalást. Nagyanyám, aki egyszerű parasztasszony volt, elvágódott a homokon az ítélet hallatán: Miklóst, a nagybátyámat halálra ítélték és pár napon belül felakasztották. 

A szüleim mindig azt mondták és ez a mai napig jellemző rám, hogy „jaj kislányom, csak egy szót se szólj, nehogy bajba kerülj˝! Nem tudtuk eldönteni, ki barát, ki ellenség, ki hisz Miklós ártatlanságában, ki ítéli el. Az, hogy rendőrgyilkos van, vagyis volt a családunkban, örökre ránk nyomta a bélyeget. 

Mindenkit bevettek a termelőszövetkezetbe, csak minket nem. Akkor ez hatalmas csapás volt számunkra. Volt egy kis földünk, a végén fasorral, télen mindig onnan hoztunk tűzifát. De abban az évben nem. Nem engedték. Mivel a szobákban éjszakánként annyira lehűlt a levegő, hogy reggelre megfagyott a pohárban a víz, a húgom és én anyukám testvéréhez, Szakolyba kerültünk, ahol már akkor is hárman voltak. Alkalmazkodnunk kellett, és azt hiszem, kettőnk közül nekem ment jobban. A húgom folyton csak sírt. Abban az évben lerontottuk a jegyeinket. Később mikor visszakerültünk Pócspetribe, megint jó tanulók lettünk. 

A továbbtanulás sem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, nem mehettünk oda, ahová elképzeltük. 

Általános után Nyírbátorba kerültem, az akkori tanácselnök lányával együtt. Ha a hétvégére én jobb jegyet szereztem, mint ő, akkor az apja mindig ordibált és kiabált velünk. Végül édesanyám behozott Nyíregyházára, és a Kölcseyben érettségiztem le. Itt sem mertem beszélni, annyira meg voltam félemlítve. Nem tudtam, kinek mit mondjak, miből lesz bajom, miből nem. Mivel nem szólaltam meg, csak ha kérdeztek, és a legtöbb örömömet a matekpéldákban leltem meg, az osztálytársaim azt hitték, beképzelt vagyok. Pedig nem voltam az. Csak rettegtem.

De nem is illettem ide igazán. Itt mindenki boldog volt, én meg, ha hazamentem, otthon is csak a sírást láttam. Pedig tudom, hogy a szüleim szerettek minket, jobban, mint bárki mást. 

Nem volt könnyű. Semmi jövedelmünk nem volt, ellenben a szüleimnek el kellett látniuk két középiskolás - majd később egyetemista- lányukat. Anyukám varrónő volt, mindig a gép mellett ült és varrt. Ennek köszönhetjük, hogy tanulhattunk. Apukám lendíthetett volna a helyzetünkön, ha lett volna földje, de nem volt.

Végül leérettségiztem. Legszívesebben tanárnak mentem volna, de az a bizonyos tanácselnök megakadályozta. ,,Rendőrgyilkos van a családban˝- ez volt az indok. 

A Szűz Máriától vártunk segítséget. Mindig elzarándokoltunk hozzá Máriapócsra. Úgy gondolom, akkor is ő segített meg.

Mivel tanár nem lehettem, Szegedre mentem, hogy gyógyszerésszé váljak. A felvételi bizottság elnöke előtt ott volt a jelentkezési lapom, a tanárképző áthúzva, felette a gyógyszerészeti kar neve. Az osztályfőnököm írta át. Nem hiszem, hogy segíteni akart, mégis ennek köszönhetem, hogy felvettek. Megkérdezték, mi történt, én pedig elmondtam. Három fő ok volt: az, hogy nagyanyám kulák volt, hogy mélyen vallásos vagyok, és hogy a családban volt egy rendőrgyilkos. Ennyi elég volt ahhoz, hogy ne lehessek tanár. Az elnök rákérdezett a gyilkosságra, én pedig elmondtam, mi történt, azaz hogy baleset volt. A rendőrt a saját fegyvere ölte meg, mikor véletlenül elsült. 

A húgommal mi lettünk az első nők, akik továbbtanultak a faluban. Addig ez csak a fiúknak adatott meg, és mi sem mutatja jobban a falunk erős Hitét, mint az, hogy mindegyikük pap lett. 

Hogy mennyi minden maradt ki az életünkből, azt akkor tudtuk meg, mikor elkerültünk otthonról. Az idő múlásával ezek az emlékek elhalványultak, ám sosem feledkeztem meg a nagybátyámról. A szüleim egész hátralévő életét végigkísérte ez a tragédia. 1986-ban újratárgyalták az esetet, és a nagybátyámat ártatlannak ítélték. Pócspetriben az iskola ma már az ő nevét viseli.

Sokszor eszembe jut, hogy ha ez akkor nem történik meg, ha nem velünk történik meg, akkor talán máshogy élhettünk volna. Gyakran felteszem magamnak a kérdést: ha nem hal meg, Miklós vajon milyen ember lett volna?”

A mű Nyíregyháza önkormányzata által hirdetett pályázatra készült igaz történet alapján, és III. helyezést ért el.

Radnóti Miklós: Zápor

 Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.
Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!
Emlékszik és gyötri a bánat.

Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! Ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.