Interjú Clara Royerparral - 1. rész

Hogyan magyarázza, hogy a Csillag cím hatására rengeteg párizsi magyar veszi fel önnel a kapcsolatot?

Általában, először inkább a magyar eredetemről akarnak velem beszélni, mint a könyvről, vagy fordítást kérnek tőlem. Ennek ellenére nagyon örülök, még akkor is, ha nem kifejezetten franciaországi magyaroknak írtam. Ritka, az ilyen közönség.

Valóságos kockázata volt ennek a címválasztásnak.

Ez igaz. Magyar címet választani, igazi kihívás: ha az emberek nem tudják elolvasni, nem ismerik a kiejtést, a szó „csillag” nem igazán szép. Személy szerint, én csodálatosnak tartom a szót, ez már csak egy egyszerű hallási, vagy megszokási kérdés. Természetesen, ha azért siklunk tovább egy könyv felett, mert a cím túl bonyolult, az bosszantó. Máskülönben szerintem könnyen kilyukadhatunk ennél a véleménynél. De tisztában voltam ezzel a kockázattal, amikor címet választottam. Mindenesetre a történet választotta a címét.

Antal személyiségével rengeteg történelmi információt adsz Magyarországról. Fontos ez számodra?

A személyisége „parancsolta”: valaki, aki mindenről tud mindent, de ez a tudás hasztalan; más szóval, ha a személyiségre vagyunk kíváncsiak, akkor a történelemre is. Meggyőződésem,  hogy emiatt nem sikerült sohasem választanom a történelem és az irodalom között. Ez a két elem nagyon összekapcsolódott Magyarországon és Közép-Európában is.

Beszéljen a magyar gyökereiről, mi fordította a magyar tanulás irányába?

Tizenöt évesen bájolt el a magyar nyelv, miközben John Irving egyik novellagyűjteményét olvastam, ami hihetetlenül megérintett. Az egyik történet két diák történetét meséli el, akik egy titkos nyelvet találtak ki. Az elbeszélő a végén elárulta, hogy ez a nyelv a magyar volt. Gyönyörű volt, egy elásott kincs a számomra. Emiatt akartam még jobban megismerni.

Természetesen nem akadt magyar irodalom nyomára a könyvtárban. 

Nem. Később, húsz évesen, egy éjszaka alatt elolvastam egy Márai Sándor könyvet, utána Kosztolányi Dezsőtől az Édes Annát, és úgy éreztem hihetetlen erejük van. Nem sokkal később fedeztem fel Kertész Imrét, és hirtelen minden megvilágosodott. Azt mondtam: ezt akarom csinálni, ezt akarom olvasni, el akarok oda jutni.

Forrás: http://litteraturehongroise.fr/entre-les-lignes/2011-06-29/interview-avec-clara-royerpar-johnatan-joly

Danny Boyle- Trainspotting

Az 1996-ban bemutatott alkotás Danny Boyle második rendezése. A filmet Irvine Welsh azonos című regénye alapján készítették el, a forgatókönyvet John Hodge írta.

A film a főszereplő narrációjával kezdődik, ahol kifejti mit jelent az élet egy földi számára. Ez nem más, mint a házasság, a munka, jelzáloghitel, hálátlan gyerekek, rohadt nagy tévé, vasárnapi kvízműsor stb. Ezzel 2 kg heroint, ami sikerül is nekik. 16 000 fontra tesznek szert, amit a 4 jóbarát 4 fele oszt. A pszichopata Begbie őrzi a megszerzett zsákmányt, és agresszív módon védelmezi. Renton felveti az épp akkor szabadult Spudnak, hogy lépjenek le a pénzzel, de ő sosem tenne ilyet. Viszont a Betegfiú nyíltan kijelenti, hogy ő már réges rég megtette volna, ha esélye van rá. Az éjszaka folyamán Renton egymaga lopja el barátaitól a pénzt, bár a jólelkű Spudnak hátrahagy néhány fontot. Ezután Renton új életet kezd, egy olyat, ami talán unalmasnak tűnik, de megvannak a maga előnyei. Tehát új munkát talál, megveszi az első lakását, felveszi a jelzálogkölcsönt…

Ezzel szemben ő (Mark Renton) nem az életet választja, hanem a heroint. Ezt különösebben nem is indokolja meg, mert ahogy mondja, a heroin mellett nincsen szükség okokra. Persze ő is, mint a legtöbb drogos mepróbál leszokni, de átütő sikert nem ér el vele. Mikor épp tiszta, a szintén függő barátaival múlatja az idejét, de hamar rájönnek a való világ unalmára, ezért amint tehetik visszaszoknak. Később egyszer annyira kiüti magát, hogy kórházba kerül és végül a szülei hatására sikerül megszabadulnia a szertől. Ekkor úgy dönt, hogy elköltözik Londonba és tisztes polgárok életét fogja élni. Azonban ez az állapot nem sokáig áll fönn,

ugyanis az úgynevezett barátai hamar megtalálják és belerángatják egy piszkos ügybe. Megpróbálnak Londonban eladni

Számomra ez a film nagyon fontos, mert egy olyan oldalát mutatja be a drognak, amiről sosem beszélnek. Minden drogról szóló előadáson azt hallhatjuk, hogy ez milyen rossz, ha ilyen szerekkel élsz, meghalsz. De bennem sokszor felvetődött a kérdés, akkor miért is szoknak rá egyesek? Mark meg is magyarázza, hogy az élményen túl, egy nagyon kemény döntés, hiszen le kell mondania az életről. Ezt csak úgy tudja megtenni, hogy elhiszi, számára ez az élet értéktelen. Hiszen nem törődünk mással, csak az élet folyamán sorra fellépő gondokkal. Aggódhatunk a számlákon, a munkánkon, mérgelődhetünk az időjáráson; addig egy heroinista számára az élet sokkal nyugodtabb, hiszen nem kell csak az élvezetre koncentrálnia. Viszont később Renton rájön, hogy ez sem mentesít a mindennapi küzdelem alól. Ahhoz, hogy anyagot szerezzen lopnia, hazudnia és csalnia kell. És ez így mehet egy ideig, de semmi nem tart örökké. Ahogy a pillanatnyi boldogságot adó heroin is elmúlik, úgy ér véget a boldog semmibe süppedés ideje is, mert ahhoz, hogy ezt fenntartsuk, bizony be kell mocskolni a kezünket. És mikor már azt hisszük, nem süllyedhetünk mélyebbre, rájöhetünk, hogy nem maradt semmink.

Az 51-es lakás

Leakasztotta a nyakából a kötényt és a szekrénybe tette. Levette az egyen pólót, helyette a saját, agyonhordott Passenger feliratú pulóverébe bújt. Kihúzta a hajából a gumit, a vörös szálak hullámosan és csillogón borították be a hátát. Kivette a táskáját, átvetette a vállán. Becsukta a szekrényt. A fém ajtó hangosan csattant az üres helyiségben. Megint ő zárt be.

Bakancsa kopogott a fehér csempén, a lámpa természetellenes fénybe vonta az arcát, s szúnyogra emlékeztetően döngicsélt. A lány örült, ha végre lekapcsolhatta.

Kiérve az éjszakába egy utcalámpa alatt keresgélt cigaretta után. Öt szál zörgött a dobozban, mire elhúzta a száját. Végül mégiscsak kivett egyet.

Otthagyta az utcalámpa keserű foltját és a sötétben gyújtott rá. A tűz narancssárga fénye végigsimogatta az arcát. Összehúzta magát és továbbindult.

Sötétek voltak a házak, üresen ásítottak az ablakok. Ez a hatalmas város legszéle, ahhoz, hogy az ember a színes, villogó, lüktető központba jusson, vonatra kellene szállni. De errefelé minden alszik.

Két éve élt itt, nem ismerte senki. Az volt az igazság, hogy egyszerűen nem akarta. Otthonról csendben jött el, csak egy levelet írt, ahol megpróbálta megmagyarázni, miért van szüksége erre. Megkérte őket, hogy ne keressék. És megígérte, hogy visszamegy, ha eljön az ideje.

Mintha egy teljes élet telt el volna azóta.

Egy ideig csengett a telefonja és hónapokig kapta a leveleket, amelyekben több volt a miért, mint a kötőszó.

Nem válaszolt, sem a hívásokra, sem az üzenetekre, így egy idő után elmaradtak a kérdések. Az anyja néha még mindig küldött neki egy-egy levelet, mesélt benne az otthoni dolgokról, de már nem kérdezett semmit. Elfogadta a lánya döntését. Nem értette, de elfogadta.

Tövig szívta a cigarettát, majd egy kuka fedelén nyomta el a csikket. A szikrák utolsó sárga csillagot vetve hunytak ki. Rágyújtott volna még egyre, de már csak négy szál maradt, azzal kell kibírnia a hét hátralevő részét. Egy betonpalotában lakott, kis garzonlakásban. A tulajdonos egy idő után belement, hogy kifesse a falakat, de ezért plusz pénzt kellett fizetni, meg persze ígérgetni, hogy sokáig marad, s ha elmegy, mindent visszaállít az eredeti állapotába.

Nehezen rángatta fel magát a fokokon, a fullasztó lépcsőházban megült a csend, mint valami unott, kövér madár. Tudta, kik laknak az ajtók mögött. Látta őket nap, mint nap, hallotta a hangjukat, néha úgy érezte a gondolataikat is.

Volt itt egy ázsiai fiú, aki nem tudta eldönteni hová húz inkább. Emiatt állandóan üvöltözött, hol a szüleivel a telefonon keresztül, hol a kis egyetemista lánnyal, hol a gyorséttermes sráccal, nem tudván melyik is kell neki.

Élt itt egy egyedülálló anya, aki idegességében virágokat ültetett az apró előkertbe. Ujjai folyton rángatóztak a kislapáton.

Felette feltörekvő bróker, akinek az összes holmija dobozokban áll. A férfi fölényesen mosolygott mindenkire, éjszaka pedig telefonon ócsárolta a környezetét és türelmetlenül várta, hogy elköltözhessen.

A lány mindent tudott ezekről az emberekről, elég volt egy kicsit odafigyelnie rájuk. Ők viszont nem tudták, hogy létezik. Egyszer a saját fülével hallotta, amint az ázsiai fiú idegen kiejtéssel ajánlgatta az 51-es lakást valamelyik barátjának. Kicsi, de átmenetileg tökéletes.

Csakhogy az 51-es lakás a lányé volt.

Belökte az ajtót. A garzon minden apró kis szeglete ki volt festve. Színek özönlötték el a falakat, arcok, árnyak, virágok, bögrék, madarak, drótok, szavak szavak szavak. Karácsonyi füzérek zöld indái kanyarogtak a csöveken, a székeken, az ágytámlán. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, bekapcsolta az elosztót. Fények színes mozdulatlansága töltötte be a lakást.

Ledobta a táskáját, feltett egy kávét, az utolsó kanálnyit kaparta ki a dobozból. Nem volt tej, úgyhogy vízzel hígítva itta. Ledőlt az ágyra és felnézett a plafonra. Sötét felhők közül emelkedett ki a határozott vonásokkal írt szöveg:

Kattogott az óra

És szálltak a percek

Néma zörejként sercent

Valahol lent

Messze lent

Csontok és inak lágy szövetén át

Sercent

Meg pengett

És egyre csak dúdolt

A Szív.

A lány bebújt a kiszínezett szoba mesebeli barlangjába, tarka indiai takarók közé, az 51-es lakásban, valahol New York örökké álmodó kertvárosában.

Tudta, hogy nem megy haza. Neki már ez az otthona. S egy nap, amikor majd ki mer lépni, az egész környék, sőt, még beljebb, a hangok, életek, színek központja is meg fogja tudni, hogy az 51-es lakás nem üres.

Többé már nem. 

A blog jelenség

„We are the eyes, ears, and voice of our generation...” olvashatjuk a bloggereffect.com weblap címlapján. Vagyis, mi vagyunk a szemei, fülei és hangjai a generációnknak. A blog jelenség bekúszott a mindennapjainkba, észrevétlenül rátelepedett a böngészőnkre és hozta létre kiterjedt világhálóját szerte ezen a földön. Egy kicsit talán mindenki ismeri a négy betűs jövevényszót, hiszen visszaköszön feliratos pólókon, reklámokban, információforrásként megjelölve, címekben, feladatokban – egy szóval a mindennapokban. Még is, a blog szó millió árnyalatát lehetetlenség ismerni, és a többség csak egyetlen színt lát belőle egész életében.

A blog egy olyan periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll, függetlenül attól, hogy mi az oldal témája, formája és hogy nyilvánosan elérhető-e.
 

Az én-blogok:

forrás: weheartit

A blog legelterjedtebb fajtája és kezdeti változata. Olyan, mint egy napló, attól eltekintve, hogy míg a papír alapú könyvecskét általában féltve őrzik, és vérengző fenevaddá alakulnak tulajdonosaik, ha valaki bele találna olvasni, addig internetes testvérét többségében publikus, nagyobb közönség olvassa. Arról szólnak, mi történik a blog író mindennapjaiban, hol járt, miket olvasott, miket látott, vagyis minden, amit érdemesnek talál megosztásra. Megfigyelésem szerint általában az idősebb korosztályra jellemző, akik így mesélnek újszülött kisgyermekeik fejlődéséről, családi összejövetelekről, munkáról, közös nyaralásokról. A tinédzserek is előszeretettel írnak blogot, de azok általában valamilyen témát dolgoznak fel. A többi típushoz képest viszonylag kis közösséggel rendelkeznek, hiszen témái nem érintik az emberek többségét, inkább a személyes ismerősök és a család barátai lelhetik örömüket a böngészésükben.

A divatblogok:

Jelentős százaléka a blogszférának a divatblogok közül kerül ki. Ezek a magazinszerű oldalak nagy népszerűségnek örvendenek, főleg a női olvasóközönség körében. Írója igényes (és kevésbé igényes) fotókon keresztül mutatja be az általa kreált öltözeteket, esetleg saját készítésű ruháit. Sokszor azonban ezek csak olyan oldalak, akik mögött egy olyan blogger ül, aki nagy hódolója a stílusnak, eleganciának és a témában ír cikkeket, amiket olyan fotókkal illusztrál, amiket az internetről tölt le. Talán azért is olyan közkedveltek, mert nincs sok olvasnivaló, és azt is kellemes stílusban közlik. Inspirációt meríthetnek olvasói az öltözködéshez, és irigykedhetnek a jobbnál jobb designer darabok láttán. Igen, ugyanis ha valaki egy kisebb fajta sikerre tesz szert a blogjával szinte törvényszerű, hogy felkeresik a bloggert márkák és „szerződéseket” ajánlanak neki. Ruhákat küldenek neki, amit be kell mutatniuk egy bejegyzésben, így reklámozva is a márkát. Mindenki jól jár, ugye?

Beauty/Szépségblogok:

A divatblogok ikertestvérei, a különbség csupán abban rejlik, hogy kozmetikai termékeket mutatnak be, tesztelnek és csodás sminkek elkészítését tanítják az olvasóiknak.

Főzős blogok:

Hasonlóak az előzőekhez, szerzőik recepteket tesznek közzé és készítenek el fotódokumentáció segítségével téve élvezhetőbbé az olvasást. A diétás blogok is ide tartoznak, amik, mint a nevük is mutatja, segítenek egyes diéták megismerésében, és lássuk be, követni is könnyebb a szigorú szabályokat, ha látjuk, hogy mások is képesek rá, a bloggernek pedig ott van az oldal, ahova fel kell töltenie a tartalmat, így a csalás lehetőségét is kizárva.

Szépirodalmi blogok:

A képernyő mögött ülő bloggerek általában írói ambíciókkal rendelkeznek, lehet befutott, vagy akár még csak leendő-írópalánták szárnypróbálgatása is a blog. Novellák, regények, egypercesek, tárcák és egyéb változatos műfajú alkotások, amik azért kerülnek a világhálóra, hogy az arra fogékonyak elolvashassák, kritikával illessék. Egy könyvhöz képest a különbség abban rejlik, hogy a dolog interaktív, a kommentek által az olvasók formálhatják a tartalmat, hozzájárulhatnak a fejlődéshez, változásokhoz.

Utazónaplók:

Az utazások szerelmeseinek „eszmei síkja”, ahol megoszthatják a világ bármely pontján, hogy hol vannak, mit láttak, hol ettek és miért érdemes oda ellátogatni. Nem az elfogult prospektusok szemével, hanem igazi világi csavargóként, emberi látószögből mutatja be a várost vagy országot, ahol jár. Segít eligazodni az oda készülőknek, és átadja az élményt azon olvasóinak, akik sajnos nem tehetik meg, hogy meglátogassák álmaik helyszíneit. Szintén rengeteg fotóval illusztrált, igényes tartalmú bejegyzésekről van szó, amiben egyszerre jelenik meg a történelem, kultúra, a konyha, szórakozás, sportok. A különböző utazási magazinok is rendelkeznek blogokkal, de rengeteg az önjelölt csavargó is, akik független nézőpontot ajánlanak ebben a rendkívül színes világban.

Bulvár blogok:

Az internetes magazinok, amik mindennel foglalkoznak . A kedvenc színészed legutóbbi vacsorájától kezdve, a legújabb hollywoodi filmpremierekig mindent megtalálsz, ami bulvár. Stílusuk a legkülönfélébb lehet, íróik is változatos személyiségek. Vannak kifejezetten sztár orientáltak, amik egyetlen művész körül forognak, a vele kapcsolatos híreket osztják meg a blogon, és minden más egyebet, ami a rajongók kedvére tesz. Zenéket, képeket, interjúfordításokat, videókat.

és még rengeteg más…

És amit életre hívott: a blogger életstílus

A blogok megjelenésével egy új embertípus jelent meg a színen, a blogger. Ez az angol kifejezés a blog írójára. Ugyanis, ha az ember blogot vezet, hozzá tartozik egy olyan életstílus, amit blog-talan társai nem mondhatnak magukénak.  A rendszeres, igényes megjelenés a blogok egyik kulcsfontosságú összetevője. A rendszeres követők meg-megnyitják az oldalt újabb tartalom reményében, és ha huzamosabb ideig nem történik változás ráunhatnak és törlik a webhelyet a Kedvencek-ből. A blogger továbbá állandóan fényképeket készít, mert a jó fénykép feldobja a tartalmat, és folyton ötletel. Füzetet tart magánál, vagy hasonló jegyzetelő eszközt, ha éppen a buszon éri az ihlet, akkor se feledkezzen meg róla, amikor később a számítógéphez kerül. Szeretnek olyan helyekre járni és olyan dolgokat csinálni, amit később megoszthatnak, és millió blogot olvasnak közben. Hogy valaki elismerést és olvasókat szerezzen a blogszférában fel kell vennie a kapcsolatot a többi bloggerrel, hiszen általában ők azok, akik blogokat olvasnak. Kritikát is adhatnak, segíthetnek a fejlődésben és új barátokra is bukkanhatsz bennük. A fotózás a szenvedélyük, vallják, hogy a jó fotók a jó blog alapkövei, azért mindenről képeket készítenek, ki sem mozdulnak a házból fényképező nélkül. Állandóan online vannak és a blogolás nem hiányozhat a napi teendők listájából. Sokan belekostolnak a blogger életstílusba, de csak kevesen maradnak és válik az övékké a műfaj, mivel elkötelezettséget igényel, de akik megtalálják a számukra megfelelő műfajt, közösséget azok életre szóló élményekkel gazdagodhatnak.

Az ember aki létrát épített a csillagokhoz

Volt egyszer egy nagyon szomorú ember. Nem tudom, hogy a világ legszomorúbb embere volt-e, de a maga bánatát tartotta a legrosszabbnak. Egyszer elhatározta, hogy kimegy a közeli erdőbe, és kivágja az összes fát, amit talál, és épít egy létrát.
Ha bárki megkérdezte tőle mit ügyködik otthon, csak ennyit felelt
- Létrát építek a csillagokhoz. - s többet nem is szólt.
Mindenki kinevette, a gyerekek csúfolódtak rajta, nagy meláknak, álmodozó bolondnak tartották. A szomszédjai is csak csóválták a fejüket, hogy mikor komolyodik már meg, még ilyet, hogy létrát akar építeni a csillagokhoz. Létrát építeni az almafához, az már lenne valami! Hasznos és ésszerű.
Harminc napon keresztül járt ki az erdőbe, délután pedig fúrt és faragott, csiszolta a léceket, szögelt, kalapált. Egészen estig kopácsolások hallatszottak a környéken.
Mikor elkészült vele, fogta és kicammogott vele az erdő előtt elterülő mezőre.
Aznap lebegő köd, szürkeség lepte el a végeláthatatlan tájat.  Megfájdult a karja, ahogy a hóna alatt cipekedett vele, kicsit kirázta a kezét. Az ég felé állította  a létra végét, és két kezével megmarkolta oldalt.
- Hova mész? - szólt egy vékony hang.
Körbe nézett, nem látott senkit. Fellépett az első fokra.
- Mehetek veled? - így megint.
Visszalépett a harmatos fűre, s egy tincset pillantott meg a ködfátyolból kikandikálva. Közeledett az árnyékos, homályos alak, és egy kislány állt előtte meredező szemekkel. Kezében egy fürtös baba lógott.
Az ember rámordult, aztán újra neki indult. A kislány meghúzta a nadrágszárat, amit még felért.
Mellkasára szorította a fürtöset, és rárivallt az emberre.
- Veled akarok menni!
Az ember rázta a fejét, és hüledezett, mit akar tőle ez az apróság? Mit követelődzik?
Ő építette egyedül a létrát, csak ő mászhat fel rajta. Tétlenül toporgott a lány előtt, aztán fújtatva megint neki indult. Már az ötödik lépcsőfoknál tartott, amikor hüppögést hallott.
Megállt egy pillanatra, de nem tekintett vissza. Tovább kapaszkodott felfelé. A hüppögés, sírássá erősödött. A kislány a földre huppant, babáját szorította, és zokogott. Az ember végül elindult lefelé. Mégsem hagyhatja ezt így annyiban.
Megállt a zokogó poronttyal szemben, és kérdően széttárta karját, hogy most aztán mondja meg, mégis mi a baj?
A kislány az égre mutatott.
- Fel akarok menni.
Az ember leeresztett, megbénult karokkal bámult maga elé. Hát nem érti meg? Nem viheti magával! Leült a kislány mellé, és előhúzott egy papírfecnit. Oda nyújtotta a lánynak. Az félve vette el, és mivel már harmadikos volt, értett a betűkhöz valamelyest.
Abbahagyta a zokogást, és felállt. Oda hajította az ember elé a papírfecnit.
- Gyáva vagy! Inkább tanulnál meg sírni...- majd megfordult, és elindult a ködbe. Apró alakja egyre távolodott, csak a lépései verték fel a csendet a száraz fű között.
A papírfecnin a következő sor állt: Már nem Szeretlek.
Az ember szúrást érzett a szemében, mintha kiakarnának ugrani a szemgödréből, sajgott, lüktetett a szeme. A létra tövében ült, a kislány már semerre nem látszott, üresség és csend vette körbe. Egyedül volt.
Hidegséget érzett az arcán, végül sírni kezdett. Miután úgy kisírta magát, hogy legalább tíz évre előre elfogyott a könnye, fogta magát és haza ment.
A létra azóta is ott áll, és aki arra téved, megszökhet a világból, ha mersze van hozzá. De a legtöbben csak leülnek, és ha szerencséjük van, akkor a kislány megint arra jár, és megtanítja az embert sírni.

Interjú Edith Piaffal

Edith a homokban ül, szemben a tengerrel. Egy újságíró érkezik, és mellé telepszik.

- Üdvözlöm. Azt mondták a parton, tehát… Kedves öntől, hogy elfogadta a beszélgetést.

- Boldoggá tesz.

Az újságíró elővesz  egy irattömböt, és egy tollat.

- Érdekes Önt ilyen messze látni Párizstól.

- Sosem vagy ok messze Párizstól.

- Van egy apró listám kérdésekkel. Úgy terveztem, hogy felteszem önnek őket egyesével… nos akkor, melyik a kedvenc színe?

- A kék.

- A kedvenc étele?

-  Le bouf ficelle.

- Meg fog békélni az öregedéssel Madame Piaf?

- Már megtettem.

- Kik a leghűségesebb barátai barátai?

- Az igazi barátaim mind hűségesek.

- Ha nem tudna többet énekelni?

- Nem tudnék többé élni.

- Fél ön a haláltól?

- Kevésbé, mint a magányosságtól.

- Imádkozik?

- Igen, mert kiszek a szerelemben.

- Melyik a legszebb szakmai emléke?

- Minden egyes alkalom, amikor felgördül a függöny.

- A legszebb női emlék?

- Le premier baiser.

- Az első csók.

- Szereti az éjszakát?

- Igen, rengeteg fénnyel.

- Egy zongorával és barátokkal.

- A hajnalt?

- Az estét?

- Mert ez nekünk a hajnal.

- Ha tanácsot adna egy nőnek, mi lenne az?

- Szeressen!

- Egy fiatal lánynak?

- Szeressen!

- Egy gyereknek?

- Szeressen!

- Kinek köt?

- Annak, aki szeretné hordani a pulóvert.

- Nos, tehát, ennyi volt az egész. Remélem nem volt túl hosszú.

- Nem… Én még maradok egy kicsit.

-Rendben. Köszönöm szépen. Viszont látásra Asszonyom.

Azt hiszem, már mindenki hallott Edith Piafról, akit a chanson királynőjének is szokás nevezni.  Azt azonban kevesen tudják milyen nehézségekkel teli élete volt. A szülei alkoholisták voltak, így nagyanyja nevelte fel a kislányt, egy bordélyházban.

Egy párizsi varieté igazgatója figyelt fel rá, és pár év leforgása alatt, Edith az egész világot meghódította. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Ezután az énekesnő az alkoholban és a drogokban talált megnyugvást. 

A film igazi sikermű. Marion Cotillard hihetetlen alakítást nyújt, nem is gondolnánk, mennyi tehetség lakozik a fiatal színésznőben. 

A mű több díjat is nyert, többek között a legjobb smink, jelmez, és maszk kategóriában.

Akik könnyű esti kikapcsolódásra vágyik annak nem ajánlom, de bárki, aki szeretne betekinteni egy kicsit a kulisszák mögé, milyen is volt Edith Piaf élete, az bátran nézze meg.