A leleményes Hugo Cabret

2013. november 5., kedd

| | |

„Hugo Cabret a forgalmas párizsi vonatállomáson él, teljes titokban. Az árva kisfiú az épület rejtett járataiból felügyeli a pályaudvar óráinak működését. Ám amikor a sorsa, akárcsak az általa javítgatott fogaskerekek, összekapcsolódik egy könyvmoly kislány és a pályaudvar mogorva játékboltosának történetével, élete és legféltettebb titka is végzetes veszélybe kerül. Egy különös rajz, egy féltve őrzött jegyzetfüzet, egy ellopott kulcs, egy mechanikus ember és Hugo apjának rejtett üzenete szövevényes, megható és lenyűgöző kalandba sodorja mindhármukat.

Brian Selznick könyve 284 eredeti rajzával, valamint a képregények és filmek keverékét idéző formájával újraértelmezi a regény műfaját, és egy teljesen új, eddig ismeretlen olvasási élménnyel lepi meg a csodálatos történetek kedvelőit. 
Brian Selznick 1966-ban született az amerikai New Jersey-ben. Első saját könyve, „A leleményes Hugo Cabret” megjelenése előtt többszörösen díjnyertes gyerekkönyv-illusztrátorként volt ismert hazájában. A könyv születéséről a következőket nyilatkozta:
„Jónéhány évvel ezelőtt olvastam Gaby Wood „Edison estéje: a mechanikus élet kutatásának varázslatos története” című könyvét. Igaz történet volt egy felhúzható figurákból álló gyűjteményről, melyet egy párizsi múzeumnak adományozott a tulajdonosa. A gyűjtemény a múzeum beázott padlásán hevert évtizedeken keresztül, amíg végül ki kellett dobni az egészet. Én pedig elképzeltem egy kisfiút, aki megtalálja ezeket a törött, rozsdás szerkezeteket – így született meg Hugo és az ő története."
A regényből 2011-ben Martin Scorsese készített három dimenziós, egész estés filmet Jude Law, Ben Kingsley és Sacha Baron Cohen főszereplésével.”

Bevallom, még évekkel ezelőtt akadt a kezembe a könyv. Vonzott a címe, a hátulján olvasható tartalom, a borító, na meg a mérete, hisz jó könyvmoly lévén imádom a vastag könyveket. Egy több mint ötszáz oldalas példány pedig melyik hozzám hasonlónak ne keltené del az érdeklődését?
Aztán kinyitottam.
Rögtön a közepénél, ahogy illik, el se olvasva a szöveget az első lapon –ami akár figyelmeztethetett is volna-, miszerint ez egy „regény képekben és szövegben” elbeszélve. Pont egy rajznál sikerült kinyitni. Lapoztam előre, lapoztam hátra, de csak újabb és újabb ilyen oldalba botlottam. Gyorsan átpörgettem a lapokat az ujjaim között, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a könyv több mint fele illusztráció.
Csalódtam. Miután megnéztem az árat –ami ilyen vastagságú könyv esetén akár reális is lehetne-, szinte mérgesen raktam vissza a kötetet a polcra. Számomra ez a könyv a „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!” negatív példája volt. Haragudtam a műre, a kiadóra, magára az íróra is, hogyan voltak képesek ennyi papírt, és tintát pocsékolni erre. Megszólalt bennem a környezetvédők harangja, és úgy döntöttem nekem ez a könyv nem kell.
Most, évekkel később a városi könyvtárban akadt a kezembe újra. Emlékeztem a korábbi negatív érzéseimre, mégis kikölcsönöztem és hazahoztam. Gyakorlatilag egy nap alatt elolvastam, és be kell hogy valljam, kellemes csalódás ért. Sok értékelést olvastam a Molyon, ami nem kis mértékben befolyásolt –én már csak ilyen vagyok -, és az évek során az ellenérzéseim is csökkentek, így talán ezek is segítettek, hogy a könyv utat találjon a szívemhez.
Általában egy oldalnyi szöveget jó pár oldalnyi rajz követ. Ezzel a ténnyel azok, akik szeretik a képregényeket könnyen megbarátkoznak, másoknak talán nehezebb a megszokása. Ezután kicsit zavaró lehet újra szöveget olvasni, és így összerakni a történet darabkáit, ám egy pár oldal után egész kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató így ismerkedni a szereplőkkel és a történetekkel.
Azt mondanám az író-rajzoló csak azoknál a részeknél használt szöveget, ahol elkerülhetetlen volt. Értem ez alatt a párbeszédeket, a múlt béli események ismertetését, vagy amikor arról van szó, hogy valamelyik szereplőnek szüksége van valamire, esetleg gondolkozik valamin. Érzelmek kifejezésére, helyszínek, szereplők ábrázolására, vagy egyes mozzanatok érzékeltetésére, mint például amikor az állomásfelügyelő Hugót üldözi, a rajzok tökéletesek. Úgy gondolná az ember, hogy gyorsan lehet a könyvvel haladni az ábrák miatt –ami történetesen igaz is-, de a képek állandóan megállításra késztetik az olvasót kidolgozottságuk és részletességük miatt. Ne felejtsük el, egy hivatásos illusztrátorral van dolgunk!
A cím kicsit becsapó lehet, mivel a műnek csak az első fele foglalkozik ténylegesen Hugóval, a második rész azonban Georges Méliès kilétét kutatja, így akár úgy is értelmezhetnénk, mintha emlékművet állítana a híres francia filmrendezőnek –aki ezenkívül színész, producer, forgatókönyvíró, és operatőr is volt -, annak ellenére, hogy a történet fiktív.
A könyv valós felvételeket is tartalmaz, mint például az első „film” egyik képkockája, vagy Méliès filmjeinek jelenetei.
A történet bővelkedik fordulatokban, az olvasó együtt izgulhat Hugóval, vajon hogy alakul a sorsa, és milyen titkot rejt az automata. Igaz a szereplők közül csak Hugót, és Méliès-t ismerjük meg igazán, ezért nekem a gyönyörű rajzok ellenére is hiányoztak a karakter kidolgozások. Talán az utolsó fejezet fogott meg igazán –noha szervesen nem kapcsolódik a fő történetekhez-, egyszerűen imádom, amikor a szereplők egyenesen az olvasóhoz szólnak, főleg ebben a formában.
Ajánlom azoknak, akiknek egy időre elegük van a világmegváltó alkotásokból és csak egy kis kikapcsolódásra vágynak, illetve egyszerű nyelvezete miatt azoknak, kik még csak nem rég léptek be a Könyvbirodalom csodálatos kapuján és nem ijednek meg a könyv vastagságától.

Érdeklődőknek pedig itt a film előzetese:







0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése