Utas és Holdvilág - Szerb Antal

kép innen

Avagy akut nosztalgia ellen nincs orvosság
Fogj egy világpolgári beütésű Misit, aki imád a saját lelkébe gabalyodni, belemenekül múltja elől a házasságba kiéletlen vágyai és feloldatlansága elől, azután fogj egy nőt, akinek elég csak néha feltűnnie, és gyújtsd meg a dinamitot, mire vágyak elkezdnek Misiben hörögni, amik így ordítanak: "Nem éltem ki magam!"
Szerb Antal művét több nyelvre is lefordítottak, film is készült belőle (amit nem láttam) és toplistás iromány volt. Titok, szerelem, halál, utazás, röviden.

Így indulunk
Misi egy mai randiológiai képzés keretében a tesztvizsgán biztos megbukott volna. A mai korszellem szerint ugyanis exekről beszélni - tabu. Randin. Barátnőnek. De feleségnek?! Akkor már illő lenne úgy csinálni legalább, mintha más nőt sose szeretett volna az ember vagy ha mégis, akkor eljátszani néhány mondatot valahogy így: 'áh, nem is volt az semmi!' Misi mégis meggyónja magát feleségének. 

Fanyar ízzel tettem le és az utolsó sorokat olvasva, végig vártam volna valami katarzist, valami jófélét, jólesőt, és titokban azon szurkoltam, hogy ne ilyen szépen végződjön, ilyen beletörődősen, ilyen simulósan, de azután leülepedve, megértettem mért nem lehetett ezt.
Az egész könyv egy lázadás volt. Aztán igazi büntetés nem is volt, mert mindenki szépen megbüntette saját magát. Mihály oda tér vissza, ahonnan indult. Csak már kifacsarva vágyait, kiélve a szabadság és kaland vágyát, megélve a menekülés hozta sok élményt - végeredményben többféle mondanivalója is lehet a befejezésnek, úgy mint:
- az ember nem menekülhet a kötelességei elől
- de legfőképp maga elől
- és legeslegfőképp az egész élete elől, bármennyire tetvesül nehéz
(- és hogy a kacifántos lelkű emberek élete, gondolkodási hiperaktivitásuknál fogva sosem egyszerű, már csak azért sem mert megbonyolítja magának) Mert Mihály elsőre azt mondhatnánk gyerekes és esztelen, de nem is a felelőtlenség hatja, hanem a kíváncsiság, a keresés. A keresésért keres néha, maga sem tudja mit. Ő az eltévedt ember.

Ezek után lehetne mondani, hogy na akkor Misi, mégis mire volt ez jó?!
Megmondtuk előre, hogy ez lesz. Na de mennyivel másabb tapasztalat útján ugyanott kikötni, mint anélkül.
Ahogy felnövünk valamennyien belemerevedünk az életünkbe így-úgy; megszokunk dolgokat, nincs új a nap alatt, ismerjük a kliséket, a közhelyeket. Egyes dolgok, embertípusok, fárasztóak számunkra, alkalmazkodni is van hogy nehezünkre esik. A múlt pedig néha maga alá temet, a saját súlyánál fogva rángatna vissza, mint amitől nem lehet szabadulni, stigmaként hordjuk a letehetetlen belső jellemvonásainkat amik meghatározzák cselekedeteinket. Ez volt Mihálynak az örvény (szimbólum), amit a regényben annyiszor emleget, mint megjelenő, fenyegető látomást, amitől teljesen megszédül és rosszul lesz.

Az Ulpius házi gyerekek. 

Távolról is összehozza őket a sors, mert mi más lenne, ha nem az, ami ennyi kilométerre  is elér és összerángat.
Végeredményben a szereplők karaktere egyre jobban bontakozik, már már némi fejlődés volt tapasztalható, úgy éreztem kitudnak bújni gyerekkorukból és kinövik magukat, átfordulnak a másik oldalra, egymásra találnak, akiknek egymásra kell találniuk, mert így sejtette a történet, aztán végtére lehetne mondani, hogy az egyenes út mindig túl egyszerű, ezért volt kacifántos. Kacifántos, és egyre sötétebb és fanyarabb.
De az út nem oda vezet, ahova várják (vártam?). Éva elutazik a messzi Indiába, Tamás és Ervin meghal, az egyik életszeretetből és szolgálatból, a másik életutálatból és halálvágyból. 

„Édes, a lélekben az ellentétek egymás mellett vannak. Nagy aszkéták nem hideg és szenvtelen emberekből lesznek, hanem a legtüzesebbekből, azokból, akiknek van miről lemondaniuk.” (Ervin)

(A háttérben lévő mozgató eszméket és különböző vallási kérdéseket most nem feszegetném. Pedig abból aztán van bőven, már csak azért is, mert minden út Rómába vezetett...Tamás a leghasadtabb lelkű mindőjük közül, ezért távozik korán a színről.)

*Spolier!*

Mihály, aki naiv a világra és mindenkiről először a jót feltételezi, elveszi az úrinő jó-polgári Erzsit, akit mai  szóval a 'jókislány' jelzővel illetnénk, akit perzsa sem hoz elég lázba, hogy áttudjon ugrani önmagán. Végül visszamenekül előző férjéhez, és a biztonságot választja kompromisszum készen. Mindegyiküknek meg volt a maga démona, s azt hiszem a végén az apa valamiféle megnyugtatást nyújtott, amihez elég nagy higgadtság és bölcsesség kellett, mert minimum ordítania kellett volna; 'fiam mit képzelsz, eltapsoltál rengeteg pénzt, mit gondolsz, van erre idő, a te tévelygésedre, micsoda felelőtlenséget műveltél!?' De nem. Nyugtázva veszi tudomásul a történteket, és nem is kíván szemrehányást tenni. 'Szóval kisfiam, most hogy kitévelyegted magad, térj haza.'
Mihály pedig visszasüpped elváltan, halálvágytól megváltva. Ő az egyetlen karakter, aki megváltotta a múltját és a vágyát, mert hát két élete senkinek sincs, hogy megtudja valóban az-e a helyes út amin megy.  Mihály ebből a félelemből táplálkozva, mégis csinált magának, ha rövid időre is, egy béta verziót.

És a nők.
Ó, azok a Nők! Volt itt minden, Éva, Sári, Erzsi, és a külföldi.
Éva; Költői kérdés következik. Mit szimbolizál (szimbolizál egyáltalán valamit?!) ez a héber! némber női név? Alma, kígyó, Tudás fája...A Nő, nagybetűvel.
Most mit lehet írni még erről?
Az elérhetetlen, a birtokolhatatlan, a misztikus, az ideál, a beteljesületlen szerelem, maga a Fátum asszonya, és végtére is a legősibb archetípusok (egyike), aki bűnbe csábította Ádámot. Nahát itt aztán sok Ádám volt, meg sok bűn. Meg halál. A Nő, akinek olyan természetes, hogy majdnem mindenki belé szerelmes, mint másnak a levegővétel. Az ilyen karakterben az a vicc, hogy általában úgy tetszelegnek, mint akiknek a kisujjukat sem kell mozdítani, hogy elérjenek valamit, Évának elég volt léteznie, elég volt egyszer megfognia a férfiembert, és mint egy bogár befurakodott és rágta magát bele a szívbe, a gondolatok közé ékelődött, és egy hibbantat csinált a másikból. (Ha csak egy fokkal kevesebb jóindulat lett volna benne, akkor úgy rángathatta volna a másikat, hogy az...de hát végülis egyet halálba kergetett. Ja, hogy az a testvére volt, aki szintén szerelmes volt belé. Hát igen, kapunk egy kis morbid vérfertőzést is, Ulpius Tamás ugyanis... de nem spoilerezek! Én ezt soknak éreztem). Szóval Mihály szerencsétlenségére, jó kút mélyre, mert a gyerekkornál mélyebb gyökér nem is létezik, ha onnan ismerünk valakit. Az mintha valahogy jobban hozzánk tartozna. És minél mélyebb egy fa gyökere, annál viharbíróbb minden széltépésre. Nehéz kiirtani.

„Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született, és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban. (...) Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett. Sokszor azt hiszem, az európaiak nem is tudják, mi a szerelem. Aminthogy technikailag csakugyan nem tudják.”

A többi nő útközben megkaphatja a rokonszenves; ismerős; szimpatikus; lélektárs jelzőt, szeretni is lehet őket, szóval olyan, hozzánk hasonló rokon, szokták mondani, úgy el lehet venni, mint Erzsit.
Az ilyen Éva némber félék eltűnhetnek. Évekre. Mert ez a szokásuk. És az ember még nem is haragszik rájuk. Aztán az emlékei megteszik hatásukat, és ébren tartják azt a valamit, ami általában stagnálóan fenntartja az őrületet: 'mi lett volna ha'.
Éváról nem tudtam eldönteni igazából, konkrétan a jót vagy a rosszat képviseli, mert úgy viselkedett és beszélt a férfival, mintha a legártatatlanabb, tehetetlenebb, bűn nélküli és felelőtlenebb lenne, aki ugyan nem tehet semmiről. Mondjuk ez lehet így is van, a kisugárzásukról ezek a nők nem tehetnek.
Egye fene, elnéztem. Aki famme fatalenak születik, ne panaszkodjék. Soha nem kellett semmiért két szalmaszálat keresztbe tennie, (leginkább mert vagy olyan isteni génállománnyal rendelkeznek, amiről az ember nem tudja  levenni a szemét, vagy ....kifejtem), ahogy Éva sem tett. Mert mi csinált? Búrzsujkodott, és úgy mászott fel a létrán - akarom mondani más férfiemberek hátán -, ami még kurvásnak sem nevezhető, hanem egyenesen művészi. Miért az? Mert nem teszi szét a lábát kérem, csak szellemi hatalmat gyakorol. Él ő, leginkább vissza. Ez A Stílus. Ezt azért lehet csak irigyelni, mert ezzel csak születni lehet.
A veszélyeset, azt hiszem kihagytam. Éva veszélyes volt, mert az ilyen mindig az. Mindenkit függővé tett maga körül, leginkább a lényétől függővé. És mondom. Egyszerűen ilyenek.
Ezzel szemben Erzsi a kiköpött ellentéte, a biztonság, a megértés, a lágyság, a kikötő, aki mindig ott van, hisz hogyne lenne, ő a feleség. Aki megbocsát.
Szóval Erzsi Hallgat. Végig hallgat. Mihály pedig mesél, és mesél, körvonalazva, egészen Éváig, és Erzsi nyugtalankodik legbelül, mert tudja, amit minden nő eltitkol - pedig tudja. Csak fél hisztizni, kicsapni a balhét, mert nem a férfinak szól az. Hanem az élmények. A közös mély gyökerek hatalma, az idő. Más nővel  való közös múlttal, élményekkel nem lehet versenyezni. Egy beteljesületlennel pláne. Egy közös gyerekkorral?! Az emlékek örök létével, kitéphetetlenségével, ami jobban rág mint egy féreg, nem lehet mit tenni. Esetleg egy erősebb érzelem legyűrheti. De Erzsi nem Éva. És ezt meg Mihály tudja. Mondja is: téged másképp szeretlek. Ő megpróbálta. Nem mondom, hogy becsületére legyen, mert mi okosat lehet tenni egy ilyen beteljesületlen függőség ellen? Mert ez az. Hogy minek nevezzük oly mindegy, ne ugrándozzunk a szavak szemantikai különbözőségén, a lényeg, hogy érzelem, ami annyira hatalmas, hogy mindent feláldoz érte jelen életéből. Ez a drive, ami vezet, és mint egy százzal közlekedő őrült, mindent elgázol maga körül.
Szóval Erzsinek egyetlen olyan hibája sincs, amit fellehetne róni, mert minta feleség, csupán annyi a bűne, hogy mondom: nem Éva. Mert ez a fajta tűz ami Mihályban ég Éva iránt, a távolság gyújtja, lobogtatja

„Erzsi kívánatos és jó és okos és minden, de hiányzik belőle a misztérium.”

No hát mit lehet erre mégis mondani?

Erzsi mégis valami sztoikus nyugalommal veszi ezt, inkább utóbb, mint előbb: ő sosem lesz olyan amilyen, mert az Éváknak könnyű, mert ők nem szeretnek, legalábbis másképp. Az Erzsik szeretnek, és meghallgatnak. Ja meg vacsorát főznek, mosnak, takarítanak, gondját viselik a másiknak, figyelnek, meg úgy egyáltalán nem csak gondolatban vannak a másik mellett, hanem úgy a materiális éterben is megtalálhatóak egy karnyújtásra. Lehet ép ez volt a baja ennek a szerencsétlennek? Szóval Erzsi szeretetből törhette magát darabosra is, a másik egy képeslapot nem küldött soha a büdös életben Misinek, mégis. Hát, mégis. Az a nő kell.

Valamiféle kifordított világot tükrözött Mihály lelke, és végül barátunk két szék közé esik. 

Aztán ott volt Millicent. Nem úgy volt buta, amitől sikítottam volna, mert hát annak volt beállítva, inkább csak nehezen vette észre, ha gúnyolódtak vele. Művelt volt ő, csak lexikálisan, hiányzott belőle a talpraesettség, az a másik fajta okosság, ami az élethez kell. Úgy elnéztem neki, na. Mert a butaság akkor irritáló (számomra legalábbis), ha valaki önfejű is mellé, vagy makrancos, olyan pokróc mogorva jellem, de Millicent inkább olyan volt mint egy szelíd bárány, aki még a füvet is sajnálta lelegelni, bohókás, hebrencs jellem. Végtére is, talán a legjószívűbb, őszintébb, és játszmamentesebb karakter -butasága ellenére -, ő volt mind közül, pont az egyszerűsége miatt. A többiek hozzá képest a túlkomplikáltságukkal hibáztak,  folyton arról szóltak a gondolatban játszó monológjaik, hogy így tegyem? úgy tegyem? és mi lesz ha? Erkölcsi vitákba lehetne folyni Mihállyal való egyéjszakás kalandjuk miatt, de valahogy én ezt nem éreztem felróhatónak, legfeljebb Mihály szégyellhette volna a bagolylesőjét, mert még férj volt végtére is, de erről Millicent mit sem tudott. A kalandjuk inkább jelentéktelen volt a történet szempontjából. Senkit nem bántottak magukkal. Mert hát kihez megy feleségül? A dokihoz. 

„Vonzotta Millicent butasága is. A mélységes butaságban van valami szédítő és örvényszerűen vonzó, mint az enyészetben. A vákuum vonzóereje.”

És a profot ki ne hagyjam! A vele folytatott filozófikus eszmefuttatások elgondolkodtatóak voltak, ő az a fajta okoskodó volt, akit lehetett szeretni. Onnantól egyébként vesz egy lendületet a regény, amikor találkoznak Mihállyal.

És még valamit a kötelességekről
...és egy kicsit a szokásokról, meg az ilyesmiről, hogy iskolába kell járni, meg dolgozni. Nem rossz az. Néha az ilyen ment meg attól, sőt csak ez, hogy az embernek ne legyen túl sok ideje gondolkodni, mert az is megárt ám. És ilyen Misifélék még világgá futnak a múltjuk elől, mert azt hiszik az nem éri őket utol, és ha kiszállnak jelen életükből, majd valami megváltozik.
Olyan volt ez, mint egy rosszul időzített megváltás. Az ilyennek ára van. És az ilyenből mindig karambol van a váltókon, mert ütközik más életutakkal.
A való életben ez szerencsétlen és csúnya dolog, mert visszacsinálni nem lehet.  Honnan tudjuk, mikor nincs már dolgunk valakivel? Meddig lehet mindent felrúgva loholni valaki után? Vajon léteznek elhibázott időzítésű találkozások, a maga sorsszerű értelmezésében? Van amire csak egy lehetőségünk van?
Nem minden tapasztalat éri meg az árát, hogy tudjuk azt biztosra, amit az elején is vertek a fejünkbe, vagy mi magunk is sejtettünk.
Aztán végül, se Erzsi, se Éva, se János, se senki.
És hogyan tovább?

ƒ„Amíg él az ember, még mindig történhet vele valami.”

(Esetleg Éva haza jöhet Indiából...)

Az Ulpius kiadó nevét Kepets András innen ihlette, amely 1998-ban alakult.

Eredeti megjelenés: 1937, később Magvető 2013

* A könyvet megtaláljátok a MEK-en
http://mek.oszk.hu/01000/01080/01080.htm